Első világháborús utász (aknász) alakulat működését vesszük ma górcső alá, olvassátok a "vakond műfajban" jeleskedő komáromi szapőr alakulat fényes napjainak történéseit. A magyar utászok dicsősége már a tullni utász iskola növendékeinek (Görgey, Bayer, Kazinczy, Stein Miklós, Ivánka Imre, Tóth Ágoston, stb.) cselekedeteitől, a szabadságharc idejétől keletkezett, a világháborús utász alakulatok (utász, hidász, árkász, aknász, gáz, kőfúró és elektromos csapatok) szép napjait gyarapította a következő történés. A világháborúban szolgáló

15 önálló

k.u.k. utász zászlóalj egyikét, az 5. komáromi árkász zászlóaljat az olasz fronton a St. Michele-n harci körülmények között végzett erődítési, sziklarobbantási és erődépítési munkája után ”pihenőbe” vezényelték. A szükségszerű feltöltődés után a zászlóalj kiheverte a személyi és anyagi veszteségeket, a halottak és sebesültek miatti kényszerű állománypótlást követően a zászlóalj újra teljes létszámban rendeződött. A VII. hadtest parancsnoksága 1916. április közepén elrendelte, hogy állományi kiegészítés után a hiányzó

műszaki felszereléssel

is töltsék fel a zászlóaljat. A hadtestparancsnokság által elrendelt 14 napi kényszerpihenőt megszakítva, a tervezett kettő hét helyett 8 nap után a parancs újra az olasz frontra vezényelte a zászlóaljat, így a harmadik háborús évben április 26-án menetparancs érkezett Opacchiasella térségébe, Doberdó mellé, a szegedi 46. gyalogezred álláskörletébe. Az olasz csapatok erőszakos előretörése, frontális támadásai, gáztámadásai és aknamunkálatai szükségessé tették magyar aknász alakulatok ellenműveleteit, erre a legcélszerűbb alakulat a komáromi árkász zászlóalj bizonyult. A hegyi terep alkalmasnak bizonyult aknász műveletekre, amit az olasz egységek ki is használtak, műszaki alakulataik segítségével a St. Martino-i magaslatról felülről támadva igyekeztek a védekező magyar egységeket kiűzni. A 197-es magaslat felől támadva az olaszok a 46. és a 61. gyalogezred állásait támadták,

frontálisan és aknaharccal,

sziklában fúrt üregekkel.  A védendő terület körlete 8 részre oszlott, minden 250 méteres szekciót egy század védett. Az olaszok frontális támadási kudarcot vallottak, a magyar védők kézitusában minden támadást visszavertek. A gyalogsági vonaltámadások kudarca után aknászműveletekkel próbálkozott az ellenség, különösen a magaslaton álló templom körzetében voltak hevesek a támadások. A felszíni rohamok és gáztámadások sikertelensége után az olaszok a sziklás terepen földalatti vájatokkal és takart felszíni kibúvókkal a 60-70 méteres sávot lerövidítve 5-8 méterre közelítették meg a magyar árokrendszert. Az első világháborús állásharc a francia nyugati fronton a sík terepen 100 – 150 méteres párhuzamos árokrendszert jelentett, több helyen még ennél nagyobb, többszáz méteres volt a kialakult ”senkiföldje”, a szögesdrótok közötti terület. Ez a terepadottságok miatt Doberdó térségében az előbb írott 5-8 méteresre csökkent, lehetőséget adva arra, hogy az ellenséget

testközelben érezzék

a harcoló csapatok, kézigránátokkal ez a távolság simán bedobhatónak bizonyult. Gyakorlatilag a csapatok egymás szájában élték meg a frontharcot, a hegyi terep nem adott lehetőséget párhuzamos árkok létesítésére, a legénység a futóárokban és a sziklába vájt kavernákban élte életét.  A frontvonal - az ellenség közvetlen közelsége miatt - bármikor áttörhetőnek bizonyult, ami nagy fejtörést okozott a parancsnokoknak és a legénységnek egyaránt. Ilyen közelségben együtt élni az ellenséggel nem túl idegpihentető, mindkettő fél számára adott volt a nyugtalanító, azonnali áttörés reménye. Az olasz műszaki alakulatok felkészültek az aknaharcászatra, kőfúrások és robbantások zaja idegesítőleg hatott a beásott gyalogság számára. Ebben a helyzetben foglalták el állásaikat a komáromi árkászok, pontosabban az 5. komáromi árkász zászlóalj 5. százada, akik az első napon, 1916. április 26-án megkezdték a védekező munkálatokat az ellenséges aknatevékenység visszaszorítására. Az első napon, az olasz műveletek feltérképezése után három vájat indítása kezdődött meg, ezek az üregek a bemért, a

felelőtlen fecsegés

és zajongás miatt kihallgatott olasz fúrások közömbösítésére indultak. A szűk és levegőtlen vájat 60 - 80 cm szélességű folyosóból állt, a megkezdett olasz furattal szembeni irányban. A cél az volt, hogy a betörésre készülő olasz aknászok folyosóit feltárják és az alagútban a tervezett robbantást úgy akadályozzák meg, hogy a vájatot áttörjék és gázzal árasszák el a szűk üreget még a robbantás előtt. Minden aknafolyosót egy tisztes és 6 árkász ásott, 12 órás váltással, az aknafolyosó fejrészén kettő árkász dolgozott a szűk lyukban csendben, csákánnyal, gyalásóval, kézi fúrófelszereléssel, gázálarccal a nyakban (felkészülve az ellenség gáztámadására), a többiek a kitermelt sziklás anyagot talicskázták a hátsó futóárok irányába. A talicskázás során rejtve kellett maradniuk, nehogy az ellenség kifigyelje, milyen tevékenységet folytatnak, ezért messzire és éjszaka hordták a kitermelt sziklás anyagot. Az árkászok napi átlagteljesítménye 0.5 - 1 méter volt, robbantást alapesetben nem alkalmazhattak, a sziklákat kézi erővel, rejtve, csendben bontották. Abban az esetben, ha a robbantás volt csak megfelelő,

kézigránátok átdobásával

fedezték a robbantás zaját. Az árkász csapat élén Heim Géza főhadnagy századparancsnok állt, aki a napi váltásokat és a fizikai munkát is felügyelte. A 15. és a 16. körletben dolgozó aknászok napi vesztesége 2 - 3 sebesült, vagy halott és 1 - 2 beteg volt. A halálos sebet a felszínen dolgozó talicskázók kapták, kézigránát, vagy puskatűz miatt, a betegséget pedig leggyakoribban a vitaminhiány és a sárgaság okozta. Az egészségre nem jól hatott a sziklába fúrt kavernákban töltött napok, a vitaminhiányos táplálkozás és az ivóvíz hiánya, ráadásul a szögedi legénység nagyon nem érezte otthon magát a hegyes és sziklás terepen, ami alföldi gyerekeknél nem is csoda. Minden nap súlyos nélkülözéssel telt, éhségben és szomjúságban. A létszám egyre apadt, de a harci kedv nem csökkent. Az olaszok fúrógépekkel és nem fedett robbantásokkal haladtak előre aknáikkal, minden mozdulatuk felderített, tudott volt, az ellenfúrások mélységéből tudták, merre járnak, míg a saját aknafúrások fedve haladtak, így a morálra jól hatott a

meglepetés reménye.

Ráadásul a magyar aknászoknak olyan réses (sziklák közötti agyagos) törmelékfolyosót sikerült találniuk, ahol csendben, ellenség általi észlelés nélkül sikerült méterekre előrehaladni. Az olaszok reggel 04 és 06 óra és 22 – 23 óra között robbantották ki a vájatot, minden méter előrenyomulásuk a magyar szapőrök által felderített volt. Május 4-én az árkászok elérték a kritikus távolságot az olasz futóárkok alatti részben, de a parancsnok a célt még előrébb téve újabb munkálatokra adott parancsot. Ez az intézkedés összhangban állt a hadtestparancsnoksági paranccsal, miszerint mintegy 1000 kg (!) robbanótöltettel tölcséres rést kell nyitni az olasz futóárok alatt. Május hatodikán a 46. gyalogezred parancsnokának az utászegység parancsnoka az alábbi szószerinti jelentést tette:

”Észleletek a 16. védelmi körletben végzett aknamunkálatoknál. Az aknafolyosó végénél 22 óra 45 perckor:

a)      alattunk jobbra és kb. 3 méterre hátra 1,5 méter távolságban két koppanás szerszámmal hallható, valószínűleg jel;

b)      balra nagyobb távolságban gyengébb fúrási zaj;

c)       a folyosó végétől előttünk és felettünk 3-4 méteres távolságban óvatos csákánymunka hallható.

23     órakor: a fenti a) helyen kétségen kívül ellenséges aknászok beszélgetése hallható.

A saját akna főfolyosó építését elővigyázatosan, de teljes erőnkkel tovább folytatjuk. Jelenlegi hossza 33 lépés. Következtetés: Ellenség figyel minket, különösen és jobbra alattunk lévő folyosóból. Kérek gázpalackokat, hogy találkozás esetén az ellenség folyosóját gázzal is megtámadhassam.”

Ilyen feszültséggel teli időszak után készültek utászaink az ellenség alatti töltetek elhelyezésére és azok felrobbantására. Az alagút hosszának bemérése és az epicentrumi  cél véglegesítése után az árkászok elhelyezték a robbanóanyagot és elvégezték a fojtást. 910 kg dinamit és 120 kg ekrazit mellett a tüzérségtől vételezett gránátok (10 és 15 cm-es) elhelyezése is megtörtént a robbantási központban, majd a lefojtást ácsolat felépítése után, tömedékeléses módszerrel, 800 (!) darab homokzsák és 4 m3 deszka segítségével teljesen elzárták a vájatot. Már csak a gyalogság körzetbeli teljes kiürítése és robbantási parancs hiányzott, de nem sokat kellett erre sem várni. 1916. május 8-án hajnalban 03 óra 08 perckor a

”tábori gyújtógép”

segítségével detonált a robbanóanyag. BUMM! Megtörtént az első nagymértékű robbantás a délnyugati hadszíntéren. A várt hanghatás eleinte elmaradt, a magyar műszaki parancsnokság messziről is hallható nagyerejű zajjal és légnyomással számolt, ám ez nem következett, de a detonáció észlelése után pár tanulsággal erősebb lett a hadvezetés. A robbanás zaja ugyan elmaradt a várttól, ám hatása nagyobb lett, mint gondolták. A tompa robaj és a föld rezgése után megállapítható volt, hogy a jó fojtás eredményeképpen 30 méter átmérőjű tölcsér maradt az epicentrumban, az ellenséges és a saját állások viszont a rengések miatt 300 méteres körzetben megsemmisültek, így a várt hatást felülmúlta a művelet. A sokk mindkettő hadviselő felet meglepte, a magyar ezred viszont gyorsabban ébredt, Heim Géza főhadnagy a tölcsér és környezete megszállására adott parancsot a St. Martino-i magaslat térségében (a legendás "46-osok fája" mellett). Ezt a kialakult körülmények hatására tette, előzetes egyeztetés nélkül, ugyanis a parancsnokság előrenyomulási ukázt nem adott. A főhadnagy saját döntésének köszönhetően a magyar ezred és az árkászok megszállták a templom körzetét és a parancsnok súlyos sebesülése után sem adta fel azt. A komáromi árkászok egysége és a 46. gyalogezred ezzel

előrelépett az állóharcban,

a tiszt tettéért a Mária-Terézia rend lovagkeresztjét kapta. Ez az árkász harcmodor a keleti fronton teljesen ismeretlen maradt, ám a nyugati állóháborúban a későbbiekben sok helyen alkalmazták, mind az antant, mind pedig a központi hatalmak erői az állóharcászatot megtörő gyors előnyomulás reményében. Az olasz fél veszteségei nem ismertek, viszont az ellenséges hadvezetés kényszerűen elismerte a magyar aknászok segítette előretörést. Mielőtt kérdeznétek, leírom: lesz még folytatás, lesz még utász témájú cikk, aknarobbantás és elektromos szögesdrót, lángszórós alakulatok és vasúti kisegítők, lesz sok lőporos történet a XV. századtól kezdődően, lesz korditos - trotilos XX. századi is, türelem.