A 2. világháború idején számtalan erőd, bunker, és egyéb védelmi építmény készült, amelyek közül sok még ma is látható. Egyes erődítések méreténél csak haszontalanságuk volt nagyobb. A briteknek viszont volt egy erődrendszerük, amelynek tagjai hasznosnak bizonyultak, és néhány tagja ma is áll, mégis az ismeretlenség homályába burkolózik. A máig egyedülálló rendszer a Maunsell-féle tengeri erődök nevet viselte.

1939-ben egy derék brit építész, Guy Maunsell bekopog az Admiralitáshoz, hogy volna egy ötlete. Ez pedig abból áll, hogy mesterséges szigeteket, tengeri platformokat kell kihelyezni a brit sziget és Európa közé. Ezek a felfegyverzett szigetek előre jelezhetnék, ha ellenséges repülőgépek közelednének, sőt, lőhetnének is rájuk. Emellett ellenőrizhetnék a hajózási útvonalakat is.

Az ötletnek nagyon megörültek, hiszen a háború elkerülhetetlennek látszott. A megoldás ráadásul nem is volt túl bonyolult. Maunsell egy olyan téglalap alapú uszályt képzelt el, amin két hatalmas, vastag oszlopon állt a platform. A célnál az uszályt a tenger fenekére süllyesztenék, így csak a két oszlop és a rajtuk lévő platform állna ki a vízből. Kábé úgy, mint a mai olajfúró tornyok esetében.

A háború kitörése és az aggasztó európai hadi helyzet miatt a platformok építése felgyorsult. Az első körben négy platform, úgynevezett Navy Fort készült el. Az U1 jelű Rough Sands, az U2 Sunk Head, az U3 Tongue Sands, és az U4 Knock John nevű erődök. Súlyuk 3500 tonna, személyzetük 50 fő folt. A fegyverzetük két 3,75 hüvelykes (94 mm-es) QF légvédelmi ágyú és két 40 mm-es Bofors légvédelmi gépágyú volt. Az erőd legmagasabb pontjára egy radar került, az áramellátást egy dízel-aggregátor szolgáltatta. A személyzet már a kivontatás ideje alatt szolgálatban volt.
Franciaország elestével a németek elkezdték az angolok megpuhítását, és hozzáláttak London és más városok bombázásához. A gondot tetézte, hogy a Luftwaffe a Temze torkolatvidékét is elkezdte teleszórni aknákkal, így veszélyeztetve a hajózás biztonságát. A kihelyezett négy erőd fegyverzete kevésnek bizonyult, így újabb tervek készültek. Az új erődök már kifejezetten a légelhárítást szolgálták, és kialakításuk erősen emlékeztetett az akkori szárazföldi telepítésű légvédelmi ütegekre. Már amennyiben az ágyúk elhelyezkedését nézzük. Az új erődrendszerből három állt szolgálatba és ezeket Army Fortokként emlegetik: Az U5 Nore, az U6 Red Sands, és az U7 Shivering Sands nevű. Egy ilyen rendszer 7 külön erődből állt.

Ezek az erődrészek mindegyike négy lábon támaszkodott a tengeri talapzatra, és gyaloghidakkal voltak összekötve. Volt egy központi erőd, ezt vette körbe csillag alakzatban öt másik, és az egyikhez kapcsolódott a hetedik. Az erődöket gyaloghidak kötötték össze. Hat erődtag tetején volt ütegállás. A csillag alakzat közepén volt a központi tűzvezető állás, és a keresőfényszóró, a legszélső erődön pedig a radar. A fegyverzet összesen négy 3,75-ös QF ágyú, és két darab 40 mm-es Bofors gépágyú volt.

A személyzet az Army Fortban már 120 fő volt, és mindegyik eleméhez ki lehetett kötni az ellátmányt hozó hajókat. Az összes erődön zsalus ablakok voltak, hogy könnyebben lehessen szellőztetni a napfényben gyorsan felhevülő acél monstrumokat. A melegvízről, fűtésről egy központi kazán gondoskodott, és volt három dízel-aggregátor, amelyek az elektromos áramot termelték. Az Army Fort-ok a háború alatt bizonyítottan 22 német repülőt lőttek le, de leszedtek 30 darab V-1 jelű szárnyas bombát is.
A tengeri erődöket a világháború után sem szerelték le. A hidegháború első éveiben a fegyverzetüket és a felszerelésüket korszerűsítették. Új és hatékonyabb radarberendezéseket kaptak, valamint modernebb rádiókat.

1953 március elsején a Baalbeck nevű svéd kereskedelmi hajó a sűrű ködben nekimegy a Fort Nore erődnek, és egyik tagját kidönti. A balesetben négy katona meghal, és két ágyú is a tengerbe vész, a radar is használhatatlanná válik. Időközben a katonai vezetők is belátták, hogy a modern hadviselés elavulttá és drágán fenntarthatóvá tette a tengeri erődöket, és elhatározzák a leszerelésüket.  A legtöbbjükről elviszik a fegyverzetet, az Army Fortok összekötő hídjait is elbontják. Egy ideig még tartanak négyfős karbantartó személyzeteket, de 1960-tól már üresek az erődök. 1963-ban egy hajó nekiütközik a Shivering Sands egyik tornyának, ami le is dől.  A Sunk Head platformot a Királyi Utászok (Royal Engineers) katonái lebontják. A Tongue Sands erőd egy viharban dől össze 1996-ban. A többi erőd közül néhányat amatőr rádiósok szállnak meg, és elkezdenek kalózrádiókat üzemeltetni. A Shivering Sands-en indul az első kérészéletű adó, a Radio Carroline, a Red Sands-en pedig a profibb Radio Invicta. Ahogy ez lenni szokott, a hatóságokkal lépten nyomon összeakasztották a bajszukat.

Jelenleg a Rough Sands erődön van élet. Egy Roy Bates nevű brit manus, aki 1964 óta lakik az erődben, egyszer csak úgy gondolta, hogy kikiáltja a Sealand hercegséget

Még jó, hogy nem császárságot...

Ez persze a szomszédos brit oroszlánnak nincs ínyére, és a királyi haditengerészet megpróbálja a hercegi családot kilakoltatni. Roy herceg azonban függetlenségi háborút indít, és lead néhány figyelmeztető lövést, mitől is a gyáva haditengerészek inkább visszavonulnak és jogi útra terelik az ügyet.  A brit bíróság kijelenti, hogy a platform nem brit felségterület, és elismeri Sealandot független államnak, a figyelmeztető lövéseket pedig jogos önvédelemnek, vagyis honvédő háborúnak tekinti.

Sealandnak alkotmánya 1974 óta van, államformája alkotmányos monarchia. Roy Bates a Sealand hercege címet viseli (meg még vagy harminc tisztséget), hitvese Joan hercegné. Fiuk (Michael) a trónörökös, szintén herceg.  Ez a hercegség még csak pár évtizedes történelemmel rendelkezik, de már annyi „diplomáciai” bonyodalomba keveredett, hogy az külön posztot is megérne. Az Army Fort-ok jelenleg turistalátványosságok, és valóban, szürreális kinézetük miatt inkább hasonlítanak egy steampunk lépegetőre, mint hadi létesítményre.

A hidegháború éveiben az amerikaiak még építettek ki tengeri védelmi pontokat az Atlanti oceánon, de a Texas Tower-eknek hívott platformokon csak nagy teljesítményű előrejelző radarok voltak, fegyverzet nem. Ezeket az USAF üzemeltette, és a Légvédelmi Parancsnokság alá tartozott.  Összesen ötöt terveztek építeni, de csak három állt rendszerbe. A negyedik épülő platformot egy hurrikán rongálta meg. Ez a rendszer 1958-tól 1963-ig állt szolgálatban.