A világ leghíresebb kémnőjéről szóló első posztunk megkísérelte felvázolni a leeuwardeni kalapkészítő egyetlen kislányának első 39 évét, az ártatlan – többek között egy kecskék által húzott hintó által fémjelzett – gyermekkortól kezdve egészen a H-21-es fedőszámú német ügynök franciák által történő beszervezéséig. Ha a múltkori bevezetőt figyelmesen olvastátok, tudjátok, hogy olyan sok már nincs hátra; egészen pontosan szűk másfél év.

Erről az ötszáz napról olvashattok, ha átutaltátok a szükséges összeget a lemilblog számlájára.

Hősnőnk ott áll tehát a verőfényes párizsi napsütésben, a Deuxième Bureau által fenntartott egyik fedett lakás előtt, s – miközben odabent jóformán meg sem száradt aláírása a beszervezési nyilatkozaton – azon töri a fejét, hogy hogyan is lehetne ebből a kettős szerepből valami extra hasznot húzni. Az egy kicsit zavarta ugyan, hogy George Ladoux százados (aki a továbbiakban kapcsolattartó tisztjeként tevékenykedik, itt jobbra) mindent tud róla, még Vlagyimir Maszlov orosz főhadnagyról is, aki MH legújabb szeretője (s akiről a siralomházban később azt nyilatkozza, hogy „ő volt az egyetlen férfi, akit valóban szerettem”. Amúgy Vagyim Vologya barátunk nem is annyira lovassági tiszt volt, amint ahogyan azt női társaságban előszeretettel hangoztatta, sokkal inkább a cári katonai hírszerzés embere, de ez senkit ne zavarjon).

Annak érdekében, hogy feltűnésmentesen visszatérhessen a Vaterlandba (és mivel a francia-német határ nem volt valami biztonságos), MH Angliába, majd Spanyolországba és onnan Hollandián keresztül utazik Németországba. Amikor a hajó kiköt a szigetországban, az Intelligence Service (a vámszervek fedésével – milyen ravaszak ezek a brit elhárítók…) kihallgatja és átkutatják a poggyászát, de semmi érdemit nem találnak, úgyhogy útjára engedik.

Spanyolországban összefut egy régi dugópartnerével, bizonyos von Kalle ezredessel, aki pillanatnyilag (mármint akkor pillanatnyilag) a madridi német nagykövetség katonai attaséja. Mivel MH érzi, hogy a húszezer frankot, amit Kramertől kapott, meg kell szolgálnia, az egyik együtt töltött éjszakán, két numera között elmeséli az ezredesnek, hogy tudomása szerint az Antant György herceget fogja Görögország trónjára segíteni, valamint apróbb, de annál hasznosabb infókat csepegtet holmi offenzíva-tervekről, amelyeket egy francia vezérkari őrnagynál látott térképekről olvasott le.

És itt egy érdekes csavar következik: a németek akkoriban már tudták, hogy a franciák megfejtették a diplomáciai kódjukat, ennek ellenére von Kalle első dolga (rögtön a fogmosás és a borotválkozás után), hogy becammog a rezidenciára, és a diplomáciai (tehát NEM a titkosszolgálati!) kódot használva tájékoztatja Berlint az információkról, hozzátéve, hogy „a H-21-es ügynök nagyon jó munkát végzett, javasolom megjutalmazni!”.

MH közben Németországba érkezik, ahol lebonyolít pár röpke randit, de sem a trónörökös, sem a tábornoki kar egyetlen tagja sem fogadja. Értelmes és érzékeny nő lévén (az igazi  kurtizánok mindkét tulajdonsággal rendelkeznek ám!) érzi, hogy valami nincs rendjén. Egy francia futártól még átvesz egy borítékot (amelyben Belgiumban tevékenykedő francia hírszerzők adatai vannak) azzal a feladattal, hogy juttassa el a belga ellenállásnak abból a célból, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot. Hogy, hogy nem, ez a boríték a németek kezébe kerül, akik (állítólag) a hat kémből négyet elfognak és rövid úton főbelőnek.

Erre még rátesz egy lapáttal az, hogy a franciák egy újabb német diplomáciai táviratot dekódolnak, amelyben az áll, hogy a H-21-es ügynök újabb kiváló megmozdulása ötezer frankot ért; Berlin utasítja von Kalle ezredest, hogy ezt az összeget csekkben adja át a H-21-nek, ha ez arra jár.

Egy hét múlva MH felbukkan Madridban, ahol ismét eltölt két frenetikus éjszakát a német katonai attaséval, majd Párizsba utazik, ahol előre tervezett találkozója van Ladoux századossal; holmi katonai térkép-szelvényeket visz neki. Amúgy meg von Kalle sem tudott lakatot tenni a szájára, elújságolván neki, hogy német tengeralattjárók hamarosan Marokkó partjai mellett fognak felbukkanni harci feladatokkal, valamint azt, hogy a németek is megfejtettek két francia kódot. Na és persze bőven el van látva társasági pletykákkal is. Mindezt át szeretné adni Ladoux-nak.

Első útja Maszlovhoz, szerelméhez vezet, és itt éri az első meglepetés. Vagyim Vologya (ahelyett, hogy régi jó szokásához híven a köszönés előtt, már ott, a küszöbön a magáévá tette volna) elég hűvösen viselkedik, s elárulja: az orosz nagykövetség felhívta a figyelmét, hogy „jó lesz vigyáznia ezzel a veszélyes kalandornővel”. Maszlov kifejti, hogy imádja ugyan MH-t, meg hogy soha nem volt olyan jó senkivel (ezt szemmel láthatóan komolyan is gondolja), de karrierjét nem igazán szeretné veszélyeztetni. Majd további munkasikereket kíván és becsukja az ajtót.

Ladoux százados következne, de a tartótiszt elérhetetlen. MH ott áll a februári hidegben (1917 télutóján járunk), és kezdi érteni, hogy itt neki ürülékkel meszeltek. Visszamegy a szállodába (Champs-Élysées, Palace Hotel) és levelet írt a Hadügyminisztériumba, kihallgatást kérve magától a minisztertől, Hubert Lyautey marsalltól (itt balra), de ennek a lánynak innen kezdve már nem volt szerencséje: Lyautey marsallról ugyanis – ezek szerint rajta kívül– mindenki tudta, hogy sokkal jobban vonzódik a huszonéves, daliás gárdatisztekhez, mint a negyvenes sztriptíztáncosnőkhöz, és azon kevés főtiszt közé tartozott, akik MH-t egyszer sem vágták gerincre az elmúlt tizenkét évben. 

Mellesleg MH nem vetette el/meg a női nemet sem, ha olyanja volt. Gyakran hívták például olyan bulikra táncolni, ahol csak nők voltak jelen, akik egymást szórakoztatták, és nem látott ebben semmi rendkívülit. Ami azt illeti, jó partik lehettek.

A levélre válasz nem jön, viszont 1917. február 13-án (!) pirkadatkor megjelenik a szállodában a Deuxième Bureau négy embere (Ladoux százados vezetésével), udvariasan bekopognak a 13-as (!) szobába, s a jócskán álomittas MH-t megkérik, hogy öltözzön fel és fáradjon velük. Egy röpke házkutatást is tartanak, melynek során poggyászában megtalálják azt az ötezer frankos csekket, amit Madridban kapott attól a hóhányó von Kalle-tól, valamint a kozmetikumai között egy kis tégely vegytintát is fellelnek, amivel jelentéseit írta. Egyenesen a Saint-Lazare börtönbe viszik, ahol egy komor arcú katonai ügyész, bizonyos Pierre Bouchardon százados (itt balra fent; amúgy meg látott már valaki élőben derűs arcú katonai ügyészt? Én igen, egyszer, de a körülményekről nem beszélhetek; minden szemtanúnak kínos lenne) közli vele a vádpontokat: kémkedés, valamint az ellenséggel hírszerzési célból kialakított üzleti kapcsolat.

MH nem igazán érti, mi is történik vele. A börtönorvostól (aki a kötelező, befogadás előtti vizsgálatot végzi) azt kérdezi, hogy hol lehet itt  parfümös fürdőt venni, majd az első kihallgatás elején (Bouchardon majdnem szélütést kap) közli, hogy szívesen inna egy abszintot, de cukornád-cukrot kér hozzá. És telefonálna is pár kedves embernek, akikkel közös programot szervezett a hétre.

A hatóságok humorérzéke a padlón hever; ennek tulajdonítható, hogy nem kacagnak fel a kérések hallatán, hanem rögtön elhelyezik a fegyház speciális, külön a kémek és kőkemény bűnözők részére fenntartott szárnyába, ahol több a patkány, mint az éjjeliedény.

Kemény hetek következnek, a kihallgatások egymást érik. Bouchardon egyre jobban bepöccen, de MH továbbra is derűsen tagad (már amennyire derűs egy 41 éves úrinő lehet, aki az eddigi kaviár és kacsamellfilé helyett nettó moslékkal kénytelen beérni). Szembesítik a lefoglalt csekkel, amire azt mondja, hogy szexuális szolgáltatásaiért cserébe kapta. Felmutatják neki a vegytintát, mire mosolyogva mondja, hogy ezt egy spanyol cigányasszonytól vásárolta, és ez a világ legbiztosabb fogamzásgátló szere. Érdekelné esetleg a százados úr feleségét?

Bouchardon idegei annyira nem bírják a gyűrődést MH-val, hogy bedobja a törölközőt és a vádemelésre egy nagyon fiatal hadnagyot, André Mornet katonai ügyészt jelölik ki, aki annyira ifjú, hogy jóformán nem is ismeri MH előéletét. Ő egy megátalkodott német kémet lát, aki ráadásul prostituált is. Merde.

1917. július 24-én a párizsi Igazságügyi Palotába viszik, ahol a 3-as számú különleges katonai bírói tanács hallgatja ki. A tárgyalás zártkörű, a sajtót sem engedik be (pedig a hiénák megszimatoltak valamit, mert háromtucatnyi újságíró nyüzsög az előcsarnokban). Védője egy hajdani szerető (naná…), bizonyos Edouard Clunet. Hosszas huzavona után beismeri a 20 ezer frankos német ajánlatot, a H-21-es fedőszámot, a madridi német katonai attaséval folytatott liezont, de kitart amellett, hogy „a németeknek csak hírszerzési szempontból értéktelen, teljesen nyílt forrásokból is beszerezhető információkat adtam, s egyedüli célom az volt, hogy hollandiai hazatérésemhez tőkét szerezzek”.

Tanúként kihallgatják Ladoux századost is, aki eskü alatt nyilatkozza, hogy annó MH részletesen elmesélte neki a németek általi beszervezésének teljes történetét, kiképzését, satöbbit. Egy kis vita is kialakul, melynek során MH közvetetten beismeri, hogy bizony azt, amit csinált, kémkedésnek hívják és ő ezzel tisztában volt…

Bang... [Ezzel egy harang, vagy inkább egy gong kondulását szerettem volna érzékeltetni...]

A bírói tanács tagjai összenéznek, majd visszavonulnak ítélethozatalra.

Az ítélet értékeléséhez tudnunk kell, hogy 1917-ben (háború van, kérem szépen, nem is akármilyen!) a francia közvélemény naponta olvashatta az újságokban, hogy a dicsőséges francia hadsereg azért nem tud értékének megfelelő harci teljesítményt nyújtani a lövészárkokban, mert a német kémek elképzelhetetlen tömege lepte el a Haza minden szegletét. A francia hadvezetés minden kudarcát az alattomos német kémek nyakába varrták, akik undorító, visszataszító és erkölcstelen módszerekkel, kizárólag férgekhez hasonlíthatóan rágták a Patrie testét.

Nem védeni akarom én a bírákat, de az adott közhangulatban egyszerűen nem hozhattak más ítéletet...

Másnap az Albert Somprou alezredes által elnökölt bírói tanács egyhangúlag meghozza a verdiktet: a magát Mata Harinak nevező Margaretha Gertruida Zelle párizsi lakos bűnösnek találtatik kémkedés és a háborús ellenséggel nyereségvágyból elkövetett összeesküvés bűntettében, s ezért golyó általi halálra ítéltetik. A büntetőeljárás valamennyi költsége is őt terheli.

MH formálisan összeomlik. Egyszerűen nem hiszi el, amit hallott. Ügyvédje felvilágosítja, hogy van fellebbezési lehetőség, de ezt egy hónapon belül elutasítják, akárcsak az Állami Semmítőszékhez intézett beadványukat. Kegyelemért fordulnak Raymond Poincaré köztársasági elnökhöz is, de az eredmény kisakkozható...

És elérkeztünk az október 15-hez, amivel az első posztot kezdtük (aki nem emlékszik, vagy nem olvasta, lapozzon vissza, nem ismételjük meg az utolsó percek történetét). Reggel hat óra 12 perckor a jobb fülébe megkapja a kegyelemlövést (nem volt szükség rá, mert már halott volt, de a szabály az szabály), majd a katonaorvos megállapítja a halál beálltát.

Holttestét (amelyet senki nem volt hajlandó eltemettetni) a párizsi orvosi egyetem kórbonctani tanszéke kapja, további felhasználásra. Arra, hogy öt évvel korábban az egész (férfi és női) párizsi elit ott tolongott, hogy legalább egyszer [moderálva] vagy [moderálva], de ha mást nem, akkor azt engedje meg, hogy [moderálva], meg hogy évekig a társaság egyik központja volt, nos, minderre már senki sem kívánt emlékezni.

A történethez még hozzátartozik, hogy egy francia történész, Léon Schumann, valamint a Mata Hari alapítvány 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, minek következtében a francia Igazságügyi Minisztérium illetékese kijelentette: Mata Hari ártatlan volt; az általa a németeknek átadott információk valóban nem bírtak komolyabb katonai jelentőséggel.

A filmirodalmat is megihlette. Olyan színésznők játszották el Mata Harit, mint Greta Garbo, Gábor Zsazsa, Asta Nielsen, Jeanne Moreau vagy Sylvia Kristel. Na és egyik nagy kedvencem, Kurt Vonnegut is neki ajánlotta az „Éj anyánk” című könyvét.

A sztori talán még az összeesküvéselméletes blogba is belefért volna, de végül is itt kapott helyet. A saját elméleteteket pedig nyugodtan fejtsétek ki a kommentekben.

És szeressétek Mata Harit. Megérdemli.