Először azonban visszatekintünk a 15. század végi Európába. Tapasztalhatjuk, amint a feudális rend recseg-ropog, a harcmezőkön pedig a hűbéri szisztémán alapuló hadviselés, és az ezzel együtt járó nehézlovas dominancia fokozatos térvesztése zajlik. Persze nem csak a társadalmi háttér okozza mindezt, hanem a tűzfegyverek terjedése is, nemkülönben az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb csatatereken szívatták meg a derék lovagokat egyszerű gyalogos katonák. A nemesek ráadásul egyre több helyen választhatnak: továbbra is vérrel adóznak, esetleg háború ide vagy oda, otthon borozgatnak a kandalló előtt, miközben egy cselédlány masszírozza köszvényes tagjaikat. Meglepő, de egyre többen az utóbbira voksoltak. A nagy nemesi felkelések helyett tehát új megoldásokat kellett találni, ha már háborúzni továbbra is muszáj volt.
Voltak persze korábban is kivételnek tekinthető előképek, mint a már tárgyalt angol longbowman, vagy Jan Zizka huszitái (1419 - 1434 között). Mindkét társaság rendesen feladta a leckét a nehézlovasságnak, utóbbi elsőként tömegesen bevetve a puskásokat és a tüzérséget. Persze ezek az alakulatok speciális körülmények között jöttek létre, és kivételnek számítottak.

A legjelentősebb támadó jellegű gyalogsággal Svájc rendelkezett, melynek sajátos fejlődése miatt igazán ki sem alakult a lovagi harcászat, főleg a korai polgárosodás, és a terepviszonyok miatt. A 14. század során a Habsburgok elleni harcokban viszont tökélyre fejlesztették a gyalogság alkalmazását. A svájciak három, külön manőverező, több ezer fős zárt  négyszögbe tömörültek, a külső sorokban a 6-8 méteres pikával felszerelt katonák a lovasságot tartották távol, és e védelem mögött a nyílpuskások valamint a közelharcra felfegyverkezett alabárdosok várták a kedvező alkalmat. Sőt, ők már nem csak visszaverték a lovasság támadását, hanem maguk mentek a dolgok elébe, és ezen a módon számtalanszor ronggyá verték a Habsburgok lovagjait. A rokon blogban megénekelt terciók és az itt megéneklendő landsknechtek példaképei is a helvétek voltak, akik ebben a felállásban 16. század elejéig verhetetlennek bizonyultak.

• A franciáknál láttuk, hogy nehezen tanulnak. A 100 éves háború végén állandó zsoldos sereg gyanánt 10.000 nehézlovast szerelnek fel (compagnies d'ordonnance), és angol mintára gyalogos íjászokat (france archer) toboroznak. Kár, hogy mindkét fegyvernem éppen kimúlófélben volt épp ekkor. Eredményként elkönyvelhetik, hogy az angolokat 120 év után végre kiebrudalták. A tüzérség fejlesztésében viszont ők jártak az élen.
• Burgundia elég öszvér megoldással próbálkozik. Lovagjai mellé Merész Károly herceg egy rakat olasz, francia és angol gyalogos zsoldost toboroz, előbbiek számszeríjjal, muskétával, lándzsával, utóbbiak - úgy 3600 fő -  még mindig a longbow-al. Itt is megjelennek a gyalogos négyszögek, de csak védekezésre kiképezve. Az 1465-1477-ig tartó burgundiai háborúk a Berni Kanton ellen a svájci gyalogosok győzelmével végződnek, maga Merész Károly is Nancynál leli halálát 1477-ben.
• Magyarországon Zsigmond próbálkozott a telekkatonasággal, majd Mátyás a híres fekete sereggel, mindkettő mellőzte a nagyszámú gyalogságot.
• A spanyoloknál kezdettől fogva nagy szerepe volt a gyalogságnak, a nagy létszámú, de kispénzű nemesség jelentős része csak saját lábán tudott részt venni a reconquistában, és arrafelé ezt nem szégyellték. Később nagyszerű és harcedzett tiszt-alapanyagként szolgáltak a megreformált haderőben, a terciókban.
• Az olaszok ekkorra már nem szerettek harcolni, a gazdag városok egész Erurópából zsoldosokat toboroztak, az egyes csapatok saját vezetőik alatt harcoltak, szabályos szerződést kötve a megbízókkal (condotta), innen a vezérek neve : Condottiere.

Habsburg (I.) Miksa, ezen a néven 1486-től német király, majd 1493-tól Német-Római császár, szintén a kor ütőerén tartja kezét. Már ifjú hercegként – felesége örökségéért, Burgundiáért – harcol a franciákkal, és lováról leszállva, pikával a kézben empirikus adatgyűjtésbe kezd, milyen is visszaverni egy lovasrohamot. Koronázása után körültekintve túl sok ellenséget lát – franciák, bajorok, svájciak, csehek, és még a törökök is. Elrendeli hát még a koronázás évében egy állandó zsoldos gyalogság létrehozását, és főleg dél-német tartományokból tízezres sereget fogad fel harmadszülött kisnemesek, szökött jobbágyok és karrierista polgárok köréből. A kiképzést Graf Eitelfritz von Hohenzollern végzi Flandriában. Kisebb csetepatékban meg is állják a helyüket, majd az ekkor már Landsknechtknek nevezett katonákat bevetik az un. sváb háborúkban, 1499-ben. A Miksa által támogatott Sváb Szövetség, kontra svájci kantonok összecsapásban azonban arcpirító vereséget szenvednek a helvét seregtől. Ekkor még. 

E seregben ott toporgott Georg von Frundsberg (itt balra), az első nagy lansknecht kapitány, aki két vereség és menekülés közben alaposan kifigyelte, hogy a svájciak mit és hogyan csinálnak. I. Miksa őt bízta meg, hogy svájci minta alapján szervezze újjá, és képezze ki a gyalogságot, immáron gátlástalanul koppintva a mesterektől. A főpróba sem várat soká, a hamarosan kirobbanó, Itália birtoklásáért vívott háborúkban. Nézzük, mit alkotott a landsknechtek atyjának nevezett Frundsberg, szolgáltató jelleggel egy kis német nyelvleckével fűszerezve.

 

A legmagasabb szintű egység a regiment (ezred), 3-7000 fős létszámmal. Ez a Fähnleinokból (“zászlócska”, zászlóalj,  máshol ezt nevezik kompániának) áll, a Frundsberg-féle felállásban 18 tesz ki egy regimentet. A Fähnlein ekkor 380 fős, de később ez is változott 200-500 fő között. A legkisebb egység a Rotte (szakasz), 8-12 főnyi landsknecht alkotja. Egy regiment élén az Obrist (a későbbi Oberst, vagyis ezredes áll), míg a Fähnleinokat egy-egy Hauptmann (jobbra lovon) parancsnokolta, végül a szakaszt a Rottenmeister. (Igen, később az SS nevezte a szakaszait Truppe helyett Rotte-nak). A Hauptmannokat segíti egy Locotenens (hagnagy), egy Feldwebel (őrmester) és két Gemeinwebel (a feladatuk a harcban az őrmester segítése az alakzat tartásában, csak erre vagy harminc vezényszót tudtak rikkantani a dallamos-búgó német nyelven).

 

Az Obrist és a Hauptmann mellett külön “Staat”, azaz Stab működött. Ide a hadseregek egyéb kötelező kisegítői tartoznak: orvos, tolmács, írnok, szakács, a Fouriernek nevezett hadtápos, és a pap. A főtiszteknek külön testőrsége (Trabanten), szolgái, lovásza volt. Regiment-szinten működött a hadbíróság, a táborverést vezető szállásmester, a tábori kasszát kezelő Pfennigmeister, és a Provost által vezetett tábori rendészet és tűzoltóság. Ő őrködött a táborban a szerencsejátékra az és ivászatra vonatkozó szabályok betartása felett, ellenőrizte a kereskedelmet, gondoskodott az elítéltek őrzéséről. Mind a regimentnek, mind a Fähnleinnak voltak zászlóvivői, dobosai, furulyásai.

 

A nagyobb seregeket mindig kísérték vállalkozó szellemű civilek: kereskedők, kézművesek, kurázsi mamák és persze kurvák örömlányok. Sőt, mivel a zsoldosság akár évekig tartó távolléttel járó főfoglalkozás volt, a családosokat sokszor a feleség és gyerekek is elkísérték, máshogy az eltartásuk nem volt biztosítható. Ezt az eklektikus bagázst nevezték Tross-nak. A civileket Provost alá tartozó Trosswebel felügyelte, és ha kellett rendet vágott köztük, olyan szakemberek segítségével, mint a Rumormeister vagy a Hurenwebel (zajfelügyelő és kurvamester, utóbbi a jobb oldali képen), akik alabárddal őrködtek a tábor erkölcsei felett. Hehe. 

 

A landsknechtek kezdetben a fegyverzetük szerint három fő típusba sorolhatók. A svájciakénál rövidebb, 4-6 méteres lándzsával felszerelt - ezáltal könnyebben mozgó -pikások, a közelharcra specializálódott alabárdosok, és az arkebúzzal, később a nagyobb muskétával felszerelt puskások. Ez utóbbi fegyver használatát maga Miksa császár rendeletileg tette kötelezővé már 1507-ben, pedig akkor még nem volt igazán megbízható eszköz. Az arányok Frudsberg idején: 50-50 muskétás és alabárdos, valamint 280 pikás, mely megoszlás folyamatosan a puskások javára módosul. Jó 100 évvel később már 160 muskétásra jutott 100 pikás és 40 alabárdos, utóbbiak végül teljesen eltűnnek. Az alabárdos és a lövész ténykedését veszélyesebbnek és nagyobb képzettséget igénylőnek vélték, ezért ők Doppelsöldner-ként szolgáltak, azaz dupla zsoldban részesülők voltak. Az alabárdok úgy két méteres, szúrásra, vágásra és ütésre is alkalmas eszközök voltak, a kampós-cafrangos részek a lovasok nyeregből való lerántását szolgálták. A landsknechtek a Katzbalger nevű rövid tőrkardot viselték főszabályként, de némelyek, ha a kor átlagtermetét úgy két fejjel meghaladták, a legalább 1 m 60 cm pengehosszúságú kétkezes karddal vagdalkoztak, sokan ennek egy speciális, hullámos pengéjű fajtáját, a Flamberge-t használták – ezek az alabárdosokkal együtt harcoltak és ugyanúgy dupla zsoldban részesültek. Ugyancsak feltűnt még a kétkezes csatabárd is, ez sem a cingárabb harcosok kezében volt hatékony. Komolyabb páncélzatot csak a tisztek viseltek, a többiek láncinget, vagy mellvértet, illetve brigantint hordtak (ez egy olyan vászonzeke, amelybe sűrűn fémlapocskákat varrtak). Sisakként ugyan használták a moriont (a köztudatban a spanyol sisak) vagy a vaskalapot, mégis szinte az összes ábrázoláson a korabeli díszes, nagy méretű barettet viselik. A kétkezes kardról még annyit, hogy mérete miatt nem lehetett máshogy, mint a képen látható módon viselni, azaz hüvely nélkül a vállon átvetve. Egyes források szerint jól megsuhintva egyszerre három ellenséges kollégát lehetett vele elmetélni. 

 

A harcmodor eleinte a svájci mintát követte, pár különbséggel. A taktikai alapegység nem a sokezres négyszög volt, hanem a kis Fähnlein, amely önállóan, de más csapattestekhez alkalmazkodva is mozgatható volt, így tetszőlegesen variálhatták egy-egy ütközetben az aktuális erő-, terep- és egyéb viszonyokhoz igazodóan a csapatok elhelyezkedését. A négyszögalakzat persze gyakori, de nem kizárólagos, variálhatták a négyszögek méretét és számát, egyszóval rugalmasabbak voltak a svájciaknál. Lényeges különbség, hogy Európában - a spanyolok mellett elsőként - tűzfegyvereknek is jelentős szerepet szántak, ráadásul egyre nagyobb arányban, míg a svájciak erre többnyire nem voltak hajlandók. További sajátosság a landsknechteknél, hogy a fő erők elé – szemben a terciókkal - nem csak puskásokat helyeztek ki, hanem alabárdosokat és főleg kétkezes karddal küzdőket is, akik – büntetésből vagy extra pénzért – elsőként rohanták meg az ellenséget, megbontandó az ellenség lándzsásainak sorfalát. Ők a vörös színű Blutfahne (kb. véres zászló) alatt indultak harcba, és túlélési esélyeiket kifejezendő "az elveszett csapat" névvel illették őket. Ez után indult a főerő, a pikások fedezte puskások sortüzeivel, végül a pikások fala mögött várakozó alabárdosok, és az egyéb közelharcos fegyveresek rohama következett. Esetleges visszavonuláskor a még megmaradt kamikázék dolga volt fedezni a fegyelmezett hátrálást. A terciók sikere láttán azonban hamarosan teljesen átvették a spanyolok rendszerét is, pontosabban azt is tudták, ha arra volt szükség.

 

A sok kis szakaszra osztható itáliai háborúk (1494-1559) egy-egy csatája tökéletesen leképezi a tendenciákat, tulajdonképpen ezeket a harcokat a formálódó hadművészet kísérleti laborjának is tekinthetjük, hiszen mindenki ott van, aki számít, és igazi ki-ki meccseket játszanak. Jelen van a híres francia nemesi nehézlovasság, a svájci zsoldossereg, a spanyol terciók és a német landknechtek. (Persze voltak ott mások is, főleg olaszok, de most velük nem foglalkozunk.)

 

Az első években még a svájciak fölénye tapasztalható, de a francia lovasság és tüzérség is villant párat, 1511-ben Milánónál, 1515-ben Marignanonál a svájciakat, majd Ravennánál a spanyol gyalogosokat győzték le (igaz nagy veszteségekkel, miközben a svájciak és spanyolok rendezett visszavonulása minimális véráldozattal járt).

 

De lezajlik két ütközet, 1522-ben Bicoccánál, majd 1525-ben a Páviánál, amelyek igazából megmutatják az erőviszonyok változását. A franciák ezúttal a svájciak szövetségesei, szemben a Habsburgok seregével, benne a spanyolokkal és Frundsberg landsknechtjeivel. A bicoccai csata az első eset, hogy a sváb háború után a landsknechtek a svájciakkal meccselhettek, és vágytak is a revansra. A svájciak, ahogy szoktak, zárt négyszögekben megindultak és támadtak. A ladsknechtek ekkor már mintegy 20% körüli puskással álltak ki, és a feléjük menetelő seregből 2000 svájcit lőttek le mielőtt összecsaptak. Ezután dühödt közelharc következett, végül a történelem során először a svájciak fejvesztett menekülésre kényszerültek. Közben nem mellékesen lepattant a spanyol-német gyalogságról a szokásos francia lovasroham is.

 

Páviánál I. Ferenc francia király vezetésével lezajlott a hadtörténelem utolsó nagyszabású lovasrohama. A francia lovagok támadását a landsknechtek ugyancsak a muskétásaiknak köszönhetően már a roham közben hatástalanították. Ezután a francia zsoldban álló német regimentet mészárolták le, kemény közelharcban, végül a puskásokat újraszervezve a svájciak támadását is sikeresen hárították, sőt immár másodszor rommá verik a “tanítványok” a "mestereket", úgy, hogy ezúttal még csak nem is került sor érdemi közelharcra. E háború során tehát két nagy múltú alakulat is búcsút int a harctereknek: nemesi nehézlovasság, és az éppen ellene kialakult svájci gyalogság.

 

Zsoldosokat felfogadni persze kétélű fegyver. Miksa és Frudsberg kezdetben ügyelt arra, hogy a zsoldon kívül legyen valami magasabb rendű motiváció, és közösségi szellem, melyek a harci morálnak sem ártanak. Így esküt tettek a császárra, külön a Regiment és a Fähnlein zászlójára, továbbá ünnepélyesen megfogadták a hadi törvények követését. Mint láttuk, ezek betartatására külön stáb szolgált. Az egészből azonban még papíron sem teljesült semmi, az egyetlen cél a pénzszerzés maradt. A gyakran elmaradó zsold híján, vagy azt kiegészítendő értelemszerűen raboltak, fosztogattak. Az egyik legelképesztőbb fellépésük volt a Sacco di Roma néven elhíresült több napos gyilkolás és rablás Rómában, 1527-ben, ahol megmutatkozott, hogy bizony e zsoldosoknak semmi sem szent. Pedig ekkor még utoljára az apjukként tisztelt Frudsberg vezette a sereget, természetesen fellépve az erőszak ellen, de fegyvert fogtak rá is. Szegény öreg hadvezért ez annyira megviselte, hogy agyvérzést kapott, majd a következő évben meghalt. (Nevét viselte egyebek mellett - nem tehet róla - a Waffen SS 10. páncélos hadosztálya.)

 

A császár hivatásos zsoldosai hamarosan vállalkozókká, egyfajta Regiment Zrt-vé alakultak, ahol az Obrist, mint vezérigazgató, áruba bocsátotta a Regiment harci szolgáltatásait. Az itáliai háborúkat végig harcolták, ha érdekelt volt benne a Szent Birodalom, ha nem. A landsknechtek lényegében az összes európai háborúban vagy 150 évig fellelhetőek, sőt, még Dél-Amerikában is exponálják magukat. Gyakran akár egymás ellen is harcolnak, míg a svájciak ennél érzékenyebbek voltak: ha mindkét ellenséges fél seregében voltak svájci zsoldosok, a csata előtt külön összeültek, némi szorzás-osztás után eldöntötték, melyikük lesz az, aki otthagyja a megbízóját, így szinte sosem harcoltak egymás ellen. Szegény Sforza Ludovico pl. így járt. A császári szolgálat után a legnagyobb állandó landsknecht csapat a francia királyt szolgálta. És persze mi is jól ismerjük őket, a mohácsi csatától kezdve, mint szövetségest éppúgy, mint az ország hírhedt fogosztogatóit.

 

A ladsknechtek komoly hagyományőrző egyesületeket ihlettek meg német nyelvterületen. Akit érdekel egy alapos link, rengeteg képpel, leírással : http://www.st-max.org/

 

Nemkülönben ide datálhatjuk a német katonai indulók első aranykorát, számos Lied maradt fenn a 16. századból, egy példa :

https://www.youtube.com/watch?v=0szqSd0osoE  (Jörg=Georg)