Ma van 65 éve annak, hogy megkezdődött a II. világháború legnagyobb ejtőernyős hadművelete. Mivel ezen a blogon fel sem tételezem, hogy van olyan olvasónk, akinek "A híd túl messze van" kimaradt volna az életéből akár könyv, akár film formájában, ezért ez a poszt nem annyira a harcokat kívánja bemutatni, hanem a fontosabb szereplőket és azt, hogy milyen okok vezettek a szövetségesek egyetlen igazi, Normandia utáni kudarcához. 

A forgatókönyv

1944 augusztusában a szövetséges katonák és újságírók egyaránt fellélegezhettek. A főszerkesztőknek immár nem azt kellett hatalmas sikerként tálalni, hogy a Petite Malheur tanya csűrje után már a mező túloldalán álló pajtát is elfoglalták Eisenhower keresztesvitézei, a katonák pedig végre maguk mögött hagyták az amúgy rendkívül festői normandiai sövényeket. Patton tábornok tankjai olyan tempóval zúztak keresztül a német határ felé, mintha a Taxi X. forgatására készülnének és még a korábban elég lassan mozgó angolok is rákapcsoltak, öt nap alatt elfoglalták Belgium nagy részét. Az igazi akadályt most már nem is a hátráló németek, hanem az utánpótlás jelentette, amely nagyrészt még mindig a Mulberry kikötőből érkezett, most már egyre hosszabb úton. Sok veterán, aki már a Nagy Háborúban is részt vett, úgy gondolta, megismétlődik 18 nyara és már csak egy lökés kell, hogy Németország összeomoljon.

A parancsnokok is így voltak ezzel, bennük viszont más érzéseket is kiváltott ez a lehetőség. Hirtelen sokan érezték úgy, hogy még nem volt igazán lehetőségük kiragyogni a kórusból. Márpedig ha ez itt már tényleg az utolsó felvonás, akkor most kell emlékezetes alakítást nyújtania annak, aki a háború utáni, biztosan csökkentett létszámú társulat tagja akar maradni. Mindenkinek volt valami ötlete, hogy egy általa előadott magánszám vagy monológ mennyire feldobná a darabot, ráadásul a műszak is jól járna, hiszen a három rivaldafényből a másik kettőt addig nyugodtan le lehetne kapcsolni... Montgomery, Bradley, Patton és Hodges olyan megsértődős-hisztériázó-hízelkedő műsort adott elő Eisenhowernek, hogy egy vidéki színház vetélkedő primadonna jelöltjei tanulhattak volna tőlük.

Végül Eisenhower - sajátjai nagy megdöbbenésére - Montgomery javaslatát támogatta. Egyrészt, ha sikerülne megkerülni a Westwall-t, (amit a szövetségesek Siegfried-vonalnak neveztek), akkor az sok áldozattól megkímélheti őket. Másrészt az északi irányú támadással el lehetett foglalni a Londont lövő V-1 rakéták kilövőhelyeit is, amit az angolok érthetően erősen szorgalmaztak. Harmadszor pedig az angolokat is meg akarta békíteni egy kicsit, akiknek eléggé fájt, hogy alig egy hete Monty-t megfosztották a szárazföldi parancsnoki poszttól. Egy szó mint száz, szeptember 10-én jóváhagyták a forgatókönyvet és a színpadot - csak azt felejtették el megnézni, nem próbál-e már más is az épületben.

A szereplők 

A Jófiúk Társulata:
B.L. Montgomery, a direktor: Churchill róla adott jellemzését ("Rendíthetetlen a veszélyben, kérlelhetetlen a harcban, elviselhetetlen ha győzött") nehéz lenne akár cáfolni, akár tömörebben összefoglalni. Tehetségét a németek is elismerték, de azt is tudták róla, hogy alapos előkészítés nélkül nem vág bele semmibe. Rommel afrikai leleményességével egy bulldog kitartását és egy öszvér csökönyösségét állította szembe - működő kombináció, csak idő és tartalék kell hozzá.

L. Brereton, a repülő: Egy igazi íróasztal-katona. Papíron nagyon jó ötletei voltak, amik aztán minősített katasztófákba torkolltak, mint pl. a Ploiesti elleni támadás. Viszont minden kudarc után felfelé bukott, míg az 1. Szövetséges Ejtőernyős Hadsereg parancsnoki székében találta magát. Sokak életébe került, hogy a háborút csak jelentésekből ismerte.

J. Gavin,
M. Taylor,
a mázlisták: Az amerikai ejtőernyős hadosztályok parancsnokai. Mindketten profik a saját területükön és ezt a távolról sem a forgatókönyv szerint zajló előadáson is bizonyították. Ráadásul szerencséjükre az utolsó felvonásra nekik már csak statiszta szerepet szántak, így a kudarc után nekik kellett a legkevésbé magyarázkodniuk.

R. Urquhart, a peches: Ha valaki 43 évesen "ejtőernyősként" (haha) kerül egy harcoló elitalakulat élére, túl nagy termetű az ugrásokhoz, ráadásul légibeteg lesz a repülőgépen, annál érthető, ha lámpalázas az első komoly fellépés előtt. Az 1. (Brit) Ejtőernyős Hadosztály kimaradt a normandiai bevetésből, de Urquhart az összes gyakorlást, kiképzést végigcsinálta az embereivel, hogy kivívja megbecsülésüket - a hollandiai harcok bizonyították, hogy nem hiába. Arnhem előtt, mikor két vitorlázógép az utolsó pillanatban megsérült, ragaszkodott hozzá, hogy bármit át lehet csoportosítani az első hullámból, kivéve a páncéltörő ágyúkat - valamit sejthetett. A sors iróniája, hogy végül pont az ezeket szállító gépek vesztek oda.

J. Frost, a tragikus hős: A megfelelő ember a megfelelő helyen. A brunevali rajtaütés parancsnokaként (egy kis ejtőernyős kommandóval még 1942-ben elcsórta a németek féltve őrzött Würzburg radarját - ez is megérne egy posztot) már bebizonyította, hogy "apróbb nehézségek" nem akadályozzák meg a feladata végrehajtásában, nem csoda, hogy az ő embereinek kellett volna feltenni a koronát a sikerre. Nem rajta múlt, hogy az első szövetséges tankokkal végül nem Arnhemben, hanem csak 1945. márciusában, az obermassfeldti hadifogoly-kórháznál találkozhatott.

S. Sosabowski, a kellemetlen: Az 1. Független Lengyel Ejtőernyős Dandár parancsnokának a képességeit senki nem vonta kétségbe, de finoman szólva nem tartották társulati embernek. Ha valami nem tetszett neki, beszólt akár a rendezőnek, akár a kollégáknak. Mivel a kudarc után egyértelmű volt, hogy kritikái nagyrészt jogosak voltak, tiszta sor, hogy az elsők között mozdították el a posztjáról. Hiába, mindannyian tudjuk, mi jár annak, akinek igaza van.
 

B.G. Horrocks, a majdnem megmentő: A XXX. hadtest parancsnokaként az ő feladata lett volna egy huszáros rohammal átszáguldani fél Hollandián és értelmet adni a hídfőkért folytatott harcoknak. Frost utólag azt mondta, hogy mindennél jobban fájt nekik, hogy úgy érezték, a saját bajtársaik hagyták cserben őket, miközben ők sokkal többet tettek, mint amit vártak tőlük. A vereségért sokan őt - és csapataitt - hibáztatták, amiben igazuk is volt, de nem az egy hét alatt mutatott teljesítménye miatt.

A Váratlan Vendégek Színjátszókör:

von Rundstedt, a nagy öreg: Kinevezték, kirúgták, újra kinevezték. A német hadigépezet élő legendája, aki még azt is túlélte, hogy június 6-án kerek-perec megadást javasolt a Führernek. Szeptemberben alig egy hete maradt a teljesen szétesett német erők ráncba szedésére, de ez is elég volt.

Model, a tűzoltó: Itt már jártunk egyszer! - mondhatta a B hadseregcsoport új parancsnoka, aki 1940-ben pont errefelé vendégszerepelt akkori társulatával, persze még csak néhány szavas második alabárdosként. Azt tartották róla, hogy képes egy teljesen széteső előadást is megmenteni, de maga sem gondolta, hogy ezt majd pont itt kell ismét bebizonyítania.

Student, a főnyeremény: Mint a többiek, ő is egy kis lazulásra számított, némi olvasópróba, ismerkedés az új kollégákkal, ilyesmi. Aztán pillanatok alatt kiderült, hogy ő az egyik dzsóker a társulatban, elvégre nálánál ki tudná jobban, hogyan lehet a hasonszőrű konkurrenciával a legjobban kitolni?

Bittrich, a meglepetés: Hiába mondták többen is előzetesen a Jófiúknak, hogy az ő nevét is látták a színlapon, nem vették komolyan, és ez hiba volt. Páncélosainak köszönhetően az ostrom végén Arnhemben leginkább romkocsmát lehetett nyitni, de Bittrich nem ezzel okozott meglepetést, hanem a Waffen SS Obergruppenführerétől - mondjuk így - nem várt viselkedésével. Szeptember 22-én az angoloknál már minden lehetséges helyet elfoglaltak a sebesültek, amikor valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy fegyverszünetet kellene kérni a németektől és az ő gondjaikra bízni a sebesülteket. Csak azért nem kezdte el senki a térdét csapkodni a röhögéstől, mert átlőtt kéz vagy láb esetén ez piszokul fájdalmas, de végül jobb ötlet híján elindult egy küldöttség. Legnagyobb meglepetésükre megkapták az engedélyt és Bittrich becsületszavát a korrekt ellátásra, így kb. négyszáz sebesültet (valamint az addig az angoloknál ápolt német sérülteket) átszállították a német hadikórházba. A harcok után természetesen megjelent a Gestapo és más Nagyon Éber Hazafiak, akik elkezdték kiválogatni a foglyok közül a "további ápolásra nem szorulókat". Bittrich éktelen botrányt csapott, amikor tudomást szerzett a dologról mondván, hogy majd ha ők is megszerzik a Lovagkeresztet a tölgyfalombokkal, akkor megmásíthatják az ő adott szavát, addig viszont keressenek egy puskát, vannak ötletei, hogy hol védhetnék sürgősen a Vaterlandot.

Bakiparádé

Végül is egyheti harc és több mint tizenötezer halott és sebesült árán az angol 21. hadseregcsoport beszerzett magának újabb 200 kilométernyi védendő frontvonalat egy sehová sem vezető út két oldalán. Azt szokták mondani, hogy a vereségnek soha nincs gazdája, itt viszont olyan mennyiségű pancserkedés történt a szövetségesek részéről, hogy abból mindekire jutott. Következzen egy válogatott bakiparádé, avagy hogyan szúrjunk ki a legjobban magunkkal:

1. Hagyd futni az ellenséged!
Szeptember 5-én a 15. német hadsereg 60 ezer embere már az angol vagy amerikai fogolytáborokról hallott pletykák kitárgyalásával volt elfoglalva a Schelde torkulatánál, amikor megérkezett Rundstedt parancsa, hogy azonnal sipirc haza, törjenek ki. Tekintve, hogy az angolok akkor éppen autóversenyt játszottak és a menekülési úttól csak pár kilométer választotta el őket, a katonák elindultak ugyan, de a legkevésbé sem hittek a sikerben. Csakhogy Horrocks tankjai megálltak egy kicsit pihenni, amolyan ej, ráérünk arra még stílusban és a 15. hadsereg szépen elballagott a Meuse vonalára. Rundstedtnek így lett plusz hatvanezer embere, Horrocks pedig egy héttel később már hiába bánta az elszalasztott lehetőséget.

2. Ne használd a legjobb lapjaidat!
Az, hogy a nyugati front sikereinek az egyik kulcsa a szövetségesek légifölénye volt, az olyan közhely, hogy egy műveltségi vetélkedőn még az ezer forintos kérdéshez is kevés lenne. A rendkívül megfontolt Brereton is tudta ezt, de tartott tőle, hogy a sok össze-vissza repkedő vadászbombázó esetleg összezavarná az ejtőernyősöket szállító kötelékeket, ezért megtiltotta a belgiumi repterekre települt angol vadászbombázóknak a felszállást, amíg a ledobások zajlanak. A ködös angliai idő miatt viszont a további hullámok késtek, az viszont nem jutott eszébe Breretonnak, hogy a: lehet, hogy Hollandiában jó az idő, b: ha úgy sem jönnek a vitorlázógépek, akkor esetleg fel lehetne engedni a vadászokat. Ennek eredményeként azok a Typhoon vadászbombázók, amelyek rakétái alig egy hónapja még a frászt hozták a német harckocsizókra, most békésen ácsorogtak a repülőtereken, miközben Bittrich tankjai éppen darabokra szedték az angol ejtőernyősöket. A vadászok végül csak az evakuálásra kaptak bevetési engedélyt, addig a Luftwaffe uralta az eget.

3. Pocsékolj!
Mivel kevés volt a szállító- és vitorlázógép, a három hadosztály ledobását három napra húzták szét. Ez azonban nem akadályozta meg Browningot abban, hogy az 1. Ejtőernyős Hadtest parancsnokságát már az első napon áttelepítse Nijmegen mellé, 38 (!) szállítógépet elvonva ezzel Urquhart embereitől. Ez egy fél ezrednyi embert jelentett, akikkel - talán - sikerült volna megtartani a kapcsolatot a hídnál rekedt Frost és a főerők között.

4. Nem vak - bátor!
Az Ír Gárda parancsnoka, J.O.E. Vandeleur aligha szánta humornak, amikor azt jelentette, hogy "két tank szélességben sikeresen áttörtem a frontot". (Ő az, akit Michael Caine alakított a filmben és mindenki csak Joe-nak hívott, pedig ez csak betűszó volt. Igaz, hogy az Evelyn - az E - elég hülyén hangzott volna.) A később csak Hell's Highway néven becézett út azon kívül, hogy keskeny volt, ráadásul vagy kiemelkedett a környező polderekből vagy szép, bokros erdősávok szegélyezték, a környező német csapatok legnagyobb örömére. Student maga elég megrökönyödve nézte ezt a haditervet - ő 1940-ben azért választotta inkább a kockázatosabb megoldásokat, mert ezt az utat egyértelmű csapdának tartotta.

5. Ne hallgass senkire!
A holland ellenállás számtalan formában próbált segíteni a szövetségeseknek, nem utolsó sorban hírszerzési információkkal. Az angolok azonban egy korábbi kudarc miatt (amikor egy beépült árulónak köszönhetően egy teljes ügynök-különítmény egyenesen a Gestapo karjaiban landolt) az egész holland mozgalmat megbízhatatlannak tartották és igyekeztek figyelmen kívül hagyni még a helyszínen is a felajánlott segítséget. Az amerikaiakban nem voltak ilyen előítéletek és akár Eindhoven elfoglalásánál, akár később, a német ellentámadások kivédésénél erősen támaszkodtak a hollandok nyújtotta információkra.

6. Ne bízz még a sajátjaidban sem!
A holland információk mellett légifotók is Browning rendelkezésére álltak, sőt az angolok az Ultra révén megfejtett német üzenetekből pontosan tudták, hogy Bittrich páncélosai is környéken lebzselnek. Csakhogy előjött a régi hírszerzői reflex: ha megtudják, hogy mi tudjuk, akkor keresni kezdik, hogy honnan tudjuk és akkor már nem fogjuk tudni. Ezért aztán a bevetésre indulóknak a hírszerzés csak olyan homályos utalásokat tett, amikből joggal gondolhatták, hogy nem lesz nehéz dolguk.

7.Le a kütyükkel!
Talán az egész hadművelet legismertebb "kudarcfelelősei" az angol ejtőernyősök nem működő rádiói. Ezek nélkül egy létszámhátrányban lévő, szétszórt alakulat sorsa meg volt pecsételve. A tervezésnél nem vették számításba, hogy az ejtőernyősök normál harcászati rádiói csak néhány kilométeres hatósugarúak, ráadásul ezek sem működtek megfelelően. A vadászirányítókkal kapcsolatot tartó VHF rádiót rossz frekvenciára hangolták, így az sem működött. Az alternatív megoldásokat pedig nem használták ki, pedig voltak. Egyrészt a ledobott haditudósítók rádiói működtek. Másrészt, bármilyen hihetetlen is, de a holland ellenállásnak volt egy élő telefonvonala Arnhem és a már felszabadított déli rész között - csak ehhez bízni kellett volna bennük.

8. Hidd el amit el akarsz hitetni!
A kudarc legfőbb oka mindezek ellenére az a tévhit volt, hogy a német hadsereg már az összeomlás szélén áll és csak egy utolsó lökés kell neki. Ha valóban ez lett volna a helyzet, akkor nem jelentett volna gondot a több napig tartó légiszállítás, a harckocsizókat nem támadták volna percenként oldalba a nadrágszíj szélességű úton, és Karácsonyra tényleg mindenki hazamehetett volna a családjához, Londonba, New Yorkba vagy éppen Berlinbe. Ezért megérte vállalni a kockázatot, ami ezzel a feltételezéssel nem is tűnt olyan nagynak. Így viszont csak újabb bizonyítékát szolgáltatta a régi igazságnak, hogy a saját parancsnoksága ellen egyetlen katona sem tud védekezni.