Kismy barátunk (aki igen határozott léptekkel közeledik a blogszerkesztői státuszt jelentő második csillag felé) folytatja a tengeri rablókról elkezdett sorozatát, melynek mai részében arról a fazonról ír, akit nemes egyszerűséggel már azok a kortársai is Kalózkirálynak hívtak, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy túlélték a vele történt találkozást.



Minden idők egyik leghíresebb kalóza, sir Henry Morgan a viszonylag kimondható nevű walesi falucskában, Glamorganshire-ben született 1635 környékén. Papája a környékhez képest jól menő üzletet vitt: a mai Cardiff közelében fekvő, kevésbé kimondható nevű Llanrhymni község ura volt. A családi példa okán matróznak álló Morgan a tűzkeresztségen Hispaniolán esett át, ahová egy balszerencsésnek induló angol expedíció tagjaként érkezett. A sereget ugyanis visszapüfölték a birtokukhoz el nem ítélhető módon ragaszkodó spanyolok. Tartva az odahaza őket váró kínos és kényelmetlen kérdésektől, a támadók a hazavezető út helyett Jamaica felé fordultak – szintén spanyol gyarmat – és elfoglalták azt. Szó se róla, így könnyű megelőzni a kellemetlenségeket. Jamaica innentől kezdve stabilan angol fennhatóságú volt, kikötője (Port Royal) pedig biztonságot nyújtott az angol flotta és némely erre járó bukanér-hajó számára. Maga Morgan ezután, pár évig csupán tapasztalatokat gyűjtött, hogy a későbbiek legmenőbb kalóza legyen.

Történt ugyanis, hogy a Jamaicán tolongó bukanérok, kalózok, tengeri rablók és más hasonszőrű foglalkozást űzők szakszervezeti elnökét, nevezett Edward Mansfieldet 1665-ben fülön csípték a spanyolok, és a lehető legrövidebb úton kendertáncot járattak vele (más források szerint emberei (?) megmérgezték). A megüresedett bizalmi állást az ekkor már meglehetős tekintéllyel rendelkező Henry Morganre bízták, aki így a „Partok Testvéreinek Admirálisa” lett.

A „Partok Testvérei” vagy „Partvidéki Testvériség” névre hallgató kalóz-szakszervezet az 1640-es években alakult Tortuga szigetén, és a közös érdekvédelmet szem előtt tartó, kapitányaik és hajótulajdonosaik elnyomó, kizsákmányoló módszereit megunó bukanérok hozták létre, hogy (megfelelő osztályöntudattal fellépve) optimalizálják az egy főre jutó GDP-t.

Az így kialakult szövetség szigorú szabályokkal dolgozott. A belépő újoncoknak esküt kellett tenniük, hogy elfogadják a „Partvidéki Kódex” szabályait. Az aktuális rakomány-felderítő expedíciók indulása előtt taggyűlést tartottak, ahol közösen döntöttek a célról, és egyeztek meg a bevétel szétosztásáról, továbbá rögzítették a kárpótlások mértékét (elveszített végtagok, szemek, fogtömések, műkörmök, stb). A közös szervezeti és működési szabályzat ellen vétők némileg drasztikus, ámde jól bevált büntetést kaptak.

Nem, nem a tagsági könyvecskéjüket vették el, hanem levágták orrukat, fülüket. Ha pedig valaki visszaesően csalt, azt egyszerűen „partra tették”, ami a gyilkosságnak egy igen kifinomult és humánus formája volt: jobb esetben egy kulacs víz, egy muskéta és egy golyó társaságában a vétkest teleportálták egy lakatlan sziklaszigetre, ahol az illető nagy valószínűséggel igen hamar éhen halt.

Morgan „admirális” első haditette a kubai Santa Maria de Puerto Principe (ma: Camagüey) városának megtámadása volt. A kalózok áthajóztak a szigetre, majd nekiláttak a városig vezető 45 km-es gyaloglásnak. Néhány száz kalóz csörtetése a kubai erdőkben persze nem maradt észrevétlen, így Principe városvezetése elkezdte megtenni a védelmi intézkedéseket: kincsek elásása, néminemű torlasz építése, és gyorstalpaló lövészkiképzés.

Mire Morgan és emberei a város alá értek, ott már jelentős akadályok emelkedtek. A remek stratéga Morgan nem esett kétségbe, néhány tucat emberét harsány üvöltözésre utasította, hogy ezzel is lekössék a védők figyelmét, míg maga a többiekkel megkerülte Principét, és onnan rohanta meg. Az ellenállást pillanatok alatt letörték, ezután pedig lehetőség nyílt a közös kassza megtöltésére. A lakosokat a templomokban gyűjtötték össze, majd közölték velük, hogy addig nincs kaja-pia, míg az elrejtett kincsek elő nem kerülnek. A bukanérok mintegy két hétig üdültek Principe városában, és ez alatt az idő alatt alaposan visszavetették a település jövőbe vetett hitét.

Mint tudjuk, evés közben jön meg az étvágy, így a tele pénzeszacskókkal rendelkező kalózok rövid, de annál tartalmasabb lerészegedés után új célpontot kerestek. Morgan Puerto Bello (Portobello) városát szemelte ki magának. Nem véletlenül, Puerto Bello ugyanis ekkor az Újvilág harmadik legnagyobb városa volt (Havanna és Cartagena volt az első és második), rendkívül fontos kikötő, ahol a Perui Alkirályság felől érkező kincseket rakták a spanyol galeonokra.

Morgan – jó parancsnok módjára – maga indult feltérképezni a várost, és arra a következtetésre jutott, hogy a kulcs az azt védő erődök elfoglalása. Hogy meglepetést okozva tudjon támadni, ismét a gyaloglós módszerhez nyúlt: embereivel a Boca del Tora-öbölben szállt partra, és így közelítette meg a települést. Hiába volt egy éber spanyol, aki lövésével riadóztatni tudta a várost, a töketlen védekezés miatt a kalózok pillanatok alatt berobogtak a házak közé. Miközben az erődökben csilingelt a riadóharang, Morganék már a lakosokat terelték a Principében jól bevált templomokba. A vezér csak ezután fordította figyelmét az erődökre.

A kikötőtől nem messze álló San Geronimo erőd védői, a rohamra induló bukanérok számát meglátva jobbnak látták, ha meglengetik a kötélen száradó fehér (a barna színű rajtuk volt) alsóneműjüket. A jobban felszerelt Santiago erőd nehezebb falatnak tűnt. Morgan azonban nem hiába „admirális”, most is előhúzott egy remek ötletet. Több száz túszt, nőket, gyerekeket és apácákat (oké, jó esetben ők is nők) hajtott az erőd felé, közéjük, mögéjük állítva kalózait. Miközben a katonák tétován álltak, és nézték a közeledőket, Morgan egy másik csapatot indított csónakokban az erőd felé, akik gyorsan megmászták a falakat, majd jelet adtak társaiknak. Az ütközet nem tartott sokáig; az őrség tüzérparancsnoka annyira megalázónak tartotta vereségüket, hogy könyörgött a kalózoknak, lőjék le. Az egyik bukanér – áldott jó ember lévén – megkönyörült rajta, és kivégezte.

A város és az erődök sikeres elfoglalása után Morgan (szemtelenséggel kellően fölruházva) levelet írt don Augustin de Bracamonténak, Panama kormányzójának, melyben felkérte 100.000 arany kifizetésére, melynek átvétele után esetleg nem gyújtja fel a várost. A kormányzó nem kicsit lett bosszús, és 800 legjobb katonájával megindult Puerto Bello felé. A derék ember logisztikai zseninek nem volt nevezhető, így megfelelő ellátmány hiányában katonái harci kedve igencsak megcsappant, mire elérték a várost. Csatáról így persze szó sem lehetett. A két fél három héten át alkudozott, míg végül megegyeztek. Morgan és bukanérjai a városban összeszedett kincsek mellé 4.000 aranyat, 40.000 ezüstpesót, valamint 43.000 pesó értékű ezüst- és aranyrudat kaptak.

Nem csoda hát, hogy Morgant emberei és a Port Royalban élő bukanérok hősként ünnepelték. Személyét immáron nem lehetett figyelmen kívül hagyni, híre Európába is eljutott, ahol az angliai spanyol követ levélben követelte letartóztatását, illetve a rablott holmi visszaszolgáltatását.

A temperamentumos fiúk hamar a seggére csaptak a rablott aranynak, és nemsokára harsányan dörömböltek admirálisuk ajtaján az újabb kalandot követelve. Morgan egy újabb nagyvárost nézett ki magának célpontul: Cartagenát. A célpont, illetve a vezér varázsa közel 700 kalózt és 10 hajót gyűjtött a közös lobogó alá. A hajók közt volt Őfelsége Oxford nevű fregattja, amit az angol kormány kifejezetten kalózhajónak küldött a Karib-tengerre. Morgannak tetszett a dolog (no és a hajó is), nem csoda hát, ha admirálisi zászlaját is erre vonta fel.  

Pechjére, ugyanis a rájuk váró nagy kalandtól és némi elfogyasztott jamaicai rum hatására

a hajón lévő bukanérok lövöldözni kezdtek. Egyikük különösen jól célzott, és telibe kapott egy puskaporos hordót. A bekövetkező tűzijátékot el lehet képzelni: a hajó elsüllyedt, vele együtt 350 kalóz távozott huzamosabb időt búvárkodással tölteni. Maga Morgan megúszta a robbanást és az úszást is, de a hatalmas emberveszteség miatt le kellett mondani Cartagenáról.  

Másodcélpontként a szintén gazdag Maracaibo (peches egy hely, ismerjük azért el!) városát szemelte ki. A rajtaütés sikerült, kalózaink már épp hajóik fenekébe rakodták a zsákmányt, mikor a zsák alakú Maracaibo-öböl bejáratához megérkezett don Alonso del Campo, a nyugati-indiai spanyol hajóhad parancsnoka és flottája, hogy megakadályozza Morgant a távozásban.

Talán az ezt követő ütközet mutatja be leginkább Morgan zsenijét. A kalózvezér egyik hajóját gyújtóhajóvá alakíttatta át, ágyúk helyett farönköket helyezett a lőállásokba, valamint a legénységet is ruhába burkolt ágakkal pótolta. A puskaporral, és mindenféle éghető anyaggal megrakott hajót pedig nekivezette a spanyol admirális vezérhajójának, a 142 tonnás Magdalénának. Az utolsó pillanatban meggyújtott kanócok az ütközés pillanatában robbantották be a lőport, felgyújtva a másikat. A megriadt spanyolok kapkodni kezdtek, minek következtében másik hajójuk zátonyra futott, a harmadikat pedig Morgan foglalta el. A csatát megnyerték a bukanérok, a háborút azonban még nem: útjukat állta az a hatalmas erőd, amely az öböl bejáratát védte.

A frontális támadás helyett Morgan megint a furfanghoz nyúlt. Embereit fényes nappal, fegyveresen, némi ágyúval felszerelve ladikokon, kisebb hajókon az erőd szigetére szállította. Az őt immáron kellőképpen respektáló spanyolok attól tartva, hogy szárazföldi támadást készül indítani, minden csapatukat és fegyverüket az erőd szárazföldi oldalára összpontosították. Morgan azonban a sötétség leszállta után kalózait visszavitte hajóikra, majd felszedte a horgonyt, és angolosan távozott a báván néző spanyolok orra előtt.

A történetet némiképp kiszínezve olvashatjuk Rafael Sabatini: Blood kapitány viszontagságai c. regényében, amiben a fenti sztorit lenyúlva, saját hősét ékesíti vele. A kapitány kalandjaiból pedig film is készült a kalózosan sármos Errol Flynn, és a bűbájos Olivia de Havilland főszereplésével:

A hírnevével immáron az egeket verdeső Morgant nem túl jó hírek várták Jamaicán. Az európai spanyol tiltakozás hatására sir Thomas Modyford kormányzót utasították, hogy egy darabig állítsa le a bukanérok akcióit. Maga Morgan visszavonult birtokára – saját részesedését ugyanis több, mint 300 hektár föld vásárlására fordította – és háttérbe húzódva várta a vihar elültét. A Partok Testvérei azonban nem törődtek olyan aprócska dolgokkal, mint a nemzetközi politika, és miután ismét könnyelmű módon elszórták vagyonukat rumra, borra, sörre, nyárson sütött ökörre, cápauszonyra, valamint barna, fekete, fehér és egyéb színű leányzókra, ismételten jelentkeztek vezérüknél a következő kaland ötletével.

Morgant segítette, hogy a spanyolok a Karib-tengeren már nem voltak annyira békepártiak, és változatlanul folytatták üzelmeiket. Végül az „admirális” magától a kormányzótól kapta meg utasításait és kalózlevelét, hogy csapjon le minden spanyol hajóra, ami csak a keze ügyébe kerül.

A „kalózlevél” igen fontos kelléke volt a korszaknak. Tulajdonképpen ez választotta el a „privatért” a kalóztól. A kalózlevél hivatalos dokumentum volt, melyet az uralkodó, a kormány, vagy annak képviselője adott ki. Tulajdonosa felhatalmazást kapott arra, hogy anélkül elfoglalhassa az ellenséges nemzet kereskedelmi hajóit, hogy kalózkodással vádolnák. Nevüket onnan kapták, hogy nem a flotta egységei, hanem magán („private”) hajók látták el azt a feladatot. Hamarosan már nem csak a hajó, hanem legénységük is erre a névre („privateer”) hallgatott.

Az abszolút nem szívbajos Morgan most „kincses Panama” városát szemelte ki magának, ez volt ugyanis a központja a dél-amerikai spanyol kereskedelemnek. A bukanérok a Chagres folyón felfelé haladtak, hajóikról átszálltak kenukra, majd gyaloglásra kényszerültek. Izzasztó túra lehetett nyakig felfegyverezve kóvályogni a mocsarakban, miközben az ember még az ellátmányt is cígöli, és a susnyából az indiánok lövöldöznek éjt nappallá téve. Nem csoda, hogy a támadók száma alaposan megcsappant, mire „kincses Panama” kapui elé értek.

A helyi kormányzó, don Juan Perez de Guzman persze értesült jöttükről, és alaposan felkészült. Összevonta az összes elérhető katonát a környékről, így több, mint 2.000 emberrel – köztük 400 lovassal – rendelkezett. Morgan, aki azonnal átlátta a dolgot, régi ötletéhez nyúlt: csapatainak egy részét kerülésre küldte, és elfoglalt egy dombot a spanyolok oldalában. Közben a védők is támadásba lendültek, de a közelharcban sokkal jobb bukanérok visszaszorították őket. A leírások szerint a csata végén a síkságot halott és haldokló spanyol katonák borították. A kormányzó a vesztett ütközet ellenére sem adta föl, az előrelátóan hajókra rakott kincseket most kivitette a nyílt tengerre, és aláaknázta a várost is.

A győzelemtől fellelkesült kalózok lelkesen rohantak be az üresen álló városba, mikor az utóvéd szerepét betöltő katonák meggyújtották a kanócokat. A robbanást kilométerekre is hallani lehetett, Panama pedig hatalmas lángokkal égett. Másnap reggelre csupán a kevéske kőépület maradt épen, a kalózok pedig kincsek nélkül maradva, vöröslő fejjel a város környékén bujkáló lakosokra vadásztak. Nem is jártak rosszul, végül igen nagy mennyiségű kincset gyűjtöttek össze (200 öszvért pakoltak meg velük), melyet megfeszített munkával visszaszállítottak a hajóikra. Csak odahaza derült ki, hogy ami a panamai őserdőben soknak tűnt, az valójában nem is annyira az. Az osztozkodásnál állítólag 15 arany jutott egy-egy bukanérra… Az optimista verzió szerint azért, mert rengeteg ember közt kellett megosztani, a rossznyelvek szerint maga Morgan lovasította meg a zsákmány legnagyobb részét.

Legalábbis ezt írta le Alexander Olivier Exquemelin „The Buccaneers of America” című könyvében. Exquemelin igen jól ismerte a kalózokat, lévén maga is az volt. Fiatalon, a francia Nyugat-Indiai Társaság alkalmazottjaként került Tortugára, ahol kb. 1670-ig dolgozott a cégnek. Ekkor úgy döntött, hogy ideje izgalmasabb foglalkozás után néznie, így bukanérnak állt, és a hajóorvos tisztét töltötte be. Többek közt szolgál L’Ollonais és Morgan alatt is. Élményei alapján írta meg kora bestsellerét, a fentebb említett művet. A könyv népszerűségére jellemző, hogy egy éven belül több kiadást is megért.

Amikor megjelent, egy példányt magának Morgannek is elküldtek, aki a könyvben foglaltak ellen egyáltalán nem tiltakozott, csupán azt kérte, hogy javítsák a hibát: ő nem kalóz, hanem privatér. Miután ez nem történt meg, beperelte a kiadót, és a sajtópert meg is nyerte: 200 fontot kapott.

Morgan emberei egy részével visszatért Port Royalba, ahol a kormányzó személyesen köszönte meg neki tevékenységét. A spanyolok korántsem voltak ennyire hálásak, heves tiltakozásuk most már kifejezetten zavarta Londont. Először a jamaicai kormányzó bukott bele a diplomáciai bonyodalomba, de a legkatolikusabb király és udvara továbbra is követelte Morgan fejét, akit végül kénytelenek voltak letartóztatni, és visszaszállítani Európába. A sors fintora, hogy az utat a Welcome nevű hadihajón tette meg… Morgant két évig tartották fogva, de ügye sosem került bíróság elé. Egész egyszerűen nem akadt bíró, aki ítélkezni mert volna fölötte. Végül nem, hogy eltélték volna, hanem kitüntetéssel zárta angliai kalandját: 1674. január 22-én II. Károly lovaggá ütötte, egyúttal Jamaica alkormányzójává nevezték ki.

1676-tól kezdve Morgan visszavonult a kalózkodástól, alkormányzói feladatait végezte, illetve birtokán gazdálkodott – valamint ivott, mint a gödény. Bár állandó összetűzései voltak a kormányzóval – Lord Vaughnnal –, munkáját lelkiismeretesen végezte. Ő építette ki Port Royal erődrendszerét, valamint megszabadította a szigetet volt harcostársaitól – bukanérjai választhattak: vagy távoznak, vagy felkötteti őket Jamaica közismert kivégzőhelyén a Gallows Pointon. És továbbra is ivott, mint a gödény.

1682-ben lemondott hivataláról és visszavonult a közélettől. Ezután azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett: ivott, mint a gödény. Szervezete nem is bírta sokáig. A világ valaha volt legnagyobb kalóza 1688. augusztus 25-én halt meg, kollektív bánatot okozva ismerőseinek és Port Royal kocsmárosainak. Albemarle hercege állami temetést rendelt el számára, testét a King’s House-ban ravatalozták fel, a temetés napján az erődök díszsortűzzel búcsúztak tőle.