65 éve szálltak partra az első angol és amerikai csapatok Normandiában, hogy megszabaduljanak végre Józsi bácsi állandó szemrehányásaitól a második front hiánya miatt. Mivel az összes érintett különleges alakulatról - Királyi Tengerészgyalogság, rangerek, angol, német és amerikai ejtőernyősök - már született poszt a blogon, nézzünk most valamit, ahol az alakulatok teljesen átlagosak voltak, csak amit véghezvittek, az volt különleges. A leírások általában elintézik két mondattal, pedig nélkülük a franciaországi hadjárat korántsem biztos, hogy a szövetségesek javára dőlt volna el - ezek a Mulberry kikötők.

A történet 1940 tavaszán kezdődött, amikor az utolsó kimentett angol baka még ki sem szállt a hajóból Doverben, de Churchill már bejelentette, hogy a csapatokat csak ideiglenes konzultációra rendelték haza és természetesen valamennyi szövetségesük számíthat rá, hogy visszatérnek. A német parancsnokoknak a rémülettől persze nem akadt torkán a francia pezsgő vagy a belga sör. Főleg azért nem, mert a BEF (British Expedition Forces) teljes felszerelése a Krupp nyersanyagbázisát bővítette, az angoloknál komolyan fontolóra kellett venni néhány longbowman század felállítását, páncélosokra pedig csak az ódon kastélyok fegyvertermeinek kiürítése esetén számíthattak. Nem baj, a szándék a fontos és a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, mint tudjuk. 

A lord Mountbatten (itt jobbra) vezette stáb berendelt egy nagyobb rakomány kockás papírt és elkezdtek számolni. Az eredmény kiábrándító volt. Azon kívül, hogy már a harcoló alakulatok felszerelésének előteremtése is hosszú időt vett igénybe, rá kellett jönnük, hogy ez csak a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy egy harcoló gépesített hadsereg irgalmatlan mennyiségű utánpótlást igényel. Ha ez nincs meg akkor a sok vérrel megszerzett pozíciókat fel kell adni a gúnyosan röhögő ellenségnek. Észak-Afrikában ebből mindkét fél tökéletes leckét kapott, háromszor kergették egymást fel és alá ugyanazon a partszakaszon. Nagyjából 1942 elejére kiderült, hogy akárhogy számolják, egy sikeres partraszálláshoz kikötő kell, mert valahol ki kell rakodni a tanktól a kotonig mindazt a jót, amire Őfelsége katonáinak szükségük lesz. 

Arről, hogy egy kikötőt mekkora eséllyel sikerül használható állapotban megszerezni, megoszlottak a vélemények. A puding próbája az evés - jelen esetben ezt a pudingot Dieppe-nél szándékoztak "elfogyasztani", de a hadvezetésnek a torkán akadt a falat. Egyértelművé vált, hogy egy megerődített kikötőt épségben elfoglalni reménytelen. Erről Churchillnek már Dieppe előtt sem lehettek illúziói, mert május 30-án az itt látható utasítást juttatta el Mountbattenhez:

 "Kikötők a partokra.
A stégeknek követniük kell az árapály mozgását. Meg kell oldani a horgonyzásukat. Tudassák velem a legjobb megoldást. Ne vitassák a feladatot. A problémák maguktól is fel fognak merülni."  

Jó, nem? Bár végül is igaza volt: minek ragozni egy lehetetlen feladatot?

 A tervezési munkák megkezdődtek és 1943 augusztusában Churchill már úgy utazott Quebecbe a Nagy Testvérhez, hogy a táskájában volt egy kipróbált prototípus anyaga. A még bizonytalankodó főkatonáknak Lord Mountbatten a Queen Mary egyik luxuslakosztályának fürdőszobájában rendezett egy kis "prezit": először vagy húsz papírhajót rakott a fürdőkádba és egy seprűvel szép nagy hullámokat keltett, amik annak rendje és módja szerint el is sűlyesztették az armadát. Második körben egy mentőmellény mögé rakta a hajókat és azok csodák-csodája épségben maradtak!

Innen kezdve már "csak" le kellett gyártani a két tervezett kikötő darabkáit: a lábakon álló kikötőpontonokat, a 147 hatalmas vasbeton hullámtörő keszont és a több mint 8 kilométernyi pontonhíd-elemet. A két kikötő tervezett mérete és kapacitása egyenként is nagyobb volt, mint a hét év alatt épült doveri kikötőé, itt pedig szűk nyolc hónap volt a gyártásra - és egy hét az építésre. Azt persze, hogy vagy húszezer ember a legszigorúbb hadigazdálkodás idején értelmetlen, bazi nagy betonkockákat épít Anglia kikötőiben, nehéz lett volna eltitkolni a németek elől. Az MI5 emberei is inkább magyarázatokat kezdtek gyártani. Az egyik szerint ezekkel a német kikötők bejáratát akarják elzárni, a másik változat szerint viszont óriási gabonatárolóknak készülnek, amikből majd a kiéhezett európai lakosságot akarják ellátni.

A fegyveres erők közti rivalizálás meglepő módon kivételesen nem az érintett angol és amerikai csapatok között tört ki, hanem a Királyi Haditengerészet húzta fel az orrát. Bár nekik nem volt erre felkészült részlegük (az amerikaiaknak igen, a "seebee"-k), egyre jobban irritálta őket, hogy egy ilyen, hajókkal kapcsolatos projektben csak konzultációs szerepük van a szárazföldi patkányok mellett. A partraszállás előestéjén aztán végre eljött számukra a törlesztés lehetősége. A kikötők elemeit úgy tervezték, hogy át lehessen őket úsztatni Európába, beleértve a hatalmas Phoenix keszonokat is, ehhez azonban szükség volt tengerészekre, akik a vontatás alatt gondjukat viselik. Nosza, az Admiralitás kijelentette, hogy őket nem érdekli, hogy acélból vagy betonból van, lapos, mint egy tutaj vagy olyan, mint egy túlméretes cipősdoboz - ha úszik és matróz kell rá, akkor az hajó, az pedig vagy az ő parancsnokságuk alá tartozik vagy keressenek rá máshol embert!

Az első elemek június 6-án este indultak el Franciaország felé, 14-én pedig már működött az első, a nagyméretű LST szállítóhajókat kiszolgáló rámpa. Egy ilyen mellett 23 perc alatt tudták kirakni a hajót, ami a parton két és fél órát vett volna igénybe, ráadásul akkor a hajónak még hat órát várnia kellett az újabb dagályra, hogy elhajózhasson. Mindkét kikötőnél a teherautók két 25 tonnás rámpán, a tankok pedig egy 40 tonna teherbírásún gördülhettek ki közvetlenül a partra. A június 19-én kitört vihar aztán darabokra szedte az amerikai szakaszon épített pontonhidakat és innen kezdve az ő felszerelésüket is az angol szakaszon kellett kirakni, vagy közvetlenül a parton, vállalva a több órás várakozást. (Az amerikai kikötő eleve jobban ki volt téve a viharnak, de a rongáláshoz nagyban hozzájárult, hogy a versenyszellem jegyében a seebee-k csak minden második pontont horgonyoztak le, hogy hamarabb elkészüljenek, mint az angolok...)

Az Arromanches előtti kikötő végul is az eredetileg tervezett egy hónap helyett egészen november 19-ig üzemelt. Több, mint 39 ezer jármű és 220 ezer katona szállt itt partra. A háború után sokan megkérdőjelezték az egésznek a létjogosultságát, hiszen több millió tonna cementet és acélt nyelt el egy olyan időben, amikor ezekre máshol is szükség lett volna és az amerikai szektorban végül - kényszerből - a pontonok nélkül is megoldották a kirakodást. A hullámtörőként szolgáló Phoenix keszonokra azonban itt is nagy szükség volt, a vezérkarnak pedig a tervezésnél óriási biztonságot adott az ellenségtől függetlenül használható kikötő megléte. E nélkül mind a normadiai hídfő megtartása mind a nyári offenzíva aligha lett volna kivitelezhető. Albert Speer mondta a háború utáni kihallgatásán, hogy a szövetségesek "egyetlen brilliáns technikai megoldással az egész Atlanti Fal védelmi rendszerét értelmetlenné tették". Ma már csak a part előtt rozsdásodó óriási dobozok vagy éppen a legváratlanabb helyeken (itt éppen Lotharingiában) felbukkanó híddarabok idézik azoknak a műszaki katonáknak az emlékét, akik ezt a korábban elképzelhetetlen bravúrt végrehajtották.