Mai posztunk két szempontból is mérföldkő itt, a Lemilblogon.

Először is: Gloria Mundi személyében az első női szerzőnket üdvözölhetjük körünkben. Glória (én már csak ilyen ékezetesen írom, ha nem a teljes nickjén hivatkozom rá) haladó blogger; figyelmetekbe ajánlom, hogy az idei Goldenblog verseny kult-szórakozás kategóriájában a Szex/csaták annó blogja a negyedik lett, de látni fogjátok, hogy komolyabb témák sem állnak távol tőle.

A másik szempont a téma: eddigi, közel négyszáz posztunk egyike sem érintette az inkvizíciót, még kevésbé a portugál változatát, pedig ennek az intézménynek (a  nyilvánvaló vallástörténeti vetületén kívül) bizony több olyan vonatkozása is van/volt, amelyek bennünket, hadtörténeti és rendvédelem-históriai érdeklődésűeket a monitorok elé szögeznek olvasásuk közben. 

Mindannyiunk nevében üdvözlöm tehát Glóriát, tőletek pedig azt kérem, hogy - a katonákra oly jellemző udvariasságon túl - ne kíméljétek: kommenteljétek félholtra a szerzőt :-)

tiboru

Ködoszlatás: mi az az inkvizíció, és miért utáljuk?

Ha az Inkvizíciót emlegetjük (érdekes módon ezt úton-útfélen elég sokan megteszik), általában a spanyolokra gondolunk, vörös köpenyes főpapokat, meg autodafét látunk magunk előtt, ahol tömegesen égetik el az eretnekeket, kínzások képe villan be, és kevés kivétellel örülünk, hogy ez a „középkori” intézmény mára kiment a divatból. (Mindig vannak persze ellendrukkerek, akik újra bevezetnék.)

Mivel ilyen gyakran hozzuk szóba ezt a nemes (sőt, "szent") institúciót, úgy gondoltam, érdemes lenne az ezerszer ismételt sztereotípiákon túllépnünk, és közelebbről megvizsgálnunk a témát. Kérdés lehet, hogy jön ez a lemilhez, amely bevallottan had- és rendvédelemmel foglalkozik, nem pedig egyháztörténettel … Nos, az inkvizíciót nyugodtan tekinthetjük rendvédelmi szervnek, aminek a korabeli politikusok, egyházi emberek, de legfőképpen maguk az inkvizítorok tekintették: hisz nem volt más, mint egyfajta politikai-vallási, legfőképpen pedig gondolatrendőrség, annak is a legundokabb fajtájából. Mivel természetesen nézegettem a wikipedia magyar nyelvű inkvizíciós szócikkét, és annak szerkesztői vitáját (naná, hogy ez nem békés téma, érdemes belenézni), itt és most leszögezem, hogy rám aztán nem jellemző a világnézeti semlegesség, és lesznek az inkvizíciót erősen elítélő kiszólásaim, bár ezt egy lemil-poszt esetében, gondolom, nem kell külön hangsúlyozni.

Az inkvizíció főnév a latin inquirere=vizsgálni igéből ered, lánykorában tehát az inquisitio nem jelentett többet, mint egyszerű vizsgálatot, bár igazán ártatlan lányka azért nem volt soha. A ma ismert fogalom az inquisitio haereticae pravitatis, vagyis az eretnek eltévelyedés kivizsgálása kifejezésből származik. Az inkvizíció jelenthet egyházi törvényszéket is; a további szőrszálhasogatástól eltekintenék.

A mások lelkében, lelkiismeretében, vallásos meggyőződésében való kutakodás iránti olthatatlan vágy bizonyos keresztényekben már a IV. század óta ott lobogott, vagyis alig hagytak fel az üldözésükkel, mindjárt ők szerettek volna üldözni valakiket. (Igaz, rendes népmese sincs üldöző és üldözött nélkül, sőt, párkapcsolat se; akkor vallás ugyan miért lenne?) Üldözni pedig azt érdemes ugyebár, aki másképp gondolkodik, mint a fősodor vagy a főmufti. Mert az veszélyes. Sose lehet tudni, mikor lesz belőle új egyház- vagy pártalapítás, esetleg totális rendszerváltás, akkor meg miből fog élni a régi elit? És egyáltalán: életben hagyják-e?

A katolicizmus államvallássá változása óta mindig rossz szemmel nézte a vallási eltévelyedést (értsd: az aktuális tanításhoz képesti legkisebb eltérést is), és csak a mindenkori vezetők, az önjelölt próféták és egyebek vérmérséklete, illetve a korszellem határozta meg, hogy mikor mennyire volt erőszakos a represszió. Ha az államhatalom beszállt a buliba, és vallási ürüggyel politikai, gazdasági célokat is könnyűszerrel elérhetett, akkor a gondolatrendőrség nagyon el tudott  ám durvulni.

Az inkvizíció intézményesített formája a középkor egyébként legnagyszerűbb időszakában, a XIII. században jött létre hivatalosan, amikor virágzott a trubadúrlíra, lovagregényeket írtak, és persze még folytak a keresztes háborúk is.  Szóval zajlott az élet istenesen. Meg istentelenül. Hol máshol ütötte volna fel a fejét egy rendkívül veszélyes szekta, mint éppen Provence-ban, ahol mindig mindent jobban tudnak (a sajtokról is, meg a szerelemről is)? A kathar (vagy albigens) eretnekségről beszélünk, amelynek kipusztítása érdekében nem csak a szóbeli érvelés fegyverét alkalmazták a jámbor katolikusok. Akit részletesebben érdekel, magyarul is olvashat egy egész falu elleni inkvizíciós vizsgálatról az akkori időkből: a Montaillou című könyv erről szól.

Mi azonban nem a középkorról akarunk beszélni, hiszen az inkvizíció ismertebb, kiforrottabb formája a spanyol és portugál változat, amely a XV-XVI. században, vagyis már majdnem az újkorban gyökerezik. A spanyol inkvizíció egyébként egészen 1834-ig működött (nem tévedés, a XIX. században járunk már!), mert ugyan minek feloszlatni egy csapatot, amely annyi ideig szolgált elrettentő országmarketingként évszázadokon át?

Pár éve a Katolikus Egyház egy kutatócsoportja azzal rukkolt elő, hogy összesítései szerint az inkvizíció (áldásos működése folyamán) jóval kevesebb embert küldött kegyesen a másvilágra, mint amennyit korábban az Egyház ádáz ellenségei, vagyis az angolszász-protestáns kutatók némi nagyvonalúsággal becsültek. (Kíváncsi lennék, a tanulmány megrendelője akkor is nyilvánosságra hozatta volna-e az eredményt, ha ennek az ellenkezője derül ki.) Nem tudom, ki hogy van vele, de az ilyen statisztikai játék rám nincs túl jó hatással. Erősen a „Magyarázom a bizonyítványom” című Karinthy-örökzöldre emlékeztet, csak ezen nem lehet olyan jókat röhögni.

A számok eltúlzottak voltak, ez igaz, ebből azonban nem következik, hogy az inkvizíció valóságos jótékonysági egyletként működött, nélküle felborult volna a társadalmi egyensúly, öngyilkos szekták irtották volna a lakosságot, és megszűnt volna a házasság, mert a katharok ördögtől valónak tartották. Hasonlóan sarkító megállapításokat tesz a poszt utolsó simításainak idején magyarul is megjelent, erősen vonalas amerikai cikk, amelyet vérnyomáscsökkentőnek éppen nem neveznék.

Attól, hogy a halálos áldozatok száma kisebb, mint korábban a katolicizmus ellendrukkerei állították (hogy is lehet egy ennyire jótékony, jámbor intézménynek ennyi ellendrukkere?), maga az inkvizíció, annak logikája és működési gyakorlata semmivel nem kevésbé gyomorforgató. Ráadásul a halálos áldozatok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Túlélni olykor sokkal nehezebb, mint belehalni, ahogy ezt például a holokauszttúlélők esetei is bizonyítják. Bár a két jelenséget nehéz összevetni, és erre most nem is vállalkoznék.

Amint a címből kiderül, a mainstream-től eltérve nem a spanyol, hanem a portugál inkvizícióról fogok írni. De nem kell kétségbe esni, hogy megrövidítelek benneteket, mert nem az igazi, autentikus terrorról fogtok sose hallott részleteket megtudni, csak a kistestvéréről, amely biztos tutyimutyibb és vajszívűbb volt...

Szó sincs róla. Lehet, hogy a spanyol változatnak „jobb” (vagyis rosszabb) a sajtója, de luzitán hugicája semmivel nem maradt le mögötte, sőt! Bizonyos kutatások alapján a portugál testvérintézmény a XVI. században nagyobb elánnal terrorizálta a helyi lakosságot, mint a spanyol, mitöbb, a portugálok folyamatos adatéhségben szenvedve állandóan iratkikérő levelekkel zaklatták a sziesztázni próbáló spanyol atyákat.

Egy ideig a két ország egy birodalom része volt (természetesen nem a Portugál Királyság kebelezte be a spanyolt, pedig az sokkal érdekesebb lett volna), és ez csak erősítette a köztük lévő keresztényi szeretetet, meg a szerelmes levelek ide-oda küldözgetését. Képzeljük csak el, a korabeli viszonyok között, e-mail és rendes postaszolgálat nélkül micsoda logisztika kellett ahhoz (meg persze mennyi idő), amíg egy fogolyról minden adatot bekértek. Persze nekik idejük volt, mint az óceán, a foglyoknak meg úgyis mindegy, gondolták ők. A lényeg a pontosság, és a múlt akkurátus feltárása.

Nem autodafékről, kivégzésekről, és nem is kínzásokról fogok írni; ezt meghagyom más, nálam szakavatottabb férfiaknak, akiknek a gyomruk is jobban bírja az effajta dolgok részletezését. Engem inkább az egész szervezet felépítése és a börtönhétköznapok érdekeltek. Hogyan éltek a foglyok, a foglárok, az írnokok, az inkvizítorok, a besúgók? Milyen érdekek mozgatták őket? Kik voltak, hol aludtak, hol étkeztek, mit tudtak egymásról, milyen játszmák folytak közöttük? Egyáltalán, mi mindenért lehetett bekerülni egy ilyen műintézménybe, mint az inkvizíciós börtön, és hogyan lehetett onnan viszonylag ép bőrrel megszabadulni?

Miért éppen Portugália? És mitől más?

A portugál inkvizícióról alig hallunk, s talán sokakat meglep, hogy egyáltalán létezett. Pedig nélküle a spanyol intézmény működését sem lehet teljesen megérteni. A két ország  azonban alapvetően különbözik inkvizícióalapítási és az államhatárokon belül élő zsidókkal kapcsolatos politikáját illetően.

De mi bajuk volt az ibériaiaknak a zsidókkal? Vagy miért pont a XV. század végére jöttek rá, hogy elegük van belőlük? Európában másutt is éltek zsidók, üldözték is őket olykor-olykor (mint egy jól megkülönböztethető kisebbség tagjai, a bűnbak-szerepre mindig kiválóan alkalmasak voltak), de az senkiben nem merült fel, hogy krisztushívővé varázsolják őket egy csapásra.

A később Spanyolország néven elhíresült, többnemzetiségű tákolmány a középkor nagy részében félig keresztény, félig mór uralom alatt állt, de természetesen a keresztény rész sem volt egyetlen kézben. Ehhez képest érdekes fejlemény, hogy a reconquista, vagyis "visszahódítás" hosszú projektje végén éppen a Kolumbusz-filmekből ismert kedves páros, Ferdinánd és Izabella egyesítette immár katolikus zászló alatt Portugália kivételével (!) az Ibériai-félszigetet. Hogy Portugáliát hogyan és miért nem sikerült máig bekebelezni, azon elsősorban a portugálok törik néha a fejüket, és néha bizony sajnálkozva: tény viszont, hogy reconquista tekintetében a portugálok utcahosszal megelőzték a spanyolokat, és már rég mórok nélkül malmoztak, mire a szomszéd keresztény területté nyilvánította Granadát.

1492 nem csak Amerika véletlenszerű felfedezésének esztendeje: a spanyol királyi pár a zsidók kiűzését, illetve végleges áttérítését is pont erre az évre időzítette. Bár már jóval korábban voltak szimpatikus térítő akciók, legsikeresebb a nagy pestisjárványt követő, 1391-es öldöklés, amely a túlélő zsidók felét vezette arra a következtetésre, hogy áttérni mégiscsak jobb, mint bekrepálni. De még így is sokan maradtak eredeti hitüknél, és ezt a vallási sokszínűséget a spanyolok nem bírták cérnával. Vagy megszoksz, vagy megszöksz alapon kipenderítették azokat, akik minden rábeszélés ellenére még mindig nem akartak keresztvíz alá állni.

Mivel Portugáliának nem voltak se mórjai, se nagy mennyiségű zsidói (áttértjei meg egyáltalán nem), óvatlanul befogadott egy rakás spanyol zsidó menekültet. Négy év múlva azonban kitalálták, hogy nekik se kellenek igazi zsidók, jöhet a keresztvíz vagy a hajókázás, amerre látnak. Nem csak a mostani politikusok változtatgatják naponta a véleményüket, hanem az akkoriak is: a portugál király inkább a lisszaboni kikötőben várakozó tömegre zúdított egy csomó poshadt (szentelt)vizet, csak ne kelljen elengedni a nem kis pénzmaggal rendelkező zsidókat. Úgyhogy keresztények lettek, akár akartak, akár nem.

Hiába tértek át azonban, sem az állam, sem az egyház nem elégedett meg ezzel. Egyrészt mindenkiről számon tartották továbbra is, mégpedig hetedíziglen, hogy voltak-e zsidó ősei. (Nem pozitív diszkrimináció céljából, azt leszögezhetjük.) Nehogy bárki eltévessze a direkciót, a zsidó megtérteket újkeresztényeknek kezdték nevezni (portugálul cristãos novos). Nem minden újkeresztény volt zsidó származású (a Spanyol Királyságban jócskán akadtak ex-muzulmánok is, Amerika felfedezése után pedig az a néhány rabszolga, aki betette a lábát Ibériába, ugyancsak nem rendelkezett őskeresztény felmenőkkel), újkereszténynek elsősorban azért mégiscsak a kitért zsidók számítottak.

A spanyol és portugál inkvizíció létrejötte elsősorban nem vallási, hanem politikai okokra vezethető vissza. Olyannyira, hogy több pápa is megpróbált ellenállni a katolikus királyoknak (Ferdinándnak és Izabellának), illetve a velük rokonságban álló portugál uralkodóknak. (Ezt nem szokás emlegetni, pedig egy kicsit javítana az Egyház amúgy inkvizíció-ügyben igencsak megtépázott imidzsén.)

Évtizedeken keresztül szkanderezett a Szentszék az ibériai monarchákkal az inkvizíció ügyében, a pápák ugyanis nem voltak hülyék: pontosan tudták, hogy az Egyház tekintélyének és magának a kereszténységnek is csak árt az egész kóceráj, bár a legnagyobb bajuk az volt vele, hogy az inkvizíció nem egyházi, hanem állami hatáskörbe esett, vagyis közvetlenül a királynak, és nem a püspököknek volt alárendelve. Ebből is látszik, hogy a középkori invesztitúra-harc (emlékszünk még a Canossa-járásra?) mennyire nem avult el, csak más színfalak között folytatódott. És persze az is nyilvánvaló, hogy a nagy vallási humbug nem szólt másról, mint hatalomról, meg nem mellékesen rengeteg pénzről. (Ahogyan az lenni szokott.)

III. János portugál király (itt jobbra) spanyol mintára (a spanyol inkvizíció már 1478-ban létrejött) maga kezdett luzitán földön a Szent Hivatal (Santo Ofício) megszervezésébe 1532-ben, meglehetős fáziskéséssel, de annál nagyobb elánnal. Néhány éven keresztül a portugál korona és a Szentszék kötélhúzásának tárgyává vált az inkvizíció témája, de végül a pápák egymás után bedobták a törölközőt.

VII. Kelemen pápa 1533-ban conversók (zsidó hitről áttértek, konvertiták) római közbenjárására (Rómában erős lobbitevékenység folyt újkeresztény részről az inkvizíciós szándék ellen; naná, és akkor még hol volt a Moszad!) például kiadott egy bullát, amely minden, judaizálással kapcsolatos bűn általános bocsánatát hirdette, a király azonban a bullát nem tette ismertté Portugáliában, és soha nem is ültette át a gyakorlatba. A pápa a következő évben meg is halt. (Bár arra nem utal semmi, hogy a király tette volna el láb alól, és mivel ez nem konteóposzt, mi sem megyünk bele gyanúsítgatásokba.)

Utódja, III. Pál ugyan követte elődje politikáját (1535-ben bűnbocsánati bullát is kiadott), 1536-ban azonban mégiscsak engedélyezte a portugál inkvizíció létrejöttét, lisszaboni és a dél-portugáliai Évora városában való működéssel (utóbbi volt abban a pillanatban a portugál királyi székhely). Kezdetben a portugáliai Inkvizíció számos ponton különbözött a spanyoltól: kisebb vétkek esetében a nyilvánosság kizárásával kerülhetett sor az elítéltek büntetésére (szegény nép, megfosztották az ingyencirkusztól), az eretnekséggel vádolt letartóztatottak állami börtönben tölthették fogságukat (bár van, aki szerint az állami börtönök ócskább helyek voltak, mint az inkvizíció által biztosított luxuslakosztályok, melyeket majd részletesen bemutatunk), sőt, a bulla kiadásától számított tíz évre a pápa megtiltotta a letartóztatottak vagyonának elkobzását (ez fájhatott legjobban a jámbor atyáknak), és három évig a köztörvényes bűnözőkre érvényes szabályok betartását írta elő.

A következő években Tomarban, Portóban, Coimbrában és Lamegóban is létesült inkvizíciós központ, 1547-ben pedig a portugál király elérte, hogy a pápa teljesen átengedje neki a saját országában működő inkvizíció feletti hatalmat. Ki is nevezte saját öccsét, Henriket főinkvizítorrá. 1542-ben maga Henrik kezdeményezte a spanyol inkvizíciónál a kölcsönös kiadatási egyezményt. 1547-ben a Szentszék megint visszaütött, III. Pál általános amnesztiát hirdetett minden újkeresztény számára, akit korábban judaizálás miatt perbe fogtak.

Ugyanennek az évnek a végén azonban a portugál király elérte a pápánál, hogy engedélyezzen két dolgot, amit korábban megtagadott (és amelyek bezzeg a spanyol inkvizíciót megillették): a teljes jogi eljárás titokban folyhatott, és a vádlottak előtt elhallgathatták vádlóik identitását. (A Transparency International hogy szerette volna őket!)

1548-ban a pápa újabb amnesztiát hirdetett, és mindenki mentesült mindenféle büntetés, még a pénzbeli alól is. (És még mi panaszkodunk, hogy nem kiszámítható az életünk.)

A portugál inkvizíció természetesen nem csak magában az anyaországban működött. A lisszaboni központ hatáskörébe tartoztak az atlanti-óceáni szigetek (Azori-szigetek és Madeira), valamint a brazil és a nyugat-afrikai gyarmati területek. Az egyetlen, Európán kívüli inkvizíciós központ pedig az indiai Goában volt; értelemszerűen ide tartozott minden ázsiai és kelet-afrikai, portugál fennhatóság alatt álló terület. (Állítólag a goai inkvizíció volt a legdurvább mind között.)

Mi mindenért lehetett ülni?

A „Szent Hivatal” (elnézést, ők nevezték el így) valamely képviseletének falai közé azonban nem csak olyan újdonsült keresztények kerülhettek, akik valamilyen okból nem voltak elég lelkesek a számukra új vallás gyakorlásában. Az esélyegyenlőség nevében lehetőséget adtak bármilyen más kihágást elkövető személynek arra, hogy közelebbről megismerhesse a gondolatrendőrség buzgó munkáját.

A katolikus hit dogmáival (vagy akár kisebb szabályaival) ellentétes megnyilatkozás, gyanús viselkedés, gesztus, rítuskezdemény, szexuális szabadosság, sőt, egyszerűen a rendszeres mosakodás (!) is alkalmas volt arra, hogy a szomszéd feljelentse az embert (bárki önmagát is feljelenthette, amint majd később szó lesz róla), de a zsidó gyökerek, vagyis az "Isten népéhez" való tartozás sokkal nagyobb valószínűséggel juttathatott valakit hóhér-, akarom mondani inkvizítor-kézre, mint bármi más.

Arra, hogy milyen apróságok vezethettek az Intézmény kapuin belülre, jó példa akár az évorai inkvizíció első dokumentált esete 1533-ból: egy akkor tizenhét éves leányzót fogtak perbe, aki 12-13 évesen, tehát még gyerekként egy alkalommal azt találta mondani, hogy nem hisz Máriának, Jézus anyjának szüzességében. (Tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk hisz benne? Komolyan…) A kijelentés után öt évvel, amikor Guiomar Fernandes, Montemor-o-Novo-i lakos már bizonyosan nem is emlékezett arra, hogy mit mondott gyerekfejjel, letartóztatták. (Valójában mindegy volt, hogy mondott-e egyáltalán valamit, akit az inkvizíció egyszer perbe fogott, az csak bűnös lehetett, felmentő ítélet soha nem született!). A lánynak szerencséje volt, 1535-ben, tehát két év fogság után szabadult a pápai amnesztiának köszönhetően.

Az inkvizíció jól szervezett intézményként természetesen külön kategóriákba sorolta a bűnöket, amelyek miatt a hívőknek feljelentést lehetett tenni önmaguk vagy mások ellen (sőt, a feljelentés elmulasztása már bűnként értelmeződik, mint minden totalitárius államban, akkor is, ha az ember önmagát érte tetten): judaizálás, iszlamizálás, protestantizmus, istenkáromlás és eretnekség, ateizmus, boszorkányság, szexuális bűnök (ezekről bővebben ebben a szexcsata-posztban olvashattok), a szentségek és egyházi személyek, intézmények elleni tiszteletlenség, valamint szigorúan büntették, ha egy nem-inkvizítor annak adta ki magát. Nagyjából ezek tartoztak a meggyónandó és levezekelendő vétkek közé.

Bármennyire is sokfélék lehettek a vádak, az esetek túlnyomó többségében mégis judaizálás gyanúja miatt kerültek rács mögé a szerencsétlenek (olykor gyerekek is). Bár természetesen képtelenség megállapítani, hogy az áttértek milyen mértékben, arányban próbáltak meg a keresztény köntös alatt zsidó szívvel élni és túlélni, tény, hogy jócskán akadtak köztük, akik már őszintén hittek a katolicizmusban (tudom, nehéz elképzelni), és eszük ágában sem volt renitenskedni, de ugyebár inkább vesszen el pár ártatlan, mint hogy akár egy bűnös is megmeneküljön.

A portugáliai zsidóságot 1495-ig egyébként soha nem próbálta senki erővel rávenni arra, hogy a saját érdekében térjen már át a kereszténységre, mert az úgy mindenkinek jobb lesz. Ez (valószínűleg igen csekély) számuknak volt köszönhető; nem sok vizet zavartak (és a portugálok úgy alapvetően elég befogadó népség, ha nem piszkálja fel őket valaki). 1492-ben azonban, ahogy már fentebb említettük, a spanyol katolikus királyok által elrendelt kiűzetési rendelet nyomán rengeteg spanyol földön született zsidó menekült Portugáliába.

Ez a réteg nyilván a spanyol zsidók gerincesebbjéből való volt (inkább hagyta a fenébe a kényelmet meg a húsosfazekat, csak nem kelljen pápistaként tengetnie életét), vagyis elég valószínű volt, hogy ha végképp nem bírják elkerülni a keresztvizet, titokban akkor is judaizálnak majd. Az 1496-os tömeges lisszaboni kényszerkeresztelést követően húsz évnyi türelmi időt kaptak a portugáliai conversók, és ezalatt a húsz év alatt megszokták, hogy úgy élnek tovább, mintha semmi nem történt volna. Csak a látszat kedvéért jártak el misére és használták új neveiket, odahaza régi, zsidó nevükön szólították egymást, minden rítust megtartottak, és nem is álmodták, hogy ez valaha meg fog változni. Az első nagy megrázkódtatás 1506-ban a húsvétkor kirobbant lisszaboni pogrom alatt érte a közösséget (ábra itt balra); akkor kétezer embert koncoltak fel a szerzetesek által fanatizált régi keresztények.

Mint fentebb említettük, a „spanyol” jelző és az „inkvizíció” főnév a köztudatban szorosan összeforrt, de a portugál név sem megvetendő ebben a kontextusban, ahogy a két intézményrendszer csúcséveinek statisztikái is mutatják: 1560 és 1700 között a spanyol inkvizíciós központok három nagy kivételével (összesen 12 volt az országban) 32.737 eljárást indítottak. 1540 és 1821 között a három portugál inkvizíciós központ (Lisszabon, Évora és Coimbra) 40.026 eljárást folytatott le. Bár kissé nehéz összevetni a számokat, a nagyságrendből úgy tűnik, a luzitánok buzgósága kicsit se maradt el a testvérkéikétől (a portugálok los nuestros hermanos-nak, testvéreinknek szokták nevezni a spanyolokat). Ténykérdés egyébként az is, hogy a spanyol inkvizíció halálos ítélettel végződő pereiben nagyobb számban szerepelnek úgynevezett portugáliai judaizálók, mint helyiek. Elgondolkodtató.

A gépezet működésbe lendül: besúgók és feljelentők országlása

Említettük már, hogy körülbelül milyen vádak alapján lehetett rács mögé kerülni, a nagy kérdés azonban az, hogy miként működött az egész gépezet? Volt valami tervszerűség benne, vagy csak úgy, ha az egyik szomszéd kiakadt a másik szomszédra, kitalált valamit róla, vagy hirtelen eszébe jutott valami ezer évvel azelőtti hitvita, amelynek során José vagy Maria nem pont a katolikus dogmák szellemében nyilatkozott?

Voltak ilyen esetek is. De elég volt, ha egy buzgó katolikus megfigyelte, hogy a szomszédasszony mindig pénteken mossa ki az ágyneműt, az üzleti partner nem hajlandó bizonyos fajta halat enni, disznóhúst meg főleg nem, furcsa nyelven kántál, esetleg különös írásjeleket tartalmazó könyvet olvas, és már mehetett is, hogy ismerőse lelkének megmentése érdekében megtegye a feljelentést.

Az Inkvizíció eléggé pikkelt a könyvekre. A Szent Hivatalnak külön kiképzett szakemberei voltak például arra, hogy átvizsgálják az országba érkező hajókat, és tiltott könyveket keressenek. (A portugál könyvkereskedéseket folyamatosan ellenőrizték, és listázták a tiltandó műveket.) Mondanunk sem kell, a szakértőknek legalább annyira kellett tudniuk héberül, mint egy rabbinak. Csoda, hogy sokuk kitért volt? Sőt, ha már itt tartunk, az első spanyol Nagy Inkvizítor, Torquemada is zsidó származású. Később megtiltották, hogy újkeresztények inkvizítorként tevékenykedhessenek. Mindenesetre biztosnak látszik, hogy a Szent Hivatal több könyvet égetett el, mint embert, ha ez számít valamit.

Az olajozott és rentábilis működéshez komoly apparátusra volt szükség. És besúgóhálózatra. (Hiába, az igazi eretnekek nem adták fel saját magukat, mint elvárható lett volna…) Az Inkvizíció ugyanis önfenntartó intézmény volt, állami, illetve egyházi támogatás nélkül! (Látszik, hogy nem Magyarországon találták ki.) Ki kellett termelnie a megfelelő nyereséget ahhoz, hogy ne menjen tönkre. A megvádoltak és eleve elítéltek teljes vagyona az inkvizícióra szállt, vagyis aligha voltak érdekeltek abban, hogy bárkit is futni hagyjanak, sőt, egyenesen utaztak a vastagabb bukszájú egyénekre. Valami koncot a feljelentőnek is vetettek, persze, különben nem érte volna meg besúgónak lenni. (Hogy az Egyház mennyire tudatában volt ennek a profitorientált beállítottságnak, azt onnan is tudjuk, hogy már 1482-ben azt írta a pápa, természetesen a spanyol inkvizíció kapcsán: egy ideje nem a hit iránti elkötelezettség, hanem a nyereségvágy hajtja az inkvizítorokat. Akkor megpróbálta feloszlatni az intézményt, de a kötélhúzásban Ferdinánd király és Torquemada bizonyultak erősebbnek; naná, ők voltak birtokon belül.)

A portugál inkvizíció számára dolgozó hivatásos besúgókat familiárisoknak, vagyis (rendkívül kedvesen) rokonoknak hívták. A meglehetősen bonyolult hierarchiában ők foglalták el a legalsó helyet, nem tartoztak egyházi kötelékbe, sokszor egyszerű kézművesek, máskor nemesek adták a fejüket erre az izgalmas feladatra. Fontos volt, hogy rendelkezzenek némi vagyonnal, amely jómódot biztosított nekik, de azért napidíjat is húztak, biztos, ami biztos. Nagyobb városokban jelenlétük folyamatos volt, de a kisebb településekre „csak” bizonyos időközönként kerítettek sort. Ha egy inkvizíciós különítmény útrakelt, az egész lakosságnak ki kellett vonulnia, hogy meghallgassa a rendelkezéseket, és mihamarabb feljelentse önmagát, aztán szép sorjában csaknem minden családtagját és ismerősét.

Az önfeljelentés hatására az ember megúszhatta börtönbüntetés nélkül, feltéve, ha elegendő bűntársát adta fel. Akit viszont mások adtak fel, azok kivétel nélkül rács mögé kerültek. A familiárisoktól és akcióiktól mindenki úgy rettegett, mint idehaza a nagy fekete autótól az ötvenes években: sok panaszlevél maradt fenn, amelyekben a lakosság különféle atrocitásokra hívja fel az inkvizítorok figyelmét, a nemi erőszak például nem volt ritka. Arra is számos példa akadt, hogy bizonyos személyek inkvizíciós alkalmazottnak adva ki magukat, a börtönbe vetett férfiak feleségeit zaklatták, illetve próbálták kirabolni. (Vajon ávósnak is kiadta magát valaki?)

Felmerülhet a kérdés: létezett-e bármiféle ellenállás, vagy mindenki hagyta magát baromként a vágóhídra terelni? Voltak szöktetések? Mertek szolidárisak lenni az állandó terror légkörében tartott emberek?

Tudunk fegyveres ellenállásról, bár igen ritka jelenség lehetett. Előfordult az is, hogy a már letartóztatott rabokat szállítás közben, az éjjeli szálláshelyül szolgáló fogadóból a rokonai megszöktettek. Volt, akit időben, még letartóztatása előtt figyelmeztettek jóakarói, így volt ideje elszökni, megpróbálni elhagyni az országot. Nyilvánvaló, hogy bárki, aki ilyen szökevényt befogadott, ugyanúgy zsákmányállattá nyilvánította magát, mintha egyéb „vétek” terhelte volna a lelkét.

A letartóztatások alkalmával egyébiránt a foglyokat azonnal elkülönítették családtagjaiktól, házukból mindenkit kiutasítottak, és leltárt készítettek az ott található javakról, amelyeket el is koboztak. Ha tehát a férjet letartóztatták, a felesége és a gyerekei földönfutóvá váltak. Ha mind a két szülőt vitték, a gyerekekről senki nem gondoskodott, amely tény gyakorta megjelenik egyházi személyek Inkvizíció elleni vádjaiban is.

Az inkvizíciós bíróságról és büntetés-végrehajtási intézményről (ez mind egy épületben volt koncentrálva, nehogy a foglyokat utazással fárasszák), a következő posztban olvashattok.