Mentula segítségével folytatódik barangolásunk a hajdani Róma falai között. A második részben nyomon követhetjük a pretoriánusok tündöklését és hanyatlását, s talán meglepődve értesülhetünk arról, hogy a germánok bizony már annak idején híresebbek voltak katonai kvalitásaikról, mint mondjuk a virágkötészeti hozzáértésükről. És azt is megtudjuk, miért nem szerencsés tréfálkozni a testőrséggel.

Tényleg csak azt sajnálhatjuk (de azt nagyon!), hogy Caligula hatszáz fős orgiáiról nem maradt fenn legalább egy hómvideó. Ezzel tutira napokon keresztül címlaposok lennénk...


Augustus és Tiberius uralkodásának első fele a béke, nyugalom és boldogság jegyében telt, hogy aztán a birodalomra olyan szürreális korszak köszöntsön, amit talán Kafka és David Lynch együttesen sem tudott volna hitelesen ábrázolni. A belpolitikai káoszban pedig a testőrség igazán különleges egység lett (amennyiben különlegesnek minősül, hogy rendre leöldösték azokat, akiket elméletileg védeniük kellett volna).

Tiberius már több római mérföldes ívben tett a látszatra. Feltöltötte a testőrséget, cohorsonként 1000 főre (az ellentétes források szerint ezt Augustus és/vagy Caligula tette meg) és a városfalhoz – kívülről – illesztettek egy óriási kaszárnyát, a Castra Praetoria-t (itt balra). Az egyik praefectus ekkor Seianus volt, aki lényegében Róma második emberévé nőtte ki magát, miután rájött, hogy közel s távol ő parancsol az egyetlen valamire való fegyveres testületnek. Ezt kihasználva tömegével tette el láb alól a tisztes vagy nem annyira tisztes rómaiakat, a felségárulás nem túl egzakt, de annál halálosabb vádjával. Tette ezt részben Tiberius parancsára és őszinte örömére, de miközben a császár főként Capri szigetén orgiázott, sokszor saját szakállára végzett ezzel-azzal. Végül persze őrá is sor került. A későbbi praefectusok archetípusát mindenesetre ő adta az emberiségnek.

Az idő haladtával aztán egyre inkább elszabadult a pokol. Állítólag már Tiberius halálában is benne volt a kezük, Caligulát meg bizonyosan ők merényelték meg. Már említettük, hogy Csizmácska császár (caligulae caligae = római lábbeli, itt balra) irtotta saját gárdistáit is; az egyik praefectust pedig arra kérte szépen, hogy miközben szám szerint hatszáz, mindkét (illetve mindhárom, vagy nem is tudom hány…) nemhez tartozó ágyasával orgiázik (mármint Caligula), addig ő (mármint a praefectus) meztelenül cintányérozzon és táncoljon az asztalon. Miután Caligulával végeztek, még aznap megragadták szegény Claudius grabancát és felültették a trónra.






Innentől nem sorolom, hogy kiket hogyan tettek császárrá vagy hullává; összeszámoltam: összesen tizenkét császárt koncoltak fel, és hetet ültettek trónra.  Volt olyan praefectusuk is, aki az egyszerűség kedvéért magát kiáltotta ki caesarnak. 


Két nagy évről még megemlékeznék. Néro halála után, 69-ben négy császárt használtak el, ebből legalább Galba írható a gárda számlájára. Vitellius a harmadik, szét is kergette a praetoriánusokat, saját barbár testőrségével.




Ennél is mozgalmasabb volt talán a 193-as év. Miután megölték Commodust, az egyik gárda-praefectus kiszámolta, hogy – hála nekik – nincs már alkalmas élő ember a megüresedett állás betöltésére, csak egy öreg ex-consul, bizonyos Pertinax (itt balra), így őt trónra is ültették. Aztán amikor kérték az ilyenkor megszokott ajándék aranyakat, kiderült, hogy hiába, mert választottjuk takarékos ember. Ezen feldühödve ledöfték. Ezután a praefectus szabályosan árverésre bocsátotta a császári trónt, amit meg is vett egy Didius Iulianus nevű kereskedő (itt jobbra). Na mi lett vele? Természetesen a testőrök keze által lelte halálát. Az őt követő Septimius Severus ezt már nem hagyhatta szó nélkül, száműzte az egész bagázst, és a saját dunai légóiból szervezett testőrséget.

Pertinaxhoz (aki mintegy 50 napig volt császár) fűződik egy anekdota, ami jól példázza, hogy a harci morál fordítottan arányos a nagypolitikai szerepvállalással: Pertinax azzal alázta a gárdistáit, hogy napi jelszóként rendszeresen a „legyetek végre katonák!” formulát határozta meg. Nem viselték jól.

Néhány kiegészítés.

A lovasság helyzetéről ellentmondóak az adatok. Caesar után divatban maradtak a germán testőrök is, de az már nem világos, hogy belőlük szervezték-e a gárda lovasságát, vagy külön kiegészítő testőrségként szolgáltak. Az előbbire utal a lovas testőrség elnevezése: germani custodes corporis. A germánok mindenesetre a legvégsőkig hűségesek maradtak a császárhoz. Ha nekik megmondták, hogy az illető isten, őt elárulni pedig a legnagyobb bűn, az elég is volt. Egyszerű emberek és kívülállók révén ráadásul nem tudták követni a machinációkat és ki is maradtak a politikai játszmákból, összeesküvésekből. Így volt némi súrlódás a praetorianus gárdával. A Galbát és a Caligulát kivégző gárdisták is csak akkor mertek cselekedni, mikor a germánok nem voltak a közelben. Galba gyilkosain – logikusan, két császárral és pár hónappal később – a germán testőrök álltak bosszút. Vespasianus korában a lovasság már equites singulares Augusti néven működött, és a légiók melletti hivatásos lovas segédcsapatok (auxilia) legjobbjai alkották.

A testőrség mellett, velük összehangoltan működtek a városi cohorsok, és az éjszakai őrjáratot és egyben tűzoltóságot túinvan adó vigiles cohorsai (itt balra, tűzoltásra készen).

A III. század végére a praetorianusok története is véget ért; Diocletianus új néven új testőrséget szervezett, a praetorianusokat megfosztotta feladataiktól, így csak formálisan léteztek, azt is csak pár évig, mert Constantinus 312-ben végleg feloszlatta őket.