Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal. Szerintünk igen. *** imélke nekünk: blog.lemil(at)yahoo.co.uk --- BLOGUNK A MAGYAR BLOGGERSZÖVETSÉG TAGJA ---

Megjelent a Kémek krémje!

borito_240.jpg

Naptár

augusztus 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Lemil-fészbúk

Olvasóink lobogói

Pillanatnyi olvasólétszám:

website stats

Utolsó öt komment

  • debreczenizoli: No! Egyrészt jól megbeszéltétek, hogy ha a nô sú... (2017.08.18. 20:04) Vitaposzt: a K-vonal
  • Minorkavidor: Az intranet nem lenne jó megoldás a vezetékes he... (2017.08.18. 11:28) Vitaposzt: a K-vonal
  • ROTFL Manó: @Untermensch4: Mit gondolsz, miért lett Tiborcz ... (2017.08.18. 10:05) Vitaposzt: a K-vonal
  • Untermensch4: @The Ghost Wolf: Amint Mészáros Lőrinc, a gazdas... (2017.08.17. 18:42) Vitaposzt: a K-vonal
  • András Horkay: @NAR: Unaloműzőnek :) en.wikipedia.org/wiki/Temp... (2017.08.17. 11:25) Vitaposzt: a K-vonal
  • Utolsó 20

Fontosabb címkék

1848 49 (46) afganisztán (6) afrika (11) ajánló (79) alagút (7) állat (8) amerikai (90) angolok (8) arabok (14) átirányítás (13) atom (10) ausztrál (5) ázsia (13) balkán (5) betyár (5) biofegyver (5) biztonságpolitika (5) brazil (7) brit (67) buli (6) büntetésvégrehajtás (7) büntetőjog (11) címer (6) csata (7) csatabemutató (9) csendőrség (6) dél amerika (7) ejtőernyős (27) életrajz (37) elmélet (11) erdély (5) erőd (8) évforduló (53) fegyver (7) ferencjózsef (11) francia (24) görgey (13) görögök (6) háborús bűn (8) hadifogoly (5) haditechnika (81) haditengerészet (45) hadsereg (15) hadtörténelem (147) hadtörténet (19) hadvezérek (9) hagyományőrzők (5) hajók (5) harckocsi (23) határőrség (7) hellókarácsony (5) helyi háborúk (17) hidegháború (43) híres bűnözők (8) honvédség (11) horthy (6) humint (24) huszár (10) i. világháború (45) ii világháború (104) izrael (25) japán (21) játék (6) k.u.k. (8) kalóz (5) kamikaze (6) kanada (5) katonazene (10) kelták (5) kémek és hírszerzők (57) kiképzés (7) kína (5) kínai (5) kivégzés (6) könyv (5) középkor (10) közép amerika (6) kuba (8) különlegesek (66) légierő (48) légvédelem (6) lengyel (17) lengyel magyar barátság (8) lovas (6) lovasság (10) lövészárok (5) magyar (140) makett (7) monarchia (13) múzeum (12) német (62) nők (12) ókor (13) olasz (12) önvédelem (5) orosz (27) ostrom (6) osztrák (30) osztrák magyar (27) pestis (6) plakát (12) podcast (9) polgárháború (5) porosz (5) portugál (6) programajánló (10) reform (6) reklám (5) rendőr (5) rendőrség (5) rendvédelem (49) róma (13) rövidhír (18) sigint (6) skandináv (6) skót (6) sorozat (14) svéd (6) számítógép (9) szavazás (7) szerb (10) szlovák (5) szolgálati közlemény (36) szovjet (57) sztálin (5) telefonkártya (6) tengeralattjáró (15) tengerészgyalogos (10) terror (20) titkosszolgálat (64) török (15) tűzfegyver (9) ünnep (5) usa (50) USA (5) utánközlés (22) vadászgép (11) várostrom (6) vendégposzt (79) vértanú (11) vicc (7) vietnam (5) vitaposzt (55) wysocki légió (12) zene (11) A többi címke

Közkívánatra: feedek

A megkésett bosszú II.

2015.09.02. 09:29 Rammjaeger83

1945. augusztus 11-én azok a pragmatikus gondolkodású  japán civilek, akik a béke mielőbbi megkötését várták el vezetőiktől, elhűlve olvashatták a friss újságban a hadügyminisztérium nyilatkozatát:

A Szovjetunió fegyvert fogott a Császárság ellen. Akárhogy is próbálkozik retorikával leplezni a tényeket, szándékai Nagy-Kelet-Ázsia meghódítására és uralására nyilvánvalóak. Ebben a helyzetben nem vesztegetjük szavakra az időt. Egyetlen feladatunk a végsőkig folytatni e szent háborút áldott hazánk védelmében.

A szintén aznap megjelent kormánynyilatkozat az atomtámadásokra és a szovjet hadüzenetre reflektálva ezekkel a mondatokkal zárult:

Noha erőink haladéktalanul szembeszálltak az ellenséges agresszióval, el kell ismernünk, hogy kilátásaink még sosem voltak ennyire rosszak. A kormány minden tőle telhetőt meg fog tenni az államrend és a nemzet becsülete védelmében. Ugyanakkor elvárja tőletek, Japán százmilliós népétől, hogy minden nehézségen felülkerekedve munkálkodjatok államrendünk megőrzésén. 

A két szöveg közötti elég szembetűnő ellentmondás persze meghökkentette a lapszerkesztőket, és egyetlen feloldását az a rémisztő lehetőség jelentette, hogy Hitlerhez hasonlóan Hirohito császárt sem tántorítja el a három nagyhatalom alkotta ellenséges koalíció túlereje az utolsó pillanatig való kitartás hibbant ötletétől. Szerencsére néhány napon belül kiderült, hogy a minisztériumi kommüniké pompásan illeszkedik ugyan a verbális szamurájkardrázás régi hagyományába, ám sem Őfelsége, sem a kabinet kívánságát nem tükrözi. Az egyébként közismerten keményvonalas hadügyminiszter, egyben az új-guineai harcok veteránja, Anami Korecsika tábornok alárendeltjei a jóváhagyása nélkül adták ki fogalmazványukat abban a hiú reményben, hogy a csapatok harci kedve nem zuhan majd a padlóig a szovjet offenzíva következtében. A gyorsan feledésbe merült incidens mindenesetre érzékeltette a hatalmi jogkörök tisztázatlanságát és a nagy érdekcsoportok közötti, néha több, néha viszont kevesebb sikerrel a háttérben elsimított ellentéteket, melyek az országot régóta jellemezték.

p_127.jpgHirohito - saját elmondása szerint életében másodszor - kénytelen volt saját kezdeményezésére beavatkozni a kormányzás menetébe, hogy kikényszerítse a megadást, így már a nyilatkozat előtti éjjel, svájci közvetítéssel bizalmasan tájékoztatták a szövetséges hatalmakat a potsdami ultimátum elfogadásáról. A jó szándék jeleként Truman augusztus 12-én leállította a japán városok hadászati bombázását, másnap pedig a haditengerészeti légierő is utoljára indított nagyobb támadásokat. A császári felségjogok kérdése továbbra sem tisztázódott megnyugtató mértékben, de a helyzet súlyosságára ráébredt japán vezetés úgy döntött, nem kelti a látszatát sem az ultimátummal kapcsolatos akadékoskodásnak azzal, hogy tovább feszegeti a kérdést. Az események kellő felgyorsításáért 14-én amerikai repülőgépek gyújtóbombák helyett az ultimátum és a kapott válasz teljes szövegét, és a kormányt pofátlan titkolózással vádoló kommentárt tartalmazó röplapokat szórtak Tokióra, ami eldöntötte azt a dilemmát is, muszáj-e minél hamarabb hivatalos formában is közölni a döbbenetes hírt a polgári lakossággal és a fegyveres erőkkel. Hirohito úgy határozott, hogy az ország történelmében példátlan módon ő maga szól népéhez, de az adott helyzet nyilvánvalóan nem tűrt volna meg egy ennél félreérthetőbb reakciót. A beszédet a császári palotában rögtönzött stúdióban vették lemezekre, hogy azután rádióadásba kerüljön.     

Az aláhulló röpcédulák cselekvésre sarkallták az alacsonyabb beosztású fanatikus tiszteket, amire több aggódó miniszer is joggal figyelmeztetett előre, hiszen a "nemzetárulók" kigyomlálására irányuló katonai önbíráskodás a japán belpolitika visszatérő motívumaként volt ismert. Az akciócsoportokra szétváló puccsisták azt remélték, a már említett hanglemezek megszerzésével, a rádióbejelentés megakadályozásával és a miniszterelnök, Szuzuki Kantaro kiiktatásával még fordíthatnak az események menetén. Igen hevenyészett kísérletük azonban összeomlott, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna. Ugyanis minden bizalmukat Anamiba fektették, ezért kétszer is megpróbálták az oldalukra állítani.

Ha ezt megteszi, és lemond, a kormány felbomlásával katonai junta ragadja magához az irányítást. Akkor pedig csak idő kérdése a főszigeteken megvívott honvédő háború, a "százmillió dicsőséges halál", mellyel az acsargó propagandisták már jó ideje riogatták az ellenséget és az otthoni "hazafiatlan" elemeket. De Anami már csak egy másféle utat látott járhatónak. 15-én a bővebb ismertetésre aligha szoruló jellegzetes helyi rituálé szerint átlépett a másvilágra, elvileg vezeklés gyanánt, de gyakorlatilag megtéve ezzel a tagadás végső gesztusát a puccsisták, a megadásra hajlandó császár és a számára már alighanem tűrhetetlen mértékben elkorcsosult világ felé egyaránt.

Az elkövetkező hetekben követte példáját 6 tábornok és 3 altengernagy, összesen kb. félezer katonatiszt, közöttük a puccs majd' összes fontosabb résztvevője is. Civilek csoportos öngyilkosságára is több példa akadt azokban a hetekben. A régi rend annak igaz híveivel együtt szállt a sírba, akiknek addig a legfőbb támaszát jelentette, a velük azonosított militarista politikai irányvonal bukását pedig általános közöny kísérte. A vértelenül elgáncsolt puccskísérlet vezéralakja, az utolsó bambuszlándzsáig folytatott harc egyik legkitartóbb híve, Hatanaka őrnagy csak azt követően vonta le a végső konzekvenciákat, hogy sikertelenül próbált szórólapozással híveket toborozni a császári palota környékén. Nem sokkal később Macue városában nála nem kevésbé keményfejű összeesküvők népfelkelést próbáltak kirobbantani a "császár környezetébe férkőzött árulók" ellen, hasonló eredménnyel.

ugaki-suisei.jpgUgaki altengernagy a zuhanóbombázó előtt, melynek fülkéjében a fénykép elkészülte után a halálba indult.

Az akadályok elhárulása után 15-én délben elhangzott a rádióban a császári leirat a háború befejezéséről, és mivel az előzetes bejelentés nyilván nem fedte fel a részleteket, a kétségbeesett hallgatóság zöme egy újabb felhívásra számított a végső harcra, immár a Szovjetunió ellen is. A helyi kulturális közegnek megfelelően fennkölt szövegre, melyet a tanakodó miniszterek öntöttek végső formába, most nem térünk ki részletesen. Annyi bizonyos, hogy a kormányzati PR egy csúsztatásokkal megtűzdelt 20. századi mesterműve volt, megkímélve a kínok kínjait elszenvedő népet a nyers igazságtól. A "vereség" és "megadás" szavak sehol nem szerepelnek benne, ahogy a szovjet támadásra tett bármilyen utalás sem. Az érdemi rész így szólt: 

Miután alaposan átgondoltuk a világban érvényesülő általános tendenciát és Császárságunk valós helyzetét, úgy döntöttünk, rendkívüli intézkedéshez folyamodunk a jelenlegi válság rendezésére.[...] Utasítottuk kormányunkat, közöljék az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió kormányaival, hogy Császárságunk elfogadja közös nyilatkozatuk rendelkezéseit.[...]
A háború majdnem négy éve zajlik...fejleményei nem feltétlenül kedveznek nekünk, és a világ általános viszonyai sem előnyösek Japán számára. Ráadásul az ellenség megkezdte egy új, könyörtelen bomba alkalmazását, amely megöli és megsebesíti az ártatlanokat, rombolóereje pedig felmérhetetlen. Ha folytatjuk a harcot, az végül fajunk megsemmisítéséhez és az emberi civilizáció pusztulásához vezetne.

A leirat a félreértések elkerülése végett megjelent a sajtóban is, és a visszaemlékezések szerint igen erőteljes, ugyanakkor változatos érzelmi reakciókat váltott ki a lakosságból. Kultúrtörténeti fejtegetésekbe itt nem érdemes belemenni, de ha csak megpróbálunk belegondolni abba a magyar ésszel nehezen felfogható helyzetbe, hogy Japán sosem tette le a fegyvert, földjére ellenséges csapatok 1281 óta be nem tették a lábukat, és a 16. század óta nem veszített háborút külső hatalom ellen, akkor a történtek okai valamelyest érthetővé válnak.

Mellesleg hozzá lehet tenni, hogy Hirosima és Nagaszaki sorsáról nagy részük csak azután értesült részletesen, hogy az amerikai megszálló csapatok 1952-ben kivonultak. A háború utolsó szakaszában ugyanis csak lassan terjedt minden olyan hír, melyet nem közölt le a rövid pórázon tartott média, később a szövetséges katonai hatóságok pedig nem kevésbé szigorú cenzúrát vezettek be. Így a közönségnek nem sokat mondott a kurta beszámoló az új és kegyetlen bombáról, a szovjet hadüzenet hatását az ország kilátásaira viszont az egyszerű honpolgárok is könnyen felfoghatták.

lee_photo_l.jpg A megmaradt tengerentúli csapatok jelentős hányadát kitevő Kína (hangsúlyozotton nem "Kínai") Expedíciós Hadsereg még 15-én megadta magát Nankingban, bár a szertartás nem volt annyira grandiózus, mint ahogy ez a festmény láttatja.

Aznap a hadsereg parancsnoksága felfüggesztett minden támadó műveletet, de a tapintatos hangvételű leirat nyilván nem teremtett egyértelmű helyzetet, ezért 17-én Hirohito egy újabb leiratot küldött a fegyveres erőknek:     

[...] A Szovjetunió nemrég hadba lépett ellenünk, és különböző egyéb hazai és nemzetközi tényezőkből arra következtettünk, hogy a harc folytatása csak még nagyobb katasztrófát eredményezne, és végül a Császárság létalapjait is elpusztítaná. Szándékunk tehát az - noha hadseregünk és haditengerészetünk harci szelleme töretlen -, hogy békét kössünk az Egyesült Államokkal, Britanniával, a Szovjetunióval és a csungkingi kormánnyal [Kínai Köztársaság], ezzel biztosítva dicsőséges államrendünk jövőjét.[...]

Arra utasítunk titeket, a fegyveres erők tagjait, hogy tegyetek eleget szándékainknak, tartsatok továbbra is szorosan össze, cselekedjetek egyértelműen, kerekedjetek felül minden nehézségen, viseljétek el az elviselhetetlent s ezzel alapozzátok meg nemzetünk jövőjét.

A császár a biztonság kedvéért három herceget küldött légi úton a tengerentúli csapatokhoz az amerikaiak jóváhagyásával azzal a személyes megbízással, hogy rávegyék a helyi parancsnokokat a végrehajtásra. 22-én a hadsereg minden külföldön állomásozó egysége utasítást kapott a harc beszüntetésére 3 napon belül.

harbin_1945.jpg

A Kvantung-hadsereg parancsnoka, Jamada tábornok néhány nappal korábban már elrendelte ugyanezt, de ez lényegében okafogyottá vált. A szovjet csapatok addigra behatoltak a mandzsúriai síkságra, 21-én elérték a Kelet-kínai-tenger partját, átkeltek a Nagy Falon, és Mandzsúria minden nagyvárosát birtokba vették páncéloserők és légideszant bevetésével. Általában véve több időt töltöttek menetben, mint harcban, a támadás ütemét pedig inkább az utánpótlási nehézségek és a terep akadályozták, mint az ellenállás. A harckocsizók több esetben kénytelenek voltak vesztegelni, amíg kimerített készleteiket légi úton fel nem töltik, de az ilyen problémákból fakadó sebezhetőséget a védők sehol nem tudták kihasználni. 18-ra a szervezett ellenállás mindenütt összeomlott, de a védelmi zónák néhány elszigetelt helyőrsége a hónap végéig kitartott. Az európai hadszíntereken megszokott nagy csaták, ostromok elmaradtak. A főváros, Hszinking (Csangcsun) lakosainak sem kellett megtapasztania, mit is jelent ostromgyűrűben élni - három évvel később viszont igen.            

5968698.jpg

Mandzsúriában szeptember 1-ig zajlottak a hadmozdulatok, addigra a szovjet 25. hadsereg és a tengerészgyalogság erői a mai Észak-Korea területét is birtokba vették. Ezekben a hetekben már a katonai közigazgatás kiterjesztése és megszilárdítása volt a fő feladat. A Japánon beteljesedő nagyorosz revans szimbolikus célpontja azonban nem Mandzsúria volt, amellyel a szovjet vezetésnek nem volt távlati terve, és az első adandó alkalommal átengedte baráti kínai erők ellenőrzése alá, hanem az 1905-ben elragadott Dél-Szahalin. Ott azonban már a dolgok nem mentek teljesen a terv szerint.

Az előző részben említettük, hogy Mandzsúria a katonák rémálmaiba illő terep volt, de Dél-Szahalin esetében ezt e megállapítást akár négyzetre is lehet emelni. A kb. 900 km hosszú, 78 ezer km2-es szigeten, ahol nyári időszakban szintén megszokott a vastag felhőtakaró és a sűrű esőzés, erdővel borított hegyláncok húzódnak végig, és az általuk határolt mocsaras folyóvölgyekben létesített utak jelentették a közlekedési hálózat majdnem egészét. Ezt kihasználva a japánok 1939-től ugyanolyan komoly erődítési munkákat végeztek, mint Kelet-Mandzsúriában. Viszont itt is túlzott mértékben hagyatkoztak a terep nyújtotta előnyökre, a sziget dényugati partszakaszán létesített, főleg katonai célú kikötőket pedig nem aknásították el. Dél-Szahalin védelmét a 88. gyalogoshadosztály látta el, tartalékosokkal együtt 29 ezer fő, légi-, páncélos- és haditengerészeti támogatás nélkül.

A támadók főerejét a 16. hadsereg 56. lövészhadteste alkotta. A terv lényegében abból állt, hogy ez déli irányban támadva Haramitog (viccesen hangzó orosz nevén Koton) környékén leküzdi a megerősített védőállásokat, majd előrenyomul a sziget keleti partján, közben a szovjet partraszálló erők birtokba veszik a már említett kikötőket, elvágva ezzel a visszavonulás útját és a remények szerint összeomlasztva a védelmet. 22-re minden ellenállást fel kellett számolni. Ez elég szoros határidő, de reményre adott okot, hogy a bevetett csapatok jelentős hányada évek óta Szahalinon állomásozott és jól ismerte a terepet, meg voltak erősítve 106 repülőgéppel és 95 harckocsival, tüzérségi fölényük pedig több mint másfélszeres volt. 

170.jpg

Előkészítő légicsapások és aknásítás után az offenzíva 11-én kezdődött, és hamar váratlan nehézségekbe ütközött. A sűrű erdőben, keskeny utakon a légi- és harckocsifölény vajmi keveset ért, a tüzérség pedig nem tudott pontos lövéseket leadni a vasbeton bunkerekre és egyéb erődített pontokra, melyről csak hiányos adatokkal rendelkezett a felderítés. A fegyvernemek közötti együttműködés és az egységek közötti kommunikáció sem felelt meg mindenben az adott kihívásoknak. A haramitogi védelmi zónát nagy nehézségek árán kerítették be, az életben maradt 3 ezer védő megadta magát. Közben 16-20. folyamán lövész- és tengerészgyalogsági különítmények gyors ütemben bevették Toro (Sahterszk), Eszutoru (Uglegorszk) és Maoka (Holmszk) kikötőit.               

nine_maidens_monument.JPGA maokai telefonközpontban dolgozó 9 hajadon emlékműve Hokkaidón. A rövid ostrom szinte utolsó pillanatáig a helyükön maradtak, majd az öngyilkosságot választották a vöröskatonák társasága helyett. A császári pár is lerótta itt tiszteletét, amit Európában valószínűleg erősen politikai indíttatású gesztusnak tekintettek volna.

wakkanai-4.jpgMegkezdődött Dél-Szahalin evakuációja, de szovjet tengeralattjárók több szállítóhajót is elsüllyesztettek, párhuzamot képezve a Goya, a Steuben és a Wilhelm Gustloff balti-tengeri pusztulásával. Ezt az emlékművet, a fent említett másik közelében, azoknak a civileknek szentelték, akik túlélték az utat, de a szovjet hatóságok sosem engedték őket visszatérni. A helyükön maradt japán civileket a háború után Japánba deportálták Iturup és a Habomai-szigetek lakosságával együtt.

5968675.jpg"Halál a szamurájokra!" - ironikus adalék, hogy ezzel a kívánsággal a szamurájok is hagyományosan egyetértettek.

Rövid kitérő gyanánt el kell mondani, hogy a partraszállás nem tartozott a szovjet fegyveres erők gyakori tevékenységei közé, ami nagyrészt megmagyarázza a csekély létszámú japán védőket ért teljes meglepetést. A folyami flottillák akcióit leszámítva 59 ilyen bevetést hajtottak végre a háború alatt, ebből 8 volt hadműveleti szintű. Általában kis méretűek voltak és vegyes eredményt hoztak, fő terepük a Finn-öböl és a Fekete-tenger volt. Szahalinon a háborús filmekből megismert partraszállásra nem is került sor, a szovjet csapatok egyenesen a mólókat és dokkokat vették célba a kora hajnali ködben. Az inváziós flották 20-30 hajóból álltak, melyekben kísérőnaszádok és átalakított halászhajók látták el a védelmi feladatokat, ezzel is jelezve a szovjet csendes-óceáni flotta aránylag csekély képességeit.       

167.jpgAz ázsiai hadszíntéren végrehajtott egyik első, aug 13-i szovjet partraszállás célpontja: Csongdzsin, a mai Észak-Korea területén. 

Mire a japánok engedélyt kaptak a megadásra, erőiket nagyrészt felmorzsolta a sziget mindkét partján támadó ellenség. 23-án sor került az utolsó összecsapásokra, utána a szovjetek elérték a sziget déli csücskét, és légideszant támogatásával 25-re elfoglalták Otomarit (Korszakov) és Tojoharát (Juzsno-Szahalinszk). Több mint 18 ezer hadifoglyot ejtettek, legtöbbjüket az utolsó napokban.

Egyes olvasók bizonyára felteszik magukban a kérdést, katonailag szükséges volt-e egyáltalán ez az offenzíva - hiszen a szövetséges nagyhatalmak már korábban döntöttek Dél-Szahalin szovjet annexiójáról, az ott állomásozó erőtlen japán kontingens aligha akadályozhatta volna az egyéb hadmozdulatokat, és, mint említettük, a japánok a támadás idején már elfogadták a potsdami ultimátumot. Nos, a kelet-ázsiai hadjáratot a szovjet főparancsnokság a legészakibb japán fősziget, Hokkaidó megtámadásával kívánta méltó módon befejezni, és az onnan alig 50 km-re lévő Dél-Szahalinra osztotta az ugródeszka szerepét. Az időpontot még a mandzsúriai offenzíva előtt kitűzték augusztus 22-re, ami magyarázatot ad arra, miért vártak el olyan feszített tempót a Dél-Szahalinon támadó csapatoktól.

hokkaido_map.jpgEz az offenzíva, ahogy azt remélhetőleg az olvasóknak nem szükséges részletezni, végül elmaradt, de ki kell ábrándítanunk azokat, akik most valami grandiózus tervet sejtenek mögötte. A Kjúsú ellen előkészített invázióval, vagy akár a Vörös Hadsereg többi offenzívájával összevetve a hokkaidói hadművelet egy meglehetősen szerény elgondolás volt, főleg a rendelkezésre álló csekély haditengerészeti erőből fakadóan. Másrészt a sziget kb. akkora ugyan, mint Szahalin, de hegyvidékei dacára azért mégis könnyebben járható terepet kínált. A déli részén található minden fontosabb szóba jövő katonai célpont, de a távolság és a várható ellenállás miatt a szovjetek ezt a lehetséges helyszínt elvetették, helyette a nyugati partvidéken lévő kikötőt, Rumojt szemelték ki. A feladatot a 87. lövészhadtestre osztották ki.

Az elgondolás szerint a 342. hadosztályt Maokából indították volna kb. 350 km-es útjára két hullámban, 2 óra különbséggel, 6 amerikai gyártmányú gyalogsági partraszálló hajón (LCI) és 6 egyéb szállítóhajón, 4 romboló és kísérőnaszád, 4 fregatt, 4 aknaszedésre és tűztámogatásra átalakított halászhajó és 4 tengeralattjáró-elhárító hajó oltalma alatt. Miután létrehozták a hídfőt, azt a 345. hadosztálynak kellett kibővítenie és megszilárdítania, de ehhez a partraszálló hajóknak meg kellett tenniük az említett utat oda-vissza. A támadás utolsó szakaszában a 355. hadosztály bevetésével kitörnek a hídfőből, átszelik a szigetet és megkaparintják a Rumoj-Kusiro vonaltól északra eső részét. A támadás folytatása déli irányban már opcionális volt, arra az esetre, ha az ellenállás gyengébb a vártnál.

Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az elgondolás eléggé optimista. A szigetet védő 5. hadsereg kb. 50 ezres erőt képviselt, de mivel ezeket, mint arra utaltunk, a déli részen, Szapporo körzetében vonták össze, a szovjetek úgy vélték, ebből a gyér úthálózat miatt az első szakaszban csak egy hadosztályt vetnek majd be. Viszont korábban az amerikai vezérkar is felmérte a helyzetet, és arra jutott, hogy Hokkaidó birtokba vételéhez legalább 4 gyalogoshadosztályra és egy páncéloshadosztályra lenne szükség. Ráadásul a szovjet hadiflottának semmilyen tapasztalata nem volt ekkora méretű műveletek terén, a hajófedélzeti tüzérség nem gyakorolta az ilyenkor szükséges tűztámogatást, a hadihajók légvédelme pedig különösen gyenge volt. A távolságok, az időjárás és a logisztikai problémák miatt lényegében a légitámogatást is el lehetett felejteni. Persze tény az is, hogy ami addigra a japán haditengerészetből és légierőből még megmaradt, az zömében igen messzire, Kjúsún volt összevonva.

Az biztos, hogy a tervre vonatkozó sztálini logikát nehéz követni. Sztálin tudhatta, hogy Potsdamban megegyeztek az ázsiai érdekszférák elhatárolásáról a 38. szélességi foknál és a La Pérouse-szorosnál Hokkaidó és Szahalin között, ezért csak könnyelmű optimizmusnak tudható be az, hogy augusztus 16-án felvetette Trumannak a hokkaidói partraszállás tervét a borítékolható elutasítás ellenére. A Dél-Szahalinon bekövetkezett néhány napos késedelem ellenére Vaszilevszkij marsall az eredeti tervnek megfelelően számolt a támadással, és elrendelte a szükséges előkészületeket. Ezeket Sztálin 20-án jóváhagyta, majd két nappal később leállította. Ha nem így tesz, a támadás akkor sem indulhatott volna meg 25. előtt.

proposed_postwar_japan_occupation_zones.jpgVégül 27-én Szemjon Ivanov, a Távol-keleti Parancsnokság vezérkari főnöke lefújta az egészet, indoklása szerint a szövetséges államok közötti további feszültségek és félreértések elkerülése végett. Nem tudni, ez volt-e tényleges ok, gyaníthatóan katonai megfontolások is szerepet játszottak. Mindenesetre Sztálin kezéből így csúszott ki a nagyhatalmiság újabb záloga, a saját megszállási zóna Japánban (a Pentagon tiszavirág életű tervét lásd jobbra). Az 1905-ért vett revans sem teljesedhetett ki. Ezen nincs mit csodálkozni - ahogy nem lehet szűznek maradni és kéjelegni, jóllakatni a kecskét és eltenni a káposztát, ugyanúgy nem lehet egy háborút egyszerre kellően elnyújtani az optimális mértékű terjeszkedés érdekében, és a puszta belépéssel minél jobban lerövidíteni. Végül a Dairen és Port-Arthur feletti jogosultságok sem álltak helyre, de ez már Sztálin ama döntéséből fakadt, hogy lemondott a Kuomintanggal való megegyezésről, és inkább a kínai kommunistákat támogatta.

Ilyenkor megkerülhetetlen a "mi lett volna, ha..." kérdés, hacsak az ember nem veszi magát elég komolyan. A fantáziálni vágyóknak szerencsére nem kell messzire mennie lehetséges párhuzamokért. Hátravolt még a sztálini hullarablás legékesebb példája, egyben a 2. világháborút lezáró hadművelet, a Kuril-szigetek elfoglalása. A japán megadás után vette kezdetét, a katonai szükségszerűség kérdésére ezért felesleges kitérni. Sztálin még abban sem bízott, hogy a japánok önként átadják a területet, noha annak szovjet annexiójára az amerikaiak már áldásukat adták, másrészt úgy vélhette, előnyösebb történelmi örökséget hagy hátra a szigetek meghódításával, mintha azokat mások lekezelő kegyéből kapja ajándékba. Másrészt a "Kurilok" évek óta szerepeltek a szövetséges hadműveleti tervezésben, először mint a katonai megtévesztés terepe, később mint szovjet támadás célpontjai.

Az amerikaiak minden lehetséges indokot a szovjetek kezébe akartak adni az ázsiai háborúba való belépésre, ezért 1944 végén, az előző részben futólag említett MILEPOST kódnevű program keretében megkezdték 180 különböző kategóriájú hadihajó átadását a Szovjetuniónak, egy eldugott alaszkai támaszponton pedig megkezdték a szükséges szovjet személyzet kiképzését is. A titoktartásra természetesen törekedni kellett, különben a japánok megneszelték volna az akkor még semleges szovjetek előkészületeit. Az amerikaiak joggal hitték, hogy ezek után a Vörös Flotta is nagyobb kedvet kap a partraszállásokhoz. Mivel a háború a vártnál hamarabb véget ért, csak 149 hajót adtak át és 12 ezer főt képeztek ki. De a feladathoz ez is bőven elég volt.

hula2.JPG

popov_maxwell_cake.jpgElőre ettek-ittak a medve bőrére.

A szovjetek dolgát megkönnyítette, hogy a Kurilokat védő kontingens zöme, kb. 23 ezer fő a Kamcsatkához legközelebb eső szigeteken, Sumsun és Paramusiron volt összevonva, ami persze nem volt véletlen. Petropavlovszk-Kamcsatszkij kikötője innen kb. 300 km. Mindkettőn volt katonai repülőtér és hadikikötő, Kataoka (Bajkovo) és Kaszivabara (Szevero-Kurilszk), melyek egymással szemben helyezkedtek el egy másfél km széles szoros partján. A szigeteken erődített védelem volt kialakítva, szokás szerint bunkerekből, futóárkokból, géppuskafészkekből és aknamezőkből. Az 500 km2 területű, csekély domborzatú Sumsu rendelkezett egy sekély, homokos partú öböllel, így elsődleges célponttá vált. Augusztus 17-én útnak indult a sűrű köddel borított tengeren a 64 hajóból álló inváziós flotta, és másnap kora hajnalban megkezdődött a 2. világháború utolsó csatája. Az első támadóhullámot a japánok nem is észlelték, a többiről meg eleinte azt hitték, hogy a helyőrség lefegyverzésére érkezett amerikaiak. Addig számos amerikai bombázást szenvedtek el, úgyhogy ez nagyrészt érthető is.      

sumsu2.jpg

Az erőviszonyok kezdettől fogva elég sajátosan alakultak, részben mert a szovjetek ebben az esetben is nem túl megbízható felderítési jelentéseket vettek alapul. Mindkét fél kb. 8800 katonát vetett be, és a tüzérség terén sem volt kirívóan egyenlőtlen az erőviszony, viszont a második hullám nem tudta idejében partra tenni a lövegeket az erős ellenállás miatt. A szovjetek 42 repülőgépet vetettek be, melyeket nagyrészt tétlenségre kárhoztatta a ködös időjárás, ahogy ellehetetlenítette a megtévesztő támadást is. A szigetre telepített légierő 7 gépből állt, ezek közül az egyikkel végre is hajtották a háború utolsó kamikaze-támadását. A 16 partraszálló hajóból pedig 5-öt elsüllyesztett a partvédelem. A japánok haditengerészeti támogatással nem rendelkeztek, másrészt a szovjet hajófedélzeti tüzérség hatástalan volt a vasbeton bunkerek ellen. Különösen sok nehézséget okozott a védők 60 könnyűharckocsija, melyekkel szemben a szovjetek többnyire csak páncéltörő puskákra hagyatkozhattak.          

333.jpg5968762.jpg

A kezdeti, válságos szakaszban szinte csak a támadók makacs eltökéltségén múlt, hogy nem alakult ki véres, elhúzódó patthelyzet. A nagy felfordulásban a rádió-összeköttetést sem sikerült létrehozniuk a parancsnoksággal, ami legalábbis jelezte a szovjet fegyveres erők továbbra is fennálló hiányosságait. A védők 22-én adták meg magukat, az élőerő-veszteségük addigra 1018 főt tett ki, míg a szovjeteké 1567-et - ezt bizony nehéz lenne szépíteni. A Kurilok birtokba vétele ezután már gyorsan ment, már csak azért is, mert a fegyverletétel parancsa addigra rádión eljutott a helyőrségekhez. 29-re véget ért minden ellenállás.  

777.jpg26b55772454273a338d803189cb84da757fb72167945770.jpgA harcok mementói.

Illik kitérni a háború mérlegére is. Az ázsiai hadszíntéren a szovjetek élőerő-vesztesége 29 ezer, más források szerint 32 ezer fő volt. A fennmaradt japán források elég hiányosak, ezért az ő veszteségeikre csak a szovjet jelentésekből lehet következtetni. Azokban 84 ezer főt rögzítettek, bár ebbe nagyvonalúan beleszámolták az eltűnteket, a mandzsu és mongol segédcsapatok veszteségeit, az elesett tartalékosokat és minden civilt, aki ilyen-olyan megfontolásból fegyvert fogott a japán védők oldalán, majd életét vesztette. A szovjetek 594 ezer hadifoglyot ejtettek, bár ez nem feltétlenül pontos jelző, mivel nagy többségüket a fegyverletétel után gyűjtötték be.

[Utólagos kiegészítés ill. pontosítás: az 594 ezres szám szovjet becslés, melybe a hadifoglyok mellett beleértendők az "ellenforradalmi", fasiszta stb. elemnek minősített, s így munkatáborokba küldött japán, kínai, koreai, mongol, orosz és maláj(!) civilek. Más kalkuláció 650 ezres számot eredményezett, egy japán történész számítása szerint pedig több mint 300 ezer fő nem élte túl a fogságot.]

A polgári áldozatok számáról sem maradt fenn megbízható adat, összesen 30-60 ezerre lehet becsülni. A jelek szerint ezeknek a civileknek egy jelentős hányadával, kik között sok volt a japán telepes, az offenzíva idején lelkesen aktivizálódó kínai és koreai partizánok végeztek, a változatos célú megtorlás jegyében. Ha figyelembe vesszük a harcok rövid időtartamát is, összességében el lehet mondani, hogy ez a hadszíntér semmivel nem volt humánusabb közeg, mint a keleti front.

A szemben álló felek Mandzsúriában is rászolgáltak hírnevükre. A kínai lakosság jelentős része megkönnyebbüléssel fogadta ugyan a Vörös Hadsereg érkezését, de ettől függetlenül a partizánokhoz hasonlóan szintén gombamód felbukkanó kommunista pártszervezetek többször is udvariasan sürgették a szovjet parancsnokokat, hogy tegyenek többet a csapataik által széles körben elkövetett fosztogatás és erőszak megfékezésére. Efféle kiábrándulásra Európában is akadt sok példa, ahogy arra a Távol-keleten megismétlődő jelenségre is, amikor a szovjet hadoszlopok menekülő civilek csoportjait lelövöldözték vagy járműveikkel legázolták, ezzel is mintegy tanúsítva, hogy a katonákkal és civilekkel való eltérő bánásmód elvét testületi szinten sem veszik valami komolyan.

A japán hadsereg pedig már a szaipani és okinavai harcok idején is rendszert csinált abból, hogy a "védelme" alatti civileket inkább az öngyilkosság valamilyen formájára kényszerítette/buzdította, mintsem átengedje ellenséges uralom alá. A nagy ügy iránti, ismerten erős elhivatottságuk további bizonyítékaként a szovjet harctéri jelentések lánccal a fegyverükhöz rögzített géppuskásokat, kezükben robbanótöltettel a robogó harckocsikra törő gyalogos katonákat említenek, a 6. gárda-harckocsihadsereg járműveit pedig 9 kamikaze-pilóta támadta meg. Annak pedig aligha lesz kellemes eredménye, amikor ez a két gondolkodásmód szembeszáll egymással.           

Szerencsére a Japán és Szovjetunió közötti efféle interakció azóta nem ismétlődött meg, a határviták dacára a felek által megkötött fegyverszünet azóta is érvényben van, 1956-ban pedig a diplomáciai kapcsolatot is helyreállították. Mai történetünk végéhez ért, utószó helyett következzen két idézet a háború túlélőitől.

Hittem abban, hogy a Japán Császárság isteni eredetű. Minden erőnkkel törekedtünk a győzelemre, és mégis vereséget szenvedtünk. Elvesztettem a hitem mindenben, és ezt a fájdalmat nem tudtam elviselni. Csatlakoztam az önkéntesekhez, mert meg voltam győződve, hogy a nemzet ereje a hadseregéből és a katonáiból fakad. Mindannyian készen álltunk a halálra. A meggyőződésem nem változott, és nem bántam meg semmit. /a macuei összeesküvés egyik női résztvevője, az események után 19 évvel/

 

A vereség megrázó volt, pedig számítottam arra, hogy végül be fog következni. Az elkövetkező néhány évben mindent elkövettem, hogy beilleszkedjek a polgári életbe, de nem igazán ment. Aztán egy napon rájöttem, hogy nincs miért aggódnom. Ha Japán megnyeri a háborút, egész életemben katonáskodnom kellett volna. De veszítettünk, így ott kellett hagynom a haditengerészetet. Ezért lett belőlem is civil attól a naptól fogva. A vereség következtében azt csinálhatom, amit a fiam is csinál. Mintha két nemzedékhez tartoznék egyszerre, és ez nagyszerű. Hálával tartozom a szüleimnek, hogy ebben a korban élhetek. Amióta erre ráébredtem, a jövő fényesnek tűnik, és új reményekkel teltem el. /Szakai Szaburo, a japán repülőászok egyike/   

Kapcsolódó irodalom:

  • No End Save Victory: Perspectives on World War II. (G. P. Putnam's Sons, NY, 2001)
  • David M. Glantz: August Storm: The Soviet 1945 Strategic Offensive in Manchuria (link)
  • David M. Glantz: Soviet Operational and Tactical Combat in Manchuria, 1945 (link)
  • Mark Ealey: An August Storm: the Soviet-Japan Endgame in the Pacific War (link)
  • Richard A. Russell: Project HULA: secret Soviet-American cooperation in the war against Japan (link)

...meg ami a posztban linkelve van.

Köszönjük a figyelmet!

32 komment

Címkék: amerikai japán szovjet sztálin hadtörténelem haditengerészet ii világháború partraszállás kamikaze

A bejegyzés trackback címe:

http://lemil.blog.hu/api/trackback/id/tr217702820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Titus Pullo Urbino 2015.09.02. 12:59:20

Kitűnő cikk, gratula! Engem az nem lepett meg, hogy a partraszállásoknál halászhajókat is bevetettek, a dunquerki kiürítésnél és a D-Day partraszállásnál is hajóztak civil kötelékek. Ha nagyszámú embert kell mozgatni, minden jó, ami úszik.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2015.09.02. 13:15:42

Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy mi történt a két atombomba és a Missourin aláírt megadás közötti egy hónapban. Truman valószínűleg saját kezőleg szállta volna meg Mandzsúriát, ha tudja, mihez vezet később a szovjet segítség. De szerencsére nem tudta, így lehetsőgéet adott a kuomintang számára, hogy brillírozzon 1949-ig. A megadásról szóló japán PR szöveg zseniális, magán viseli a japán kommunikáció finomságát. Na nem, mintha személyesen nem lennének ugyanolyan nyersek, mint bármelyik európai (= ha f*sságot látnak, arra nyíltan rámondják, hogy f*sság, semmi üntyümpüntyümözve balettozva rizsahányás - tapasztalat...).
Külön jó volt a két lezáró idézet a poszt végén, mert a háborús generáció végül is sikeresen formálta át Japánt az ötvenes évek végére. Persze ehhez az is kellett, hogy az ancient régime önként és dalolva leváltsa magát egy olyan szamuráj-kódexet követve, ami gyaníthatóan sosem létezett (pont, mint az erényöv, meg középkori nem fürdés).

JanaJ 2015.09.02. 13:40:13

Köszönöm a cikket!

Fredddy 2015.09.02. 14:20:43

Érdekes cikk, köszönjük! A könyvek ezt a pár napot általában két mondattal elintézik.

A szovjeteket egyébként nem érte készületlenül a japán hozzáállás, a szovjet kíméletlenség és a japán fanatizmus már lejátszott egy meccset Halhin Golnál pár évvel azelőtt (mondjuk akkor viszont tényleg meglepődtek azon, hogy a japánok utolsó emberig nyomják).
Egyébként a japánok mellett a szovjeteknek is voltak mongol segédcsapataik: előbbiek a Mandzsukuohoz hasonló státusú belső-mongóliai bábállam amúgy nagyrészt kínai lakosságából toborzódtak, utóbbiak a Mongol Népköztársaságból, ami már az orosz polgárháború óta a szovjetek hű szövetségese.

Hadrian77 2015.09.02. 14:45:41

Ismét kiválóra sikerült!

soarvány 2015.09.02. 16:53:43

Kellett hogy legyen egy előzetes egyeztetés Japán közös amerikai szovjet inváziójáról, még Rosevelt idején, amikor az atombomba nem volt bizonyosság.
Ezért állhattak meg a szerződés szerint a szovjetek Koreában a 38.szélességi foknál, és várták be az amcsikat. Koreában lett volna felállítva a közös partraszállást koordináló parancsnokság, az amcsik biztosították volna a partraszálló technikát a szovjeteknek.

soarvány 2015.09.02. 16:57:03

@soarvány: ...az a megszállási zónákat ábrázoló térkép, valszeg erre a szcenárióra érvényes, nyilván előre letárgyalta ezt a dolgot Roosevelt és Sztálin. Valszeg Sztálin ezért sietett annyire mivel rájött hogy Trumann megegyezett a japánokkal.

ANOka 2015.09.02. 19:00:43

A cikk alatt miért nincs ott az első rész linkje?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.09.02. 19:13:44

@ANOka:

Ott van. "Ajánlott bejegyzések." És linkelve van a poszt elején is.

Hadrian77 2015.09.02. 19:16:19

70 év után kezd Japán hadseregfejlesztésbe, hogy ne csak önvédelemre legyen képes a sok szigetincidens miatt. Kíváncsian várom mi lesz belőle.

Mannlicher 2015.09.02. 21:04:46

Ebbe épp tegnap futottam bele, japán propaganda film 45-ből:
indavideo.hu/video/Momotarou_Umi_no_Shinpei_1945

...elmúlik... 2015.09.02. 21:06:40

Köszönet a cikkért, élvezettel olvastam.

GasparusMagnus 2015.09.02. 21:27:22

Jó volt. Az utójáték utózöngéjéről írtam volt a múltkoriban: gasparusmagnus.kinja.com/imperiumvaltas-70-eve-szahalin-1698656035

Minorkavidor 2015.09.03. 15:55:36

"Az biztos, hogy a tervre vonatkozó sztálini logikát nehéz követni. Sztálin tudhatta, hogy Potsdamban megegyeztek az ázsiai érdekszférák elhatárolásáról a 38. szélességi foknál és a La Pérouse-szorosnál Hokkaidó és Szahalin között, ezért csak könnyelmű optimizmusnak tudható be az, hogy augusztus 16-án felvetette Trumannak a hokkaidói partraszállás tervét a borítékolható elutasítás ellenére."

Sztálin magából indult ki. Lásd a németországi érdekszféra elhatárolását. Még Jaltában megegyeztek a pontos vonalról. Csakhogy az angolszáz gépesített erők volt ahol 100 km-re túlhaladták a saját zónahatárukat. Erre a szovjetek úgy reagáltak, hogy amikor a majusi kapituláció után összeültek a szövetségesek a német lakosság élelmezésének megbeszélésére, a Varga Jenő vezette szovjet küldöttség jelentősen kisebb fejadagokkal számolt. Úgy kalkuláltak, hogy mivel a szövik foglalták el az eredetileg nekik ígért területet,- nem fogják visszaadni- így nem is az érintett területek élelmezésével foglalkozniuk. Nagyon meglepődtek mikor kiderült, hogy a nyugatiak a megállapodás értelmében visszavonulnak az eredeti zónahatárukhoz.
Sztálin itt úgy kalkulált, hogyha sikerül a túlterjeszkedés, akkor ő bizony nem lesz "hülye" és megtartja a többlet területeket.

Fredddy 2015.09.03. 17:27:01

@Minorkavidor: ,,Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség!"

Minorkavidor 2015.09.04. 10:25:50

@Fredddy:

Sztálin gondolkodásmódja egyszerű és hagyományos volt, mint a faék: még az ókorból származott, mely 1918-ig abszolút meghatározta a politikusok/katonák gondolkodásmódját. E szerint a nagyhatalmi státusznak 3 ismérve van: a terület, népesség és a hadsereg nagysága. A gazdasági erő (1 főre eső GDP) és az ún. puha hatalom ( pl. kultúra, tudomány, jólét és szociális biztonság, stb.) nem érdekelte őket. A SZU vezetése Sztálin után is Gorbacsovig is ebben gondolkodott.

Fredddy 2015.09.04. 10:51:56

@Minorkavidor: szerintem ez így max csak félig igaz, főleg Sztálin utódaira. A gazdasági erejüket ha másért nem, a hadsereg miatt elég fontosnak tartották, és a puha hatalomnak is legalábbis bizonyos részeire nagy hangsúlyt fektettek: űrhajózástól a rekordok hajhászásáig hatalmas energiát fektettek a tudomány és technika fejlesztésébe, illetve ennek propagálásába, és megvolt a világbirodalmak legfőbb ismérve, a világ bármely pontján elsüthető vezető ideológia is: ami Rómának és Angliának a civilizáció, Amerikának az amerikai álom, az a szovjeteknek az egyenlőség és a szegények felemelésének eszméje.

Bgs 2015.09.04. 18:11:25

Ez az egész is kapcsolódik az atombomba bevetésének a döntéséhez. Az amerikaiak szerették volna, ha Sztálin besegít Japán legyőzésébe, hogy csökkentsék a saját veszteségeiket. Sztálin pedig hasonló okokból kifolyólag késleltette azt. A nyugati rendeződéssel viszont javult a kapacitás és fent is vázolt terület nyereségi és zónázási tervek előtérbe kerültek. Addigra viszont lett bevethető bomba. Ha sikerül még a főországi partraszállások előtt kapitulálásra bírni a japánokat, akkor azzal politikai vonalon megállíthatóvá vállik Sztálin. Megjegyzem, a szovjet megszállás (még ha részleges is) szerintem hasonló kaliberű tényező volt a japánok szemében, mint az atombombák.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.09.04. 19:24:03

@Bgs: A császár és a környezete számára az nem is annyira hasonló kaliberű lett volna, hanem a létező legborzasztóbb forgatókönyv, mert a szovjet aknamunka világnézetileg kezdte volna ki a monarchikus rendet.

Hadrian77 2015.09.06. 15:06:01

@Fredddy: Sztálin elődeire és utódaira is egyaránt. A cároktól kezdve a mai napig. Az orosz birodalmiság eszméje független és állandó az éppen aktuális politikai rendszertől.

Bgs 2015.09.07. 10:49:57

@Rammjaeger83: A klasszikus monarchiának így is, úgyis vége volt. Az USA sem monarchia párti és ezt már a XIX.sz. óta nem rejtegették véka alá. Nyilván a felszámolását minőségileg más módszerekkel képzelték el az oroszok és az amerikaiak, tehát nem volt mindegy :)

@Hadrian77: Oroszországban Iván óta ugyanaz az államrend váza. Hogy éppen cárnak, generalisszimusznak, főtitkárnak, elnöknek stb. hívják az irreleváns. :D

Titus Pullo Urbino 2015.09.07. 11:16:53

@Bgs: "Az USA sem monarchia párti és ezt már a XIX.sz. óta nem rejtegették véka alá."

Nagy-Britannia? Kanada? Ausztrália? Csak mint a három legerősebb USA szövetségest hoznám fel ellenpéldának.

@Hadrian77: "Az orosz birodalmiság eszméje független és állandó az éppen aktuális politikai rendszertől." Pontosan.

Bgs 2015.09.07. 11:54:35

@Titus Pullo Urbino: Azok a szövetségesei (és nem utolsósorban ugyanaz a monarchia alapvetően). Japán az éppen megszállandó ország volt, ahova lényegében teljhatalommal érkezett. Az USA lényegében az 1800-as évek vége óta azon volt, hogy szép lassan megszüntesse a régi monarchiát, mert kereskedelmileg az volt az érdeke. Hol kereskedelemmel, hogy kicsit erőszakosabban, de már kb 70 éve ezt csinálta mire a II.vh. végi megszálláshoz értek.

Titus Pullo Urbino 2015.09.09. 14:17:43

Egy kis érdekesség a japán katona (hadifogoly) mentalitásáról.

"Barátkozás a japánokkal a marsanszki lágerben
Három náció volt az óriási lágerben: németek, japánok és magyarok. Nekünk, magyaroknak a japánok jelentették a szenzációt. Voltak vagy tízezren. Az atombomba ledobása után magát megadó mandzsúriai hadsereg egy része került ide. Fegyelmezettségük, összetartásuk csodálatra méltó volt.

Egy alkalommal az oroszok elvitték a parancsnokukat. Mivel délig nem engedték vissza, a japánok nem vették át az ebédet és nem álltak munkába. Tárgyalni sem lehetett velük, mert az oroszokat nem engedték be a barakkjaikba. Estére visszahozták parancsnokukat.

A napi háromszori étkezés közül egyszer mindig rizst kaptak. Testileg nem romlottak le, nem haltak rakásra, mint a németek és a magyarok. Bíztak a gyors hazamenetelben, tudták, hazájukban mindent elkövetnek az érdekükben. Esténként főleg a japánok jöttek át hozzánk beszélgetni, természetesen az eszmecsere csak kézzel-lábbal való mutogatásból, erőlködésből állt. Mégis jól éreztük magunkat velük, szimpatikusnak tűntünk egymásnak.

Különös élmény volt, amikor meghívtak bennünket esti színházi előadásukra. Tökéletes színpadot varázsoltak elő, és bámulatos előadást produkáltak. Rengeteg gyönyörű selyemholmijuk volt (nem hagyták magukat zabrálni), amiből mindenféle kelléket, öltözéket alakítottak ki. Fiatal japán katonákból gyönyörű nőket maszkíroztak. Több produkcióra is meghívtak bennünket, és mi örömmel mentünk. Megszerettük a barátságos, udvarias, kedves népet.

Wittner István - Szentendre"

mek.oszk.hu/02200/02237/html/f03.htm

Titus Pullo Urbino 2015.09.09. 14:40:45

"Az 1944. évi fogságba esésem után a zaporozsjei 100/1-es hadifogolylágerben kerültem. Repülőgépgyárba jártunk munkára. A táborban mostoha körülmények között éltünk, betonpadlón feküdtünk, egymást melegítettük. Minden reggel halottakat raktak ki a barakk elé. Kis kocsin szállították ki őket a lágerből a 200 méterre lévő kis akácosba, ott temették el őket. Hírek szerint az ötezer magyarból 700-800-an maradtunk, a tízezer németből 1-2 ezren.

Később a 100/7-es lágerbe kerültünk, ahonnan a vasolvasztóba jártunk dolgozni. Egyik este, bevonulásunk után, ötezer japán foglyot hoztak. Tőlük csak a puskát vették el. Többen beszéltek németül vagy angolul. Közöttünk is voltak, akik bírták legalább az egyik nyelvet. Így megtudtuk, hogy Japánban nem ismerik a hadifoglyot. A japán katona csak hős vagy hősi halott lehet. Az oroszoktól nem fogadtak el semmit. Amerikából repülővel hoztak részükre élelmet. Többen öngyilkosok lettek. Saját szememmel láttam, amikor két japán katona összefogódzva a mellvédről a forró, fortyogó vasba vetette magát. Nagy kék láng csapott fel utánuk.... Az eset után elvitték a japánokat a lágerből.

Holovetz László - Rákóczifalva"

NAR 2015.09.18. 09:27:36

Nagyon érdekes történet, köszönöm.