Új szereplővel gazdagodik blogunk vendégjátékosainak névsora: mr nemo (aki sorsszerűen kommentezőből nőtte ki magát poszt-szerzővé) nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor a magyar történelem harmadik és egyben utolsó (?) kormányzójáról, vitéz nagybányai Horthy Miklósról értekezik. A mai poszt a tengernagy pályájának kevésbé rázós, első felét taglalja, a kezdetektől Kun Béláig. Az olvasókat (és mr nemot) emlékeztetjük blogunk alapszabályainak egyikére: a dicsőség a blogé, a balhé a szerzőé...

Ez persze csak poén volt (?); lássuk tehát Horthy Miklós első ötven évét 6500 karakterben.
 

Kicsit eltérve a blog általános témájától, itt és most nem a katonai erényeit és hibáit szeretném jellemezni, a politikai vonulatot pedig csak nagyon érintőlegesen, hanem közelebb menve, az emberi oldalát mutatnám meg. A történelmi Horthy Miklósról mindenki tud valamennyit, de az, hogy milyen út vezetett a tengernagyi rendfokozatig, illetve a kormányzói címig, kevéssé ismert.

1868. június 18-án született Kenderesen. Kilencen voltak testvérek, hat fiú és három lány. A Horthy családban az anya katolikus, míg az apa kálvinista volt, de ez nem okozott különösebb gondot: vasárnaponként a lányok és a fiúk külön mentek a maguk templomába. Iskoláit Debrecenben kezdte, de hamarosan gondok adódtak a viselkedésével, így a problémás nemesi sarjak utolsó mentsvárába, egy soproni német nyelvű iskolába került, majd megkezdte lelkészi tanulmányait! A kis Miklósnak atyja ugyanis ezt a pályát szánta, de – amint azt látni fogjuk – a sors közbeszólt.

Eredetileg a Béla nevű bátyja tanult a fiumei (ma: Rijeka, Horvátország) Haditengerészeti Akadémián (Marine-Akademie zu Fiume), de egy gyakorlat során lőszerrobbanás történt, és sajnálatos módon elhunyt. Így nehezen tudta volna folytatni tanulmányait, tehát ekkor jött a családi mentő ötlet, mely szerint majd a Miklós beugrik helyette, s így az áhított fiumei hely a famílián belül maradna.

Persze a tizenötszörös (!) túljelentkezés miatt nem ártott egy kis hátszél, ezért a kis Miki apukája oda is szólt, méghozzá komájának, bizonyos Tisza Istvánnak, aki – miniszterelnökként – bírt némi ráhatással. Meg is említette a kenderesi legényt Ferenc Józsefnek és – láss csodát – 1882-ben felvételt is nyert!

Az ifjú Horthy nem volt egy kifejezett zseni, meg a szorgalma is ki-kihagyott, de több dologhoz vitathatatlan tehetsége volt. Kifejezetten jó volt például a nyelvérzéke! Középiskolában megtanult németül és franciául, az akadémián könnyen vette az olasz és a horvát nyelvet, későbbi útjai során pedig megtanult spanyolul és angolul is (Maga James Joyce volt az angoltanára, akivel állítólag jó barátságot is kötött).

Útjai során igencsak megkedvelte az angolokat, és igyekezett jó kapcsolatot kialakítani minden útjába akadó brit tengerésztiszttel. A felsőbb körökben kedvelték, hisz azon túl, hogy mindenkivel szót tudott érteni, állítólag jól énekelt és zongorázott, s mi sem természetesebb, hogy a táncparketten is megállta a helyét. Bécsi tartózkodása idején pedig festőként is fel-fel tűnt a pezsgő császárvárosi művész-milliőben. Az 1896-os katonai olimpián (tényleg, most miért nincs ilyen?) három számban is képviselte a Monarchiát, és nem is rosszul. Teniszben és vívásban elhozta az aranyat, míg kerékpározásban csak a bronzéremig vitte… de ne szaladjunk ennyire előre. 




1886-ban avatják tisztté, s azonmód meg is kezdi a várva várt szolgálatot. Szerencsésnek mondhatta magát, hisz az elkövetkező években lényegében az összes hajótípuson szolgált, számos, különböző tiszti beosztásban, így átfogó képet alkothatott a K.u.K. haditengerészetéről. Életének legboldogabb időszak a Saida fedélzetén eltöltött 21 hónap volt, mialatt világkörüli utat tettek.
 

update: Collingwood kollégától tudjuk, hogy tiboru aa. szerkesztőként hibázott, amikor ezt a képet itt fent betette illusztrációként, hiszen ez a Saida itt jobbra fent nem az a Saida, amivel Horthy az ominózus útra ment; a világ körüli út hajója egy vitorlás korvett volt, ez itt pedig egy gyorscirkáló, ahogyan az a kommentek között is olvasható. Elnézést kérek és mégegyszer köszönöm Collingwoodnak. tiboru).

Parancsnokai jó véleménnyel voltak róla; Miklósnak semmilyen munka nem volt büdös: ha kellett, búvárkodott éjszaka, őrt állt a szakadó esőben, és akkor sem nagyon panaszkodott, mikor kiesett az árbockosárból. Emellett magasabb körökben is jó benyomást tett mindenkire, nem okozott gondot neki egy bál megszervezése sem. Választékos modora a hölgyek, lovagló tudása és vadászszenvedélye a férfiak tetszését nyert el. Nem állunk messze a valóságtól, ha amolyan dualista playboy-ként tekintünk rá. 

Az elhúzódó sétahajózás után a műszaki bizottságban kötött ki, hogy az új hajók átvételét felügyelje, majd 1899-ban jött az első önálló parancsnoki megbízatás, az Artemisia vitorlás briggen. Az évek múltával jöttek az újabb és újabb – hol kapitányi, hol elsőtiszti – megbízások és hajók, miközben 1901-ben Aradon feleségül vette Purgly Magdolnát. Kivette a részét a hadgyakorlatokból, és a flottatüntetésekre küldött rajokban is mindig ott volt. 

1908-ban Konstantinápolyba vezényelték és a Taurus állomáshajó (itt jobbra lent) parancsnoka lett, ekkor már korvettkapitányként. Persze itt is „kilengett” egy picit, és feladatain túl rendszeres jelentéseket írt. Meg is lett az eredménye, hisz 1909-ben kinevezték az uralkodó szárnysegédjévé; rebesgetik, hogy Tisza itt is sugdolózott a magyar fiú érdekében. Eléggé pacsizós viszonyba került a birodalmi főhalljakendekkel, hisz még Károly főherceg 1911-es esküvőjén is ott volt feleségével; állítólag maga az uralkodó ragaszkodott a jelenlétéhez.

Mikor 1912-ben volt egy kis balkáni adok-kapok, gyorsan szabadságra ment a kényelmes, irodai szárnysegédi pozíciójáról, hogy a Budapest partvédő páncélos cirkáló parancsnokaként egy kis sósvizet és puskaport szagolhasson.

Az első világháborút a Novara páncélos cirkáló (itt balra látható) parancsnokaként kezdte meg sorhajókapitányként, ahol az olasz flottára tett mély benyomást az üss és fuss akcióival. Meglehet igen szerény eredményeket ért el, azokkal mégis gigászként magaslott ki a többi kapitány közül, hisz a flotta jó része a kikötőkben töltötte a háború nagyját. Azért jegyezzük meg azt is, hogy az 1917-es otrantói csatában fényesen helyt állt, vagyis feküdt, hisz egy gránáttalálat miatt az ütközetet sebesülten fejezte be.

Roppant következetes volt és vasfegyelmet követelt az embereitől. Amikor elkezdődtek a lázongások, erélyes fellépésének és néhány kiosztott kemény büntetésnek köszönhetően az ő hajóin rend volt. Talán ez is közrejátszott abban, hogy (derült égből…) Károly király 1918 februárjában ellentengernaggyá, és egyben a flotta parancsnokává nevezi ki. Ezzel az előléptetéssel Horthy megelőzött vagy 18 admirálist és számos senior sorhajókapitányt és biztos szerzett magának jó pár barátot.


Sokáig nem élvezhette pozícióját, hisz október 30-án át kellett adnia a flottát az új délszláv államnak, előtte azért még altengernagynak léptették elő. A korabeli beszámolók szerint nem volt túl boldog az események alakulása miatt; még a könnyeit sem szégyellte 50 éves fejjel. 

A már nemlétező flotta egykori főparancsnokaként még visszatért Bécsbe, sírdogáltak egy kicsit (a későbbi boldoggá avatott, itt balra megszemlélhető) IV. Károllyal egymás vállán, és tett egy meggondolatlan kijelentést, majd hazatért a családi birtokra. Már akkor többen szerették volna bevonni a politikába, de ő inkább a gyermekei (két fiú és egy lány), valamint a 699 holdnyi föld hogyléte felől érdeklődött. Az ország dolgaiba akkor még nem kívánt beavatkozni.

Azután jött a Tanácsköztársaság, és az öreg tengerészben felment a pumpa. Sokadik kérésre, egy hét gondolkodási idő után 1919-ben igent mondott egy majdani kormány honvédelmi miniszteri posztjára.

Majd meglátjuk, bejött-e neki a számítása. Előre tanulni nem ér!