Mentula kolléga utolsó vendégposztját olvassátok. Nem, nem kell valami szicíliai típusú leszámolásra gyanakodni; mindössze annyi történt, hogy Mentula kommentezőként és szerzőként is bizonyított már blogunkon, s az alapító atyák elismerésként szerkesztői jogosítványok megadásáról határoztak irányában.

A következő poszttól kezdve Mentula tehát teljes jogú szerzőként fog felbukkanni ezeken az oldalakon: saját cikkek, saját felelősség, megosztott dicsőség. A neki címzett adományok és természetbeni juttatások 80 százalékát megtarthatja.

És akkor következzék a középkor egyik csodafegyvere, a hozzá tartozó elitkatonákkal. Hölgyeim, uraim, harcostársak: az angol hosszúíj és annak hordozója!

A francia lovagok komolyan vették a háborúzás lovagi szabálykönyvét. Az angolok viszont nem. És amíg a franciák ebbéli nézete nem változott, különböző csatamezőkön csak szívtak, újra és újra. És akik ezért angol részről igen sokat tettek, nos, ők a longbowman-nek nevezett (magyarul tán hosszúíjas íjászként fordítható) katonatípus (a továbbiakban: LBM). Nyilván mindenki ismeri őket, ha máshonnan nem, akkor a  CIV, vagy AOE, meg hasonló játékokból. És gondolom kedvelte is, hiszen még a rilflemennel is pariban van egy darabig...
 

Az angol hosszúíjként tisztelt fegyver eredete a hagyomány szerint Walesbe vezet, ahol a botíjak korai változatai már a kelta érában – értsd: jóval I. Edward látogatása előtt – széleskörben elterjedtek, de ezek a példányok még inkább vastagok voltak, mint hosszúak; pont annyira, hogy ha közelharcra került volna a sor, bunkósbotként is szolgálhattak. A később megismert formáját az ezredforduló utánra a korabeli ábrázolások szerint nyeri el. 
 
Hódító Vilmos normannjai élén 1066-ban nekiesik az akkor szász dominanciájú Angliának, és lealázza őket a hastingsi csatában, ahol az angolszászok oldalán (hihetetlen módon!) nincs jelentős íjász egység; ha van is, nem tesznek kárt a normannokban. A megszálló normannok biztonsági okokból arra kötelezik a helyieket, hogy szolgáltassák be a fegyvereiket, de a hastingsi tapasztalataik alapján az íjak, mint veszélytelen eszközök (hehe) maradhattak. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy végső soron a walesiek után az angol szabadparasztok között is elterjedt az eszköz, és minden ilyen háztartás elengedhetetlen, egyben kedvelt kellékévé lett, rögtön a sörös kupa után.

Még vagy 150 év, néhány kisebb-nagyobb csetepaté a szokásos ellenségekkel – franciák, skótok –, ahol az íjászok is ezt-azt letesznek az asztalra, végül az angol királyok ráébredtek a ki nem használt rejtett potenciálra, miszerint a népi íjász mozgalom harcászatilag is komoly tényező lehet. Ezért előbb eltűrik, majd ösztönzik a vasárnapi íjászversenyeket, III. Henrik pedig 1252-ben egyenesen elrendeli, hogy minden 15 és 60 közötti férfiember tartson íjat és napi két órát gyakorlatozzon. (itt jobbra egy jogkövető közember buzgón gyakorlatoz)
 

Az íj maga ugye egyetlen, kellő méretű fadarabból készül. A csúcsmodell tiszafából faragtatik, de ennek használati jogát több éves egyenletesen jó teljesítménnyel kellett kiérdemelni. Az is igaz, hogy ezt az előfeltételt – ahogyan az lenni szokott – bizonyos összeg feletti jövedelmmel rendelkezőktől nem várták el. A közönséges példány szilfából vagy kőrisből készült. A tiszafa azon tulajdonsága miatt volt a favorit, hogy két eltérő adottságú rétegből áll: egy „élő”, rendkívül rugalmas külsőből, és egy élettelen, tömör középső részből. A fegyvert úgy faragták ki, hogy az íj külső íve a rugalmas, a test többi része pedig a felhúzáskor a nyomóerőknek ellenálló tömör rétegből álljon.

A méretekről minimum két elmélet van. A „hosszú” az egyik teória szerint arra vonatkozott, hogy személyre szabottan akkora, mint a használója, azonban ez nem tűnik túl praktikusnak, pl. az íjak nem csereszabatosak. A népszerűbb és valószínűbb verzió szerint fix méretűek, úgy 6 láb, azaz kb. 180 cm hosszússágúak.

Az íj lőadottságairól sokáig csak írott forrásokon alapuló spekulációk álltak rendelkezésre, mígnem egy szép napon, 1982-ben meglelték a Mary Rose nevű, VIII. Henrik korabeli hajót a Csatorna fenekén, fedélzetén több száz longbow-val, s ezek alapján már hiteles rekonstrukciókat készítettek. A lőtávolság úgy 200-300 méter közé eshetett, ezt korabeli források is hangoztatják, de az említett rekonstrukciókkal manapság lődözők is ezt tapasztalták; igaz, többször jegyeztek fel 300 méter feletti lőtávot is.

Ami legendássá tette a fegyvert, az leginkább az elképesztő átütőerő. Állatvédők itt ugorjanak két sort – sok esetben a talpig páncélban díszelgő nemes lovag combját úgy lőtte át egyetlen nyilvessző, hogy egyúttal a lovat is letaglózta. Számokkal kifejezve: az átlagos húzóerő durván 100 fontra (közel 50 kilóra) tehető, de olvasni ennél is erősebb példányokról. Ebből következett például az, hogy a naponta gyakorlatozó íjászok takaros gerincferdülést és egyéb csont-elfajulást szereztek a haza szolgálatában. Talán a számszeríj rendelkezett hasonló erővel, de annak az újratöltése jóval nehézkesebb volt.

Így hát, több okból is, tömegesen alkalmazott fegyver lett a longbow. Az egyik ok éppen az a képessége, hogy a XIII. századra teljes vértezetbe burkolózó lovagok páncélját is képes volt átütni. Nem utolsósorban ehhez társult az a körülmény, hogy a gyakorlott íjász percenként akár 12 lövést is le tudott adni, végül pedig a mindent elsöprő érv: ez a fegyver egy nehézpáncélos lovas kiállítási költségeihez képest szinte ingyen volt, és korlátlanul állt rendelkezésre, mint ahogy parasztból is több volt, mint gazdag nemesből.

 

Nekem volt egy I. Ottó korabeli remake számszeríjam, de már elévült...hmm, nem az volt a kérdés, hogy percenként hányszor, hanem hogy évente hányszor sikerül felhúznom.

A harctéren alkalmazott taktika pediglen úgy nézett ki, hogy az íjászok széles arcvonallal, elöl fűrészfog-mintát formázva felsorakoztak. Azért így, hogy a lehető legtöbben lássák tisztán a célozandó területet. Általában néhány angol lovag is közéjük vegyült, lovukról leszállva – bár azt a közelben leparkolva –, így demonstrálva, hogy nem menekülnek el, ha gebasz van, osztoznak a sorsukban. Összedobtak maguk elé hegyes karókból egy fasáncot, ha netán akad olyan lovasroham, amelyik eléri őket. Maguk mellé szúrtak a földbe pár tucat nyilat, majd vártak. Az ellenség meg – ahogy illik – rohamozott ... többnyire vesztére. (A fegyver pontosságáról is kerengenek legendák – lásd Robin Hood, de az alkalmazási mód miatt a harctéren a pontosság mellékessé vált.)
 

Nézzük példaként a 100 éves háború egyik nyitómeccsét. 1346. augusztus 26-án, egy kiadós nyári zápor után, a Crécy nevű észak-francia falu közelében VI. Fülöp francia király felállította 36.000 fős, igen magabiztos seregét, benne a francia nemesség és lovagság krémjével. Vele szemben az angol sereg állt hadrendben, 11.000 fővel, köztük 7.000 LBM, és egy darab ágyú. A franciák valamit azért már hallhattak az angol íjászokról, de hát – gondolták – azok ugye csak parasztok, páncéljuk sincs, nem méltó velük harcolni. Előre küldték hát a genovai számszeríjasokat, akiknek az eső miatt, vagy a sors szeszélye folytán az első, és egyben utolsó nyílzáporuk nem tett kárt az angolokban. Mire újra felhúzhatták volna a crossbow-t, addigra halomra is lőtték őket az LBM-ek. Ennyit a két fegyver összevetéséről, és a tűzgyorsaság jelentőségéről. Egy perc alatt 70.000, azaz hetvenezer nyílvessző indult el, iszonyú erővel, és bőven elég volt, ha minden tizedik talált. (feltételezem, ez az elképesztő kollektív tűzerő ihletthette az AH-64D Longbow Apache harci helikopter elnevezését is). Közben a lovagok is nekilódultak, és először gondosan letaposták a néhány megmaradt genovait, (miközben képzeletükben a dicsőség, na meg az elfogott lovagokért kérhető váltságdíj lebegett) beleszaladtak az éppen aktuális következő nyílzáporba. Akit az angolok nem találtak el, azt a kollégák „baráti tüze” taposta el hátulról. Így veszett oda a sárban fetrengve 20-30.000 francia és szövetséges.

És 80 angol.

Ami elképesztő, hogy pár évre rá 1356-ban Poitiers-nél, majd 1415-ben Azincourt-nál a franciák szó szerint beleszaladtak ugyanebbe a végzetes hibába. (itt balra az utóbbiról készült műalkotás)

Na jó, néhány gyengéjét is villantsuk fel a végére. Ló nélkül, vereség esetén se menekülni nem tudtak, de éppígy üldözni sem voltak képesek a legyőzötteket. Az első esetben nem sok kíméletre számíthattak, a saját íja húrjával akasztották fel. Akinek úgymond „megkegyelmeztek”, azzal szemben a külön az íjászok számára kiagyalt büntetést alkalmazták: levágták a húr felhúzására szolgáló mutató és középső ujját.

A sikerüket viszont igazolja, hogy bőven a lőfegyverek elterjedése után is, egészen a XVI. század végéig szolgáltak Longbowmanek.

Az angol és walesi néplélekben is mély nyomot hagyott a LBM, rengeteg hagyományőrző egyesület működik, és net is tele van e témával. Mindezen felül köszönhet a világ az LBM-eknek egy speciális brit nonverbális beszólást, Mr. Churchill éppen azt alkalmazza - igaz véletlenül - az alábbi kép jobb oldalán. Balra a neki tulajdonított "V sign - V for Victory" kampányt űzi, ennek során történt az a skandallum, hogy a tömeget az ősi, de máig alkalmazott sértéssel illette, amin a korabeli sajtó hosszan szörnyülködött. A kézjel jelentése nem obszcén, de kemény : látod te........., meg van az a két ujjam, ami ahhoz kell, hogy hazavágjalak, ........!.