Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal. Szerintünk igen. *** imélke nekünk: blog.lemil(at)yahoo.co.uk --- BLOGUNK A MAGYAR BLOGGERSZÖVETSÉG TAGJA ---

Megjelent a Kémek krémje!

borito_240.jpg

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Lemil-fészbúk

Olvasóink lobogói

Pillanatnyi olvasólétszám:

website stats

Utolsó öt komment

Fontosabb címkék

1848 49 (46) afganisztán (6) afrika (11) ajánló (80) alagút (7) állat (8) amerikai (93) angolok (8) arabok (15) átirányítás (13) atom (10) ausztrál (5) ázsia (14) balkán (5) betyár (5) biofegyver (5) biztonságpolitika (5) brazil (7) brit (67) buli (6) büntetésvégrehajtás (7) büntetőjog (11) címer (6) csata (7) csatabemutató (9) csendőrség (6) dél amerika (7) ejtőernyős (28) életrajz (39) elmélet (11) erdély (5) erőd (8) évforduló (53) fegyver (7) ferencjózsef (11) francia (24) görgey (13) görögök (6) háborús bűn (8) hadifogoly (5) haditechnika (81) haditengerészet (46) hadsereg (15) hadtörténelem (147) hadtörténet (19) hadvezérek (9) hagyományőrzők (5) hajók (5) harckocsi (23) határőrség (7) hellókarácsony (5) helyi háborúk (17) hidegháború (43) híres bűnözők (8) honvédség (11) horthy (6) humint (24) huszár (10) i. világháború (45) ii világháború (106) izrael (26) japán (22) játék (6) k.u.k. (8) kalóz (5) kamikaze (6) kanada (5) katonazene (10) kelták (5) kémek és hírszerzők (57) kiképzés (7) kína (5) kínai (5) kivégzés (6) könyv (5) középkor (10) közép amerika (6) kuba (8) különlegesek (72) légierő (48) légvédelem (6) lengyel (17) lengyel magyar barátság (8) lovas (6) lovasság (10) lövészárok (5) magyar (140) makett (7) monarchia (13) múzeum (12) német (65) nők (12) ókor (13) olasz (13) önvédelem (5) orosz (27) ostrom (6) osztrák (30) osztrák magyar (27) pestis (6) plakát (12) podcast (9) polgárháború (5) porosz (5) portugál (6) programajánló (10) reform (6) reklám (5) rendőr (5) rendőrség (5) rendvédelem (52) róma (13) rövidhír (18) sigint (6) skandináv (6) skót (6) sorozat (14) svéd (6) számítógép (9) szavazás (7) szerb (10) szlovák (5) szolgálati közlemény (36) szovjet (57) sztálin (5) telefonkártya (6) tengeralattjáró (16) tengerészgyalogos (10) terror (22) titkosszolgálat (65) török (15) tűzfegyver (9) ünnep (5) usa (52) USA (5) utánközlés (23) vadászgép (11) várostrom (6) vendégposzt (80) vértanú (11) vicc (7) vietnam (5) vitaposzt (55) wysocki légió (12) zene (11) A többi címke

Közkívánatra: feedek

Nemzethalál - érdeklődés hiányában lefújva

2015.02.13. 13:30 Rammjaeger83

1945. október 9-én a Louise névre keresztelt, nagy erejű tájfun elérte Okinavát, miután váratlanul irányt változtatott az óceán felett, nem hagyva időt az ott állomásozó amerikai csapatoknak a felkészülésre. 44 hajó elsüllyedt vagy súlyosan megrongálódott, továbbá megsemmisült az épületek négyötöde és a raktáron lévő ellátmány, használhatatlanná téve a sziget katonai létesítményeit. Ma alighanem csak néhány meteorológus tartja számon ezt a katasztrófát, merőben más lenne azonban a helyzet a világtörténelem alternatív alakulása esetén. A tájfun következtében ugyanis egy becslés szerint másfél hónappal kellett volna elhalasztani az Olimpia-hadműveletet, a partraszállást a legdélebbre fekvő japán főszigeten, Kjúsún.

Az ellenállás mértékével továbbra is reálisan számolva ebben az esetben a Tokió vonzáskörzete elleni invázió, a "Diadém" sem indulhatott meg a tervbe vett 1946. március 1-i határidőre, márpedig ott, a Kanto-síkságon április közepéig ideális az időjárás a gépesített hadviseléshez, utána a vastag felhőtakaró a légitámogatást, a tavaszi olvadás pedig a közlekedést nehezíti meg - júniusban pedig kezdetét veszi az esős évszak. Ráadásul 1946. április 4-én a támadó erők összevonására elsősorban kiszemelt Luzon szigetén egy másik, szintén jelentős tájfun pusztított. Magától értetődő párhuzam húzható a Japánban isteni beavatkozásnak tekintett tájfunokkal, melyek 1274-ben és 1281-ben is megpecsételték a hatalmas hadiflottákon érkező mongol hódítók sorsát. A modern haditechnika korában persze már nem lehetett ilyesmitől várni a vereség elkerülését, de ezek a fejlemények képet adnak arról, milyen nehézséget jelentett önmagában a csendes-óceáni éghajlat az amerikai tervezők számára.

kanto.JPG

A védőknek kedvezett a földrajz is. Kjúsút és a legnagyobb főszigetet, Honsút is nagyrészt hegyvidékek tarkítják, önmagában korlátozva a közlekedést, másrészt bombabiztos helyszíneket kínálva a kisüzemi haditermeléshez, hadianyag és harceszközök tárolásához és mellesleg egy földalatti császári főhadiszállásnak is, amely a fegyverletétel idejére már nagyrészt elkészült. A jelenlegi állapotokkal szöges ellentétben az infrastruktúra is igen szegényesnek számított. A Kanto-síkságon pl. egyetlen híd sem bírta volna el az amerikai páncélosokat és önjáró lövegeket, az ott nagy területeken elterülő rizsföldeket pedig viszonylag könnyen el lehetett árasztani. Az egyik kommentelő szellemes megjegyzését kölcsönvéve Európában ez kb. egy olyan helyzettel lett volna egyenértékű, ahol Németország legyőzéséhez először Norvégiában kell partraszállni.

philippine_campaign_1944.jpgRáadásul azt sem lehetett készpénznek venni, hogy a támadók részletesen ismerik majd az ellenséges terepet. Erre vonatkozóan jó tanulságokkal szolgált a fülöp-szigeteki hadjárat, ahol Leyte töltötte be azt a szerepet, amit a Japán ellen előkészített offenzívában Kjúsú: az első partraszállás helyszíne, mely ugródeszkának használható a további hadműveletekhez (a két résztvevő amerikai hadsereg mozgását lásd jobbra). Az amerikai légi és tengeri fölény biztosította ugyan a győzelmet, viszont a szigeten a harc tovább tartott és nagyobb veszteségekkel járt, mint amire a parancsnokok számítottak, továbbá a repülőerők átcsoportosítása is lassabban haladt. A késedelmet a nehéz terepviszonyok okozták, melyek váratlanul érték az amerikaiakat, noha a Fülöp-szk. addigra már négy évtizedig volt a fennhatóságuk alatt. Ezzel összehasonlítva Kjúsúról csak kevés térképpel rendelkeztek, légi fényképezést pedig a háború alatt egyáltalán nem végeztek a sziget felett, amit így nyugodtan lehetett a kellemetlen meglepetések valóságos tárházának tekinteni.

A földrajzi és éghajlati adottságok az amerikai hadviselés könnyen azonosítható jellegzetes vonásaival együtt azt eredményezték, hogy a japán vezérkari tisztek - józan ítélőképességük kivételes mozgósításával - működő kémhálózat és felderítés híján is igen pontosan ki tudták következtetni a készülő partraszállás helyét, idejét. Ezzel a nyugtalanító lehetőséggel az amerikaiak is számoltak, ezért az "Olimpia" leplezésére "Pasztell" fedőnévvel kidolgoztak - de természetesen végre már nem hajtottak - egy hadászati megtévesztő műveletet. Ennek folyamán felderítő repülések, rádióadások és egyéb bevett módszerek révén azt a képzetet kellett kialakítani, hogy előkészítettek, majd lefújtak egy nagyszabású inváziót Sanghaj térségében, a végleges célpont pedig a Kjúsútól keletre lévő fősziget, Sikoku lesz.

battle_prepjapan2.jpg

A "Diadém" esetében Dél-Korea jelentette volna az elsőre kiszemelt, Kasima és Szendai városai pedig a módosított "kamu" helyszínt Tokiótól északkeletre, de ennek a műveleti tervnek csak a vázlata készült el a háború végére. Ahogy arra fentebb utaltunk, csak igen korlátozott eredményekre lehetett számítani. Az amerikai tervezőknek világos képük volt ugyan arról, mely területeket tekintette a japán hadvezetés egy invázió másodlagos célpontjainak, az elsődleges célpontokról viszont a japánoknak volt pontos képe. A császári vezérkarban többen is attól tartottak ugyan, hogy az inváziós erők egy merész húzással egyből Tokiót veszik célba, vagy Nagoja gyengén védett körzetében szállnak partra s ezzel kettévágják az országot. Ilyen amerikai tervek azonban jelenlegi ismereteink szerint nem léteztek, a japán parancsnokok pedig nem mutattak hajlandóságot a védősereg szétaprózására, a még megmaradt "birodalmi periféria" védelmével pedig egyáltalán nem tudtak, és igazság szerint nem is akartak már próbálkozni. Helyette elkezdtek összeszedni minden erőforrást az anyaországban megvívandó végső, csakugyan véres csatára.

A lenyugvó nap

Az előkészületek 1945 elején kezdődtek, és az igen találó "Döntő Hadművelet" (Ketsu-Go sakusen) nevet viselték. A főhadiszállás ekkor döntött arról, hogy a védőknek a végsőkig ki kell tartani a Fülöp-szigeteken és az amerikai acélhenger útjába elég nagy valószínűséggel eső Iwo Jima, Okinawa és Tajvan szigetein, továbbá Kínában és Koreában is, optimális esetben arra késztetve az ellenséget, hogy a partraszállást japán földön az év őszére, a tájfunidény utánra halassza. Így értékes hónapokat lehetett nyerni az erődítési munkálatok befejezéséhez a várt partraszállás zónáiban, a tartalékosok mozgósításához, új hadosztályok és népfelkelő alakulatok kiállításához - másrészt az időhúzás következtében, a bombázások folytatódásával egyre jobban pusztult a hátország.

A tengeri blokád szorításában Japán a hiánygazdálkodás szélsőséges formáihoz folyamodott, égető hiány volt betonból, acélból, üzemanyagból, kézifegyverekből és lőszerből egyaránt. Az intézkedések során bekövetkezett csúszásokat természetesen inkább ez okozta, semmint a nem megfelelő mértékű nekibuzdulás. A munkálatok felgyorsítása jegyében a népoktatás is szünetelt. A másodlagos védelmi körletek kiépítéséhez a fegyverletételig már nem fogtak hozzá, de Dél-Kjúsún és Honsún a prioritásként kezelt zónákban aknamezőket telepítettek, szögesdrót-, kő- és betonakadályokat létesítettek, melyekkel a tervek szerint a rohamozó gyalogságot a géppuskafészkek, aknavetők és tüzérségi állások tűzrendszerébe lehetett "csatornázni". A partszakaszok mögött húzódó magaslatokban alagutakat, barlangokat alakítottak ki a védők részére.

Az amerikai tervekkel nagyrészt összhangban a japán hadvezetés úgy becsülte, a támadók 1946 tavaszára összesen 50 hadosztályt vetnek majd be, ebből 16-ot Dél-Kjúsún az első két lépcsőben. Ehhez képest 1944 végén a főszigeteken csak 11 bevethető hadosztály állomásozott, ezt a számot a fegyverletétel idejére a totális mozgósítás keretében 55-re növelték, melyből 14 volt Kjúsún. Ebben nincsenek benne az önálló dandárok, a tengerészgyalogság alakulatai, továbbá a légierő és a haditengerészet eszközök nélkül maradt s ezért gyalogosnak szánt katonái. Összesen kb. 2,3 millió védővel lehetett számolni, kb. csak felük rendelkezett elég lőszerrel és kézifegyverrel a huzamosabb ideig folytatott harchoz, páncéltörő lövegekből és aknavetőkből különösen kevés állt rendelkezésre, csapatszállító járműveik pedig nem voltak. De a várható helyzet így is meglehetősen vérfagyasztónak ígérkezett az amerikaiak számára. A csendes-óceáni hadszíntéren a partraszálló műveletek során két-háromszoros számbeli fölényben voltak, Kjúsún azonban ideális esetben is 1:1 arányra kellett számítani. Másrészt az ott rájuk váró csapatok még mindig jobb állapotban voltak kiképzés és utánpótlás tekintetében, mint amelyekkel a háborúban addig találkoztak, ráadásul jól ismerték a terepet is.

Az "Olimpia" és az 1945. augusztusi atomcsapások körüli vitákban visszatérő érv, hogy az amerikai haderő Japánhoz közeledve egyre makacsabb ellenállásba ütközött. A számadatok viszont ennek az ellenkezőjét mutatják. 1943 végén Tarawán 4836 védőből 17-et, nem egészen egy évvel később Peleliun pedig 10900-ból 19-et sikerült fogságba ejteni. A Fülöp-szigeteken viszont már 10 ezren adták meg magukat - a védősereg kb. 4%-a, Okinawán pedig 6%-ra nőtt az arány. A japán haderő általános fanatizmusa nyilván még így is egyedülállónak számított, de a teljes vereség és a gyorsan romló állapotok árnyékában a császár földhözragadtabb gondolkodású bakái egyre nagyobb mértékben adták fel a harcot.

student_militia_at_kujukurihama.jpgAz anyaországban ezt a trendet azonban ellensúlyozta a félrevezető módon "önkéntesnek" nevezett népfelkelő alakulatok létrehozása 1945 júniusában, melyekbe beolvasztották a polgári védelem erőit is. A hatóságok 28 millió főt listáztak szolgálatra alkalmasnak, de a háború végéig "csak" 2 milliót soroztak be, ebből több mint 575 ezret Kjúsún. Lényegében ez jelentette a Volkssturm és a Home Guard helyi megfelelőjét, persze a már említett hiánygazdálkodás viszonyai mellett. Ennek megfelelően felszerelésük alapvetően egylövetű puskákból, kézigránátokból, bambuszlándzsákból, vasvillákból, szekercékből, kardokból állt. Az erődítési munkák, felderítés és kisegítés szokásos feladatai mellett járőrökön és könnyűfegyverzetű hadoszlopokon való gyors rajtaütésekkel, gyengébb állások elleni tömeges rohamokkal, éjjeli támadásokkal és az arcvonal mögötti partizánharccal kellett kivenni részüket a honvédő háborúból, ezért rájuk is szívesen hivatkoznak a krónikások, amikor egy esetleges invázió borzalmait kell ecsetelni. Ajánlatos azonban ilyenkor figyelembe venni, hogy a japán átlagembernek aligha volt erőssége a gerillaharc. Ott ugyanis inkább hátránynak, mint előnynek számítanak azok a tulajdonságok, melyek egy erősen konformista és tekintélyelvű társadalom ideális alattvalójává tették őt. (A kontraszt kedvéért meg lehet nézni a szomáliai vagy afganisztáni helyzetet.)

Lehulló virágok

A vezérkar azonban nem a népfelkelőknek és nem is a szárazföldi csapatoknak szánt főszerepet a várt nagy összecsapásban, hanem az önfeláldozást szó szerint értelmező "különleges támadóalakulatoknak" (Tokubetsu Kogeki-Tai, korabeli rövidítés szerint Tokkotai). Az első ilyen az "Isteni Szél" nevet vette fel, ahonnan közismert nevük is származik. A "különleges" jelző amellett, hogy tapintatosan leplezte a feladat lényegét, az adott körülmények között mondvacsináltnak is számított, elvégre voltaképpen a japán védők közül senki nem számíthatott arra, hogy túléli a betolakodók elleni küzdelmet. ("Mártíralakulatoknak" is lehetne nevezni őket, de az efféle értékítélet nyilván kiválthatná az elfogultság vádját.) Megalakulásuk katonai és kultúrtörténeti okaiba most inkább nem megyünk bele, speciális eszközeikről is egy másik posztban lesz szó, a végső harcra szánt egyéb japán haditechnikai fejlesztésekkel egyetemben. A mai téma szempontjából a lényeg az, hogy öngyilkos harcmodoruk minden más tényezőnél jobban aggasztotta a partraszállást előkészítő amerikai tiszteket.

p_139.jpgA Tokkotai első eszközei zuhanóbombázók, torpedóvető repülőgépek és 250 kg-os bombát hordozó, minden "felesleges" tehertől megszabadított vadászgépek voltak, szervezett bevetéseik 1944 októberében kezdődtek a Leyte-öbölben. Ezek mögött nem átgondolt stratégia, hanem a haditengerészet és a légierő oda küldött parancsnokainak egyéni kezdeményezése állt, melytől azt remélték, hogy pilótáik halála az egyébként semmi pozitívummal nem kecsegtető helyzetben nem lesz teljesen hiábavaló. Ennek megfelelően hatásuk elsősorban a meglepetés erejéből fakadt, az pedig az adatok szerint egyre csökkent. 1944. november első két hetében az 1. és 2. légiflotta 71 gépe indított különleges támadást, és 19 ért el találatot. Az ilyen akciók végigkísérték a fülöp-szigeteki hadjáratot egészen 1945. január közepéig, lényegében amíg repülőgépekből a készlet tartott (a vizuális beállítottságú olvasók kedvéért mellékeltük a jobbra látható térképet). A 836 bevetett gépből 121 ért el találatot, miután átcsúszott a vadászkötelékekből és hajófedélzeti légvédelemből álló kettős védőgyűrűn, melynek következtében 19 hadihajó süllyedt el.

A jelentős veszteségek következtében a légi Tokkotai következő nagy szereplése az okinawai csatáig (pontosabban hadjáratig) váratott magára. 1945. ápr. 6. - jún. 22. között tíz hullámban indultak utolsó útjukra az "úszó krizantémoknak" nevezett támadók (Kikuszui), nem beszélve a kisebb kötelékekről. Az 1900 bevetett gép 26 hadihajót süllyesztett el, 164-et pedig megrongált, azaz a Tokkotai lényegesen kisebb harcértéket képviselt, mint a Fülöp-szigeteken. Pilótáik rendszerint lecsaptak az első észlelt célpontra, és gyakran még akkor sem találták el azt, ha átjutottak a védelmen, vagyis átlagos képzettségük egyre alacsonyabb szintre esett vissza. Másrészt az amerikai haditengerészet nagyobb hangsúlyt fektetett a vadászlégierő őrjárataira, a radarfelderítésre használt rombolókra és a hajófedélzeti légvédelemre, így alkalmazkodva a fenyegetéshez. A légi Tokkotai elleni védelemre ekkor már világos koncepciójuk volt, ahogy az alábbi tájékoztató filmből is kiderül:

p_159.jpgAz ellenség minőségi-mennyiségi fölénye mellett az öngyilkos támadások azonban még így is jóval hatékonyabbak voltak, mint a hagyományosak, és a japán parancsnokság azért is nagy reményeket fűzött ezekhez a Ketsu-Go kidolgozása során, mert Dél-Kjúsún adott volt több kedvező körülmény. A gépeknek jóval kisebb távolságot kellett megtenni, a radarfelderítést pedig akadályozta a domborzat. A kiszemelt célpontot pedig nem a tenger közepén csoportosuló, erős légvédelemmel ellátott flottakötelék jelentette, hanem a part közelében lehorgonyzó csapatszállító hajók. Másrészt jóval nagyobb mértékű, koncentrált támadásokkal lehetett növelni az esélyeket. 1945 júliusában a japánok 8500 bevethető harci géppel bírtak, és ezt a számot derűlátóan 16 ezerre akarták növelni az év végéig. Figyelembe véve, hogy ezt bizonyára erősen keresztülhúzzák az intenzív amerikai bombázások, továbbra is fennáll a hiány üzemanyagból, pótalkatrészből, hajtóművekből és alkalmas pilótákból, továbbá a modern vadász- és felderítő gépeket visszatartják eredeti feladataikra (legalábbis egy ideig), az "Olimpia" kezdetére kb. 5 ezer kamikaze-géppel kellett számolni.

A japán hadvezetés elszánta magát, hogy ezeket 10 nap alatt elhasználja, a továbbiakban pedig teljesen Kjúsú védelmére áldoz mindent, ami a légierőből és haditengerészetből még megmaradt. Első lépésben 330 kamikazénak kellett nappal támadnia a felfejlődő flotta légi- és tűztámogatásra szánt hajóit, utána 825-nek a csapatszállító hajókat. A továbbiakban 2-300 gépből álló hullámoknak kellett óránként indulnia a kikötéshez készülő hajók ellen, lényegében a nyers tömeggel agyonnyomva, kifárasztva a védőket, miközben azoknak hosszabb időszakokra nélkülöznie kell a földi telepítésű vadászgépek védelmét. A kamikazék részére a szigeten 64 támaszpontot létesítettek, ezek közül sok álcázva volt, vagy földalatti hangárokkal rendelkezett.

A tengeri Tokkotai története kevésbé ismert ugyan, de a hadműveleti tervben természetesen ezeknek is jutott szerep. A Kaiten öngyilkos torpedók addig nem értek el meggyőző eredményeket, így ezekre könnyebb célpontokat osztottak, mégpedig a tüzérségi támogatást nyújtó rombolókat és egyéb hadihajókat, melyek megjelenésére a partvonalhoz közel lehetett számítani. A meglévő 19 romboló kapta a feladatot, hogy a torpedókat a bevetési körzetbe juttassa, utána éjjel azok célpontjait szintén támadja, végül zátonyra fusson és a partraszálló egységekre tüzeljen, amíg meg nem semmisül. A 34 tengeralattjárónak és az öngyilkos minitengeralatjáróknak az offenzíva korábbi szakaszában kellett csatlakoznia a kamikaze-támadásokhoz a csapatszállító hajók ellen. A Sinjo és Renraku-tei öngyilkos motorcsónakok tervezett éjjeli célpontjait pedig a már kikötőtt kisebb hajók jelentették, mivel ezeknél keményebb célpontok elleni hatékony bevetésükre az addigi tapasztalatok alapján egyáltalán nem lehetett számítani.           

p_154.jpg

A japán haditengerészet parancsnokai csak igen optimista s egyben pontatlan értesülésekkel rendelkeztek a légi Tokkotai hatékonyságáról, ezért úgy kalkuláltak, hogy a Ketsu-Go során egyéb eredmények mellett a kb. ezer várt amerikai csapatszállító hajó felét is elsüllyeszthetik ilyen harcmodorral, így az amerikaiak csak erőik kétharmadát lesznek képesek partra tenni. A hadsereg józanabb gondolkodású tisztjei azonban úgy vélték, ennél jóval alacsonyabb veszteség okozása a valószínűbb, vagyis az inváziós kontingens négyötöde el fogja érni a partot. Mivel az amerikaiak jelentős légi-tengeri fölénye és a Tokkotai elleni további felkészülés nyilvánvaló volt, a kamikazék valószínűleg nem lettek volna hatékonyabbak, mint Okinaván, ahol minden 9. ért el találatot.  

A fő kérdés az volt, sikerül-e megakadályozni a tüzérségi, a páncélos- és páncélvadász alakulatok partraszállását, így a sziget belsejében vívott halogató harc helyett a gyors ellencsapásokon és az állások bármi áron való védelmén volt a hangsúly. A hadvezetés már nem számolt komolyan azzal, hogy lesz elegendő utánpótlás és harceszköz a szervezett védelemhez Dél-Kjúsún és a Kanto-síkságon egyaránt, vagyis az előbbi helyszínen kellett mindent egy lapra feltenni. Ha történetesen sikerül is kikényszeríteni az "Olimpia" kudarcát, nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiaknak van elég tartaléka egy újabb próbálkozáshoz, Japánnak viszont a további védekezéshez már nem. De a végső harc megvívását a jelek szerint olyan tisztek is támogatták, akik annak katonai sikeréhez nem fűztek reményt. Korábbi előítéleteiktől nem szabadulva azt hitték, ha az amerikaiakat kellően sokkolják a saját veszteségeik, akkor hajlandóak lesznek még elfogadható feltételeket ajánlani a megadáshoz, így elkerülhető az össznemzeti megaláztatás.

Nem meglepő tehát, hogy az "Olimpia" témájában központi kérdésnek számítanak a várt veszteségek. Az egyesített vezérkar 1945-ös kimutatása szerint a csendes-óceáni hadszíntéren a partraszálló műveletek több mint háromszor nagyobb veszteségi rátával jártak, mint Európában. Iwo Jima és Okinawa esetében ez 30-35 százalékot ért el, Kjúsún pedig elég hasonló volt a terep. Az amerikai parancsnokok ennek alapján több becslést is tettek, s ezek kb. azonos irányba mutattak, mely szerint az "Olimpia" teljes időtartama alatt a saját élőerő-veszteség elérheti a negyedmilliót, ami szinte pontosan megegyezett a csendes-óceáni háború utolsó 12 hónapjában elszenvedettel. A szervezett japán ellenállás leveréséig, azaz 1946 őszéig pedig egymillióval kellett számolni. Kérdés, hogy emögött gondos kalkulációk álltak, vagy csak jobban szerettek ők is szép kerek számokban gondolkodni. Derűlátó értelmezések szerint a japán fanatizmus már fogyatkozott, és több szabad terület áll majd a hatalmas fölényben lévő támadók rendelkezésére manőverezéshez és a tüzérségi tűz összpontosításához, mint a korábbi csendes-óceáni hadműveletek során.

Ettől függetlenül az offenzíva végrehajtására kijelölt alakulatok veteránjai közül sokan egybehangzóan állítják, hogy elbúcsúztak az élettől, amint értesültek a kitűzött feladatról. Az ellenségeikre pedig kivétel nélkül vonatkozott ugyanez, legalábbis ha abból indulunk ki, hogy Okinawán majdnem 10, a Fülöp-szigeteken pedig 15 volt a japán és amerikai vérveszteségek közötti szorzó. A műveletek kezdeti szakaszában óránként ezer halottal lehetett kalkulálni a partokon - és ez még nem minden. Akkoriban Dél-Kjúsún 2,4 millió, Tokióban pedig 2,8 millió civil lakos élt, evakuációjukra pedig sem kapacitás, sem szándék nem volt, márpedig ezekre a régiókra a történelemben addig sosem látott tűzerőt akartak irányítani az amerikaiak.

Ma már persze csak találgatni lehet, milyen helyett kapott volna a krónikákban az "Olimpia" és a "Diadém". A harcok kegyetlensége és intenzitása a csendes-óceáni hadszíntér viszonyai között aligha lett volna kirívó, az egész háború kontextusát nézve pedig sajnos az abszolút számokban mért véráldozatokról is el lehet mondani ugyanezt. Másképp kifejezve ez annyit jelent, hogy Kagosima, Jokohama és Tokió nevét ma Sztálingráddal, Leningráddal vagy Berlinnel emlegetnék egy lapon. Az amerikaiak és különösen a japánok viszont csak krónikáik legsötétebb fejezeteiben találnának ehhez fogható traumát.

További magvas gondolatok helyett japán népzenével búcsúzunk: 

Nem csak a kjúsúi és honsúi partraszállás volt olyan hadművelet, melyet az 1945. augusztus 15-i kapituláció eredményeként fújtak le - ugyanebben az időszakban a szovjetek egy jóval szerényebb és különböző célú, de végső soron hasonló vállalkozásra készültek a legészakibb japán főszigeten, Hokkaidón. Erről, illetve a csendes-óceáni háború lezárásában játszott szovjet szerepről külön, egy későbbi posztban lesz szó.

A két poszthoz felhasznált források:

  • Brig. Gen. R. Clements: An Invasion Not Found in the History Books (link)
  • D. M. Giangreco: Operation Downfall: The Devil Was in the Details (link)
  • Dr. Thomas M. Huber: Pastel: Deception in the Invasion of Japan (link)
  • Dr. D. Clayton James: MacArthur's Lapses from an Envelopment Strategy in 1945 (link)
  • Barry P. Messina: Development of U.S. Joint and Amphibious Doctrine, 1898-1945 (link)
  • Wayne A. Silkett: Downfall: The Invasion that Never Was (link)
  • Olympic vs Ketsu-Go. Marine Corps Gazette, August 1965, Vol. 49, No. 8. (link)
  • US Army Corps of Engineers - Historical Vignette 057 (link)
  • Reports of General MacArthur - Japanese Operations in the Southwest Pacific Area - vol. 2 - pt. 2. (link)
  • Reports of General MacArthur - The Campaigns of MacArthur in the Pacific - vol. 1 (link)

...meg ami a szövegben linkelve van.

Köszönjük a figyelmet!

47 komment · 2 trackback

Címkék: japán hadtörténelem légierő haditengerészet ii világháború kamikaze

A bejegyzés trackback címe:

http://lemil.blog.hu/api/trackback/id/tr77006329

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A megkésett bosszú I. 2016.11.06. 10:01:26

"A helyzet azóta alapvetően megváltozott" - a lényegi indoklás ennyire szorítkozott a szovjet kormány 1945. április 5-i nyilatkozatában a Japán Császársággal majdnem pontosan négy évvel korábban aláírt semlegességi paktum felmondásáról. A magas szerződ...

Trackback: A megkésett bosszú II. 2015.09.02. 09:35:20

1945. augusztus 11-én azok a pragmatikus gondolkodású  japán civilek, akik a béke mielőbbi megkötését várták el vezetőiktől, elhűlve olvashatták a friss újságban a hadügyminisztérium nyilatkozatát: A Szovjetunió fegyvert fogott a Császárság ellen. A...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Hiryu2,01 2015.02.13. 17:37:05

Gratulálok!

Most csak beleolvastam, mert rohannom kell.

Off
Egyetlen apró hibát találtam.

A video a végén Sakura -Cseresznyevirág címmel fut, de csak japán juhart láttam a képeken.

CSerébe egy kis szamurájzene
www.youtube.com/watch?v=G8t0KTOeMPw
++ egy kis dobolás:
www.youtube.com/watch?v=C7HL5wYqAbU

Hadrian77 2015.02.13. 18:30:27

Gratulálok, nagyon jó lett! Érdekes lett volna a sok rizsföldön elakadt jármű, illetve a rizsföldek feltöltése.

Tibor Szecskó 2015.02.13. 19:03:25

Nagyon érdekelne a Szovjetek Japán elleni szárazföldi
hadműveleti terveivel kapcsolatos poszt megjelenése.
Gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Hiryu2,01 2015.02.13. 20:41:41

....Akkoriban Dél-Kjúsún 2,4 millió, Tokióban pedig 2,8 millió civil lakos élt, evakuációjukra pedig sem kapacitás, sem szándék nem volt, márpedig ezekre a régiókra a történelemben addig sosem látott tűzerőt akartak irányítani az amerikaiak.

Éa akkormáris ottvagyunk az örökzöld "Bűn volte ledobni az atombombát?" témánál.

Hadrian77 2015.02.14. 08:17:08

@Hiryu2,01: nem tudták az amcsik, hogy a szovjetek milyen tempóban haladnak. Lehet atom nélkül is megijedtek volna a japók és megadják magukat, de ezt sosem tudjuk meg.

anger is a gift 2015.02.14. 11:51:22

Biztos én kérdezek hülyeséget, de ha jól tudom, Japán az atombombák 1945 augusztusi ledobása után, '45 szeptemberében kapitulált. Ti viszont itt is, más posztban is 1946-os dátumokat említetek harci cselekmények mellett. ???

nevetőharmadik 2015.02.14. 12:05:32

@anger is a gift: Először nekem is furcsa volt, de ezek a tervezett, ám az atombomba és a kapituláció miatt elmaradt haditervekben szereplő dátumok.

"a "Diadém" sem indulhatott meg a tervbe vett 1946. március 1-i határidőre" - ide esetleg egy "volna" szó befért volna.

De ettől függetlenül kiváló cikk, és hát valóban árnyalja az atombomba bevetésének értékelését. Bár hozzá kell tenni, hogy az atombomba (akkori legalábbis) inkább annyiban volt rosszabb a "megszokottá" vált szőnyegbombázásokkal szemben, hogy könnyűvé és kényelmessé tette az eszetlen és gonosz rombolást.

Hiryu2,01 2015.02.14. 12:07:24

A cikk a tervezett hadműveleteket írja le, mindkét rézről ha nem készült volna el időben az atombomba.

tudi 2015.02.14. 13:08:11

Gratulációm, jó poszt lett. Érdekelne, mennyire növelte a japánok fanatizmusát a feltétel nélküli kapituláció. Valamint, elég optimista elvetés volt részükről, hogy a veszteségek majd jobb belátásra bírják az USA-t.

dr. mesterséges színezék 2015.02.14. 13:10:33

@Hadrian77: " Lehet atom nélkül is megijedtek volna a japók és megadják magukat, de ezt sosem tudjuk meg. "

A japánok már '45. közepén készek voltak a kapitulációra, ha megtarthatják a császárt, de erre nemleges választ kaptak.
Aztán felforralták két nagyvárosukat, de nem erre kapituláltak, hanem arra, hogy mégis megtarthatják a császárt.

Truman pedig amíg élt, az atombomba megfontolt használatával dicsekedett.

HowAreYouOneAVetésün? 2015.02.14. 13:18:22

Az japcsik észre se vették két közepes városuk megsemmisülését az általános pusztítás közepette. Attól sokalltak be hogy a SZU váratlanul hadat üzent, elfoglalta Mandzsúriát és annektálta Szahalint. A kapituláció ki nem mondott célja is az lehetett, hogy az amcsik talán nyomást gyakorolnak a szövetségesükre Szahalin visszaszerzése céljából.

Ha Roosevelt élt volna, és az atombomba elkészülése 5-6 évvel későbbre tolódik (ezt nem lehetett előre látni) akkor a Roosevelt féle A-terv lép működésbe, a kettős invázió, a szovjetek Korea felől kísérlik meg, megosztva a japán erőket.

OkoskaTo:rp 2015.02.14. 13:39:05

@Hiryu2,01: A második ledobása sokkal kevéssé kérdéses ilyen szempontból. Köztudott, hogy elsősorban a másmilyen technológia (urán vs plutónium) tesztelése miatt dobták le.

Mikka-Makka 2015.02.14. 14:13:51

az amcsik mindenképpen ledobták volna az atomot, ki kellett próbálni az új játékszert, és főleg megmutatni a szovjeteknek, hogy mire képes
a japánoknak inkább a lehetséges szovjet invázió volt sok

péklapát2 2015.02.14. 14:42:09

@Hiryu2,01:

Természetesen nem volt bűn, tehát nincs vita. :)

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.14. 15:11:59

@Zig Zag: @TetraB: @tudi:

Kösz!

@anger is a gift:

Ahogy az első bekezdésben is olvasható: alternate history.

HowAreYouOneAVetésün? 2015.02.14. 16:12:55

Koreának fontos szerep jutott az Roosevelt-féle tervben Japán legyőzésére.
Megállapodtak Sztálinnal, hogy közösen szállják meg a félszigetet. Az oroszok a szerződés szerint meg is álltak a 26. szélességi fok mentén, várva az amcsikat. Eredetileg alighanem úgy lett volna, hogy az amcsik még Japán inváziója előtt felzárkóznak a koreai félszigeten az oroszokhoz, majd létre hoztak volna egy közös szárazföldi parancsnokságot, a koreai félszigetről induló amerikai-szovjet (az Okinaváról induló főcsapással párhuzamos) invázió koordinálására. Csak hát a japánok előbb bedobták a lapokat.

rATdrAgOn 2015.02.14. 22:29:45

ugye meg Taiwan is ott volt. Egy helyi metalista brigád szerint erről volt szó: www.youtube.com/watch?v=heF_NPJbv8Y

NAR 2015.02.15. 19:00:44

A kamikaze-támadásokról jut eszembe: ugye leszállniuk nem kell, de felszállni még igen. Mennyire elképzelhető a korabeli bombázáspontossággal és kifutópálya-igénytelenséggel, hogy az amerikaiak úgy tudják kiiktatni a kamikazékat, hogy azok fel sem tudnak szállni?

teddybear01 2015.02.15. 19:37:37

@NAR: Ami azt illeti, a korabeli repülőgépek nem voltak annyira igényesek a kifutópálya minőségével kapcsolatban mint a modern gépek. Egy legelő, ha elég hosszú volt a felszálláshoz pont meg is felelt.
Azonkívül nem csak bombázógépeket jelöltek ki a kamikaze-támadások céljaira de minden olyan repülőgépet, amely legalább 150-200 kilogramm robbanóanyaggal megtelhető. Azaz még a kiképző, teher és utasszállító gépeket is idesorolták.
Pilóta volt elég, közel 12 ezren jelentkeztek a feladatra.

Az akció gyenge pontja szerintem az üzemanyag volt, ugyanis Okinava és a Fülöp-szigetek elvesztésével az utolsó kőolajforrásaikat is hozzáférhetetlenné vált. A modern közlekedési eszközök ráadásul zabálják az üzemanyagot, éppen ezért a háború alatt a legtöbb honi járművet benzin helyett fagázzal üzemeltették.

Japánban ráadásul a műbenzin előállító kapacitás elhanyagolható volt, és persze kőszenük se sok akadt. Ami volt, azt főleg Hokkaido szigetén bányászták, amely szigetet pont az szovjetek fenyegettek északról.

Pár éve olvastam egy tanulmányt, amit a japán hadigazdálkodási irodának készítettek. Ebben néhány kémikus megállapította, hogy mintegy 200 fenyőgyökértörzs száraz lepárlásával képesek lennének annyi(egyébként igen gyenge minőségű) üzemanyagot előállítani, ami egy felszállásra és mintegy fél órai repülésre elegendő egy Zéro vadászgépnek.
Az amerikai technikai felderítők ehhez csak annyit fűztek hozzá, hogy az így előállított folyadék gyantatartalma körülbelül tíz perc alatt besütötte volna a motort. Beállt főtengellyel viszont még a legjobb pilóta sem tud repülni...

Titus Pullo Urbino 2015.02.16. 10:20:55

Jó a cikk, gratula a szerzőknek. 1945. május kilencedike után már senki sem gondolhatta a világon, hogy Japán ellenállhat, főleg úgy, hogy a Vörös Hadsereg is bekopogott Mandzsúriában és megindította a gőzhengert. Ráadásul erre volt 90 napjuk, ha jól emlékszem, ezt az ígéretet tették a szovjet vezetők Jaltában, ami elég bizonytalanul hangzott, de sikerült a határidőt tartani, augusztusban Mandzsúriát és Szahalint is támadták a szovjet erők. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor és milyen áldozatok árán lesz vége a világháborúnak. A morális problémákat pedig gyorsan leküzdötték az amerikai vezetők, szerintem lelkiismereti problémák nélkül. Nekik nem fájt párszázezer halott, ezt tudták a japók is, Drezda példája már bizonyította ezt. Ráadásul a főkatonáknak is nagyon viszketett már a tenyere, minek a bomba, ha nem durranthatják el?

Összességében gyorsan véget ért a háború, az áldozatok száma pedig a becslések alatt maradt, főleg az amerikai oldalon, ha értitek, mire gondolok...

Hiryu 2,0 · http://theidf.blog.hu/ 2015.02.16. 10:39:43

Összességében gyorsan véget ért a háború, az áldozatok száma pedig a becslések alatt maradt, főleg az amerikai oldalon, ha értitek, mire gondolok...

hmm...

" A katonának nem az a dolga, hogy meghaljon a hazájáért, hanem az, hogy a másik fattyú haljon meg a sajátjáért."

molnibalage 2015.02.16. 15:41:55

Az egyik térképnél 404-*es hibaüzi van, nem nagyítható.

A 8500 db gép az miből jön össze? Soha nem értettem ezeket a gigantikus számokat. Leyte idején is a csali hordozókra már gép sem jutott..

molnibalage 2015.02.16. 15:48:03

@Titus Pullo Urbino: Főkatonák alatt kit értesz? Nagyon kevesen tudtak a bombákról...

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.16. 17:23:25

@molnibalage:

"a csali hordozókra már gép sem jutott"

Ezt a levezetést szerintem gondold át még egyszer.

@Titus Pullo Urbino:

Érdekes adalék:

"After learning of the bomb, MacArthur ignored it save for considering how to integrate the new weapon into plans for tactical operations at Kyushu and Honshu if Tokyo was not forced to the surrender table. Nimitz was of a similar mind. On being told that the bomb would become available in
August, he reputedly remarked, “In the meantime
I have a war to fight.”"

www.dtic.mil/dtic/tr/fulltext/u2/a528442.pdf

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.16. 19:24:15

@NAR: A felderítés hiányosságaira a posztban is utaltam. Kjúsún a repterek egy jelentős része álcázva volt. Összességében: kevéssé elképzelhető. Az 5 ezres számba bele volt kalkulálva az ilyen támadásokból adódó veszteség is.

teddybear01 2015.02.17. 11:22:17

@molnibalage: A hordozókra külön ilyen célra épített repülőgép tudott csak leszállni. Ezekből már nem tudtak a háború végére elegendőt építeni, még a veszteségek pótlására sem.

A főszigetekről kiinduló kamikaze-támadásokhoz viszont összeszedtek minden gépet, ami egyáltalán fél tudott szállni. Oktatógépek, sport és túrarepülőgépek, utas és teherszállítók, kiérdemesül harci gépek, stb.
A valódi, élvonalbeli harci gépeket viszont a szigetek és a kamikaze-osztagok védelmezésére akarták használni, a megmaradt harci pilóták vezetésével.

Mondjuk a harci eredményességük ezeknek a kamikaze-gépeknek semmiként sem lehetett volna komoly, hisz az addig bevetett kb. 2500 kamikaze pilóta a jobb repülőképességű harci gépeikkel is csak kb. 100 hajót tudott elsüllyeszteni, és kb. ugyanannyit megrongálni.

Titus Pullo Urbino 2015.02.17. 16:23:56

@Rammjaeger83: MacArthur eléggé szangvinisztikus fővezér volt, szegényt teljesen paranoiássá tette a felesége, aki előszeretettel hangoztatta előkelő társaságokban, hogy a tábornok csak közlegény a hálószobában és a nemi szerve csak vizelésre alkalmas. Nem is csoda, ha ebbe kicsit belebolondult nyugdíjas, majd ismét aktív katona korára. Az utolsó komolyabb bevetésén, Koreában nem voltak erkölcsi aggályai, simán bevetette volna az atomfegyvert, szerencsére nem ő döntött ebben. Egyébként nem volt rossz parancsnok, az első világháború volt az ő világa, a másodikat már nyugdíjazása után harcolta végig, a koreaiban pedig kissé megviselte az idegrendszertét az egymillió kínai önkéntes. Nem is csoda, ha ragaszkodott az atombomba bevetéséhez, szerencsére idegállapotára tekintettel felmentették.

Fredddy 2015.02.18. 11:44:10

@Titus Pullo Urbino: meg volt némi rivalizálás is Ike-kal, ki tudja Grant nyomán a háborús sikereket elnöki székre váltani.
A bull runi csatás cikkemben volt egy rész a tábornoki csillagokról, abba már nem akartam beleírni, hogy ötlet azért volt hatcsillagos kinevezésre, Nimitz és MacArthur voltak esélyesek, és az előléptetés elmaradását sokan írják ennek a rivalizálásnak a számlájára.

molnibalage 2015.02.19. 11:17:41

@Rammjaeger83: Mármint akkor igazolták a feltevésemet, hogy a több ezer gép nagy része gyakorlatilag minden szart tartalmazott, valódi harcigép csak mutatóban volt.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.19. 20:47:13

@molnibalage:

Kik/mik igazolták?

Mellesleg utólagos kimutatások szerint 8500-nál is több gép állt rendelkezésre (lásd a poszt végén linkelt források közül az első kettőt), de ezek egy jelentős hányada pótalkatrész híján a földön vesztegelt.

teddybear01 2015.02.20. 09:06:56

@Rammjaeger83: Ha közbekotyoghatok...

A 8500 darabos kamikaze-repülőhad igen szép nagy, de '45-ben már nem volt elég benzin hozzájuk. Ráadásul te is elismered, hogy sok gép bevethetetlen állapotban volt. A legtöbb általam ismert forrás mindössze 5000-5500 bevethető gépet említ, összesen. Kamikaze és valódi harci gépek összesen. És még ezekhez is csak korlátozott mennyiségű benzin volt. '46-ban meg még kevesebb benzinjük maradt volna, mert Japán területén nincs kőolaj-lelőhely. Nincs semmilyen ásványkincs, némi vasércen és szénen kívül.

Másrészt bár a kamikaze támadások meglehetősen nagy port vertek fel, és az amerikai propaganda ezzel a japán katonák kíméletlen, kegyetlen harcmodorát támasztotta alá, de azért nem volt az olyan hatékony.
Először is támadásonként mindenképp elvesztettek egy amúgy még használható repülőgépet és egy legalábbis valamennyire kiképzett pilótát. Ezt a veszteségrátát a legnagyobb hadsereg sem bírja sokáig, mert inkább előbb mint utóbb elfogy minden. A repülőgépek is, meg az emberanyag is. Gazdaságilag is hülyeség, épp annyira mint afgán kecskepásztorokra lövöldözni egymillió dolláros cirkálórakétákkal.

Másfelől a hatékonysággal is baj van. A II.VH.-s statisztika alapján nagyságrendileg 2500 kamikaze-pilótát vetettek be(nem számítva azokat, akik a bevetés lázában zuhantak rá a célra).
Az amerikaiak veszteséglisták szerint kb. 100 hadihajót vesztettek el kamikaze-támadás miatt, és kb. ugyanannyi sérült meg többé-kevésbé.
Még ha bele is számoljuk, hogy az amik nem vallották be a teljes veszteségüket(volt olyan forrásom, ami csak 30 hajó elvesztését ismeri be), akkor is nagyobb veszteséget kellett volna okozniuk. Ha már élő pilótákkal helyettesítették a célzó elektronikát.

Minorkavidor 2015.02.20. 17:47:46

Jó poszt! Azt hiszem ez is azt bizonyítja, hogy a 2 atombomba japánok millióinak és amerikaiak százezreinek mentette meg az életét. Talán én is tudok némi adalékkal szolgálni ehhez a kérdéshez Ha van bent ismétlés bocs!

Hirosima és Nagaszaki
Milyen események vezettek az atomtámadásokhoz? 1945 elején már biztos volt a szövetségesek győzelme ezen a frontos is, csakhogy a japán vezetés még a náci vezetésnél is kevésbé hajlott a vereség beismerésére. Az angolszász szövetségesek azon elmélkedtek, hogyan vehetnek rá egy istenséget, hogy elismerje hazája vereségét.
A katonai események
A japán hadvezetés ugyanis az utolsó emberig kívánt harcolni. Az „utolsó emberig és utolsó töltényig” szlogen számtalanszor megjelent nyugaton is, de ott,- ritka kivételtől eltekintve- nem volt több propagandaszólamnál! Ellenben Japánban ezt nagyon komolyan vették, mint azt iwo jima-i és okinawai harcok bebizonyították! Az 1945. február 19.- március 26. között Iwo Jimán lezajlott csatában a Kuribajasi áltábornagy vezetett 21.000 főnyi védőből 3.000, vagy 216 élte túl, az első adat szerint a védők 14,2 %-a, a második adat szerint 1 %-a! Az amerikaiak 5.931 halottat és több mint 17.000 sebesültet veszítettek. Az április 1.- június 21. között lezajlott okinawai harcokban Usidzsima altábornagy vezette japán védők 110.000 embert veszítettek, a túlélők száma 7.400 fő volt, ami 6,3 %! Az amerikai veszteség 49.000 halott és sebesült.
Az amerikai döntéshozók előtt három lehetőség nyílott:
1. Japán blokád alá vétele, bombázás és kiéheztetés útján történő kapitulációra kényszerítés. A terv támogatói King tengernagy és Arnold tábornok volt. A tervet azért vetették el, mert éveket vett volna igénybe, szövetséges hadifoglyok és kényszermunkások ezerszám halnának éhen.
2. Invázió. Első ütemben november 1-jén Kjúsú szigetén szálltak volna partra. Az Olympic fedőnevű terv célja, hogy Kjúsú elfoglalásával támaszpontot szerezzen az 1946. március 1-jén indítandó, Coronet kódnevű, Honsú elfoglalását célzó hadművelet számára. Az Olympic végrehajtásánál 100.000, míg a Coronet esetében 250.000 fős veszteséggel számoltak. A hadműveletek fő szorgalmazója Marshall vezérkari főnök volt.
3. Végül az utolsó lehetőség az atombomba bevetése volt, mellyel csökkenteni akartak a saját veszteségeiket.
Mind később kiderült nemcsak a saját, hanem a japán veszteségeket is csökkentette az atombomba bevetése. A japán hadvezetés is készült: az invázió elhárítására a Ketsu-Go tervet dolgozták ki. E szerint 2.350.000 katonát (53 gyalogos hadosztály, 25 dandár) az invázió elhárítására. „Támogatásukra” megszervezték a Hazafias Civilek Harcos Testületét, mely milíciának 7.000.000 tagja volt! Az idézőjel nem véletlen! A milíciát zömmel, bambuszdárdával fegyverezték fel, csak keveseknek jutott elöltöltős puska! Ha a legnagyobb, 14,2 %-os túlélési aránnyal számolunk, akkor 1.328.000 túlélőt kapunk, 8.022.000 halottal szemben! Ennyi számolnunk kell, mert nemcsak Iwo Jimán és Okinawán volt ilyen alacsony a túlélők száma, hanem pl. Tarawán 4.500 katonából 17, Eniwetokon 2.741 védőből, 64, Guamon 17.785 japánból 485 élte túl, a Leytéért vívott harcokban 80.000 halott és 828 hadifogoly volt az „eredmény”. A 2 atombomba áldozatainak számát különböző források 150-300.000 főre teszik. Ha a magasabb számot vesszük alapul, akkor ez a japán védők számának, 3,2 %-os arányt kapunk. Hol adták meg magukat a japánok 3 %-os halotti veszteség után? Azt sem szabad elfelejteni, hogy az okinawai harcokban a polgári lakosság negyede is meghalt! A milíciát bevallottan arra szánták, hogy a szamuráj szokásoknak megfelelően hősi halált haljon az hadsereg oldalán!

Minorkavidor 2015.02.20. 17:49:32

Diplomáciai események
Japán már 1944 júliusától a japán külügy több ajánlatot tett a Szovjetunió részére, melyben felajánlotta közvetítői szerepét a német-szovjet háború lezárásában. A politikusok már ekkor tisztában voltak a háborús vereség tényével. Erről tanúskodik Konoye herceg, exminiszterelnök 1945 elején a császárhoz intézet memoranduma. Ebben világosan a Hirohito érté sere adta, hogy a háború elveszett, amiből le kell vonni a megfelelő következtetéseket.
Az okinawai partraszállás után, április 5-én lemondott a Koiso-kormány, az új kormányfő a kompromisszumos erők jelöltje, a 78 éves tengernagy, Szuzuki lett. Őt rossz hírek várták, április 13-án megérkezett a moszkvai nagykövetük jelentése, miszerint a Szovjetunió felmondja az 1941.április 13-án, Moszkvában, 5 évre megkötött semlegességi egyezményt. A japánok nem tudták, hogy Sztálin Jaltában ígéretet tett, hogy a SZU belép a Japán elleni háborúba. De a belpolitikai események sem Szuzuki szája íze szerint alakultak. A hadügyminiszter, a szárazföldi és haditengerészeti erők vezérkari főnökeivel egyetértésben letartóztatott néhány békepárti politikust.
A május 8-i német fegyverletétel híre még aznap megérkezett Tokióba. Szuzuki rutinszerűen kijelentette, hogy Japán politikájában nem következik be változás, de ő is tudta, hogy valamit lépni kell. Mindenesetre a Japánban tartózkodó német állampolgárok koncentrációs táborba kerültek, „nemzetük gyávasága” miatt! A japán háborús vezetés Legfelsőbb Tanácsa már május 11-én összeült.
Azt, hogy a SZU közvetítésével békét kössenek a nyugati szövetségesekkel, a katonai körök ellenkezése miatt elejtették, de a kapcsolatfelvételtől még ők sem zárkóztak el. Azt viszont meg kívánták akadályozni, hogy a SZU hadba lépjen ellenük. Furcsa mód a semlegességi egyezmény szovjet részről való felmondásában nem a veszélyt, hanem a lehetőséget láttak a katonák. Szövetségesi egyezményt kívántak kötni Moszkvával. A japán flotta maradékáért cserébe kőolajat, repülőgépeket és egyéb fontos nyersanyagokat kívántak beszerezni a Szovjetuniótól! Természetesen volt bennük félsz, hogy Sztálin csak a Kuril-szigetekért cserébe nyújtana támogatást, ezt Jonai tengernagy haditengerészeti miniszter nyíltan meg is fogalmazta. Véleményét osztotta a hadügyminiszter és a szárazföldi haderő vezérkarának főnöke is
Mindenestre Hirota, Szuzuki megbízottja június 3-án felkereste Malik szovjet nagykövetet. Malik nem zárkózott el, csak gondolkodási időt kért, ezzel felbátorította a japánokat. Június 29-én Hirota már azt javasolta Maliknak, hogy Japán és a SZU kössön egyezményt a kelet-ázsiai béke közös fenntartására. Ez tulajdonképp nem volt más, mint a fent szövetségesi egyezmény konkretizálása. Ez azon,- mind a civil, mind a katonai körök osztott- elképzelésen alapult, hogy a Szovjetuniónak a növekvő amerikai befolyás megakadályozása érdekében nem kívánja végzetesen aláásni Japán nagyhatalmi helyzetét. A japán vezetés egészen a szovjet hadüzenet bekövetkeztéig remélte a SZU segítségét a nyugati szövetségesek elleni harcban.
Hirohito is lépett. Július 12-én meggyőzte egykori miniszterelnökét, hogy utazzon Moszkvába, ahol Molotov segítségét kérje ahhoz, hogy Japán elkerülje a feltétel nélküli megadást. Azonban a július 18-án szovjet kormány közölte Szato nagykövettel, hogy nem fogadják Konoyét, sem más magas rangú vezetőt, valamint nem kívánnak közvetíteni sem Japán és az USA között. Természetesen azt nem kötötték a nagykövet orrára, hogy már gőzerővel dolgoznak a Japán elleni támadás előkészítésén. A nagykövet közölte az elutasító választ és azt javasolta feletteseinek, hogy fogadják el az amerikaiak feltételeit azon kikötéssel, hogy megmarad a császári ház hatalma. Javaslatát természetesen elutasították.
A fő probléma az volt, hogy még a békepárti politikusok is ragaszkodtak Mandzsúria és Korea megtartásához, a császári ház hatalmának csorbítatlan megtartásához. Ezen kívül nem fogadták el a elvét.„feltétel nélküli megadás” feltételét.
Mindeközben Potsdamban összeült a „Három Nagy”. Itt Churchill azt javasolta Trumannak, hogy néhány kisebb engedménnyel tegye lehetővé, hogy a japánok önbecsülésüket megőrizve tehessék le a fegyvert. Truman a Pearl Harbour elleni rajtaütésre, mint a japán becstelenség bizonyítékára hivatkozva elutasította az engedmények megadását. Így az ismert feltételek alapján adták ki július 26-án a potsdami nyilatkozatot. Az atombombát ugyan nem említették meg, de figyelmeztették a japán vezetést, hogy amennyiben a feltételeket visszautasítják, úgy hazájuk teljes elpusztítására számíthatnak. Ugyanakkor a két kormányfő kijelentette, hogy a japán nemzet fennmaradhat az anyaország négy fő szigetén. A megszállás csak a rend helyreállításáig és a háborús létesítmények kielégítő leszerelésig fog tartani, továbbá a békés ipar fejlesztése elé semminemű akadályt nem állítanak. A császári házról viszont nem történt említés.

Minorkavidor 2015.02.20. 17:52:06

A nyilatkozatot másnap ismerte meg a japán vezetés. A katonai vezetés a nyilatkozat gondolkodás nélküli elutasítását követelte, de Szuzuki úgy döntött, hogy fenntartja a tárgyalás lehetőségét. Megengedte a japán újságoknak, hogy közzé tegyék a nyilatkozatot, azzal a feltétellel, hogy nem kommentálhatják azt. Ezt viszont legtöbb lap figyelmen kívül hagyta. Gúnyos hangú cikkekben nevetségesnek minősítették a szövetségesek feltételeit és a végsőkig való harcra buzdítottak. Szuzukit kínosan érintette e lázadás, mert nemcsak, hogy nehéz helyzetbe hozta külpolitikai téren, hanem ellentmondott a tekintélytiszteleten alapuló japán hagyománynak. Ez még nem volt elég! Miután a Togo külügyminiszter a katonai vezetés okolta az uszításért, mellyel aláássa a békés rendezés lehetőségét, az egyenruhások nem csak visszautasították a vádakat, hanem azt követelték a kormányfőtől, hogy egyszer és mindenkorra utasítsa el az ajánlatot. Szuzuki kelepcébe került. Annyi engedményt tett a katonák felé, hogy bár nem zárkózott el a tárgyalások elöl, de gúnyosan nyilatkozott a követelésekről. A médiával közölte, hogy nincs hozzáfűzni valója a potsdami nyilatkozathoz. Csakhogy ezt az amerikaiak az együttműködés nyílt visszautasításának értelmezték. Az amerikaiaknak a már említett három lehetőségük volt. Mivel a teszt jól sikerült, augusztus 6-án ledobták az első atombombát. Az USA három ok miatt választotta az atomfegyver bevetését:
1. „minél előbb túl akartak lenni ezen az egészen”.
2. A kamikaze támadások és a biológia fegyverek veszélye miatt még az okinawai csatánál is nagyobb veszteségre számíthattak. A biológia fegyverekről már ekkor voltak bizonyos hírszerzési információik, a japánok pl. kolerával kívánták megfertőzni Luzon szigetét meg a partraszállás előtt, de nem tették meg.
3. Demonstrálják az USA erejét a SZU előtt.
Azt is tudni kell, hogy Hirosima Nagaszaki után is voltak olyan erők, akik folytatni akarták a harcot! Augusztus 9-én, pár órával Nagaszaki előtt a háborús vezetés Legfelsőbb Tanácsa összeült, hogy a potsdami határozat elfogadásáról döntsenek. A Császári Főparancsnokság tagjai kategorikus nemet mondtak! Este, már Nagaszaki után, a császár parancsára újra összeült a Tanács. Hirohito határozottan közölte, hogy el kell fogadniuk a kapitulációt, amennyiben a császári ház és az öröklés megmarad. De még ekkor sem volt vége! Aznap éjjel Hatanaki Kendzsi őrnagy vezetésével puccsisták hatoltak be a császári palotába, hogy megsemmisítsék a felvett hanganyagot. Csellel meggyőzték a 2. császári őrezredet, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Őfelsége és Kido márki, az udvari kamarás elrejtőztek, míg a császárhű csapatok leverték a puccsot. Az őrnagy öngyilkos lett. Augusztus 15-én az összes rádióállomás közvetítette Hirohito beszédét, melyben megadásra szólította fel egész haderejét, mivel a helyzet „nem alakult kimondottan előnyösen Japán számára”. Sok katona térdre borult mikor meghallotta az isteni mikádó hangját. Az istennek végül a 2 atombomba adta meg a végső lökést az életek millióit megmentő határozott fellépéséhez! A csapatokhoz a császári ház felnőtt hercegeit küldték ki, hogy ellenőrizze és jelenlétével biztosítsa a megadás végrehajtását.
Hogy miért hangoztatnak sokan mégis elutasító érveket?
1. amerikaellenességből: Tony Judt azt írta a háború után Európa története óta c. művében, hogy az amerikaellenesség már elsősorban értelmiségi és politikusi körökben1945-ben megjelent Nyugat-Európában.
2. atomenergia mind katonai, mind polgári célú felhasználásának ellenzése.
3. az értelmiség (állítólagos) erkölcsi fölényében való hit: úgy bírálnak, hogy utólagosan figyelmen kívül hagyják a konkrét helyzet tényeit.
4. eurocentrikus gondolkodás miatt: ami egy részt érthető, hiszen mi Európában lakunk, más részt viszont nem, mert e gondolkodásmód azt is jelenti, hogy az Európai történelem alakulása kizárólagosan határozza meg az ún. világtörténelem alakulását.
5. a japán hadi kultúra nem ismeretéből: például figyelmen kívül hagyják a gjokuszai hagyományát. Ez „a halál a becsület elvesztése előtt” ideológiáján alakul, azokat az öngyilkos rohamokat jelöli, melyeket a csata elvesztésekor indítottak a fogságba esés elkerülése céljából.
6. vagy ezek keverékéből.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.20. 20:05:54

@teddybear01:

> Ráadásul te is elismered, hogy sok gép bevethetetlen állapotban volt.

Igen - a 12700-ból, melyet utólag, már a megszállás idején leltáraztak (lásd a fentebb már említett forrásokat). 1945 júliusában volt összesen 8500 bevethető katonai gép, beleértve a felderítőkét és iskolagépeket is. Ebből különítettek el 5 ezret arra, hogy 10 nap alatt mindet elhasználják egy kjúsúi invázió esetén - nyilvánvalóan figyelembe véve a szűkös üzemanyagkészleteket.

A kamikaze által okozott veszteségekre kitértem a posztban is, úgyhogy többet nem fűzök hozzá.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.02.20. 20:07:55

@Minorkavidor:

> Jó poszt!
> Ha van bent ismétlés bocs!

Azaz látatlanban is megállapítottad róla, hogy jó? Mondjuk ilyesmit én is csináltam már. Azért kösz!

Ezek az idézetek egyébként honnan vannak? Írtál korábban a témáról?

Minorkavidor 2015.02.22. 09:03:49

@Rammjaeger83:

Olvastam a posztodat. Csak pár nappal később kommenteltem, és nem néztem át a többiek kommentjét, így nem tudtam, hogy írtak-e róla.

Olvasói levélben megírtam a BBC History magazinnak, le is hozták tavaly, ha emlékezetem nem csal a júniusi számban. Meglepett, mert hosszú volt:)) Fő forrásmunkaként Anthony Brevor Második világháború és Andrew Wiest-Gregory Louis Manson Harc a Csendes-óceánon c. könyveit használtam.

molnibalage 2015.02.23. 10:51:16

@Minorkavidor: Valahol már olvastam a három részes kommenteded 1:1-ben. Nem emlékszem, hogy hol.

Minorkavidor 2015.02.23. 17:19:28

@molnibalage:

Az origón a hirosímai bombázás évfordulóján: Sokan elkezdtek usázni, meg összeesküvés elméleteket gyártani. Valóságos kommentcunamit produkált az origós cikk. Még az elején felraktam, asszem 2 válasz volt, és ennyi. Hja, megint Tiborunak van igaza: "Összeesküdni jó!":))

Egyébként itt az origós cikk, már a címe is sokat mondó:
www.origo.hu/nagyvilag/20140801-az-enola-gay-legenysegenek-tortenete.html

555 komment, van jó pár hajmeresztő:))