Az atomfegyver megjelenése és azonnali bevetése megváltoztatta a világot. Mivel az első ilyen két fegyvert bombaként vetették be, az emberiség kollektív tudatába atombombaként szerepel minden olyan fegyver, ami nukleáris reakció elvén működik. A jelenlegi poszt témája mindazon fegyverek bemutatása, ami atomfegyver, de nem bomba. A sorozatból kimaradnak az interkontinentális ballisztikus rakéták, mert lényegében ezek is bombák, csak a hordozóeszköz nem repülőgép, hanem egy rakéta. Nem fogunk belemenni abba se, hogy egy fegyver fúziós vagy fissziós elven működik. Ha valami kimaradt volna, vagy kiegészítésért kiállt,kommentben tessenek megtenni.

Big Gun

Az atomtüzérség

Bár a cím nagyon furcsán néz ki, mégis erről van szó: ágyúval kilőtt tüzérségi lövedék, ami a megszokottnál nagyobbat szól. Jóval nagyobbat. A dolog lényege az, hogy az ellenséget nem egy másik kontinensen akarjuk elpárologtatni, vagy a hátországát apokaliptikus díszletté változtatni, hanem pár kilométerrel odébb, ahová befészkelte magát. Ehhez természetesen nem használhat a saját tüzérség olyan lőszert, aminek a robbanásába a saját erők is megsemmisülhetnek. Az atomtüzérség kialakulása egy technológiai folyamat eredménye volt, amit az egyre korszerűbb és egyre kisebb robbanófejek kifejlesztése tett lehetővé. Ebből kifolyólag a két legnagyobb atomhatalom, az USA és a Szovjetunió rendszeresített hagyományos „ágyús” atomtüzérséget. A szovjetek két típust fejlesztettek ki: az egyik a 2A3 „Kondenzátor” nevű, lánctalpas önjáró tarack volt. A 64 tonnás ágyúszörnyeteg 25 kilométerre tudta kilőni az egy kilotonnás robbanófejet. Az ágyúcső 406mm belső átmérőjű volt. Kezeléséhez nyolc főre volt szükség, 1956-tól 1960-ig állt a Vörös hadsereg szolgálatában. A relatív rövid idő Hruscsov elvtársnak köszönhető, aki tudvalevőleg szerelmes volt a rakétatechnikába, és az ő utasítására leállították az atomtüzérség fejlesztését. A másik rendszeresített eszköz a 2B1 „Transzformátor” (ne tessenek vigyorogni, tényleg ez volt a nevük) elnevezésű, szintén lánctalpas önjáró ágyú volt. Ezt a fegyvert 1957-ben kezdték el fejleszteni. Az ágyú csövének belső átmérője már 420mm-es volt, a lőtávolság 45km. A tűzgyorsaságára viszont egyáltalán nem a gyorsaság volt a jellemző, mert ötpercenként tudott leadni egy lövést. Mondjuk ha ez az egy lövés pont egy atomtöltetű lövedék volt, lehet, nem is volt szükség több lövésre. A fejlesztésnél sok probléma adódott: a lövések keltette erők következtében még a legendásan masszívra tervezett járművekben is károk keletkeztek, főleg az erőátvitelt és a futóművet érték végzetes behatások. A szállítása szintén roppant körülményes volt, lévén csak a harctéren volt önjáró, a harctérre tréleren, vagy vasúton kellett szállítani. Az atom robbanófejek tárolása szintén nagy odafigyelést igényelt. 1960-ra hagyták is az egészet, és nekiláttak gőzerővel fejleszteni a rakétaüzérséget. (Azért a „kinek van a leghosszabb csövű önjáró lövege” versenyt utcahosszal nyerte a szovjet csapat).
A rakétatüzérség megjelenésével pár probléma megmaradt, ilyen volt például a viszonylag lassú tűzgyorsaság. A rakéták feltöltése, a pályaadatok megadása körülményes volt, viszont a hatótávolság jelentősen megnőtt. A szovjet szárazföldi csapatok több ilyen rendszert is kifejlesztettek a hidegháború évtizedei alatt, és a robbanófej nem feltétlenül csak hagyományos vagy atom robbanószert tartalmazhatott, hanem biológiai vagy vegyi harcanyagot is. A legismertebb ilyen rakétatüzérségi rendszer a T7-es volt, ami a NATO kódrendszerben az SS-1 Scud néven vált hirhedté, (Itt a fenti képen, és aki nem tudná, a Magyar Néphadseregnek is volt belőle) de volt még ezen kívül négy másik rendszer is, ami a harcászati rakétatüzérségnél állt szolgálatban. A szovjet technológia 1965-ben ért arra a szintre, hogy olyan kisméretű atom robbanófejet tudjon előállítani, ami már a hagyományos tábori tüzérségi eszközökkel is kilőhető volt. Ezek között volt sok önjáró változat, de még a D-20 vontatott tarackkal is lehetett volna atomot lőni az ellenség állásaira. (A D-20 veterán technika, még mindig aktív szolgálatban áll idehaza.) 1993-ban az (USA-val egy időben) az atomtüzérséget megszüntették.

Az USA szintén jelentős energiákat fektetett egy használható atomtüzérség kifejlesztésébe. Itt a kísérletekhez a haditengerészet nagy hajóágyúit is felhasználták, de alkalmaztak vasúti ágyút is. (Idézzük fel a szovjet önjáró ágyúk űrméretét! Igen, azok „standard” hajóágyú-űrméretek). Többféle robbanófejet fejlesztettek ki, és 1953-ban ezekkel a nevadai kisérleti lőtéren az Operation Upshot-Knothole keretében lövészetet is végrehajtottak. (Itt lent a képen az "Atomic Annie" becenevű tesztágyú) A 11 robbantásból nem mindegyik volt tüzérségi lövés, volt toronyra szerelt, és levegőben robbantott kísérlet is. Ezeknél a hatóerőt tanulmányozták. A rendszeresített robbanófejeket szintén önjáró ágyúkhoz alkalmazták, később a vontatott tüzérség is megkapta a maga atomrobbanófejét. Az amerikaiak a hagyományos ágyús atomtüzérséget a rakétás tüzérséggel folyamatosan és párhuzamosan fejlesztették. A rakétás tüzérségi eszközökből valamivel többfélét rendszeresítettek, mint a szovjetek. Az amerikaiakhoz fűződik az egyik legkisebb atomfegyver létrehozása is. Az M28/M29 Davy Crockett simacsövű, hátrasiklás nélküli löveg igaz hordozható „kempingfegyver” volt. Kifejlesztéséhez a koreai háborús tapasztalatok vezettek, valamint az a felismerés, hogy az Európában a NATO államokhoz kényelmetlenül közel táborozó szovjet hadosztályokat valószínűleg csak atomfegyverekkel lehet majd megállítani. Koreában biztos jól jött volna pár ilyen könnyen hordozható eszköz a számolatlanul rohamozó önkéntes kínai elvtársak ellen, főleg olyankor, amikor sem légitámogatásra nem számíthattak, sem a páncélosaik ágyúira. A Davy Crockett csupán 10-20 tonnácska TNT erejével megegyező nukleáris robbanófejet kapott, ennél kisebb atomfegyvert a fizikai korlátok miatt nem lehetett készíteni. A fegyver teljes tömege, állványostul, csövestül, robbanófejestül kicsit több volt mint 34 kg, amit két katona vígan elcipelt, ha kellett, amúgy leginkább egy Jeep hordozta a személyzettel együtt. A lőtávolság csak pár kilométer volt. 1961-1971 között volt rendszerben, és körülbelül 2100 darabot gyártottak belőle. Európában a Német Szövetségi Köztársaság területén állomásozó amerikai csapatoknál is rendszeresítették, egész pontosan a 82. Légideszant Hadosztály tüzérei kaptak belőle. Innen 1967-ben vonták ki. Érdekesség, hogy egy ideig nem csak a hajókat és a harckocsikat nevezték el a jenkik híres emberekről, de a rakétáikat is. A fentebb említett rakétatüzérség két meghatározó egysége közül az egyik első széria MGR-1 Honest John néven állt szolgálatba, ami nevét Holger Nelson Toftoy vezérőrnagytól, az amerikai katonai rakétakísérletek emblematikus alakjától kapta. Honest John egy texasi redneck volt. A másik az MGM-31 Pershing volt. Pershing tábornokról lényegében mindent elneveztek, ami épült, legyen az harckocsi, mozdony, épület. Ennek felsorolása tényleg kitöltene egy külön blogposztot. Tehát Davy Crockett: a XIX. századi USA ünnepelt hőse, politikus, hazafi, katona. Ezredesként Alamo erődjének híres ostrománál esett el, mikor katonáival a tízszeres túlerő ellen védte az erődöt. Szóval frappáns névválasztás egy ilyen fegyvernek.

A britek sem akartak kimaradni az atomtüzérség fejlesztéséből, és a Yellow Anvill néven tervezték is a létrehozását, végül azonban elálltak ettől. Maradtak a rakétatüzérségnél, ami az amerikai típusokra épült.
A Franciák Pluton néven csak rakétatüzérséget rendszeresítettek, ez 1975-től 1993-ig volt rendszerben. Ennek nagyobb hatótávolságú változata a Hades 1996-ban lett kivonva a rendszerből.

A mélység titka

Az atomaknák

A címet ízlelgetve a nyájas olvasó szeme előtt egy hagyományos, földre (vagy picit az alá) rejtve telepített alattomos fegyvert képzel el, ami ha rálépnek, akkor jó nagyot robban. És mivel atom, biztos sokkal nagyobbat robban. Nos igen, majdnem. A NATO parancsnokait folyamatosan idegesítette az Európában állomásozó nagyszámú szovjet páncélos és gépesített lövész alakulatok száma. Komolyan tartottak egy vörös inváziótól, és bizony egy ilyen offenzíva megállításához nem rendelkeztek elegendő hagyományos fegyverrel. A terv az volt, hogy a szovjetek kalkulált támadási irányai elé jól rejtett helyeken a föld alá telepítenek atomfegyvereket, majd az esetleges támadás megindulásánál ezeket felrobbantják. Úgy okoskodtak, hogy az így létrehozott gigantikus bombatölcsérekben a szovjet (és szövetséges) páncélos erők elakadnak, a sugárzás pedig a gyalogos egységek előrenyomulását lehetetleníti el. (És tegyük hozzá, hogy a hagyományos ellentámadás is bizonyos nehézségekbe ütközött volna). Ugyanilyen aknazárat terveztek Észak és Dél-Korea közé is, érthető okokból. Az atomaknásításba a britek is beszálltak. Nekik teherautóra szerelt mobil verziójuk volt, ami nem is volt rossz ötlet, hiszen gyorsan áttelepíthető volt. Ennek először Blue Badger néven kezdték meg a gyártást, később Violet Mist néven állt rendszerbe. A britek egy Blue Peackock nevű aknatípust is rendszeresítettek, a fegyver eredeti neve Brown Bunny volt, ezt módosították Blue Bunny-ra, végül jött a Blue Peackock. Akinek ezen a ponton a Gyalog galopp című filmből ugrik be egy sisakütögetős jelenete, nos azt meg tudom érteni. Itt a blogon amúgy volt már egy remek vendégposzt ezekről a fegyverekről, így nem is ékeskednék a szerző tollával, aki szeretne többet tudni, az klikkeljen a linkre bátran. Nem fog unatkozni, garantálom.

Top Secret

 A „bőröndatombombák”

A címben szereplő fegyvereket azért érdemes idézőjelbe tenni, mert nem bőrönd alkatúak. A fizika törvényei szerint a nukleáris fegyver ugye egy bizonyos tömegnél nem lehet könnyebb, és ez a tömeg bizony nem teszi lehetővé, hogy egy elegáns aktatáskába rejtsék, de a bőröndforma sem lett volna használható. Mivel hordozható robbanóeszközről van szó, sokkal közelebb járunk a valósághoz, ha egy terebélyes hátizsákot képzelünk magunk elé. Az USA a 60-as évekre fejlesztette ki az első hordozható atomfegyverét, amit Atomic Demolition Munition-nek (kábé romboló atomrobbanószer) neveztek. Ezt elsősorban mobil atomaknaként tervezték bevetni. A különleges erők számára kifejlesztett ugyanilyen fegyver, a Special Atomic Demolition Munition már ténylegesen háton hordozható eszköz volt. Két katona kellett hozzá, mert ezt a súlyt egy ember még akkor is nehezen hordozta volna, ha az épp egy különleges műveleti katona volt, extra állóképességgel. Ezt a fegyvert ellenség által megszállt, vagy veszélyeztetett infrastruktúra pusztítására tervezték, tehát hidak, völgyzáró gátak, gyárak, stb. Természetesen a szovjetek is rendelkeztek ilyen fegyverekkel, és a Szovjetunió felbomlása óta folyamatos a para, hogy mennyit vesztettek el belőle az elvtársak, vagy konkrétabban, mennyit adtak el jó pénzért a fegyverpiac legsötétebb sarkaiban. A félelmek annak ellenére jogosak, hogy nemzetközi egyezmények hatására a 80-as években ezeket a fegyvereket a két atomhatalom kivonta a rendszerből.

Tűz a víz alá

 torpedók, mélyvízi bombák

A második világháború után sok fegyver, haditechnikai eszköz halt ki, sok viszont bebizonyította életképességét. A tengeralattjáró pont ilyen fegyver volt, ráadásul elképesztő fejlődésnek indult. Folyamatosan változott a hajótest kialakítása, a meghajtás, a fegyverzet és a legénység létszáma. Az atommeghajtással és a rakétafegyverzettel egy tengeralattjáró képessé vált arra, hogy a vízfelszín alatt lopakodva érje el azt a körzetet, ahonnan a rakétáit az ellenség célpontjára indíthatja. Emiatt elsődleges feladattá vált az ellenséges tengeralattjárók felderítése, nyomon követése, és megsemmisítése. A felderítésre egyre többet használták a nagy hatótávolságú repülőgépeket, és a víz alá telepített akusztikus bójákat. A tengeralattjárók biztonságos merülési mélysége is megnőtt. Ez az eddig bevált ellentevékenységet elavulttá tette. Eddig ugyanis rendszerint egy felszíni hajó a tengeralattjáró felé úszott, és megszórta a vizet mélységi bombákkal, amik az előre beállított mélységbe merülve felrobbantak. A gond az volt, hogy a korszerű tengeralattjárók szintjéig a mélyvízi bombák nagyon lassan értek le (addigra a tengeralattjáró odébb mehetett), ráadásul a hagyományos robbanótöltetek sem okoztak már akkora károkat az egyre masszívabb tengókban. Adta magát az ötlet, hogy a mélyvízi bomba legyen nukleáris, az ellen már nem nagyon van védelem még a víz alatt se. A gond az volt, hogy ez kizárta, hogy felszíni hajóról szórják meg az ellenséges tengeralattjárót, hiszen a robbanásban valószínűleg a hajó is sérült, vagy elveszett volna. Maradt a repülőgépről történő alkalmazás. A fegyver alakja is változott: amíg a háborúban lényegében egy hordó volt a mélyvízi bomba, addig az atomtöltetű utód már inkább hasonlított igazi, hagyományos bombára. Ez a kialakítás amúgy gyorsabb süllyedést is lehetővé tett, így hamarabb érte el a robbanási mélységet. A technika fejlődésével sikerült olyan fegyvert létrehozni, ami hajóról is lehetett indítani, ráadásul rakétaként, tehát a robbanás helyétől biztonságos távolságra. Az amerikaiaknál ez volt a RUR-5 ASROCK fegyverrendszer. Ezt a rakétavetőt minden időjárási és tengeri viszonyok között lehetett indítani, kifejezetten tengeralattjárók ellen. A nukleáris töltettel felszerelt rakéták hatóereje 10 kilotonna volt, és 19km távolságra lehetett kilőni. Az ASROCK rendszert amúgy elég sok szövetséges haditengerészet alkalmazta, természetesen atomtöltetű rakéták nélkül. Az amerikaiak készítettek tengeralattjáróról indítható tengeralattjáró-elhárító rakétát. A körülményes elnevezés mutatja, mennyit változott a tengeri hadviselés: két tengeralattjáró a leggyorsabban rakétákkal tudta egymást kinyírni, nem pedig a hagyományos torpedóval. Az UUM-44 SUBROC rakétát 10 kilotonnás robbanófejjel szerelték fel, és 55km hatótávolsággal rendelkezett. A britek is fejlesztettek ilyen fegyvert Green Cheese néven, de végül nem rendszeresítették. A szovjeteknek is megvolt a maguk tengeralattjáró elleni fegyvere, az RPK-2 Vyuga. Ez is egy tengeralattjáróról indítható rakétafegyver volt, 5 kilotonnás robbanófejét kb 45 km távolságra repíthette. A szovjetek többcélú fegyvert is fejlesztettek. Az RPK-6 Vodopad nevű rakéta tengeralattjáróról indítható rakéta volt. Torpedó-vetőcsőből indult, a felszínt elérve rakétahajtással indult a célpontja felé. Ez lehetett felszíni hajó, vagy tengeralattjáró. A továbbfejlesztett változat az RPK-7 Veter volt, ennek hatótávolsága elérte a 100km-t. A második világháború után haditengerészetek rettegett fegyverét, a torpedót is továbbfejlesztették. A torpedó eleve sokoldalú jószág volt, mert lehetett indítani hajóról, tengeralattjáróról, repülőgépről és helikopterről. A flották magját már nem a drága és hatalmas csatahajók képezték, hanem a repülőgép-hordozók. Egy ilyen hajó tűzereje messze felülmúlta a csatahajók tűzerejét, nem is beszélve arról, hogy a rá telepített csapásmérő repülőszázadok fegyverzetében is megjelent az atombomba. Egy ilyen hajó a kísérő hajókkal együtt olyan köteléket alkotott (és alkot ma is) aminek egyesített légvédelme szinte lehetetlenné teszi az ellenük történő eredményes harctevékenységet. A legnagyobb veszélyt egy ilyen kötelékre az egyre modernebb tengeralattjárók jelentik. Célszerű volt tehát a torpedót is „atomizálni”. Lényegében egy ilyen torpedóval nem is kellett telitalálatot elérni, elég volt, ha a megfelelő körzetben indul be a láncreakció. A hidegháború éveiben mindkét szuperhatalom kifejlesztette a maga atomrobbanófejes torpedóját. A szovjetek a T-5 és az ASB-30 elnevezésű fegyvert rendszeresítették. A T-5 még a korai fejlesztések hátrányaival rendelkezett, például csak +5 Celsius fok feletti hőmérsékleten volt a szerkezet üzembiztos, ez pedig az északi vizeken okozott gondot. 5 kilotonnás robbanófejjel rendelkezett, és a tesztek azt mutatták, hogy ennyi elégséges egy hagyományos amerikai csapásmérő kötelék szétzilálásához. Az amerikaiak sem tétlenkedtek, ők a Mark 45 ASTOR torpedót rendszeresítették (itt a fenti képen egy múzeumi példánya). Lényegében ezt a típust fejlesztették tovább időnként, javítva a meghajtáson, amivel nagyobb sebességet és nagyobb hatótávolságot tudott a torpedó elérni. Az ASTOR 11 kilotonnás robbanást tudott produkálni.

Nagy durranás

légvédelmi és légiharc-rakéták

A második világháború után az amerikai fegyveres erőkből kiválva külön haderőnemmé vált a légierő, létrejött a U.S. Air Force, a világ leghatalmasabb stratégiai bombázórepülő flottájával. A szovjetek, hogy ledolgozzák ebbéli hátrányukat, szintén őrületes fejlesztésbe kezdtek, és hozzáláttak a saját stratégiai légierejük felállításához. Ebben nagy segítségükre volt még a háború idején szovjet földönt leszállt Boeing B-29 Superfortress bombázó. Ezt a típust szó szerint centiről centire lemásolva megkezdhették a Tupoljev Tu-4 stratégiai bombázó gyártását. Az amerikai kontinens máris elérhetővé vált (ne feledjük, ez még az interkontinentális ballisztikus rakéták előtti rövid időszak). Az amerikaiak tisztában voltak a fenyegetés jelentőségével, hiszen eddig pont ők alkalmazták a stratégiai (szőnyeg)bombázást. Az akkor még korszerű Tu-4-es bombázók ellen a hagyományos légvédelmi tüzérség abszolút hatástalan lett volna, a vadászgépek közül pedig nem sok tudott arra a magasságra felkapaszkodni. Ha pedig ott is volt, a bombázók nagy száma és azok erős védőfegyverzete okozhatott gondot. Mivel a stratégiai bombázáshoz nagy mennyiségű bombázógépre van szükség, az USA légvédelmében olyan vadászgépeket alkalmaztak, amelyek saját radarral rendelkeztek, és nem irányított rakéták tömegét tudták a közeledő, zárt kötelékben repülő gépek ellen indítani. Ha egy ilyen rakéta betalált, az nagy valószínűséggel a bombázógép vesztét okozhatta. Aztán jött a nagy ötlet: nem kell sok kicsi rakéta, elég egy nagy is, ami ha a támadó kötelék közepében robban, és történetesen atomrobbanófejes, akkor szó szerint elfújja az ellenséget az égről. Ez lett a történelem első atomrobbanófejes légiharc rakétája, az AIR-2 Genie. Ezt a fegyvert eleinte az F-89 Scorpion hordozta, később integrálták az F-101 Voodoo, az F-104 Starfighter és az F-106 Delta Dart vadászgépekhez is. A rakéta nem irányított volt, a vadászgép a radarjával befogta az ellenséges köteléket, aztán a megadott időben indította a rakétát, majd azonnal hátraarcot csinált, és a lehető legnagyobb sebességgel próbált távolodni a 1,5 kilotonnás robbanás leendő helyszínétől. A technológia fejlődésével a Genie rakétákat felváltotta (vagy kiegészítette) a már irányítható AIM-26 Falcon légiharc rakéta( itt ballra indítás közben egy F-106 fegyverteréből). Ez már ha kellett, követni is tudta a célt, magyarán nem feltétlenül kellett az ellenséges kötelékkel szembe repülve indítani. Szovjet atomrobbanófejes légiharc rakétáról nem találtam információt. A rakéta- és radartechnika fejlődésével a légvédelmi rakéták lehetőségei is megnőttek, ezzel érthető módon a bombázógépek bevetése egyre inkább háttérbe szorult. Megjelentek viszont az interkontinentális ballisztikus rakéták, ami ellen nem volt megfelelő védekezési mód. Már a kezdetektől fogva kísérleteztek azzal az ellenérdekelt felek, hogy egymás rakétáit még becsapódás előtt leszedjék. Ez a 60-as évek technológiai színvonalán lényegében lehetetlen volt, legalábbis úgy, hogy az ellenrakéta a közeledő robbanófejet ütközéssel vagy közelségi gyújtós robbanással megsemmisítse. A hajmeresztő megoldás nem volt más, mint hogy a rakétaelhárító rakéta robbanófeje is legyen atomtöltetű, így egy jókora légköri atomrobbanással kiiktathatja a közeledő rakéta robbanófejét. Atom ellen atom. A gond persze az volt, hogy az elfogás helyének elég messze kellett lennie a lakott területektől. Az amerikaiak elsőként a MIM-3 Nike Ajax és a MIM-14 Nike Hercules rakétákat állították rendszerbe, ezek 2 vagy 20 kilotonnás atomrobbanófejjel voltak ellátva. Idővel az előrejelző rendszerek is finomodtak, így már messzebbről is meg lehetett kísérelni az indítást. A nagyobb hatótávolságú rakétarendszer egyik, igen rövid ideig szolgáló tagja a Nike Zeus lett (Itt jobbra a képen a három Nike). Ennek a robbanófeje 2 megatonnás is lehetett. Egy rövid ideig tesztelték, mint műholdvadász rakétát. Szintén kérészéletű volt a LIM-49 Spartan rakétaelhárító rakéta, ennek robbanófeje már 5 megatonnás volt. Utolsó előttinek pedig említést érdemel a Sprint rakétarendszer, ennek viszonylag kicsi, 4 kilotonnás hatóerővel bírt a robbanófeje. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezeknek a rendszereknek nem csak a U.S. Air Force volt az üzemeltetője, hanem a U.S. Army is. A sor végén a legsikeresebb nukleáris elfogórakéta-rendszer álljon: A Boeing CIM-10 Bomarc. Ez már lényegében egy rakétaindítású drón volt, ami a megfelelő sebesség elérése és a rakétahajtómű kiégése után két darab torlósugárhajtóművel repült tovább. Két fő típusa volt, amiből a CIM-10A 400km-es hatótávolságra repült 2,8 Mach sebességgel, a CÍM-10B pedig 700 km-re 3 Mach sebességgel. Mindkét fajtához 7-10 kilotonnás robbanótöltet volt rendszeresítve. A rendszer fénykorában az USA-ban 9, Kanadában 2 alakulatnál állt szolgálatban. A szovjeteknek is megvoltak a maguk nukleáris légvédelmi és rakétavédelmi rakétáik. Az infók ezekről sokkal hiányosabbak, mint az amerikai rendszerekről. Ami biztos, hogy az Sz-75 Dvina rendszer (ez volt a Magyar Néphadseregnek is) 15D és 5V29 jelzésű rakétái rendelkeztek atomtöltettel. Az Sz-200 Angara elsősorban nagy magasságban repülő bombázók és felderítő gépek ellen készült, az atomrobbanófejes változat lett volna hivatott a ballisztikus rakéták elfogására. (A honvédség állományában egy ütegnyi Sz-200 állt szolgálatba, Mezőfalván, 1997-ig, természetesen atom nélkül) Moszkva védelmét az A-350 (NATO kódnéven Galosh, itt jobbra) rakétarendszer szolgálta. A terebélyes rakéta az A-35 rakétavédelmi rendszer része volt, ami magába foglalta a korai előrejelző állomásokat, radarokat, műholdakat. Tényszerű adat nem sok van róla, például nincs megbízható adat a robbanófej nagyságáról sem. De sajnos arról sem, hogy hol tart a modernebb rendszerek fejlesztése. Mert bár a posztban említett fegyverek nagy részét már leszerelték, a rakétaelhárító-rakéták létjogosultsága sajnos még mindig fenn áll.