A forradalmi év decembere gyászos napokat hozott a friss magyar honvéderőre, támad az ellenség, a kormány Debrecenig fut, főparancsnok nincsen, a politikai vezetés szélsőségek között mozog (Bécset kéne támadni, az olmützi udvart, vagy netán visszavonulni?), a középparancsnokok ingadozók, a tisztek gyakran ellenségesek a forradalom ügyével, a legénység pedig éhes, rongyos és rosszul felszerelt. Ezek az okok

önmagukban csatavesztést

eredményeznek, összességükben pedig egy hadjárat, vagy az egész ügy bukását is okozhatnák. Az, hogy végül nem így történt, hogy 1849-ben újra fellángolt a szabadságharc, az pár elszánt és kitartó férfi akaratából történt.

A történetbeli főszereplők között Görgey, Aulich, Guyon (képen jobbra), Piller és Kmety, a térfél másik oldalán többek között Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy, a svarcgelb fővezér és Csorich altábornagy. A januári kemény idő általában nem kedvezett a gyalogos csapatmozgásoknak, talán annyiból volt szerencsés a

fagyos idő,

hogy folyó, vagy patak átkelésekor január első felében nem kellett a hidat keresni. Görgey ”Feldunai” (később VII.) hadteste, amely a Pozsonytól folyamatosan hátráló Aulich Lajos (htpk. helyettes), a nagyszombati kudarcot nehezen megélő Guyon Richárd és a szárnyait próbálgató Kmetty György hadosztályából, valamint a Simonyi András ales. parancsnoksága alatt álló önálló hadoszlopból állt.

Teljes értéken 17 gyalogzászlóalj, 23 lovasszázad, 72 ágyú a hadtest felszereltsége. Bánlaky Józsefet idézve:

”Görgey hadtestét 4 két-két dandárból álló hadosztályra és 1 külön hadoszlopra osztotta;

Jobbszárnyhadosztály: Aulich Lajos ezredes alatt; állott 3 zászlóaljból, 8 lovas századból és 16 ágyúból, a Gáspár András alezredes és Klementisz Gábor őrnagy (azelőtt Görgey Kornél) dandárokra tagozva.

Középhadosztály: Kmety György alezredes alatt; ereje: 3 zászlóalj, 4 lovas század és 16 ágyú; az egyik dandár Szabó alezredes alatt, a másik egyelőre betöltetlen.

Balszárnyhadosztály: Piller János ezredes alatt, 3 zászlóalj, 7 lovas század és 16 ágyúból állott, s Kossuth Sándor őrnagy és Pöltenberg Ernő alezredes dandáraira tagozódott.

Tartalék hadosztály: Guyon Richard ezredes alatt 4 zászlóalj, 3 lovas század és 16 ágyúból állott; az egyik dandárt Petheo Vilmos őrnagy vezette, a másik egyelőre betöltetlen maradt.

Külön hadoszlop: Simonyi alezredes alatt; 2 zászlóaljból, 1 lovas századból és 8 ágyúból állott.

Az egész hadtest állománya 15 zászlóalj, 23 huszárszázad és 72 ágyú; létszáma 16.000 fegyveres.”

A ~ 16 ezer főt számláló honvédsereg Vácról - a sikertelen decemberi nyugati törekvések irányát megváltoztatva, Bayer József vezérkari főnök javaslatára - a gazdag felvidéki bányavárosok felé vonult keletre, Körmöcbánya (képen balra), Selmecbánya és Besztercebánya a hadicél.

A Vácon történtekről

most nem ejtünk szót, az megér egy külön misét, posztot, lényeg az, hogy a váci események után egy kicsit magabiztosabb és célorientált sereg kelt hosszú útra. Az elérni kívánt cél hármas, egyrészt meg kellett óvni a sereget a széthullástól, másrészt a bányavárosok vert és

veretlen aranyát,

egyéb nemesfém kincsét (ezüst, ón, ólom, réz), nyersanyagát, felszerelését kellett a magyar kormány számára megszerezni, harmadrészt pedig újoncokat kellett szerezni a haderőbe. Ez a hármas cél persze csak azután alakult ki, hogy a katonailag teljesen dilettáns megkérdőjelezhető (Kossuth féle) decemberi parancs végrehajtását el sem kezdték, majd a január másodikán a fővárosban tartott haditanács határozatát sem sikerült, illetve csak félig sikerült véghezvinni.

A Lipótvár felmentését

előíró terv 1849. január 11-én, a verebélyi csatavesztésnél kudarcba fulladt, viszont Windisch-Grätz, Csorich, Simunich és Götz tábornokok csapatai Debrecen elleni felvonulásának meghiúsítását elérték, Perczel vezérőrnagy nem kis megkönnyebbülésére. Amíg a befagyott Duna feletti budai várban Windisch-Grätz felizgatva levelezgetett a bécsi udvar tisztségviselőivel, (talán Görgey Olmützöt akarja támadni?), addig Csorich, Jablonowski, Simunich és Götz tábornokok (jobbra) erői Schlick csapatai felé vették az irányt, hogy egyesülve szétzúzzák a kisebb számú, rosszul ellátott és jórészt fegyelmezetlen honvédsereget. Görgey fejében azonban más tervek álltak, Olmütz és Bécs helyett más célra összpontosított, a futást és visszavonulást csak időnyerésnek tekintette, elképzelése szerint a fegyelmet helyreállítva, a felszerelést javítva számbelileg is gyarapodva a magyar hadtest jön ki győztesként az átcsoportosítással. Az elképzelések szerint, Bayer József vezérkari főnök javaslatára Aulich és Piller János hadosztályának Zólyomba, Kmety Györgyének Selmecbányára kell masíroznia, Guyon hadosztálya pedig Szélaknán bevárja az üldözőket és

szétveri azokat.

Az elképzelések feltételezték, hogy a sereg egységes, a tisztek alkalmasak és a fegyelem is szilárd. Volt még mit javítani, a hangulat rossz volt, a tisztek bizonytalanok és a fegyelem is romokban hevert.

Ahogy Görgey az „Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben” című könyvében ír a fegyelemről: Guyon megkísérelte a támadást, ”de emberei – csakúgy, mint Hodrusnál az én embereim – már az első lövésekre kereket oldottak.”

Persze ebben a helyzetben szükség volt Görgey Artúr tehetségére és keménységére. Annyira már lehetett őt ismerni, hogy a fegyelmezés nem okoz lelki törést őbenne, pár botoztatás után sikerült hadosztályaiban megszilárdítani a rendet. Erről az oldaláról ismerték őt az osztrákok is, akik igyekeztek árulásra rávenni a hadtest parancsnokát, így bomlasztva a fegyelmet. Január utolsó napjaiban, Rózsahegynél Hrankay József nyugalmazott császárhű huszárkapitány – mint Windisch-Grätz követe - ultimátumot adott át, amelyben feltétel nélküli megadást kért a császári vezér. Természetesen Görgey elutasította a követelést, válaszában a

váci kiáltvány

egy példányát küldte az ultimátumot küldőnek. Ebből mindenki értette, nincs alku, a honvédsereg egységes és küzdeni fog. Közben egy másik úton a Guyon hadosztályt egy nála sokkal kisebb létszámú osztrák alakulat megugrasztotta lesből megtámadta, ezzel okozva újabb veszteségeket. Guyon – aki nehezen viselte a hátrálást és a csatavesztéseket – pálinkával igyekezett bátorságot önteni legényei szívébe, de nem sikerült. Erről Görgey így ír:

”Gróf Guyon ezredes ugyanis – félelem és meggondolás nélkül, mint mindig – alig ért a maga csatavesztett és fáradt hadosztályával Zólyombucsra, máris, kurta pihenés után, vissza akart fordulni Selmecnek, hogy a győztes ellenségnek még aznap visszafizesse a kölcsönt. De minthogy katonáiban ehhez a vállalkozáshoz szinte semmi harci szellemet nem észlelt, a hiányzó vitézséget pálinkával akarta feltámasztani bennük: de az emberek részegek lettek, nem pedig bátrak. A fegyelem, a Guyon-hadosztálynak különben sem legerősebb oldala, annyira megbomlott, hogy a szokásos vaklárma: „Jön az ellenség!” – olyan zavart idézett elő a táborban, hogy nagyobbat egy tökéletes vereség sem válthatott volna ki. A legriadtabbak egészen Besztercebányáig futottak.”

Szegény Guyonnak egészen Branyiszkóig várnia kell a babérra, de hát mit is érdemel a ”félelem és meggondolás” nélküli becsvágyó, de szerencsétlen sikertelen tiszt?

De ne ugorjunk ennyire előre, térjünk vissza 1849. január 17-ére. Aulich okosan járt el, hadosztályának Körmöcbányai bevonulásra szólt a parancs, amelyet teljesített is. A hadosztály Götz csapataival került Turcsek mellett csetepatéba, a csatában a tüzérség sajnos nem vehetett részt, a jeges út miatt lemaradt, a hadosztály kettő zászlóalja, mellettük egy-egy

utász és vadász

század került összetűzésbe a Götz dandár főleg lengyel nemzetiségű alakulataival. Mivel a császári és a honvéd egyenruha (még a piszkosfehér színű) közelről is hasonló volt, ezért előfordulhatott, hogy a császári, galíciai lengyel és a honvéd, szlovák nemzetiségű gyalogság saját bajtársait lövöldözte. Igazi zűrzavaros helyzet alakult ki, bellum omnia contra omnes, mindenki lőtt mindenre. A honvédsereg részéről 5 halott, 40 sebesült és 121 fogoly, az osztrák részről 7 halott, 33 sebesült, 18 fogoly (köztük a dandárpk.) a mérleg. Végülis veszteséggel ugyan, de a honvédsereg maradt Körmöcbányán, felszerelést igazíthatott, ehetett, ihatott, megszárítkozhatott és fűtött szobákban pihenhetett napokig, ez már önmagában csatanyertesség. A másik három hadosztályt nem kegyelte a sors, a folyamatos visszavonulásukat csatavesztések övezték, a hadtest másik három hadosztálya a január 21-ei szélaknai és a január 22-ei hodrusbányai ütközetben érzékeny veszteségeket szenvedett. Edmund Collery ezredes (4 század gyalogos, 3 szakasz utász és egy lovasszakasz) alakulata

rajtaütött Guyon hátvédjén

és szétszórta azt. A támadó gyalogság a magyar hadosztályt beszorította Selmecbányára, ahol súlyos utcai harc után a hadosztálytartalékból osztrák 12 löveg kezdte kartácsolni a védőket, mire azok kivonultak a városból. Másnap a makacs és a folyamatosan megvert frusztrált Guyon megpróbálta kiűzni a támadókat, de ismét vereséget szenvedett. Görgey Guyonnál okosabb taktikát követve védekezési kényszerben Besztercebányára irányította az összes emberét, az Aulich hadosztály kivételével ezt a parancsot könnyen teljesítették. Aulich és emberei viszont Körmöcbányán élték pihenőnapjaikat teljes bekerítésben, Jablonowski, Csorich (balra) és Götz csapatai által fenyegetve. Körmöcbánya és Besztercebánya között ráadásul hegylánc húzódott, az 1181 méter magas Szkalka (magyarul: Sziklácska) hegy. Kettő út közül egyik délen a Garam, másik északon a Túróc völgyén keresztül vezetett a kincses városba, ezeket tüzérséggel megerősített császári csapatok ellenőrizték. A parancsnok írása szerint:

”A Turóc völgyébe Perken, Turcseken, Stubnyán át Mosóc felé, majd onnan jobbra kanyarodva Cseremosnyán, Bartoskán és a Hermaneci-hegyen át Besztercebányától északra egyesíteni az Aulich-hadosztályt a hadtest zömével, Götz vezérőrnagynak ezen a vonalon elfoglalt fenyegető állását, valamint a vidék lakosságának ellenséges indulatát figyelembe véve, még veszedelmesebb feladatnak tetszett.”

Az egérfogóból

nem vezetett ki út, hacsak a Körmöci hegység magaslatain keresztül nem. A honvédsereg szerencséjére és a jó felderítés eredményeként sikerült egy beomlott alagutat találni, amely az 1830-as években tetőbeszakadás miatt járhatatlanná vált és azóta ember nem kelt át rajta. Más út nincs, ” a sziklagerinc olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember.” A 14. században épített 30-40 méter hosszú alagúton keresztül szállították az aranyat a besztercebányai tárnákból a körmöcbányai pénzverdébe, a néphagyomány szerint a Rákóczi időkben a vezérlő fejedelem is ezen az alagúton keresztül bújt ki a hurokból. Rövid szemrevételezés után Görgey, aki a tullni utász iskolában szerezte első képesítését, kiadta Aulichnak a parancsot, miszerint holnap éjszaka indulás az alagúton át. Parancs az parancs, a kettő század utász megfeszített munkájával, egész napos robbantgatással, dúcolással és

járatszélesítéssel

sikerült elérni, hogy a beomlott 30-40 méter hosszú alagutat használhatóvá tegyék még a fogatolt tüzérség számára is. Ez nem kevés tett, minden utász szívét megdobogtatta a dicsőség érzése, amikor a hadosztály és az utánpótlást, valamint élelmiszereket (kávé, cukor) szállító társzekerek átkeltek Besztercebánya felé az 1181 méter magas hegy gyomrában 1849. január 23-ról január 24-ére virradó éjszaka. Azoknak ajánlom végiggondolásra, akik kicsiny tettnek gondolják a 30-40 méter hosszú alagút járhatóvá tételét, hogy télen, hóban, jégben, rossz bakancsban, ellenség által üldözve, fáradtan, éhesen, igazi felszerelés nélkül mekkora tett egy ilyen beomlott járat 2.5 méter szélességűvé bővítése (a tucatnyi ágyú és száz társzekér miatt) és feldúcolása

1181 méter magasan,

egy nap és egy éjszaka alatt.

”Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is.

Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember. A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz.

Hogy ezt a már csak meredek volta miatt is nehezen járható utat legalább az utóbbi kínos megszakítás nélkül lehessen használni: valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő múltával azonban ez a kis alagút részben megint beomlott.

Ezt kellett tehát kitakarítanunk és tetemesen kibővítenünk, hogy ágyúkkal is járható legyen.

Január 24-ére elkészültünk, s a rá következő éjjel az Aulich-hadosztály csapatai szerencsésen át is vonultak az alagúton- ámbár kimondhatatlan erőfeszítésekkel.”

A folytatásban felragyog a szerencse csillaga a honvédseregre, a bányavárosok vidékén 2 zászlóaljnyi szlovák nemzetiségű honvéd csatlakozik a négy hadosztályhoz, hogy aranyat, értékes nyersanyagokat (ón, réz, ezüst), szállítson végtelen hosszú szekérsoron, stratégiai élelmiszereket (cukor, kávé) utaztasson Debrecenbe, valamint hogy részese lehessen a branyiszkói csodának. Az átkelés történetét egy külön posztban tárgyaljuk majd ki, most ugorjunk egy nagyot, 18 évet.

Görgey Artúr tábornok a szabadságharc leverése után osztrák földön tölt kényszerűségben ennyi évet, majd a kiegyezés évében szabadul kényszerű száműzetéséből. 1867. november harmadikai hazatérte után polgári állás után néz, így kerül a Pesti Téglagyár és Kőszénbánya Rt. építkezései irányítója pozíciójába, majd később Erdélybe, Segesvár mellé, ahol

újra alagutat építhet 

4000 emberrel közös erőfeszítéssel.  Az építésben betöltött pozícióját nem ismerjük, valószínűleg az építésvezetői hierarchia felső negyedében található az utászi tanulmányait újból hasznosító tábornok. Az alagút építkezési munkálatainak befejezte után a nyughatatlan Görgey Pozsony melletti vasúti építkezésre kerül, ahol mint csapatvezető a pozsonyi vasúti alagút kivitelezésének egyik irányítója lett.

Ez volt harmadik alagútja, többröl nem tudunk. A pozsonyi építkezésen egy felheccelt munkás ásójával felé sújtott - bízva abban, hogy így megbünteti az "árulót" - ám Görgey kivédte a csapást és így reagált:

"Megbocsájtok, mert nem tudja, mit csinál."

Három alagút, az elsőnél sikert ér el az építéssel és a harcmezőn is, a másik kettő lehet szimbolikus helyszín is, Segesvár és Pozsony, a kettő gyászos hely. Miért így alakult a sors? Ki tudja? Az utókor emlékezete néha kihagy, a segesvári és a pozsonyi alagút kivitelezője feledésbe ment, ám a Körmöcbánya és Besztercebánya közti mű ma is megtekinthető egy sárga jelzésű turistaúton,

"Görgeyho tunel"

néven. Egy legenda szerint 1944. októberében a besztercei felkelők 183 kilogram aranyat, 4534 kilogram ónt és egyéb értékes nyersanyagokat rejtegettek az alagút rejtekében.

Ezt ellenőrizni nem tudjuk, annyi biztos csak, hogy a Görgey Alagút ma is áll, talán még azokkal  a fadúcokkal, ahogy az Aulich hadosztály utászai megácsolták.