Ezen blog hasábjain is már többször szóba került, hogy történelmünk egyes jeles személyiségeit nem származásuk és nyelvtudásuk, hanem nemzetünk felemelkedéséért tett cselekedeteik minősítették magyarrá. Ilyen személyiség mai posztunk hőse, Leiningen-Westerburg Károly gróf is, a legfiatalabb aradi vértanú. Következzék az ő története.

1844-ben fényes esküvőt tartottak a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban, az ifjú párt a püspök adta össze.  A vőlegény nem más, mint a 25 éves – 1819. április 11-én Ilbenstadtban született – Leinigen-Westerburg Károly gróf.

Károly egy nagy múltú – az első őst 1096-ból jegyezték, és szegről-végről maga Viktória királynő is rokon –, de elszegényedett hesseni arisztokrata család sarja. A Leiningen-Westerburgok, hagyományosan, karddal szolgálták a Habsburgokat: ebben az időben hősünk nagybátyja, három bátyja és egy öccse császári tiszt. Leiningen esetében sem volt kérdéses a katonai pálya: 1835-ben lépett be a cs. kir. seregbe, és 1844-ben már másodosztályú százados a nagyszebeni 31. gyalogezredben.

A menyasszony a csupán 17 éves Sissányi Alíz, dúsgazdag kereskedőcsalád sarja: apja – aki Hadsimihalról magyarosította vezetéknevét Sissányira – marha- és gabonakereskedelemmel alapozta meg hatalmas vagyonát. Aztán 1798-ban, a kamarai birtokok árverezésekor, megvette Törökbecsét 10 ezer hold zsíros, torontáli földdel, és a hozzá járó nemesi címmel. A birtokot három lányára, a már említett Alízon kívül Klárára és Constance-ra hagyta.

Visszatérve az esküvőhöz: a „rossznyelvek” érdekházasságról beszéltek, a vérségi arisztokrácia és a frissen szerzett vagyonnal keletkezett pénzarisztokrácia összefonódásáról… Az igazság az, hogy valóban egy jól megfizetett bécsi „házasságközvetítő” hozta őket össze, de az üzlet jól sikerült: a fiatalok boldogságban egymásra találtak. Frigyük gyümölcseként 1845-ben született meg Liza lányuk, 1848-ban pedig Ármin fiuk.

Károly a házasságkötést követően kilépett a császári seregből és tartalékállományba vonult: a család a telet, a báli és a színházi idényt Bécsben és Pozsonyban töltötte, a nyarakat pedig a törökbecsei birtokon.

Leiningen igyekezett kézbe venni az uradalom irányítását – sikerrel! A termékeny síkság ontotta a messze földön híres torontáli búzát, amelynek zömét a törökbecsei kikötőből a Tiszán szállították Pest, Bécs, Fiume irányába.

A törökbecsei birtokon (itt balra a helybéli templom) találkoztak össze rendszeresen a sógorsággal-testvérséggel is: Rohonczy Lipót tartalékállományú kapitánnyal – a szabadságharc alatt honvédezredes – aki Sissányi Klárát vette nőül, valamint Urbán Gyula földbirtokossal, aki Sissányi Constance férje volt.

A gondtalanság és a boldogság évei azonban gyorsan elröppentek; hamarosan beköszöntöttek a vívódás hónapjai, és a nehéz döntések napjai. Az 1848. március 15-ei pesti eseményeket Leiningen szimpátiával fogadta. Úgy tartotta, hogy mindez a politikusokra tartozik, és a katonáknak nincs helyük benne. Hamarosan azonban elérkezett a pillanat, amikor a katonáknak is színt kellett vallaniuk!

Leiningennek két lehetséges megoldás közül kellett választania: betartja tiszti esküjét, jelentkezik ezredénél és felajánlja szolgálatait a császárnak – ekkor szembefordul önmagával, vagy meggyőződésére és lelkiismeretére hallgat, jelentkezik a honvédseregbe és nyíltan a „lázadók” oldalára áll. Volt egy harmadik megoldás is, ha mindenből kimarad és megvárja a végkifejletet – de ilyen magatartást nem tudott összeegyeztetni elveivel.

1848 őszén az események felgyorsultak: a szerb felkelők Szeged elfoglalását, és a Maros vonaláig terjedő előrenyomulást tűzték ki célul. Ezen akciójuk keretében 1848. október 13-án megrohanták Törökbecsét is. Olchváry Ödön 1901-ben megjelent kiváló művében a következőképpen írja le a támadást:

 „…Jovanovics százados hadoszlopa reggel ködös időben nyomult Török-Becsére s 5 osztályra tagozodva, a várost a kumán-i kaputól kezdve a melenczei utig félkörben bekeríté. Délelőtt 10 órakor történt az első ágyúlövés. Hosszabb ideig tartó ágyuzás után a csapatok megrohanták a várost s a magyarokat annak belsejébe visszaszoríták. Csuha alezredes a belváros utcáit eltorlaszoltatta s két szárnyra osztá a védelmet.

A jobbszárnyon ő maga, míg a balszárnyon Rohonczy Lipót nyugalmazott százados, most nemzetőrségi őrnagy vezette a védelmet. 3 óráig tartó nehéz küzdelemben a szerbek rohamait dicsteljesen visszaverték. A szerbek megunva a sikertelen harcot, az elfoglalt városrészben fosztogatni és gyujtogatni kezdtek s a várost csakhamar lángtenger borítá. Erre azonban a védő csapatok, nevezetesen az odavaló nemzetőrség, midőn vagyonát pusztulni látta, kitört a torlaszok mögül s a bosszu dühével rohanta meg a zsákmányoló szerbeket s egy órai véres utcaiharc után kiszorítá őket a városból.”

A szerbeket Damjanich Óbecséről beérkező csapatai űzték el véglegesen. A törökbecsei harcokban elesett hősök hamvai fölé Hungária-szobrot emeltek, melyet 2009-ben újítottak fel.

A támadás idején Leiningen nem tartózkodott Törökbecsén, és olyan – természetesen téves – híreket kapott, hogy Rohonczy elesett. Az ügy tisztázása végett azonnal Pestre utazott, és kihallgatásra jelentkezett Mészáros Lázár hadügyminiszternél. Beosztását kérte a honvédséghez, amit a feleségének írt levelében a következővel magyarázott:

„… magyarországi birtokos vagyok, s ezt az országot kell hazámnak tekintenem.”

A kikötése csupán az volt, hogy a délvidéki hadszíntérre irányítsák, a szerb felkelők ellen. Ezt abból a megfontolásból kérte, hogy nem kelljen a csatatéren szembe találnia magát egykori bajtársaival, ne adj’ Isten, édes testvéreivel! Mészáros tartózkodással fogadta, hiszen tudta, hogy a népes Leiningen-család tagjai teljes számban az ellenséges oldalon állnak, Károly nagybátyja pedig egyenesen a temesvári erőd parancsnoka. Mégis – mivel a képzett tisztekre szükség volt, mint a falat kenyérre – október 26-án beosztást kap Damjanich hadtestébe, mint vezérkari százados. Azonban (Mészáros utasítására) állandó megfigyelés alatt tartják, és leveleit cenzúrázták. „Bizalmatlanok nevem iránt” – írja feleségének.

Leiningen egyébként a szabadságharc ideje alatt naplót vezetett, és feleségének is számos levelet írt – német nyelven. Ezeket – a többi mártír hátrahagyott írásaival együtt – Katona Tamás tette közzé 1979-ben.

Századparancsnokként szigorú; megköveteli a fegyelmet, de igyekszik megnyerni katonái bizalmát. Sajnos gyengén beszél magyarul, de ezt azzal egyensúlyozza, hogy jóban-rosszban megosztja emberei sorsát, a rohamokat személyesen vezeti – személyes bátorságáért három ízben tüntetik ki. Részt vesz a tomasováci, a károlyfalvai, alibunári, jarkováci és pancsovai ütközetekben.

A jarkováci rajtaütés eseményeit Olchváry (a már idézett művében) így írja le:

„… Damjanics ezredes Kiss Pál őrnaggyal a vörös sipkás 9. honvéd zlj. parancsnokával és gr. Leiningen századossal tölté az éjt egy szobában. Midőn a harcizaj fölriasztá őket, Damjanics erőteljes nagy hangja kikiáltott a szabadba: „fegyverre”! Leiningen százados, ki felöltözve aludt, rögtön kisietett az előtérre, hol éppen 3 százada sorakozott. (…) Mihelyst Leiningen 3 százada sorakozva volt, mindegyiket más-más utcába irányította, hogy a netán betört ellenséget kiszorítsák. Egyik századával ő maga ment, midőn szemközt egy sötét embertömeget pillanta meg, mely az eligazitás után 70-80 lépésről össztüzet adott ellene, azonban a század szuronyrohama elől megfutamodék.”

Ekkor hangzott el legendássá vált csatakiáltása: „Ne félj magyar, szuronyt szegezz, rajta!” 1848. december 28-án őrnaggyá léptetik elő. 1849 január közepétől már a 19. gyalogezred III. zászlóaljának parancsnoka.

1849. február 24-én, a Cibakházánál vívott ütközetben Leiningen rövid időre fogságba esett. Amikor bajtársai észrevették, hogy mi történt, Goldstein főhadnagy és Talabér hadnagy vezetésével ellentámadást indítottak: bekerítették a házat, ahol Leiningent fogva tartották, és rövid kézitusa követően kiszabadították parancsnokukat. Leiningen naplójában név szerint is megemlíti a vállalkozásban résztvevőket: a már említett két tiszten kívül Schneider és Hartmann őrmesterek, Rösch és Budai tizedesek, Gorompatich, Svilar, Berger és Kohn közvitézek – meglehetősen „nemzetközi” csapat…

Zászlóalja azon a napon a csatát is eldöntötte: bevette a Tiszán átívelő hidat! A dicséret sem maradt el: Mészáros Lázár hadügyminiszter február 27-én kitüntette az egész zászlóaljat. A zászlóalj új hadilobogójára március 2-án Leiningen tűzte fel a kitüntetést, és – a fennmaradt kéziratos fogalmazvány szerint – a következő szavakkal, magyarul fordult katonáihoz (eredeti helyesírás szerint):

„Bajtársok Tekintsetek ezzen új és magyar színekkel díszlő zászlóra. Nincs üdő hoszu szora, nincs üdő, hogy szokott ceremóniával avatossam bé ezen zászlott, hanem itten az isten szabad ege alatt ünepélyes esküdt teszünk, hogy utolsó csep vérünkig védelmezni és előlobogása alatt hazánkat megmenteni és szabadságunkat biztosítani fogjuk. Eljen a haza, eljen a szabadsag.”

Megértették!
Részt vett a dicsőséges tavaszi hadjáratban: a szolnoki csatában (1849. március 5.), a tápióbicskei ütközetben (1849. április 4.), Nagysallónál (1849. április 19.), Budavár bevételében (1849. május 21.), Komáromnál (1849. július 2.) és Vácnál (1849. július 15-17.). A ranglétrán megállíthatatlanul emelkedett: február 10-től alezredes, április 6-tól ezredes. Komáromnál és Vácnál már tábornok, a III. hadtest parancsnoka. Minthogy pillanatok alatt át tudta tekinteni a legbonyolultabb helyzetet is, a parancsnokásga alatt álló fegyelmezett egységekre bármikor számítani lehetett.
Sajnos, ez már ekkor kevés volt, hiszen megjelent az orosz intervenciós haderő…

Megismerkedik a szabadságharc vezető politikusaival, hadvezéreivel – naplójában ír róluk: Kossuthról nincs jó véleménnyel, szerinte Görgey „Magyarország legnagyobb embere”. Még egy személy van, akiről csak szupelatívuszokban ír: Damjanich.

Augusztusban a szabadságharc már a végóráit éli, 13-án bekövetkezik a világosi fegyverletétel. Leiningen is ott van azon tábornokok csoportjában, akiket augusztus 25-én az oroszok kiszolgáltatnak az osztrákoknak – mindannyian az aradi várbörtönbe kerülnek. Görgey Artúr kivétel: őt Paszkevics nagyváradi hadiszállásán tartották fogva, ami különböző találgatásokra adott okot. Leiningen közvetlenül kivégzése előtt szerzett tudomást a Görgey-ellenes vádakról. „Megvásárolták undok pénzen – írja naplójába október 3-án –, nem bírom, és nem akarom hinni, és mégis aggaszt ez a gondolat.”

Október 4-ei naplóbejegyzése:

„Komor hangulat, a Damjanichcsal való tegnapi beszélgetés hatására nem tudok írni. Este cédula Damjanichtól… Porkoláb. Fegyverek. Holnap reggel hétkor hadbíróság elé. Élet vagy halál, Uram, amint parancsolod!”

Utolsó óráit Baló Béni aradi református lelkész társaságában tölti, habár ő maga evangélikus volt.

Az ítéletet 1848. október 6-án reggel hajtották végre: reggel fél hatkor a golyó általi halálra ítélt négy tábornokot kísérték a vesztőhelyre, majd a kilenc, akasztófára ítélt kivégzésére került sor. Leiningen hatodik volt a sorban, egyedül ő – az őröket megvesztegetve – viseli honvédtábornoki egyenruháját, és egyedül ő kér szót a kivégzés előtt: tiltakozik a vád ellen, mely szerint Buda bevételekor császári tiszteket végeztetett ki; esküvel fogadja, hogy ilyet nem tett. Damjanich leintette: „Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly!”

Magát  a kivégzést Baló lelkész így írja le:

„Tichy őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak a dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.”

Másnap hajnalra négy vértanú holtteste eltűnt: Damjanich közeli rokona, Csernovics Péter, Temes megye főispánja egy közvetítő révén 100 aranyat adott a hóhérnak Damjanich, Láhner, Vécsey és Leiningen holttestéért. Leiningen holttestét sógora, Urbán Gyula vette át, és birtokán temettette jelöletlen sírba. Földi maradványait 1876-ban áthelyezték a borosjenői katolikus templom kriptájába, majd 1974-ben – a többi vértanú csontjaival együtt – az aradi emlékoszlop tövében kialakított kriptába.

Emlékére, 1911. szeptember 17-én, Törökbecsén felállították szobrát – Radnai Béla munkáját. Talapzatán a következő szöveg állt: „Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok, ki Aradon új hazája szabadságának kivívhatásáért 1849. október 6-án, mint vértanú hősi halált szenvedett.” És tovább: „Porhüvelyed visszaszállt ugyan e föld rögébe, de nemes lelked, annak vitézsége és géniuszod örökké élni fog magyar honunk egén és minden magyar szívében.”

Szobra további sorsa viszontagságos volt: 1919-ben lebontották, és a városháza pincéjébe került. Itt átvészelte a II. világháborút, és amikor városháza hurcolkodott, egy udvari fészerben helyezték el, kimustrált tűzoltó felszerelések közé. A fészer bontásakor, 1954-ben, a szobrot is szétverték és fémhulladékként „értékesítették”…

A történelem azonban igazságot szolgáltatott Leiningen-Westerburg Károly szobrának is: 2009. október 10-én – egy napon a Hungária-szoborral – a törökbecsei katolikus templom kertjében leleplezték mellszobrát, melyet Mezőtúr ajándékozott Törökbecsének. Ezúton is nagy köszönet nekik!

Végezetül álljanak itt Leiningen tábornok utolsó sorai, melyeket sógorához, Rohonczy Lipóthoz intézett:

„Édes jó Poldi! Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek. Mostanáig azt reméltem, hogy még egyszer láthatlak, sajnos, nem lehetséges. Élj hát boldogan, drága jó barátom, ha egy haldokló imáját meghallgatják, nemsokára boldogan fogsz időzni családod körében, bár a rám való emlékezés egy kissé el fogja homályosítani egeteket. Megáldalak téged, feleségedet és gyermekeidet, és könyörgök Istenhez, hogy adjon erőt nekem az utolsó órában. Add át minden régi jóbarátomnak utolsó fájdalmas üdvözletemet! (…) Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban viszontlátjuk egymást.”