Nem a Varacskos Disznó, és nem is az utántöltő-repülőgépek, hanem a többé-kevésbé repülő harckocsik.

Repül a nehéz kő...

Az első világháborúban megjelentek a hadszíntereken a tankok. Az 1920-30-as évekre már minden, magára valamit is  adó ország haderejében elterjedtek, és gőzerővel fejlesztették az újabb és újabb  típusokat.

 Születtek persze vadhajtások is, amik legjobb esetben megmaradtak a rajzasztalon, rosszabb esetben a csatamezőn igazolták a régi tételt:  "Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!"

 Nagyjából ez időben hitték azt a stratégák, megtalálták a másik csodafegyvert: az égből alászálló katonákat, az ejtőernyősöket. De volt (van) velük egy apró gond: a nehézfegyverzet hiánya. A korai kísérletek nehézfegyverek ejtőernyős dobására csak csinos lyukakat eredményeztek a préri, a sztyeppe, vagy a épp a német síkságok talajában.  A klasszikus fejlesztői mondatok elhangzottak ( ...tvoj maty! .... your mother!  ...deine Mutter!), majd a mérnökök visszatértek a rajzasztalhoz.

Könnyebb fegyvereket terveztek, létrehozták a "csak odaútra" szolgáló eszközöket: a szállító vitorlázógépeket.

Szárnyakat adunk vágyainak

Aztán megszületett a Nagy Ötlet: Tegyünk Szárnyakat A Tankokra!

Papíron az ötlet egyszerűnek, de nagyszerűnek tűnt: egy flottányi repülő harckocsit emelhetünk a levegőbe, mélyen az ellenség hátában hajthatunk végre csapást, a földet érő páncélosok azonnal készek a harcra, és tűztámogatást adhatnak a deszantosoknak.

Nem véletlen, hogy hogy az USA-ban, a Szovjetunióban, Angliában és Japánban szinte egyszerre láttak neki az ötlet megvalósításának. 

Az Államokban John Walter Christie (akit ugye olvasóinknak nem kell bemutatnom) kezdett el foglalkozni a dologgal.

 A legnagyobb gond az, hogy a harckocsi és a repülőgép nagyjából úgy viszonyul egymáshoz mit a tégla és sólyom. Sőt pontosan úgy: az egyik áramvonalas, könnyű, repülésre tervezett, míg a másik nehéz,  áramvonaltalan, és csak akkor repül, ha eldobják. 

Tűz és víz. A kettő együtt pedig olyan, mint erdőtűzben átúszni a folyót.

De ha van ember, nincs probléma. A harckocsi- és repülőgéptervezők hosszas számolgatás után előálltak a tervekkel:

Christie cége megépített egy négytonnás harckocsit, amihez csatlakoztatni lehetett a szárnyakat. A terv az volt, hogy a harckocsi a saját motorjával fegyorsul a kifutópályán 55 mérföldes sebességre, ekkor a hajtóművét átkapcsolják, hogy a futómű helyett a szerkezetre szerelt légcsavart hajtsa meg. Ez felgyorsítja a járművet 85 mérföldes sebességre, ami elég  ahhoz, hogy a különös pár felszálljon. A kivitelezést hátráltatták a műszaki problémák, és a hadügyminisztérium is beszüntette a támogatást, amikor Christie több tervét is eladta az oroszoknak, ezért a fejlesztés leállt.

Japánban egy vontatott repülő tankkal kísérleteztek, de a 3-as típusú különleges harckocsi ("Tank Kuro" - "Fekete Tank")  megmaradt a prototípus szintjén, soha nem repült.

Angliában a Saunders-Roe cég tervezte a P-1033 típust, egy többmotoros, dupla farokrészes "fél-repülőgépet" amihez csatlakoztatták volna a harckocsit.

A háború során elkészült egy csupaszárny siklógép, a száz láb fesztávolságú  " Baynes Bat" néhány lekicsinyitett prototípusa, de ehhez megfelelő (azaz elég könnyű) tank nem állt rendelkezésre, a projekteket leállították.

De a  pálmát nálam a brit tudósok legmerészebb ötlete viszi el: építettek volna egy autogirot, ami elszállít egy Valentine tankot....

Ők dolgoztak később a repülő dzsipen is:

Túl a Volgán

A fenti tervek tehát eltüntek a süllyesztőben, de messze keleten a szovjet mérnökök nem adták fel.

Rendelkezésükre állt például a TB-3 nehézbombázó.

Szállítógépként használva hamar kifejlesztettek hozzá  a PG-12 rögzítőkeretet, amivel egy páncélgépkocsit tudott a gép a levegőbe emelni.

Ugyanígy kidolgozták a T-27 es (nagyon)könnyű páncéloshoz is a rögzítőkeretet. Ahogy ez a harckocsi  elavult, a módszert alkalmazták a T-37 és a T-38 páncélosokhoz is.

Igaz, ezek a járművek nem voltak igazán "repülő" páncélosok, csak a hordozógép leszállása után oldották ki a páncélos rögzítését, és foglalta el a személyzet a helyét, bár  források szerint Besszarábia megszállása során előfordult hogy a tankokat (repülőtér híján) pár méter magasból dobták le az anyagépről.

A világháború alatt amerikaiknak is volt egy hasonló tervük, ők az M-22 Locust könnyűharckocsi torony nélküli változatát rögzítették kísérletképpen a C-54-es szállítógép hasa alá. 

A szovjetek viszont egy valódi repülő harckocsit szerettek volna, ezért megbízták az Antonov tervezőirodát annak kifejlesztésével. Az eredmény az Antonov  A-40/T60 "Szárnyas Tank" lett, 1942-ben. Egy kismértékben módosított T-60-as páncéloshoz készítettek egy ledobható szárnyszerkezetet. A kész koncepció fesztávja 18 méter, súlya a teli tankkal 7800 kg volt, ezért egy nagyteljesítményű vontatógépre volt szükség: ismét a TB-3-t választották.

Az első repülésre 1942. szeptember 2-án került sor. A páncélost nem töltötték fel lőszerrel, és az üzemanyagtartályokat sem töltötték tele. A pilóta- és egyben sofőrülésben Szergej Anokin, a Szovjetunió egyik legtapasztaltabb vitorlázógép-pilótája foglalt helyet. A felszállás sikerült, de ahogy magasabbra emelkedtek, a  TB-3 motorjainak teljesítménye nem volt elég a vontatmány levegőben tartásához, ezért leoldották a vontatókötelet. A tanknak sikerült földet érnie, ledobnia a szárnyakat, és visszahajtania a bázisra. Antonovék szemszögéből tehát minden sikeres volt. De a Szovjetunió nem tudott megfelelő vontatógépet gyártani ezért a projektet törölték.

La Manche lovagja

A vitorlázógép-harckocsi kombináció Angliában  sikeresebbnek bizonyult.

 A Tetrarch VII könnyűpáncélos gyártását 1940-ben  kezdték el, de szinte azonnal le is állították a  franciaországi tapasztalatok tükrében. A gyártást 1941-ben újraindították, és légiszállítású alakulatoknál rendszeresítették.

Az invázióra készülve, az átfegyverzett példányokból a 6. légiszállítású hadosztály 6. páncélos felderítő ezrede kapott belőle egy századnyit.  A D-napon a Tonga hadműveletben húsz Hamilcar teherszállító-vitorlázógép emelkedett a levegőbe, fedélzetén a Tetrarch tankokkal.

Az egyik gép lezuhant a Csatorna felett. Két másik gép Normandia felett ütközött össze, a leszállásra készülve. A többieknek sikerült földet érniük, de az egyik páncélos felborult, amikor egy landoló Hamilcar telibe találta. Újabb gondot  okozott, ha ráhajtottak vele egy ejtőernyőre, a futómű felcsavarta azt, és a tank megállt. A napfelkelte után sikeresen támogatták a gyalogság harcait, de a két hónapon belül három példány kivételével megsemmisültek. 

A típust bevetették Arnhem-nél is, majd helyét a Locust vette át, aminek első deszant-bevetése a 1945-ben a Rájnán átkeléskor volt.

Felhasznált irodalom:

http://www.6thaarr.com/m-22-locust.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Baynes_Bat

http://en.wikipedia.org/wiki/Winged_tank

http://www.diseno-art.com/news_content/2011/08/strange-vehicles-hafner-rotabuggy/

http://www.roadabletimes.com/roadables-modular_Christie.html

milhistory.com

militaryphotos.com

UPDATE

A-10 csakazértis.

Az ötlet nem vész el, csak átalakul.

Állítólag valamikor a nyolcvanas években felmerült egy tényleg eszementeredeti ötlet.

A második világháborús  tervet felelevenítve, az A-10 alá raktak volna egy kicsit áramvonalazott szabvány konténert, amibe akár egy könnyű felderítőjármű is elfér...

Irány a kifutópálya, kell még egy nagy gép, ami a levegőbe segíti a pilóták rémét, elrepülnek vele a csatamezőre, ott leoldják, és a Warthog még támogatást is nyújthat a levegőből...

Két legyet egy csapásra...