Szent Márton részben a mi fiunk is (a neve helyesen ejtve: Túri Márton). Na jó, nem a szó szoros értelmében, de annyira legalább magyar, mint mondjuk francia, hiszen itt született Savariában (Szombathely). Kr. u. 316-ban vagy 317-ben, Theodosiusnak a kereszténységet államvallássá emelő rendeletén innen, de a Milánói ediktumon túl, szláv, esetleg kelta eredetű római polgárok gyermekeként. A kedves papa és mama keresztény nézőpontból pogány volt, de az apuka mellett szóljon, hogy a római hadsereg tribunusaként szolgált. Tette ezt oly kitartóan, hogy szolgálataiért Itália területén birtokot kap, így a család a kis Martinussal költözik, egyenesen Páviába. Itt kerül kapcsolatba az akkorra jócskán elterjedt kereszténységgel, melynek követőit már nem veszélyezteti az oroszlánokkal való egyenlőtlen küzdelem. A keresztény tanok Mártont azonnal megérintik, és 12 évesen katechumennek jelentkezik, vagyis beiratkozik hittanra az illetékes püspökhöz, akitől éveken át tanul. Csupa olyan dologról, amelyek hallatán a csatatéren szocializálódott ret. tribunus esténként egy boros amforával a hóna alatt üveges szemmel ténfergett háza átriumában, sóhajtozva, dünnyögve: “micsodaaa, ha megdobnak kővel...ah, még hogy kenyérrel?! Meg a másik orcám, miii?! Arghhh, cunnus és mentula, hát ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Istenek, mit vétettük?!”

 

Ez után Márton pár évig családi perpatvarokkal tarkítva éli a késő-római birodalom ifjainak életét, bár közben nem érzi jól magát a bőrében. Ha megkérdezik tőle, hogy “Marci, aztán mi leszel, ha nagy leszel?” ő határozottan és megkérdőjelezhetetlenül azt feleli: “Remete!”. A teljes elhivatottság tettre váltását azonban még külső körülmények hátráltatták. Az aktuális császárok (Probus és Severus) idején olyan rendelet volt érvényben, hogy a veteránok fiai behívhatóak katonai szolgálatra. Nem tettek kivételt az akkor 15 éves Mártonnal sem, akit így az akkori világ legnagyobb hadigépezete beszippantott, és a szokásos alapos római kiképzés után a galliai lovassághoz repített. A papa is elégedetten csettintett, abban a hiszemben, hogy egy hozzáértő derék centurió majd csak kiveri a sok zavaros eszmét Mártom fejéből. De tévedett.

 

Néhány évig nincs is gond, Mártonunk birtokolt egy sor olyan erényt, ami a katonák közt is közkedveltté, sőt, kiemelkedővé tette. A kényelemre, anyagi javakra fittyet hányt, fegyelmezett aszkéta módjára minden embert próbáló helyzetet derűsen viselt, és a bajtársiasságból is példát mutatott. Különösen szívén viselte a sebesültek, betegek, de még az ellenséges foglyok sorsát is. Galliai katonaként legismertebb cselekedte, egyben a legtöbb Szent Márton ábrázolás tárgya, amikor Amiens városkapujánál egy szinte ruhátlanul vacogó koldust észlelve habozás nélkül lemetéli katonai köpenye felét, és a koldusra teríti. (Később több hasonlót csinál, egész köpennyel, vagy teljes váltás ruhával. )

 

A galliai eltávok idején megismerkedik Szent Hilariusszal (aki akkor Poitiers püspöke, még ugye nem volt szent, igaz látszik, hogy a Nagy Terv egymás útjába sodorja a Nagy Embereket). A későbbi kolléga megadja a végső lökést, és Márton 18 évesen megkeresztelkedik, majd két évre rá kijelenti felettesének: “nem harcolhatok!”, egyúttal  otthagyja a sereget. Arról keveset lehet tudni, hogy a kisebb fegyelemsértésekre is ingerülten reagáló rómaiak ezt miképp vették tudomásul, de ebből hősünknek nem származik baja.

 

Aztán egy látomás révén Galliát hátrahagyva az időközben Pannoniába visszatért szüleihez siet, utolsó próbát tesz a megtérítésükre, pont 50 %-os sikerrel. Nem kell mondanom, hogy az ex tribunus lelke miatt kell tovább aggódnia Martinusnak. De nem feszíti tovább a húrt, inkább valóra váltja gyermekkori álmát a remeteségről, egy Genova melletti szigeten. Talán sose jött volna elő a remetei magányból, ha a formálódó katolikus tanokat nem veszélyeztették volna bizonyos eretnekek, pontosabban az ariánusok, akiknek a szentháromságról alkotott zavaros nézetei hallatán Márton a barlangja padlójára csap, és az ariánusok által szorongatott régi mentora segítségére siet, vissza Galliába. Lakóhelyül természetesen egy barlangot választ, onnan koordinálja az eretnekek elleni harcot, és tartja a kapcsolatot Hilariusszal.

 

Ez az életvitel azonban egy nem kívánt mellékhatással is jár; Márton a nép és a klérus körében – kivéve egyes jómódú főpapokat - egyaránt népszerűvé válik, így amikor Tours püspökének széke megüresedik 371-ben, őt követelik utódnak. Nos, ezt hősünk a legkevésbé áhítja, ezért a kinevezésről szóló hivatalos levelek sorra “nem kereste” jelzéssel érkeznek vissza Rómába. Végül az illetékes hatóságoknak személyesen kell felkeresniük Mártont, hogy a püspöki süveget reá helyezzék. Mikor ezt megneszeli, a szerény Márton egy libaólban rejtezik el. Ez bizonyítja, hogy nem olvasott holmi pogány római mondákat, így nem sejtette, hogy a libák erős gágogással reagálnak jelenlétére, ahogy az történt is. Így lett Márton Tours püspöke. Talán kitaláljátok, hogy itt is megkereste a legközelebbi lakhatő barlangot, ahová be is költözött, és ahol később egy kolostort alapított.

 

A katonasággal az eddigiek szerint sikerült kapcsolatba hozni, 5 évig szolgált a lovasságnál, így érthető, hogy sokáig a lovaskatonák védőszentje. Sőt a lovaké is. Irgalmas viselkedése okán a foglyok, sebesültek és természetesen a koldusok védőszentje is. Több terület is patrónusává választotta, egyebek mellett az akkori Gallia, Schwyz kanton, Burgenland, sőt a Karoling-dinasztia családi védőszentként tisztelte. Továbbá hozzá fohászkodhatnak a pásztorok, molnárok, kádárok, takácsok, kikiáltók, kefekötők, hoteltulajdonosok, bőrcserzők.

 

A magyar honvédségnél, amikor az elmúlt zavaros évtizedek  után a fegyvernemek újból saját védőszentet választhattak, Szent Mártonra a felderítők csaptak le.

 

Ne de hogy jön ide a bor, meg az antialkoholisták? Ezt a védőszenti feladatkört nem annyira aszkéta életvitelének, hanem az akkori császár, Maximus iránti ellenszenvének köszönheti. Püspökként számtalan meghívást kapott a császár asztalához, ahol nem igazán bodzaszörpöt, vagy zöld teát iszogattak, de tiltakozásul nem fogadta el ezeket az invitálásokat. Mikor egyszer mégis, a császár kezéből kapott boros kupát – amit az etikett szerint félig ki kellett volna innia, majd a császárnak visszaadnia – egy picinyke korty után egy klerikus társának adta tovább. Csak remélni tudjuk, ki nem öntötték. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az absztinensek remegő kezüket imára kulcsolva ma is hozzá forduljanak védelemért, ha netán kísértésbe esnének egy szép mélyvörös szekszárdi bikavér láttán.

 

Viszont, ahogy már említettük, a legtöbb európai borvidéken a must forrása nagyjából ekkorra fejeződik be, a természet csodájaként a zavaros léből ízletes újbor válik. Ez a tény már a kereszténység előtt is természetesen ismert volt, de a szent ünnepe szerencsésen egybeesett a vázolt biokémiai folyamattal. A hálás utókor – mit sem törődve szentünk életével - aztán már olyan csodákat is neki tulajdonított, amelyeket talán kikért volna magának. Így például egyik utódja, Tours-i Gergely szerint képes volt a vízből bort varázsolni.

 

Liba ügyben is hasonló a helyzet, bár ahogy láttuk, azokhoz volt legalább némi személyes köze. Viszont az ténykérdés, hogy a libák ekkorra érik el az ideális vágósúlyt. Ráadásul erre az időszakra esett a mezőgazdaságban a gazdasági év vége. Utóbbi meg ugye együtt járt az elszámolással, ilyenkor pedig a szegényebbek is jelentős ellátmányban részesültek. Az eszem-iszom, dínom-dánom tehát garantált volt. Még vegyük azt is hozzá, hogy a kezdődő Advent böjti időszak (volt), így hát mindezen körülmények arra vezettek, hogy az aszkéta Szent Márton napja Európa-szerte a zabálás, és a leittasodás ünnepe lett. Valamit előre megérezhetett e késői elhajlásokból: “...Máskor látta, hogy egy játszadozó gyermekre támad egy kígyó, de parancsára engedelmeskedett és elkúszott. Akkor szomorúan mondta a szent: A kutyák és a kígyók hallgatnak rám, de az emberek nem.''