Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ami engem illet, amennyire vissza tudok emlékezni, zsenge gyermekkorom pályaválasztási elképzelései között (a szinte kötelező kovboj, villamosvezető és űrhajós után közvetlenül) előkelő helyen szerepelt a vérszomjas kalóz. Kismy mai posztjában egy olyasvalakiről olvashatunk, akinek (velem ellentétben) össze is jött a dolog; igaz, közel 400 évvel ezelőtt.


Amióta az ember kitette a lábát – pontosabban a hajóját – a tengerekre, kalózkodás azóta létezik. Hiszen nincs élvezetesebb dolog, mint gondtalanul hajókázni a kék tengeren, a kék ég alatt (jó, ez egy kis idő után már unalmas), és minden velünk szembe jövő hajóra lecsapni, kifosztani, elsüllyeszteni – már persze, ha az kisebb és gyengébb nálunk. Tudunk főniciai, görög és római kori kalózokról (Pompeius Magnus és Iulius Caesar is összeakadt velük), fosztogatták a Hanza hajóit (Claus Störtebeker és Michel Godeke neve lehet ismerős). A legismertebb félszemű és féleszű tengerjárók azonban a XVII.-XVIII. század fordulóján szelték hajóikkal a habokat a világtengeren.

Közülük is „kiemelkedik” Jean-David Nau, alias François L’Ollonais, a talán valaha élt legvérengzőbb tengeri rabló. Pontos születési idejét nem ismerjük, de sacc/kb 1635 környékén jött világra a művésznevét adó Sables d’Olonne régióban, a későbbi karibi népesség legőszintébb bánatára. Már egészen fiatalon a Karib-szigetekre került, ahol pár évet inaskodott, majd megismerkedett pár zord modorú, ámde igen impulzív személyiségű „bukanér”-ral.

A „bukanér” kifejezés francia eredetű (boucan – nyárson sütés; „boucanier”), és a Hispaniola (ma Dominikai Köztársaság és Haiti) szigetén kóborló, javarészt vadbivalyokra és disznókra vadászó embereket jelentette. Nevüket onnan kapták, hogy az elejtett állatokat az arawak indiánok módszerével, nyílt tűzön sütötték/pácolták. Miután számuk egyre nagyobb lett, a spanyol hatóságokat egyre jobban idegesítette jelenlétük, míg végül megpróbálták őket kiűzni a szigetről. Miután ez nem sikerült, inkább az állatokat irtották ki… A bukanérok pedig a vadbivalyokról átszoktak a hajókra.

Nos, az ifjú Jean-David (vagy François), csatlakozva újdonsült barátaihoz, hamar magába szívta későbbi élete alapvetéseit: mindenki, aki spanyolul beszél, spanyolos hangzású neve van, netántán a korabeli Real Madrid drukkere, az csak rossz ember lehet, lehetőleg megfosztandó minden pénzétől, és ha már ott vagyunk, akkor az életétől is.

A húszas évei közepén járó L’Ollonais a bukanérokkal jutott el Tortugába, amely ekkor a karibi térség tengeri és egyéb rablóinak gyülekezőhelye volt. Itt megismerkedett a hely (fél)hivatalos kormányzójával, Monsieur de la Place-szal, aki fantáziát látott a fiatal, ámde annál lelkesebb férfiban. Átadott neki egy kisebb hajót, hogy használja, ahogy tudja. L’Ollonais tudta, mit kell tennie. Pár év alatt olyan – lássuk be: kétes – hírnévre tudott szert tenni, hogy a bájos „Fléau des Espagnols” (a spanyolok ostora) névvel illették. Ez persze nem csak előnyt jelentett. Egy alkalommal hajótörést szenvedett Campeche környékén, legénységével sikerült partra vergődnie, azonban hamar kiderült, hogy kik is ők. A helyiek pedig (kihasználva a kalózok befürdését) alaposan megruházták őket – maga L’Ollonais is csak úgy tudott életben maradni, hogy társai hullái közé/alá rejtőzött.

Tortuga szigete Hispaniola északi partjainál fekszik, jellegzetes alakjáról (=teknősbéka) kapta nevét, amelyet még Kolombusz adott neki. Magas sziklapartjai, zátonyai lehetetlenné teszik a kikötést, csupán egyetlen helyen lehetett megközelíteni a partot. A legelső tengeri fosztogatók azonnal rájöttek, hogy ideális támaszpontjuk lehet a későbbiekben. Az első kalózvezér, aki tábort vert a szigeten Belain d’Esnambuc volt, de igazi bukanérbázissá honfitársa, Jean La Vasseur tette, aki megépítette Rocher erődjét (=Fort de Rocher). Ő maga lett az első kormányzó, majd Chevalier de Fontenay követte a poszton. Innentől kezdve a sziget kormányzója Franciaország félhivatalos képviselője volt, minthogy hivatalosan csupán a Francia Nyugat-Indiai Társaságot képviselte.

L’Ollonais legnagyobb zsákmányát 1667-ben szerezte. Ez évben mintegy ötszáz bukanért gyűjtött maga mellé, és egy több hajóból álló flottával indult portyázni. Tortugából indulva (zsákmányra éhesen) Észak-Hispaniola felé hajóztak. Az első áldozat egy spanyol áruszállító hajó volt. A röpke háromórás lövöldözés után a hajó megadta magát, a kalózokra hagyva rakományát, 120.000 font (kb. 54 tonna) kakaót, úgy 40.000 spanyol aranyat és néminemű arany- és ezüstékszert, csak úgy apróságnak. A hajót L’Ollonais visszaküldte Tortugába, míg ő tovább hajózva egy másik spanyol hajóval csapott össze, melynek legénységét szintén a hullámsírba küldte, a poggyászt – 7000 font (3 tonna) puskaport, fegyvert és 12.000 spanyol aranyat – pedig jó érzéssel használta föl.

A fellelkesült L’Ollonais szövetséget kötött a hozzá hasonló természetű Michel de Basque kalózkapitánnyal, és közösen indultak Maracaibo városa felé, menet közben kardjukat és fogukat fenve az ott rájuk váló sokféle örömre. L’Ollonais embereivel legyőzte a várost védő erődöt, majd megrohanták magát a települést. Ami ezután következett, az távol áll a ma oly népszerű Captain Sparrow-féle imidzstől. Első körben kifosztottak minden épületet, amit lehetett – házakat, palotákat, templomokat – majd a környező erdőkbe menekülők után eredtek. Mintegy 20.000 spanyol arannyal, megszámlálhatatlan állattal, vagyontárggyal – és húsz fogollyal tértek vissza.

A férfi foglyokat kínpadra vonták, és a kalózok – vezérüket követve – a legelképesztőbb kínzásokkal próbáltak információhoz jutni az elrejtett kincsekről. Mivel a spanyolok nem hajlottak a beszédre, L’Ollonais előrántotta kardját, és a szó legszorosabb értelmében miszlikre szabdalta az egyik foglyot. A megrémült foglyok azonnal elmondták, hogy szerintük hol rejtőznek társaik, de pechükre, mire odaértek, ott senkit nem találtak. A fentiek alapján senki számára nem lehet kérdés, hogy ezek után velük mi történt. L’Ollonais később sem ment a szomszédba kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzásokért. Kedvelt módszere volt – természetesen nem csak neki, hiszen beszédes melléknévvel rendelkezett kollégája, Monbars az Emberirtó („Exterminateur”) is, itt jobbra – az elfogottak végtagjait kötéllel szétfeszíteni, majd a szerencsétleneket botokkal, bambuszrudakkal ütni. Mondhatni mindennapos kínzás volt az „izzasztás”, amikor is kör alakban gyertyákat helyeztek a földre, majd a foglyokat ezek körül kellett futni, miközben a kalózok ütötték, vagy szurkálták őket. Sokszor égő kanócot dugtak áldozataik ujjai közé, és elevenen kezdték őket égetni.

L’Ollonaisról tudjuk, hogy egy alkalommal saját kezűleg fejezte le egy spanyol hajó teljes 90 főnyi legénységét, tevékenysége közben kéjes élvezettel nyalogatta véres kardját, míg máskor úgy próbált vallomást kicsikarni egyik foglyából, hogy annak szeme láttára vágta ki egy másik – természetesen élő – ember szívét, majd azt megetette vele. Ha egy foglya nem akart vallani, akkor gyakran kivágta annak nyelvét, és jóízűen elfogyasztotta. Sokszor alkalmazta (alkalmazták) az elfogott szerencsétleneken a fej köré kötött kötéldarabot kínzásként. Az áldozat homloka, feje köré egy rövid kötéldarabot kötöttek, melynek hurokszerűen kiképzett végébe egy rövid pálcát dugtak. A pálca forgatásával egyre szorosabbra tudták csavarni a kötelet az illető fején, míg végül az akkora nyomást gyakorolt a koponyára, hogy a szemek szó szerint majdnem kiugrottak üregeikből.

Miután Maracaibo több kincset nem tudott adni, a kalózok áthajóztak a hasonló nevű Maracaibo-tavon, és a szomszédos Gibraltár városát rohanták le. Az ostrom során elég sok embert vesztettek, így bosszúból több, mint egy hónapig maradtak a városban. El lehet képzelni, mi maradhatott a településből… Végül négy életben maradt fogollyal üzentek az elmenekülteknek, hogy ha nem akarják városukat porig égni látni, akkor fizessenek, de azonnal. A bevétel 10.000 spanyol arany volt. A távozó bukanérok ismét meglátogatták Maracaibót, és az oda visszatérő lakóktól az újabb fosztogatás és a vele együtt járó mindenféle élvezetek elkerülése érdekében 30.000 aranyat követeltek. Nos, az épp, hogy élő városiak alkudni próbáltak, végül 20.000 aranyban és 500 marhában kiegyeztek.

A sikeres „portya” hatására L’Ollonais a leghíresebb kalóz lett a Karib-tengeren. Hiába szerzett embereivel együtt 260.000 spanyol aranyat, ékszereket, selymet, és sokféle más dolgot, jó kalózhoz méltóan hónapok alatt sikerült elverni a bevételt italra, dohányra, valamint mindenféle színű és alakú könnyűvérű leányzóra.

Jut eszembe: a kalózok kedvenc rumpuncsa a „kill-devil” névre hallgatott, és olyan erős volt, hogy Modyford jamaicai kormányzó az alábbiakat írta róla: „A spanyolok nagyon csodálkoztak azon, miért van ennyi beteg mifelénk, miután azonban megismerték italaink erejét, még jobban csodálkoztak azon, hogy miért nem halt meg itt senki.”

Az új portyára induló L’Ollonais hasonló sikereket remélt, mint Maracaibónál. Nem véletlenül, hiszen most már 700 kalóz csatlakozott hozzá. A vitorla hajtotta hajók azonban gyakran nem oda mennek, ahová gazdáik szeretnék – nos, ez történt most is. A viharos szél a Hondurasi-öbölig sodorta hajóit, ahol csak apróbb falvak voltak. Persze L’Ollonais nem volt olyan ember, aki ettől kétségbe esett volna; ha ló, akarom mondani város nincs, akkor jó a falu jelszóval azokat fosztogatta lelkesen. Így, faluról falura vándorolva jutottak el Puerto Cavallo városába, amit módszeres alapossággal kiraboltak – foglyul ejtett lakosságából összesen ketten maradtak életben… Innen gyalog indultak a következő város, San Pedro felé. Annak kormányzója – értesülve a bukanérok közeledéséről – több alkalommal is támadást indított ellenük. A többszöri összecsapás során mind a kalózok, mind a spanyolok veszteségeket szenvedtek. Végül San Pedrót is megtámadták, de az időben elmenekülő lakók alig hagytak valamit a kalózoknak.

A fáradt, és az elmaradt bevételek miatt morcos kalózok a tengerpartra vonultak, ahol kénytelen-kelletlen halászatból próbáltak megélni (ó, te kegyetlen karibi Szűzanya!). A még kifosztatlan falvak azért biztosítottak némi szórakozást az embereknek, akik között L’Ollonais egyre mogorvábban nézett a jövőbe. Kalózai ugyanis csak akkor követték vezérüket, ha az megfelelő bevétellel látja el őket. Égi mannaként érte tehát a hír, hogy a közelbe érkezett egy 42 ágyús spanyol gálya, szinte tálcán kínálva magát a kifosztásra és elfoglalásra. A kiéhezett vérfarkashoz hasonlító L’Ollonais azonnal meg is támadta, és némi kardozással el is foglalta azt. Aztán az egészséges testmozgástól kipirult arcú, a rájuk váró töménytelen mennyiségű kincstől csillogó szemű bukanérok lemásztak a hajófenékbe. Hogy mi várta őket? Nos, tömény pofára esés. A gálya ugyanis már megszabadult rakományától, így a „kincs” néhány korsó bor, 50 vasrúd és némi papír volt.

L’Ollonais mérge határtalan volt, csakúgy, mint embereié. A vezér az összehívott tanácskozáson új célt javasolt, az eddig még meg nem látogatott Nicaraguát. A kincsek nélküli legénység egy részét azonban nem motiválta a bizonytalan jövő, és helyi munkanélküli segély hiányában a Tortugába való visszatérés mellett döntöttek. A „spanyolok ostora” nem is bánta, hogy megszabadult a felforgató elemektől, és maradék kalózaival nekiindult a Moszkitó-partnak. A baj azonban nem jár egyedül: hajójuk a De Las Pertas-szigetek közelében zátonyra futott, olyan mélyen a homokba fúródva, hogy a bukanérok mozdítani sem tudták. Végül saját kezűleg vágták maguk alatt a hajót, hogy a deszkákból egy újat építsenek.

A hajó építése igen lassan haladt, végül is a bukanérok inkább a hajók rongálásában és nem pedig építésében jeleskedtek. A források szerint 5-6 hónapig maradtak a szigeteken, teljesen magukra utalva, lévén a helyet csupán néhány kannibál indián törzs lakta, akik jóízűen el is fogyasztották L’Ollanais egyik emberét.

A könnyebb mozgás érdekében elindultak felfelé a Nicaragua folyón, hogy meglovasítsanak pár kenut a bennszülöttektől. Maga L’Ollonais is embereivel tartott, amit utóbb biztosan megbánt. Az ő bal- és minden karibi jószerencséjére belefutottak néhány darien indiánba. L’Ollonais-nak és embereinek fogalma sem volt, kikkel is találkoztak, így pisztolyaikat elsütve, kardjukat lengetve rohanták meg őket. A darienek azonban a környék legvadabb és legharciasabb indiánjai voltak, akiket a területet uraló spanyolok még jól felszerelt sereggel sem mertek megtámadni. Az indiánok végül legyűrték a kalózvezért, és élve tépték darabokra, majd testrészeit egyenként égették el. Nem tévedünk, ha kijelentjük: senki sem gyászolta. Még emberei sem, akik ekkor már azon töprengtek, melyikük lesz az előétel, illetve a főfogás az indiánok aznap esti menüjén.