A segesvári csatavesztés még nem bizonyult végzetesnek a honvédsereg számára, igaz ugyan, hogy öt részre szabdalva, de még erős seregtestek álltak fegyverben. Négy alakulat erdélyi hadszíntéren mozog, az ötödik sereg pedig a bevehetetlen Komáromban várja az események alakulását. Persze túl sok jóra nem lehet számítani, az orosz és osztrák (és a jelentős számú román és szerb irreguláris csapatok) ellenséges haderő túlereje nyomasztó.

De Kossuth 1849. augusztus 9-én még bizakodik, bízik honvédei elszántságában, reménykedik a temesvári sikerben. A csata másnapján a kormány tagjai Aradra érkeznek, de még senki sem ismeri a csata eredményét, ennek ellenére a tanácskozást azonban megtartják és azonnali döntéseket hoznak. Az ülés legelején Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter tájékoztatást adott arról, hogy Poeltenberg Ernő tábornok és Beniczky Lajos ezredes vezette küldöttséggel iratot intéztek Paszkevics herceg tábornagyhoz (képünkön), az orosz főparancsnokhoz, felajánlva a Szentkoronát egy arra méltó orosz hercegnek. Persze nem akárkinek, konkrétan megjelölve Leuchtenberg és Konstantin herceg neve is felmerült a trón várományosi tisztre.

A politikai és harci események zűrzavarában 1849. augusztus 11-én felvirradt a nagy nap Görgey számára, bár a nap első híre komor képet festett, az orosz válasz szerint az orosz hadsereg Magyarországra harcolni jött s nem alkudozni, tárgyalni pedig legfeljebb a feltétel nélküli fegyverletétéiről hajlandó. Ebből a helyzetből Kossuth csak egy kiutat látott, a kormánynak ott jelen lévő tagjaival együtt átadta a diktátori (fővezéri) hatalmat Görgey Artúr számára.

Miért éppen Görgey volt a kijelölt fővezér? Katonai képességei vitán felüliek, kitűnő hadvezér, az utolsó szalmaszál. Zsenialitásáról maga I. Miklós cár (lenti képen jobbra) írta az orosz inváziós csapatok parancsnokának, Paszkevics varsói nagyhercegnek: „Sehogyan sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel.”

A korabeli nyomdatechnikát dícsérendően még aznap Aradon két kiáltványt tettek közszemlére. Az elsőben Kossuth Lajos tudatta a nemzettel, hogy a nemzet megmentése egyedül Görgeytől várható. „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk… Az igazság és a kegyelem istene legyen a nemzettel!" Egy feljegyzés szerint Kossuth magához kérette az újdonsült fővezért és nekiszegezte a kérdést: mit tesz egy esetleges temesvári győzelem esetén? Görgey kis időt kért a válaszra, de még a válaszadás előtt Guyon tábornok meghozta Aradra a rövid, nem éppen katonás stílusú írásos jelentést: ”A sereg teljesen szét van verve.” Azt már felesleges is lett volna hozzátenni, hogy a hetek óta éhező, rosszul felszerelt honvédsereg teljesen felbomlott és rendezetlenül menekült Lugos felé. Még aznap Görgey is kiáltványt tesz közzé ezekkel a záró sorokkal:

„Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!”

Másnap, augusztus 12-én Görgey utasítására egyeztetések folytak Világoson (képünkön a vár látható) a Bohus kastélyban a cári hadi követekkel a feltétel nélküli fegyverletételről, ezt Görgey közölte a tábor tisztjeivel is. A magyar és orosz tisztek a visszaemlékezések szerint bajtársi hangulatú poharazáson is keresztülestek, kicsit később ezeket a baráti poharazgatásokat „drúzsba” jelleggel tartották, de ez egy másik szomorú történet. Este jött az utolsó rossz hír, ezzel Görgey számára az utolsó tárgyalási, alkudozási lehetőség is kútba esett, ugyanis Szemere Bertalan menekülése alatt is magával tartotta a Szentkoronát, így azt orosz hercegi fejre nem lehetett felajánlani. Görgey ekkorra belátta, hogy ország különböző részein tagolt honvéderők egyesítésére sincsen lehetőség, utánpótlás sem volt, a katonák éheztek, a harci morál megroppant. Az amúgy fanatikus lengyel tisztek is látták maguk előtt a vereséget és az emigráció keserű kenyerét, vizezett vodkáját. Görgey hadereje, a feldunai magyar hadsereg ezekben az órákban mintegy 29.000 fő, 10.000 ló, 144 löveg és puskánként egy lőszer (általában a lövészek önhalálozási céljára tartogatva). A főparancsnok az emberei életét is számbavéve kettő választás között őrlődött: az osztrákok, vagy az oroszok előtt tegye le a fegyvert. Az osztrákok előtti kapituláció üzenete az lett volna, hogy egy törvénytelen lázadás bukott el, a lázadók pedig meghódoltak, az oroszok előtti fegyverletétel ezzel szemben azt jelezte, hogy a magyarság nem ad fel semmit a forradalom és szabadságharc eszméiből, csak az iszonyatos túlerő miatt hajt fejet. Görgey nagyon bízott mártírságában, levelében eképp tervezi saját sorsát: „az számos derék bajtársát az orosz cár nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és a magyar nemzetet az osztrákok szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek, annak áldozatja”.

A közhiedelemmel ellentétben a kapitulációról a tábornokokból és törzstisztekből álló nyolcvantagú haditanács döntött Aradon. Görgey ismertette harci helyzetet, aztán kiment a teremből, rövid vita után a tisztek az oroszok előtti fegyverletételre szavaztak, kettő kivételével, e kettő tiszt sem a harc folytatását kívánta, hanem az osztrákok előtt hajtott volna fejet.

Így virradt fel 1849. augusztus 13. napja, megkezdődhetett a világosi vár (Arad vármegye) alatti szőlősi mezőn a fegyverletétel Rüdiger orosz lovassági tábornok és serege előtt.

Horváth Mihály (egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter) történetíró 1865-ben így írja le a fegyverletételt:
"Görgey rövid párbeszéd után Rüdrigerrel a hadtestparancsnokokat némi rendeletekkel visszaküldé, s a fegyverek lerakása négy óra tájban az egész seregnél megkezdődött. Sokan a kétségbesés dühében, fegyvereiket eltörték; mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálták, hogy vezettessenek az ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagukat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra s vőnnek egymástól bucsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván. Legsiralmasabb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kellett megválniok. (...) Sokan kedves lovukat inkább agybalőtték, vagy leszúrták mintsem hogy más kézre kerüljenek. A szomorú műtétel estenden valahára véget ért. A lőfegyverek zászlóaljanként gulába voltak rakva, melyek közepén a zászló lobogott; a kardok rendetlen halmokba hányva heverének."

A honvédsereg kapitulált, Görgeyt nem fogták le, de rögtön elszakították a bajtársaitól, majd az ausztriai Klagenfurtba internálták és csak a kiegyezés után térhetett haza Magyarországra. Hős volt vagy áruló, döntsétek el!

Orosz részről Drozdov ezredes így kommentálja a szomorú eseményt:

"Amint a gróf eltávolodott, Görgey a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét. De egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő Éljen Görgey! kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled, Görgey! – Isten veled, Görgey! – ismételte az egész hadsereg."