Amikor gyorsan körbekérdeztem a családot és az ismerősöket, mi jut eszükbe Ausztráliáról, kiütéssel nyert a kenguru és a dingó. /NEM a harcjármű./ Szorosan utánuk jött a világ legkeményebb autópályarendőre: Mad Max.
Sajnálattal állapítottam meg, hogy amennyiben ez a felmérés reprezentatívnak tekinthető, az ausztrál hadsereg, és az ausztrál különleges erők a köztudatban a "futottak még" kategóriában sem szerepelnek.
Nos, ezen sürgősen változtatni kell, ezért következzen egy villámposzt az egyik híres akciójukról. /Szerény véleményem szerint, hogy valaki egy ilyen hadműveletbe belevágjon, őrültnek vagy ausztrálnak kell lennie. De a legjobb, ha mindkettő./
Kaland, izgalom, kockázat, az általam ismert leghosszabb távú specforce bevetés, amihez képest a SAS sivatagi őrjáratai csak rövid séták a parkban.
A „Z”–force
Japán 1941-es hadbalépése után gyors ütemben nyomult előre a Csendes–óceán térségében. Hatalmas területeket foglalt el, sorra estek el a bevehetetlennek hitt erődök és támaszpontok, mint Corregidor, vagy Szingapúr. 1942 tavaszán a szövetségesek már Ausztrália megszállásától tartottak.Nem meglepő, gondoljunk csak a csodaprofi brit hadvezetés néhány zseniális húzására. Például: tudják hogy Rommel támadásra készül Afrikában. Azt is tudják hogy ha Burma elesik, nyitva az út a japánok számára egészen Indiáig. Összeül tehát a brit Haditanács: nagy nehezen összekaparnak egy hadosztályt, behajózzák, és Észak-Afrika helyett elküldik..... Igen eltaláltátok, Szingapúrba, ahol fogságba is esnek. A Prince of Wales esetét meg már nem is említem...
Jó hír a rosszban, hogy a nagy veszteségek /is/ "helyzetbe hozták" a speciális alakulatokat.
A "ha nincs gárda, SAS is jó" elvet követve sorra alakultak Birodalom-szerte a különleges osztagok, remélve, hogy bevetéseikkel zaklathatják, összezavarhatják az ellenséget. Jobb esetben akár érzékeny csapást is mérhetnek rájuk a kényes pontokon, mindaddig, amíg a szövetségesek képesek nem lesznek komoly támadó hadműveletekre.
A "ha nincs gárda, SAS is jó" elvet követve sorra alakultak Birodalom-szerte a különleges osztagok, remélve, hogy bevetéseikkel zaklathatják, összezavarhatják az ellenséget. Jobb esetben akár érzékeny csapást is mérhetnek rájuk a kényes pontokon, mindaddig, amíg a szövetségesek képesek nem lesznek komoly támadó hadműveletekre.
Kérem az olvasókat, hogy most figyeljenek, és jegyzeteljenek:
Ekkor hozták létre Thomas Blamey tábornok javaslatára Ausztráliában az Inter-Allied Services Department-et (IASD) a brit SOE (Special Operations Executive, Különleges Hadműveletek Parancsnoksága) mintájára. Később átnevezték SOA-ra, /Special Operations Australia/, de ismertté csak 1943-ban vált, mint Services Reconnaissance Department (SRD). Ezen az alakulaton belül akadtak olyan SOE tisztek, akik Szingapúrból szöktek meg, ők alakították meg 1942 nyarán az Inter-Allied Services Department (ISD)-t.
Az ISD létrehozott egy angolokból, ausztrálokból, hollandokból, és bennszülöttekből álló különleges osztagot, melynek a hírszerzés és a megszállók ellen harcoló helyi lakosság támogatása volt a feladata, valamint rajtaütések szervezése japán célpontok ellen. Ez az egység volt a Z-force, mely a háború alatt 81 hadműveletet hajtott végre a frontvonalak mögött.
Tudtok követni? Helyes.
A hadművelet terve
1943-ra a közvetlen japán veszély már nem fenyegette Ausztráliát. Ugyanakkor a szigetről - szigetre vívott kegyetlen csatákban mindkét félnek szüksége volt az összes elérhető hadianyagra. Emiatt az utánpótlást szállító teherszállító hajók szép lassan éppen olyan fontossá, sőt gyakran fontosabbá váltak, mint a hatalmas csatahajók.
Ezért dolgozott ki egy brit tiszt, Ivan Lyon (akkor még) százados, a Gordon Highlanders tisztje, és egy 61 éves brit civil, Bill Reynolds egy támadási tervet a japán ellátás egyik fő csomópontja, Szingapúr kikötője ellen.
A terv a következő volt: egy kommandó egy álcázott halászhajón elhajózik Ausztráliából Szingapúr kikötőjéig, és elrejtőzik a környező szigetek valamelyik apró öblében. Ezután a rajtaütő egység tagjai a magukkal vitt összecsukható kenukat vízre bocsátják. Az éjszaka leple alatt beeveznek a kikötőbe, időzített robbanótölteteket helyeznek el az ott horgonyzó hajókon, visszaeveznek a halászhajóig, és visszatérnek Ausztráliába.
/Ennyi az egész. Egyszerű, mint a pofon ugye?/
Persze az első kérdés, ami a monitor előtt ülve felmerülhet: mit lehet elérni a Távol - Kelet talán leghatalmasabb kikötője ellen mindössze 2-3 csónakkal és pár tapadóaknával?
Nos, a következőket:
- Kis szerencsével elsüllyeszthetnek néhány nagyobb japán hajót.
- "Meglengethetik a zászlót." Megmutathatják magukat /pontosabban a rajtaütés eredményét/ a helyieknek, jelezve, hogy a szövetségesek nem feledkeztek el róluk.
- A japánok ettől kezdve nem tudhatják, hogy hol és mikor próbálkoznak meg legközelebb ilyen támadással. Emiatt MINDEN számba vehető célpontot folyamatosan őrizniük kell, amihez pedig csapatokat kell elvonniuk a harcvonalból.
A szokásos, hónapokig tartó katonabürokráciai helybenjárás után aztán Lyon századost előléptették, áthelyezték a Z-force kötelékébe, és rábízták az akció megszervezését.
A Krait
.jpg)
Ahhoz, hogy a hadműveletre akár csak gondolni lehessen, szükségük volt egy megfelelő hajóra. Egy olyan hajóra, ami feltűnés nélkül haladhat keresztül a japánok-ellenőrizte vizeken. Egy japán hajóra.
A választás a Kofoku Marura esett, egy 70 láb (kb. 21 méter) hosszú, faépítésű, rézborítású halászhajóra, alig három méteres merüléssel és 35 BRT vízkiszorítással. A vitorlák mellett egy 100 lóerős dízelmotor hajtotta, de csúcssebessége így is alig érte el a 7 csomót. Viszont majdnem 7000 mérföldes hatótávolsággal rendelkezett. A háború előtt egy szingapúri japán halászati cég tulajdona volt, mint a kisebb tengeri halászbárkák ellátóhajója. Pearl Harbour után az angol hatóságok lefoglalták, legénységét internálták. Ezután Szingapúrból menekülteket és angol polgári személyeket szállítottak vele Indiába, ott talált rá aztán a megfelelő hajót kereső 
Lyon őrnagy. A szokásos bürokratikus huzavona után végül a Z-force tulajdonába került, Ausztráliába hajóztak vele, és eldugták a kíváncsi szemek elől a SOA egyik bázisán.
Lyon őrnagy. A szokásos bürokratikus huzavona után végül a Z-force tulajdonába került, Ausztráliába hajóztak vele, és eldugták a kíváncsi szemek elől a SOA egyik bázisán.Egy Ázsia-szerte ismert, halálos mérgű kígyófajta után új nevet is kapott: Krait.
A csapat
1943 tavaszán 14 ausztrál és brit önkéntest választottak ki a feladatra. (A neveknél meghagytam az eredeti angol rang- és alakulatjelzéseket, nem akartam pontatlanul fordítani. Emellett az akció idején a legtöbben nem is ezeket a rendfokozatokat viselték, hanem itt az illető legmagasabb elért fokozatát láthatják.)
- Lieutenant Colonel I. Lyon (GH)
- Lieutenant Commander D. Davidson (RNVR)*
- Captain R. Page (AIF)
- Lieutenant H. Carse (RANVR)
- Leading Stoker J. McDowell (RNR)
- Leading Telegraphist H. Young (RANR)
- Acting Leading Seaman K. Cain (RANR)
- Able Seaman W. Falls, (RANVR)
- Able Seaman A.W.G. Huston DSM (RANVR)
- Able Seaman A. Jones (RANVR)
- Acting Able Seaman F. Marsh (RANVR)
- Acting Able Seaman M. Berryman (RANVR)
- Corporal R. Morris (RAMC)
- Corporal A. Crilley (AIF)
A rövidítések jelentése:
(AIF) Australian Imperial Force
(GH) The Gordon Highlanders
(RAMC) Royal Army Medical Corps
(RANR) Royal Australian Naval Reserve
(RANVR) Royal Australian Naval Volunteer Reserve
(RNR) Royal Naval Reserve
(RNVR) Royal Naval Volunteer Reserve
(GH) The Gordon Highlanders
(RAMC) Royal Army Medical Corps
(RANR) Royal Australian Naval Reserve
(RANVR) Royal Australian Naval Volunteer Reserve
(RNR) Royal Naval Reserve
(RNVR) Royal Naval Volunteer Reserve
A csapat tagjait a Z-force egyik bázisára szállították, és négy hónapos extra kiképzést kaptak. A „szokásos” tantárgyak – 
evezés, robbantás, stb. - mellett a tananyag része volt a bennszülött nyelv és viselkedés elsajátítása valamint a halászat is.
evezés, robbantás, stb. - mellett a tananyag része volt a bennszülött nyelv és viselkedés elsajátítása valamint a halászat is.1943. június 20-án került sor a nem hivatalos vizsgagyakorlatra. A rajtaütés főpróbájaként behatoltak a szigorúan őrzött Townsville-i kikötőbe, a szövetségesek egyik legfontosabb utánpótlási bázisára, és gyakorlóaknákat helyeztek el az ott horgonyzó hajókon.
Balszerencséjükre a tölteteket felfedezték, és hatalmas botrány kerekedett a dologból…
Nem egy ottani, a biztonságért, őrszolgálatért felelős tiszt kapott soron kívüli expresszjegyet egyenesen a frontra - és csak odafelé.
Mindenesetre ahogy a mondás is tartja: rossz főpróba – sikeres premier.
Az út 
A Krait-ot feltöltötték a szükséges felszereléssel: konzervek és ivóvíz négy hónapra, orvosi készletek, beleértve a ciántablettákat is a legénység minden tagjának. Felraktak 50000 cigarettát is 200 angol font és némi holland forint mellett; ha esetleg a helyiekkel kellene üzletelni, vagy épp lefizetni őket. Figyeltek arra, hogy ami csak lehet - papír, főzőedények, vagy épp a jellegzetes napszemüveg – japán eredetű legyen. Erre azért volt szükség, hogy ha valami a vízbe is esne, a vízen úszva se adjon semmi okot a gyanúra. Ezért semmilyen szemetet sem volt szabad a hajóról a vízbe dobni, csak összegyűjtve, nehezékkel ellátva.
Augusztus 18-án hajóztak ki Cairns-ból, majd az Exmouth-öbölben vették fel az új, speciális, összehajtogatható kajakokat és a robbanótölteteket. A kétszemélyes csónakok hatrétegű vászonból és gumiból készültek, hat méter hosszúak és alig egy méter szélesek voltak. Mindegyik három aknát tudott magával szállítani.
Szeptember 2-án indultak tovább Szingapúr felé, keresztül az ellenséges vizeken. Japán zászló alatt hajóztak, hogy legyen esélyük megtéveszteni a járőröző hajókat és repülőgépeket. A fedélzeten nem tartózkodhatott egyszerre 1-2 embernél több. Testüket barnára festették, és szárongot viseltek. Senki sem beszélt közülük japánul, ezért tudták: ha egy japán hadihajó megállítja őket, az mindannyiuk számára a biztos halált jelenti. Az éj leple alatt hajóztak át a Lombok-szoroson, az út legveszélyesebb pontján: itt folyamatosan járőröztek a japán tengerészet és légierő egységei.
Szeptember 16-án találkoztak az első japán hajóval. Az álcájuk tökéletesen működött, az alig negyed mérföldre elhaladó
nagy tanker legénysége ügyet sem vetett rájuk. Gond nélkül jutottak el Szingapúrig, ahol azt tapasztalták, hogy ott még szinte békebeli körülmények uralkodnak: elsötétítésnek nyoma sem volt. Ezért különösen hálásak voltak, mert a város fényei és a működő világítótornyok nagyon megkönnyítették a navigációt.
nagy tanker legénysége ügyet sem vetett rájuk. Gond nélkül jutottak el Szingapúrig, ahol azt tapasztalták, hogy ott még szinte békebeli körülmények uralkodnak: elsötétítésnek nyoma sem volt. Ezért különösen hálásak voltak, mert a város fényei és a működő világítótornyok nagyon megkönnyítették a navigációt.Óvatosan hajóztak a kis part menti szigetek között. Megfelelő helyet kerestek, ahol vízre tehetik a kenukat. 18-án érték el a már előzőleg is kiszemelt, néptelennek hitt Panjang-szigetet. Partra hordták a kenukat és a felszerelést, egy hónapnyi ivóvizet és élelmiszert rejtettek el, majd a szigeten maradó bevetési csapattal megegyeztek abban, hogy október elsején hajnalban találkoznak, majd elhajóztak Borneó felé.
Csak ekkor vették észre, hogy a sziget túloldalán van egy kis halászfalu, de megnyugodva látták, hogy a tengerparton ide-oda mászkáló seregnyi tarisznyarák teljesen eltörölte a nyomaikat.
A rajtaütés
A szigeten maradtak két napot erőgyűjtésre fordítottak. 20-án este vízre rakták a három kenut, amiket a felszerelés mellett feltöltöttek kétheti
élelemmel és vízzel is. A kenuk így több, mint 500 kg-ot nyomtak. Alkonyatkor indultak el, és éjfélig 10 mérföldet meg is tettek. Gyors tanácskozás után a két mérföldre északra fekvő Pulau Bulat szigetét választották táborhelyül. Itt töltötték éjszaka hátralévő részét és a másnapot. Alkonyatkor továbbindultak, és megpróbáltak átkelni a Bulan szoroson.
Sajnos az erős áramlat miatt aznap is csak 12 mérföldet tudtak megtenni, így nappalra Pulau Sabur-on kellett elrejtőzködniük, egy mocsaras szigeten. Gyötörték őket a moszkitók, egy falu is volt a közelben, és a helyiek mindössze pár méterre eveztek el a rejtekhelyüktől.
élelemmel és vízzel is. A kenuk így több, mint 500 kg-ot nyomtak. Alkonyatkor indultak el, és éjfélig 10 mérföldet meg is tettek. Gyors tanácskozás után a két mérföldre északra fekvő Pulau Bulat szigetét választották táborhelyül. Itt töltötték éjszaka hátralévő részét és a másnapot. Alkonyatkor továbbindultak, és megpróbáltak átkelni a Bulan szoroson. Sajnos az erős áramlat miatt aznap is csak 12 mérföldet tudtak megtenni, így nappalra Pulau Sabur-on kellett elrejtőzködniük, egy mocsaras szigeten. Gyötörték őket a moszkitók, egy falu is volt a közelben, és a helyiek mindössze pár méterre eveztek el a rejtekhelyüktől.
22-én aztán végre sikerült átjutniuk a szoroson és eljutni a Donga-szigetre. Ez a sziget volt a rajtaütés támaszpontja. Innen már jól lehetett látni Szingapúr kikötőjét.
Megállapították, hogy a kikötőben soha nem volt kevesebb, mint 100000 tonnányi hajótér; lényegében folyamatos volt a ki- és berakodás. Az is kiderült, hogy az aknamezőkről kapott térképeik pontatlanok voltak.
25-én áteveztek Pulau Sabir-ra, egy kis, saspáfrány-borította szigetre. Elosztották egymás között a célpontokat, majd 26-án este 19:00-kor nekivágtak a fő küldetésnek.
Lyon és Houston az első kenuval 22:00-ra érte el a célzónát. Úgy döntöttek, hogy egy tankert támadnak meg. 
Elhelyeztek rajta két aknát: egyet a motortérnél, egyet pedig az egyik csavartengelyen. Miközben épp a tölteteket szerelték fel, az egyik japán őrszem épp a fejük fölött hajolt ki a fedélzetről; de nem vette észre őket.
Elhelyeztek rajta két aknát: egyet a motortérnél, egyet pedig az egyik csavartengelyen. Miközben épp a tölteteket szerelték fel, az egyik japán őrszem épp a fejük fölött hajolt ki a fedélzetről; de nem vette észre őket.A töltetek telepítése után 05:15-re sikeresen visszatértek a bázisra.
A második kenuban Page és Jones elsőnek egy olajszállítót szemelt ki, de kiderült, hogy túl nagy ahhoz, hogy a tölteteik komolyan megrongálhassák. Ezért továbbeveztek, és három teherhajón helyezték el az aknáikat. Nekik 04:45-re sikerült visszaevezni Donga szigetére.
A harmadik kenuban Davidson és Falls jóval nehezebb helyzetbe került. A dagály ugyanis enyhébb volt a vártnál, és egy tengeralattjárók elleni hálót is meg kellett kerülniük. Az elsőnek kiválasztott kikötőhelyen álló hajók túl kicsik voltak ahhoz, hogy érdemes legyen megtámadni őket, így tovább kellett állniuk a kettes célpont felé. Itt három modern, 5-6000 tonnás teherhajón helyezték el az aknáikat. Ők a Rhio - szoroson keresztül indultak el visszafele, szigetről-szigetre haladva. Bár útjukat egy heves vihar is nehezítette, október 1-re elérték Panjang-ot ahol másodikán éjfél után találkoztak a Krait-al.
A másik két kenu legénysége a Donga szigetről figyelte az eredményt. 27-én reggel hét robbanás hallatszott, jelezve, hogy a támadás sikeres volt. Egy hajó elsüllyedt, a tanker megfeneklett és vadul égett, a füstfelhő elborította a környéket. A kikötőben kitört a bolondokháza. Lekapcsoltak mindent fényt, és őrhajók cikáztak össze-vissza a lehorgonyzott hajók között, akárcsak molnárpoloskák a pocsolyák tetején... Miután a csapat rögzítette a támadás eredményét, este elindultak a találkozási pont felé. Keresőlámpás őrhajókra számítottak, de ilyenekkel nem találkoztak. A nappalt ismét egy kis szigeten, az első alkalmas rejtekhelyen töltötték, amiről kiderült, hogy egy kínai temető…
Az elromló időjárás az ő útjukat is megnehezítette; volt, hogy egész nap ellenszélben kellett evezniük. Ez annyira lelassította őket, hogy a következő napon 28 mérföldet kellett leevezniük, így vállalniuk kellett, hogy útjuk egy részét nappal teszik meg. Ekkor több alkalommal is láttak japán felderítőgépeket a fejük felett, de azok ügyet sem vetettek rájuk.
Elsején hajnali háromra érték el Panjang szigetét de a Krait már nem volt ott. Remélve, hogy a hajó később visszatér, felkészültek a hosszabb ott-tartózkodásra. Elkezdtek egy kunyhót építeni, és felvették a kapcsolatot néhány barátságos bennszülöttel is, akik megígérték, hogy ellátják őket friss élelemmel. Azt tervezték, ha a Krait mégsem jönne vissza értük, akkor szereznek egy kis vitorlás hajót, és a monszunnal megpróbálnak Indiába jutni.
De erre nem volt szükség: a Krait 3-án visszatért értük. Fedélzetre vette a kenuk legénységét és elindultak haza, Ausztráliába. 11-én haladtak át visszafele a Lombok-szoroson, ahol kis híján katasztrófa történt: egy japán őrhajó közelítette meg őket. Ám végül a kapitánya valamiért úgy döntött, hogy mégsem vizsgálja át a hajót, és odébbállt.
Az út hátralévő része eseménytelenül zajlott le. A Krait összesen több, mint 4000 mérföldet megtéve 1943 október 19-én tért vissza az Exmouth – öbölbe.
Az akciót titkosították, csak 1946-ban hozták nyilvánosságra a hírszerzői jelentéseket. Ezek szerint az akció során megrongálódott /elsüllyedt:
- 1 kb. 4000 tonnás teherhajó a Tone Maru hajóosztályból.
- a 4800 tonnás Taisho Maru
- 2 azonosítatlan, 5-6000 BRT-s szállítóhajó
- egy szállítóhajó a Nashuan Maru osztályból.
Valamint kigyulladt és égett a Shinkoku Maru, egy 10000 tonnás tartályhajó.
Az akció hatása
A rajtaütés tervezői azt remélték, hogy a japánok megerősítik a kikötő őrizetét, ezzel máshonnan vonva el erőket. Nem ez történt, mivel nem hitték el, hogy ez egy kommandós akció volt. Helyi ellenállókra gyanakodtak, ezért széles körű razziát indítottak. Ennek során több száz embert tartóztattak le, kínoztak meg, vagy végeztek ki.
Ami később történt
Az akkor már alezredes Lyon 1944-ben megpróbált egy hasonló akciót végrehajtani. Ez volt a Rimau hadművelet. A szingapúri akció résztvevői közül hatan, köztük Lyon tagjai voltak ennek a csapatnak is. Az akció nem sikerült: a japánok rajtuk ütöttek. Akik nem estek el a harcban, azokat a japánok elfogták, és később kivégezték.*
A Krait-ot a háború után eladták. Húsz évig szállította a kitermelt őserdei fákat, míg 1964-ben egy alapítvány meg nem vásárolta. Felújították, ma az ausztrál tengerészeti múzeum gyűjteményének része. Emlékhajóként a Sidney-i kikötőben horgonyoz.
* A fénykép Leonard G. Sifflet őrmester kivégzését ábrázolja, akit az M-force tagjaként fogtak el Pápua Új-Guineán. Megkínozták, majd Michiaki Kamada admirális parancsára Aitapa falu mellett 1943 március 29-én a tengerparton lefejezték. Az admirálist a háború után bíróság elé állították, és bűneiért kivégezték. Sifflet kivégzője, Yasuno Chikao a háború után szintén haditörvényszék elé került, kötél általi halára ítélték, amit kegyelemből később tíz év börtönre változtattak.
Az utolsó 100 komment: