Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal. Szerintünk igen. *** imélke nekünk: blog.lemil(at)yahoo.co.uk --- BLOGUNK A MAGYAR BLOGGERSZÖVETSÉG TAGJA ---

Megjelent a Kémek krémje!

borito_240.jpg

Naptár

május 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Lemil-fészbúk

Olvasóink lobogói

Pillanatnyi olvasólétszám:

website stats

Utolsó öt komment

Fontosabb címkék

1848 49 (46) afganisztán (6) afrika (13) ajánló (85) alagút (7) állat (8) amerikai (100) angolok (8) arabok (15) átirányítás (13) atom (13) ausztrál (5) ázsia (15) balkán (6) betyár (5) biofegyver (5) biztonságpolitika (6) brazil (7) brit (66) buli (6) büntetésvégrehajtás (7) büntetőjog (11) címer (6) csata (9) csatabemutató (9) csendőrség (6) dél amerika (10) ejtőernyős (27) életrajz (41) elmélet (11) erdély (5) erőd (8) évforduló (53) fegyver (7) ferencjózsef (11) francia (24) gallup (5) görgey (13) görögök (5) háború (6) háborús bűn (8) hadifogoly (5) haditechnika (93) haditengerészet (52) hadsereg (15) hadtörténelem (154) hadtörténet (19) hadvezérek (9) hagyományőrzők (5) hajók (5) harckocsi (23) határőrség (7) hellókarácsony (5) helyi háborúk (17) hidegháború (49) híres bűnözők (8) honvédség (12) horthy (6) humint (24) huszár (10) i. világháború (49) ii világháború (107) izrael (26) japán (22) játék (6) k.u.k. (8) kalóz (6) kamikaze (6) kanada (6) katonazene (10) kelták (5) kémek és hírszerzők (58) kiképzés (7) kína (5) kínai (5) kivégzés (6) könyv (5) középkor (10) közép amerika (7) kuba (9) különlegesek (71) légierő (54) légvédelem (9) lengyel (17) lengyel magyar barátság (8) lovas (6) lovasság (10) lövészárok (5) magyar (150) makett (7) monarchia (13) múzeum (12) német (66) nők (12) ókor (13) olasz (13) önvédelem (5) orosz (30) ostrom (6) osztrák (30) osztrák magyar (28) pestis (6) plakát (12) podcast (9) polgárháború (5) porosz (5) portugál (6) programajánló (10) reform (6) reklám (5) rendőr (7) rendőrség (10) rendvédelem (54) róma (13) román (7) rövidhír (18) sigint (6) skandináv (7) skót (6) sorozat (15) svéd (7) számítógép (9) szavazás (14) szerb (11) szlovák (5) szolgálati közlemény (38) szovjet (62) sztálin (5) telefonkártya (6) tengeralattjáró (17) tengerészgyalogos (10) terror (25) titkosszolgálat (70) török (15) tűzfegyver (9) ünnep (5) USA (7) usa (53) utánközlés (24) vadászgép (12) várostrom (6) vendégposzt (80) vértanú (11) vicc (7) vietnam (5) vitaposzt (68) wysocki légió (12) zene (11) A többi címke

Közkívánatra: feedek

A megkésett bosszú I.

2015.08.21. 07:00 Rammjaeger83

ph_04.jpg"A helyzet azóta alapvetően megváltozott" - a lényegi indoklás ennyire szorítkozott a szovjet kormány 1945. április 5-i nyilatkozatában a Japán Császársággal majdnem pontosan négy évvel korábban aláírt semlegességi paktum felmondásáról. A magas szerződő felek természetesen már az aláírás idején jól tudták, hogy a nemzetközi helyzet alapvetően meg fog változni néhány éven belül, mégpedig nem kis részben saját lépéseik eredményeként. Ám a kormányzati kommunikációban valószínűleg már akkor is világszerte annyira általánosnak számítottak a mondvacsinált magyarázatok, hogy ezen az "Egyesült Nemzetek" művelt közönségéből nem sokan akadtak fenn, és nyilván az alaptalan, de a nyilatkozatba jobb híján beillesztett vádon sem, amely szerint Japán segítette a németeket a Szovjetunió elleni harcukban. A moszkvai japán nagykövet, Szato Naotake az irományt könnyelműen úgy értelmezte, mint a nyugati szövetségesek felé tett jelképes gesztust. Ő és kollégái bizonyára azt sem tartották lényegesnek, amikor 1944. november 6-i ünnepi beszédében Sztálin főtitkár-főparancsnok-kormányfő váratlanul felemlegette Japán katonai orvtámadásait. Utólag már észrevehették, hogy ezek valójában alig burkolt előjelei voltak az utolsó katasztrófának, amely a saját terminológiájuk szerinti "nagy-kelet-ázsiai háborúban" lesújtott hazájukra.

Persze a szem mindig látni fogja azt, amit látni akar, és a fül is inkább azt hallja, amit hallani akar, de a japán hozzáállás nem volt teljesen alaptalan, hiszen a két ország addig kínosan ügyelt a kölcsönös semlegesség betartására. A japán-szovjet viszony kezdettől fogva kiélezett volt ugyan a távol-keleti érdekszférák rendezetlensége következtében, de az 1938-39 folyamán nem csekély veszteségekkel lezajlott határháborúk után a felek jobbnak látták nem feszegetni tovább a kérdést. 1942-től pedig még nyomósabb okuk volt erre, hiszen a japán és szovjet seregek találtak maguknak épp elég elfoglaltságot a közös határtól nagy távolságokra. Ez a nem is baráti, nem is ellenséges viszony inkább Sztálinnak kedvezett, miután a háború menete a szövetségesek javára fordult minden földrészen. Nyilvánvaló volt, hogy minél jobban kivérzik a többi ázsiai hatalom az elhúzódó harcban, annál kedvezőbbek lesznek később a Szovjetunió pozíciói. Főleg erre a megfontolásra lehetett visszavezetni a Kínai Köztársasággal 1937-ben kötött megnemtámadási szerződést, amely újabb indokot adott a Kuomintang erőinek a japánok elleni honvédő háború folytatására, és azokat a titkos műveleteket is, melyek során közvetve hírszerzési értesüléseket juttattak el a japán hadsereghez a brit-amerikai tervekről.

A fő ütőkártyát azonban a Kremlben még nem játszották ki. A csendes-óceáni harcok kirobbantása előtt sem gondoltak, nem is gondolhattak arra a japán vezetők, hogy az Egyesült Államok és a Brit Nemzetközösség haderőit hatalmas ütközetekben földbe, illetve sós vízbe döngölik, inkább valamilyen diplomáciai egyezséghez fűztek homályos reményeket, amely biztosítja a birodalom számára az azt "megillető" békét és ázsiai hegemóniát. És 1945 júliusára ez sürgetőbbé vált, mint addig bármikor. Okinava elesett, szárazföldi harcok ezután már csak mellékes jelentőségű helyszíneken (pl. Borneó, Mindanao) folytak a visszavonulástól és utánpótlástól elvágott japán helyőrségek ellen. A hadiflotta megsemmisült vagy üzemanyag hiányában mozgásképtelenné vált, a nem sokkal jobb helyzetű légi alakulatok érdemi tevékenysége az öngyilkos akciókra korlátozódott. A teljes légi-tengeri fölényben lévő szövetséges seregek útjában már szinte csak a fő célpont állt, az anyaország, márpedig a japán védők és utánpótlási hálózatuk adott állapotában az invázió nem sok kedvező fordulattal kecsegtetett.

Mivel a Szovjetunió maradt az egyetlen nagyhatalom, amellyel a császárság normálisnak nevezhető kapcsolatban állt, a japán kormánytagok és katonai parancsnokok - keményvonalasok és "defetisták" egyaránt - már csak abban bíztak, hogy a szovjet külügyminisztérium fenntartja semleges álláspontját, hajlandó lesz közvetíteni Őfelsége békeajánlatát, és befolyását latba vetve tető alá hoz egy elfogadható békeszerződést. Ám arra már korábban utaltunk, hogy míg a nyugati szövetségeseknél és a Szovjetunióban - persze egészen különböző okokból - gyorsan döntést lehetett hozni egy ilyen horderejű kérdésben is, Japánban nem ez volt a helyzet. Az ország politikai irányvonalán és berendezkedésén csak a befolyásos érdekcsoportok közötti háttéralkuk révén lehetett békés úton változtatni, ezt az aránylag törékeny hatalmi egyensúlyt pedig a császár nem szívesen bolygatta meg. A fő akadályt a hadsereg vezetői jelentették, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a megadáshoz meglehetősen arcátlan feltételeket szabjanak. Ezt nem annyira saját fanatizmusuk diktálta, inkább a félelem egy puccstól és a bekövetkező káosztól, melybe az alacsonyabb beosztású, igen harcias tisztek összeesküvő csoportosulásai taszítanák a teljes vereség árnyékában lévő Japánt. Márpedig ez az eshetőség a Tokugava-sógunátus előtti, nem kifejezetten idilli viszonyokat idézte.

20090411gozenkaigi01.jpg

Ennek következtében a japán vezetés még csak fontolóra sem vette, hogy pl. területeket kínáljon fel a várt szovjet fáradozásokért cserébe, és a feltételekről sem tudtak megegyezni, melyek közvetítését remélték a nyugati szövetségesek felé. Egyeztetéseik annyi "eredményt" hoztak, hogy utasításukra Szato július 25-én Moszkvában átadta a felkérést a közvetítésre és egy császári különmegbízott, Konoe Fumimaro herceg fogadására, aki majd ismerteti a feltételeket. A közleményt a külügy egyik helyettes népbiztosa, Lozovszkij vette át, mivel Sztálin és Molotov államközi konferencián vendégeskedtek Potsdamban, ahonnan augusztus 5-ig nem is tértek vissza. Egyébként sem volt semmi ok sietni a válasszal. Sztálin jól tudta, hogy az amerikaiak saját kizárólagos joguknak tekintik a békefeltételek megszabását, és egyébként nem volt semmiféle szándéka közvetíteni.

A teheráni konferencia előtt már zárt ajtók mögött ígéretet tett az amerikaiaknak a Japán elleni háborúba való belépésre az európai harcok lezárása után, az erre vonatkozó döntését pedig alighanem jóval korábban meghozta. Jaltában pedig bizalmasan azt is vállalta, hogy a hadba lépésre a németek feletti győzelem után legkésőbb három hónappal sor kerül. Ennek fejében a Szovjetunió megkapta a Kuril-szigetcsoportot, noha azt 1875-ben kétoldalú szerződés juttatta japán kézre, és mindent, amit a cári Oroszország elveszített az 1905-ös japán háborús győzelem folyományaként: Dél-Szahalin (japán nevén Karafuto), Port-Arthur bérlete, és a Dairen kikötőjére vonatkozó érdekeltségek biztosítása. (A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a Sztálin és Csang Kaj-sek között kilátásban lévő megegyezés visszaállítja a kínai fennhatóságot Mandzsúria felett, de Dairent a szovjet használati jogot biztosító nemzetközi ellenőrzés, a kikötőt a Szovjetunióval összekötő vasútvonalakat pedig közös kínai-szovjet ellenőrzés alá alá helyezi). Az amerikaiak addigra már megkezdték több mint egymillió tonna áru leszállítását az ilyen irányú majdani szovjet hadműveletek logisztikai támogatására MILEPOST kódnéven, a kölcsönbérleti szállításokon felül.

Ha minderről a japán vezetők értesülnek, azonnal felfogták volna, hogy teljesen értelmetlen folytatni az ellenállást. Ebben az esetben viszont nem kerülhetett volna sor szovjet szerepvállalásra az ázsiai hadszíntéren, márpedig Sztálin ehhez minden jel szerint ragaszkodott. Kellően bizalmatlan volt ahhoz, hogy Európa mellett Ázsiában is erőszakkal birtokba akarjon venni minden területet, melyet egyébként már neki ígértek, ha pedig a szovjet befolyást meg lehet erősíteni Kínában és Koreában, abból különféle előnyök származhattak a jövőben. Ezért a szovjet külügy megtévesztés gyanánt belement az egyeztetésekbe a japánokkal azok kérésére. Semmire nem tettek ugyan ígéretet vagy javaslatot, de nem is zárkóztak el semmi elől, így húzva az időt. Sokáig már nem kellett ezt tenniük, mivel május 8-án véget értek az európai harcok, és lassan időszerűvé vált a cselekvés mezejére lépni Keleten is.

De hátravolt még egy formaság, amit nem lehetett megkerülni. A japán-szovjet semlegességi paktum a rendelkezések szerint felmondás esetén 1946. áprilisig maradt érvényben, így a szovjet kormánynak ürügyre volt szüksége annak megszegéséhez. Sztálin egy amerikai-brit-kínai-szovjet nyilatkozatot javasolt, amely felszólítja Japánt a megadásra, és a szovjet támadással kb. pontosan egy időben nyújtják át. Ez kétségtelenül elegáns megoldás lett volna, de az együttműködés alapjait lefektető Roosevelt halála után az elnöki székbe került Truman arra az érthető álláspontra helyezkedett, hogy a Szovjetunió már kötelezettséget vállalt, ráadásul épp elég anyagi támogatást kapott az ázsiai hadszíntéren való megjelenésre, ezért annyit már igazán meg tud tenni önállóan, hogy indokot kreál ehhez. Egyébként sem akart osztozni a szovjetekkel egy olyan katonai győzelem dicsőségén, amelynek az amerikai haderő ágyazott meg nagy áldozatok árán. Ami azt illeti, Sztálin sem adta a segítőkészség jelét, amikor az amerikaiak távol-keleti szovjet repülőterek és kikötők használatára formáltak igényt a Japán elleni közös küzdelem jövőbeni időszakában. 

63-1456-76.jpg

Ennek megfelelően július 26-án Potsdamban nem négy-, hanem háromoldalú ultimátumot adtak Japánnak, ráadásul erről a szovjet delegációval nem is egyeztettek előre. Pusztán szakpolitikai szempontból erre nem is volt szükség, hiszen a Szovjetunió nem volt hadviselő fél, de a döntés mindenesetre jelképezte, hogy addigra a szövetségesi együttműködés már jóval csekélyebb lelkesedéssel folytatódott a korábbi évekhez képest. Mindenesetre a jóindulat tettetése gyanánt Sztálin tájékoztatta Trumant a július 25-i japán felkérésről és megígérte a tájékoztatást a további fejleményekről, de láthatóan ez nem volt rá hatással - a külügyminisztériumi kódok feltörése következtében a japán-szovjet egyeztetésekről már úgyis tudott, azokból pedig nem lehetett nehéz a szovjet időhúzásra és annak okaira következtetni. Szükségmegoldás után nézve Molotov javasolta, hogy kérjék fel nyilvánosan a Szovjetuniót az ultimátumhoz való csatlakozásra, de Truman ettől is elzárkózott.

A császári felségjogok jövője, vagyis a hagyományos, jellegzetesen japán államrend, a Kokutai sorsa mindennél fontosabb volt a japán politikai és katonai vezetés számára, ám az ultimátum nyitva hagyta a kérdést, ezzel is nyomatékosítva, hogy csak feltétel nélküli megadás fogadható el, annak alternatívája pedig a "teljes és végérvényes pusztulás". Az amerikaiak addigra gondoskodtak arról, hogy ez semmiképp se tűnjön üres fenyegetésnek. A Mariana-szigetekre átcsoportosított XXI. bombázóparancsnokság kötelékei - aknásító bevetéseik mellett - az év márciusában megkezdték az új módszertan szerinti támadásaikat Japán ellen. Júniusra a nagyvárosi célpontokat kiiktatták, utána figyelmük a másodlagos célpontokra irányult. Addigra Japán három legnagyobb agglomerációja (Tokió, Oszaka, Nagoja ill. ezek vonzáskörzete) több mint felerészben porig égett, a hajléktalanná és nincstelenné vált lakosok vidékre menekültek, tovább zilálva a nyersanyaghiány és a bombakárok miatt egyébként is rogyadozó nagyüzemi termelést. Külső ellenség dúlta fel a japán vidéket, majdnem nyolcszáz év óta először.

maxresdefault.jpg

A repülősök minden erejüket megfeszítették - volt hónap, amikor 120 órát töltöttek bevetésen -, és az atomtámadásokat nem számítva 66 városban kb. 450 km2 területet perzseltek fel. A hadjárat ütemének az emberi tényező mellett főleg a gyújtóbombákból felhalmozott készlet szabott határt, a japán légvédelem teljesen felkészületlen volt erre a fenyegetésre. 1945 júliusában a veszteségi ráta 0,3 ezrelékre csökkent bevetésenként. Addigra 35 kis és közepes méretű várost is csapás ért, a bombázások mégsem ritkultak, a civil lakosság pedig a tömegpánik tüneteit mutatta. A háború végéig a 206 japán városból 44 majdnem teljesen romba dőlt, lényegében a civilizált életmód minden feltételével együtt. És a háború folytatása még nagyobb borzalmakat tartogatott - atomcsapások nélkül is.  

A XXI. bombázóparancsnokság a B-29 nehézbombázóiból három-négyszázat vetett be nagyobb támadásai során, az amerikai légierő pedig ezernél is többel rendelkezett a típusból. Ehhez képest a Japán elleni felvonulási terv összesen 2500 darabbal számolt 1945 novemberére. Rendelkezésre állt még 3692 db B-17 és 4986 db B-24, melyeket - főleg az európai hadszíntérről - át lehetett vezényelni erre a célra. 10 ezer amerikai és brit nehézbombázó állt volna készen a legdélebbi japán fősziget, Kjúsú elleni invázióhoz asszisztálni, a Honsú elleni invázióhoz 1946 tavaszán pedig 15 ezer. Ennyi géppel havi félmillió tonna bombát lehetett célba juttatni - kb. tizenötször annyit, mint amennyit a XXI. bombázóparancsnokság havonta ledobott Japánra 1945. máj. 1. - aug. 15. között. Ha ennek a gigantikus átcsoportosításnak a töredéke valósul is meg, az egyet jelentett volna azzal, hogy a felkelő nap országa szabadtéri krematóriummá változik.

A csodában bízó japán kormány azonban nem akart válaszolni az ultimátumra, amíg felkérésére visszajelzést nem kap a szovjetektől. Truman felkészült erre a valószínű eshetőségre - már az ultimátum kinyilatkoztatása előtt utasítást adott az addigra sikeresen tesztelt atombomba bevetésére augusztus 3. után a kijelölt négy célpont valamelyikére, az időjárási viszonyok függvényében. Ezt nyilván bármikor vissza lehetett vonni, de indok erre nem volt a láthatáron. Minden adott volt számára a háború optimális befejezéséhez. Ha az első atombomba nem bírja jobb belátásra a császárt, akkor megteszi a második - a vörös offenzívával együtt, amit augusztus közepére vártak. Az amerikai bombázó fegyvernem valódi erejét az egész világ megismeri, a szovjet meg Ázsiában is szeletet kap a tortából, vagyis a japán civileken kívül nem lesz senkinek oka panaszra.

Ami Sztálint illeti, egy népszerű vélemény szerint cinikusan várt az utolsó pillanatig a távol-keleti háborúba való belépéssel, hogy minél kevesebb harc árán rátehesse a kezét a kívánt területekre. Valójában a hadművelet olyan logisztikai-szervezeti előkészületeket követelt meg, hogy valószínűleg nem lehetett volna sokkal korábban megindítani. Ez pedig mérhetetlenül nagyobb probléma volt, mint diplomáciai ürügyet kiagyalni. A nehézségeket viszont enyhítette a háborús korszak egy aránylag ritkán tárgyalt jelensége, nevezetesen az, hogy amennyiben két nagyhatalom érdekei részben egybeesnek, egymás kezére fognak játszani akkor is, ha ez nem céljuk.

Mint ismeretes, amikor az amerikai hadsereg megjelent a nyugati hadszíntéren, olyan ellenséggel találkozott, mely már nem kis mértékben kivérzett a keleti (orosz szemszögből nyugati) fronton. Az ázsiai hadszíntéren ez fordítva működött. A szovjet szerepvállalás fő kiszemelt terepe ott a japán védnökség alatti, de a Szovjetunió által is elismert mandzsu császárság volt. Ennek védelmével már régóta a Kvantung-hadsereg (ténylegesen hadseregcsoport) volt megbízva, amely valaha a japán szárazföldi erők színe-javát jelentette. (A témához nem szorosan kapcsolódik, de meg kell említeni, hogy Kvantung kb. Mandzsúria és Északkelet-Kína tengerparti részének összefoglaló neve volt.) 1942 őszétől azonban 17 gyalogos- és 2 páncéloshadosztályát és egyéb alakulatait - a magasabb harcértékű, tapasztaltabb egységeket - más hadszínterekre és az anyaországba csoportosították át, légi-, légvédelmi és gépesített alakulatainak döntő hányadával együtt, a veszteségek pótlására és a várt amerikai invázió visszaverésére.

postcard-memorialday.jpg

A szovjet támadás előtt önmaga árnyéka volt csupán, gyalogsági fegyvernemét 31 hadosztály alkotta, melyekből 25 nem is létezett 1945 előtt, és nagyrészt megszálló-partizánvadász feladatokra volt alkalmas. A létszámot tartalékosokkal és másodvonalbeli alakulatok állományával igyekeztek feltölteni, amely a mandzsu és mongol segédcsapatokkal együtt így elérte a 714 ezer főt, de a kivont haditechnikát már nem volt mivel pótolni. Ezzel összhangban kizárólag védekező hadviselésre kapott utasítást, melynek során halogató harcot folytatva kellett visszavonulnia, majd berendezkednie a Nagy-Japán (Dai-Nippon) integráns részének tekintett Koreai-félsziget előretolt védelmére.  

Persze a Vörös Hadseregnél ezzel ellentétes folyamat zajlott. A háború alatt a biztonság kedvéért kb. 40 hadosztálya állomásozott a mandzsúriai határ mentén, ám ezek evidens okból alacsony harcértékű, csekély készletekkel rendelkező lövészalakulatok voltak, melyek a páncélostámogatást és a gépesítést is nagyrészt nélkülözték. Amikor az európai harcok lezárásával hozzá lehetett fogni az offenzíva előkészítéséhez, első körben ezeket a hadosztályokat kellett átcsoportosítani a térségen belül, majd átfegyverezni és készleteiket feltölteni. Második körben több mint 40 hadosztály érkezett a térségbe minden szükséges eszközével együtt. A művelethez összesen 136 ezer vasúti kocsit használtak fel, egyes időszakokban a transzszibériai vasúton 22-30 katonai szerelvény haladt el naponta, a titoktartás érdekében főleg éjjel. A Kvantung-hadsereg hírszerzése tudott az előkészületekről, de azok valódi üteméről és mértékéről nem, támadásra pedig leghamarabb az év őszén számított.

A kb. másfél millió négyzetkilométeres Mandzsúria lerohanására egy hónapot szánt a szovjet főparancsnokság (Sztavka), ezért szükséges volt mozgósítani minden tapasztalatot és tudást, amit a katonák és tisztek Európában drágán megszereztek. Az erőket három frontba (hadseregcsoportba) szervezték: 1. és 2. Távol-keleti, Bajkálontúli; műveleteik összehangolására a megszokott módszertan szerint a Sztavka kinevezett volna egy tábornokot, saját katonai törzs nélkül, de itt a hadszíntér puszta méretei miatt ez nem volt elég. A feladatot Vaszilevszkij marsall kapta meg, aki már foglalkozott ilyesmivel, de vezérkari főnökként, később pedig frontparancsnokként is tevékenykedett. A Távol-keleti Parancsnokság élére került, amely a szovjet viszonyok között addig ismeretlen szervezeti forma volt. A kijelölt térségben minden haderőnemet irányított, és csak a főparancsnoktól kapott utasításokat.

dvs1.gif

A fő nehézséget nem is annyira a távolságok jelentették, inkább a katonák rémálmaiba illő terep. Mandzsúria központi területe egy kb. 400 x 1000 km-es síkság, jelentős iparral és mezőgazdasággal, de közlekedési hálózata csak ázsiai mércével volt fejlett, az igen csapadékos júliusi-augusztusi időszakban pedig sok része mocsarassá változik. Nyugatról és északról sűrű erdővel, bozóttal borított hegyláncok, keletről pedig nem sokkal könnyebben járható magasföld határolják. A japánok már korábban jelentős erődítési munkálatokat végeztek (pontosabban végeztettek), melyeket sosem fejeztek be ugyan teljesen, és túl nagy bizalmat is fektettek beléjük, de ettől függetlenül nyilván tovább nehezítették a szovjetek dolgát. Az ilyenkor szokásos eljárás szerint mélységi védelmet építettek ki futóárkokból, szögesdrót-akadályokból, géppuskafészkekből és aknamezőkből, az elsődleges fontosságú terepszakaszokon (részben a föld alatt összekötött) vasbeton bunkerekből, máshol földből és fából összerótt erődített pontokból. Az alakulatok jelentős része a határtól viszonylag távol, a közlekedési csomópontok közelében állomásozott.

A támadóerőket ennek megfelelően átlagon felüli mértékben erősítették meg vontatott és önjáró tüzérséggel, utász-, gépesített és páncélos alakulatokkal. Az utóbbiaknak főszerep jutott az előrenyomulás megkövetelt üteme miatt, sőt az áttörések továbbfejlesztése helyett már az első lépcsőben harcba kellett lépniük, amely ellentmondott a közmondásos nagykönyvben megírtaknak, és nyilvánvaló kockázatot jelentett. Általában a veterán alakulatokra kifejezetten olyasféle feladatot bíztak, melyet már végrehajtottak legalább egyszer. A három front szárazföldi erejének zömét 11 hadsereg alkotta, ebből négy az európai hadszíntérről érkezett. Az 5. és a 39. hadsereg utolsó harci tapasztalatait Königsberg ostroma idején szerezte, ennek megfelelően új célpontjait kiépített japán védelmi zónák jelentették. Az 53. hadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg a mai Csehország területén fejezte be a háborút, miután keresztülverekedte magát a Kárpát-medencén. Ázsiai küldetésük azzal kezdődött, hogy átkelnek az 1500-1800 m magas Nagy-Hingan-hegységen, amely a mongol pusztákat választja el Mandzsúriától. Velük tartott a magyarországi harcok egy további résztvevője, Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja, melyet mongol alakulatokkal egészítettek ki. Felszerelésüket logikusan hátrahagyták a kb. 12 ezer kilométeres út előtt, új járműveiket az uráli hadiipari központokból szállították utánuk. Ázsiába került még két frontparancsnok a törzstisztjeikkel együtt - Malinovszkij a Bajkálontúli, Mereckov az 1. Távol-keleti Front élére -, és négy hadseregparancsnok.

soviet-union-marshals-kirill-meretskov-rodion-malinovsky-and-alexander-b949gf.jpgMereckov, Malinovszkij és Vaszilevszkij marsallok, már a harcok után.

Mire Vaszilevszkij július 30-án megkapta kinevezését, az átcsoportosítás majdnem befejeződött. Több mint másfél milliós haderőt vontak össze, amely létszámban és légierőben több mint kétszeres, tüzérségben pedig több mint ötszörös fölényben volt. A legnagyobb aránytalanság azonban a szembenálló páncéloserőkben mutatkozott. A szovjetek kb. 4800 üzemképes harckocsival rendelkeztek, ezek fele korai könnyűharckocsi-típusokhoz tartozott, melyeket a Wehrmacht már a háború elején is megevett reggelire. Ám ez is szinte felfoghatatlan erejű acélfergetegnek számított a Kvantung-hadsereg kevesebb mint 150, jóformán antik harckocsijához képest. Sok száz vesztegelt még ezek mellett üzemanyag és pótalkatrészek híján, később a hadizsákmányt gazdagítva. Az ellenséges légi alakulatok eszközparkját is eléggé túlbecsülték a szovjetek. A kis számú és szintén gyenge fegyverzetű japán páncéltörő tüzéralakulatok harcértéke pedig kirívóan alacsony volt, előrevetítve a sötét jövőt.        

543f6641cefd5ee3b6a11c2fe66b9dbc.jpg

A támadás augusztus 15-re volt kitűzve, de az események fentebb már vázolt felgyorsulása miatt Sztálin ezt kétszer is előrehozta - először Vaszilevszkij kinevezésével kb. egy időben, a Trumannal folytatott egyeztetések kudarcára reagálva, másodszor hazatérése és egynapos pihenője után, augusztus 7-én, amikor elkönyvelte, valószínűleg örömmel, hogy a japánok még a hirosimai atomtámadásból sem vontak le azonnali következtetést. Pedig egyes alakulatok még nem érkeztek meg indulási körzeteikbe. Ezek a határtól 50-60 km-re voltak, a japán felderítőktől biztonságos távolságra, így a parancstól számítva 3-5 napra volt szükségük, hogy meginduljanak, átlépjék a határt, felvegyék a harcot és az utánpótlási vonalaik is biztosítva legyenek. 

Augusztus 8-án Szato végre hivatalos választ kapott Moszkvában, bár nem olyat, amit remélt. Hamarosan a Szovjet Távirati Iroda is leközölte a bejelentést

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína július 26-i követelését a japán fegyveres erők feltétel nélküli megadására a japán kormány elutasította, így a Szovjetuniónak tett javaslata a távol-keleti helyzettel kapcsolatos közvetítésre alaptalanná vált. Mivel Japán elutasította a megadást, a szövetséges nemzetek javaslattal fordultak a szovjet kormányhoz a japán agresszió elleni háborúba való belépésre annak érdekében, hogy a konfliktus rövidebb idő alatt, kevesebb áldozat árán érjen véget, és hamar létrejöjjön az egyetemes béke. A szovjet kormány elfogadta a javaslatot és csatlakozott a szövetséges nemzetek július 26-i nyilatkozatához, teljesítve ezzel feléjük vállalt kötelezettségét. A szovjet kormány álláspontja szerint ez a politika jelenti az egyetlen módját annak, hogy mielőbb helyreálljon a béke, számos nép megmeneküljön a további áldozatoktól és szenvedéstől, a japán nemzet pedig segítséghez jusson az olyan veszélyek és pusztulás elkerüléséhez, melyeket Németország elszenvedett a feltétel nélküli megadás visszautasítása következtében. Ezekből az okokból a szovjet kormány holnapi, augusztus 9-i hatállyal bejelenti a hadiállapotot a Szovjetunió és Japán között.

Valószínűleg nem az jelentette Molotov külügyéri pályafutásának erkölcsi-szakmai csúcsát, amikor jóváhagyta ezt a nyilatkozatot. Elvégre a szovjet kormány nem kapott semmilyen hivatalos javaslatot, a japán kormány pedig nem utasította el a követelést, hanem éppenséggel a semleges szovjetek válasza után akart dönteni arról. Már a hadjárat után, 1945. szeptember 2-án a Szovjetunió népeihez intézett beszédében Sztálin könnyebben értelmezhető és kevésbé idétlen indoklást adott döntésére:

...az orosz haderők veresége 1904-ben, az orosz—japán háború idején, súlyos emlékeket hagyott a nép tudatában. Szégyenfoltként nehezedett országunkra. Népünk hitte és várta, hogy eljön a nap, amikor Japánt leverjük és lemossuk a szégyenfoltot; negyven éven át vártunk erre a napra, mi, az idősebb nemzedék...

Tulajdonképpen furcsának is lehetett volna tekinteni a kommunista állampárt főtitkárának kijelentését, mely szerint szívfájdalmának tekintette a cári feudálkapitalista "népek börtöne" vereségét egy imperialista háborúban, de politikusi karrierje során Sztálin már annyi fordulatot vezényelt le, hogy ezen aligha csodálkozott sok kortárs.

168.jpg

Szato még csak nem is tudta tájékoztatni Tokiót a rettentő fejleményről, mivel a katonai meglepetés érdekében a japán nagykövetséget lekapcsolták a távközlési hálózatról. A támadás híre 9-én délután jutott el rádión a hadsereg főhadiszállására, a hadüzenetet pedig, melyet már semmilyen húzással nem lehetett elkerülni, 10-én délelőtt adták át hivatalosan. Addigra a Vörös Hadsereg már mandzsu területen haladt előre, olyan terepszakaszokon is, ahol a japánok elképzelhetetlennek tartották gépesített erők támadását. Éjjel, zuhogó esőben törtek át a határ számos pontján, légi és tüzérségi előkészítés nélkül. A meglepetés más szempontból is teljes volt. A fő csapást nem keletről mérték, ahol azt a japánok várták, és erődítményeik zömével készültek rá, hanem nyugatról, a Mongol Népköztársaságból, amely szerény eszközeivel maga is csatlakozott az offenzívához. Mandzsukuo bábállam óriási harapófogóba szorult, északon pedig a 2. Távol-keleti Front benyomuló erői kötötték le azokat a csapatokat, melyeket erősítésként át lehetett volna dobni a szakadozó arcvonal más pontjaira. Rugalmas visszavonulásra már nem volt lehetőség. Az emberi hullám, amelyre a japánok szintén számítottak, mindenütt elmaradt. Helyette kis létszámú, nagy tűzerejű, megfelelő támogatással ellátott lövészegységek küzdötték le a védőállásokat. A szovjetek nem sokkal később megtámadták Koreát és Dél-Szahalint is. Vadász- és bombázóalakulataik nem sok célpontot találtak.

bell_p-63_kingcobra_42-7010.jpgBell P-63, ismertebb nevén Királykobra. Otthon nem volt rá igény, ezért lett belőle is a japánok elleni harcra "lízingelt" amerikai haditechnika. A 2. világháborúban a típust egyedül a szovjet légierő használta élesben.

A beteljesülő hadművészeti bravúr ellenére nem nehéz belátni, hogy pusztán katonai szempontból a japán fegyverletételre egyformán csekély indokot adtak az amerikai atomcsapások és a szovjet offenzíva. Augusztus 6-án az amerikai légierő 66 japán város után felégette a hatvanhetediket is, olyan mértékű rombolást okozva, melyet hagyományos munícióval is minden további nélkül el lehetett volna érni. A két atombomba azonban olyasmit adott a császár kezébe, amit mástól nem kaphatott volna meg, pedig égető szüksége volt rá: a hadsereg zöme, a sínylődő lakosság egésze és a nyugati szövetségesek számára egyaránt elfogadható ürügyet a megadásra. A Vörös Hadsereg támadása pedig olyan legatyásodott japán seregtesteket ért, melyeket az amerikai légi-tengeri uralom mellett nem is lehetett már visszavonni az anyaországba, nem beszélve arról, hogy az ott állomásozó csapatok felfegyverzése és ellátása egyébként is egyre súlyosabb problémát jelentett. A szovjet hadüzenet viszont kirántotta az utolsó szalmaszálat is a feltétel nélküli megadás elkerülésében még mindig reménykedő katonai vezetők kezéből.

Augusztus 10-én a császár döntött a potsdami ultimátum elfogadásáról. Még hátra volt a nem egyszerű feladat, hogy ezt kellően kíméletes, ugyanakkor érthető formában hozza a haza és a külvilág tudomására. Ehhez már nem kellett sok idő, a szovjet hadigépezet azonban még 25 napig mozgásban maradt.

folyt. köv.

Kapcsolódó irodalom:

  • The entry of the Soviet Union into the war against Japan: military plans, 1941-1945. (link)
  • No End Save Victory: Perspectives on World War II. (G. P. Putnam's Sons, NY, 2001)
  • Junichiro Shoji: Japanese Strategy in the Final Phase of the Pacific War (link)
  • Tsuyoshi Hasegawa: The Soviet Factor in Ending the Pacific War (link)
  • David M. Glantz: August Storm: The Soviet 1945 Strategic Offensive in Manchuria (link)
  • rövid értekezés az ultimátumra adott válasz szerencsétlen megfogalmazásáról
  • az 1945. júliusi üzenetváltás a japán külügyminiszter és a moszkvai japán nagykövet között
  • a Kvantung-hadsereg alakulatai 1941-45 között

...meg ami a posztban linkelve van.

24 komment

Címkék: kína amerikai japán szovjet sztálin hadtörténelem ii világháború

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sirdavegd · http://midnight-rider.blog.hu/ 2015.08.21. 13:04:55

Azért az nem semmi, hogy mindezt az egy szem transszibériai vasútvonalon kellett átlogisztikázni és ellátni. A sarkköri hajózási útvonal gondolom ekkoriban még használthatatlan volt.

kugi · http://kugi.blog.hu 2015.08.21. 22:17:58

Itt mindig nagyon alapos posztokat lehet olvasni - ez is az volt, érdeklődéssel olvastam, köszönöm! És kíváncsian várom a folytatást!

Watchdog 2015.08.22. 12:20:32

"A támadás augusztus 15-re volt kitűzve, de az események fentebb már vázolt felgyorsulása miatt Sztálin ezt kétszer is előrehozta"

Igazán akkor meglepetésszerű egy támadás, ha a támadók is meg vannak lepve...

Minorkavidor 2015.08.22. 14:07:31

"De hátravolt még egy formaság, amit nem lehetett megkerülni. A japán-szovjet semlegességi paktum a rendelkezések szerint felmondás esetén 1946. áprilisig maradt érvényben, így a szovjet kormánynak ürügyre volt szüksége annak megszegéséhez. "

Téves! Az 1941. április 13-án kötött szovjet-japán barátsági és megnemtámadási szerződés lehetővé tette, hogy egy évvel a szerződés lejárta előtt bármelyik fél felmondja.A szovjetek 45 áprilisában jogszerűen éltek ezzel a lehetőséggel. Ebben az esetben nem sértették meg a nemzetközi jogot.

Minorkavidor 2015.08.22. 14:10:35

Egy kis kiegészítés a diplomáciai eseményekhez:

Japán már 1944 júliusától a japán külügy több ajánlatot tett a Szovjetunió részére, melyben felajánlotta közvetítői szerepét a német-szovjet háború lezárásában. A politikusok már ekkor tisztában voltak a háborús vereség tényével. Erről tanúskodik Konoye herceg, exminiszterelnök 1945 elején a császárhoz intézet memoranduma. Ebben világosan a Hirohito érté sere adta, hogy a háború elveszett, amiből le kell vonni a megfelelő következtetéseket.
Az okinawai partraszállás után, április 5-én lemondott a Koiso-kormány, az új kormányfő a kompromisszumos erők jelöltje, a 78 éves tengernagy, Szuzuki lett. Őt rossz hírek várták, április 13-án megérkezett a moszkvai nagykövetük jelentése, miszerint a Szovjetunió felmondja az 1941.április 13-án, Moszkvában, 5 évre megkötött semlegességi egyezményt. A japánok nem tudták, hogy Sztálin Jaltában ígéretet tett, hogy a SZU belép a Japán elleni háborúba. De a belpolitikai események sem Szuzuki szája íze szerint alakultak. A hadügyminiszter, a szárazföldi és haditengerészeti erők vezérkari főnökeivel egyetértésben letartóztatott néhány békepárti politikust.
A május 8-i német fegyverletétel híre még aznap megérkezett Tokióba. Szuzuki rutinszerűen kijelentette, hogy Japán politikájában nem következik be változás, de ő is tudta, hogy valamit lépni kell. Mindenesetre a Japánban tartózkodó német állampolgárok koncentrációs táborba kerültek, „nemzetük gyávasága” miatt! A japán háborús vezetés Legfelsőbb Tanácsa már május 11-én összeült.
Azt, hogy a SZU közvetítésével békét kössenek a nyugati szövetségesekkel, a katonai körök ellenkezése miatt elejtették, de a kapcsolatfelvételtől még ők sem zárkóztak el. Azt viszont meg kívánták akadályozni, hogy a SZU hadba lépjen ellenük. Furcsa mód a semlegességi egyezmény szovjet részről való felmondásában nem a veszélyt, hanem a lehetőséget láttak a katonák. Szövetségesi egyezményt kívántak kötni Moszkvával. A japán flotta maradékáért cserébe kőolajat, repülőgépeket és egyéb fontos nyersanyagokat kívántak beszerezni a Szovjetuniótól! Természetesen volt bennük félsz, hogy Sztálin csak a Kuril-szigetekért cserébe nyújtana támogatást, ezt Jonai tengernagy haditengerészeti miniszter nyíltan meg is fogalmazta. Véleményét osztotta a hadügyminiszter és a szárazföldi haderő vezérkarának főnöke is
Mindenestre Hirota, Szuzuki megbízottja június 3-án felkereste Malik szovjet nagykövetet. Malik nem zárkózott el, csak gondolkodási időt kért, ezzel felbátorította a japánokat. Június 29-én Hirota már azt javasolta Maliknak, hogy Japán és a SZU kössön egyezményt a kelet-ázsiai béke közös fenntartására. Ez tulajdonképp nem volt más, mint a fent szövetségesi egyezmény konkretizálása. Ez azon,- mind a civil, mind a katonai körök osztott- elképzelésen alapult, hogy a Szovjetuniónak a növekvő amerikai befolyás megakadályozása érdekében nem kívánja végzetesen aláásni Japán nagyhatalmi helyzetét. A japán vezetés egészen a szovjet hadüzenet bekövetkeztéig remélte a SZU segítségét a nyugati szövetségesek elleni harcban.
Hirohito is lépett. Július 12-én meggyőzte egykori miniszterelnökét, hogy utazzon Moszkvába, ahol Molotov segítségét kérje ahhoz, hogy Japán elkerülje a feltétel nélküli megadást. Azonban a július 18-án szovjet kormány közölte Szato nagykövettel, hogy nem fogadják Konoyét, sem más magas rangú vezetőt, valamint nem kívánnak közvetíteni sem Japán és az USA között. Természetesen azt nem kötötték a nagykövet orrára, hogy már gőzerővel dolgoznak a Japán elleni támadás előkészítésén. A nagykövet közölte az elutasító választ és azt javasolta feletteseinek, hogy fogadják el az amerikaiak feltételeit azon kikötéssel, hogy megmarad a császári ház hatalma. Javaslatát természetesen elutasították.
A fő probléma az volt, hogy még a békepárti politikusok is ragaszkodtak Mandzsúria és Korea megtartásához, a császári ház hatalmának csorbítatlan megtartásához. Ezen kívül nem fogadták el a elvét.„feltétel nélküli megadás” feltételét.

Minorkavidor 2015.08.22. 14:12:18

Mindeközben Potsdamban összeült a „Három Nagy”. Itt Churchill azt javasolta Trumannak, hogy néhány kisebb engedménnyel tegye lehetővé, hogy a japánok önbecsülésüket megőrizve tehessék le a fegyvert. Truman a Pearl Harbour elleni rajtaütésre, mint a japán becstelenség bizonyítékára hivatkozva elutasította az engedmények megadását. Így az ismert feltételek alapján adták ki július 26-án a potsdami nyilatkozatot. Az atombombát ugyan nem említették meg, de figyelmeztették a japán vezetést, hogy amennyiben a feltételeket visszautasítják, úgy hazájuk teljes elpusztítására számíthatnak. Ugyanakkor a két kormányfő kijelentette, hogy a japán nemzet fennmaradhat az anyaország négy fő szigetén. A megszállás csak a rend helyreállításáig és a háborús létesítmények kielégítő leszerelésig fog tartani, továbbá a békés ipar fejlesztése elé semminemű akadályt nem állítanak. A császári házról viszont nem történt említés.
A nyilatkozatot másnap ismerte meg a japán vezetés. A katonai vezetés a nyilatkozat gondolkodás nélküli elutasítását követelte, de Szuzuki úgy döntött, hogy fenntartja a tárgyalás lehetőségét. Megengedte a japán újságoknak, hogy közzé tegyék a nyilatkozatot, azzal a feltétellel, hogy nem kommentálhatják azt. Ezt viszont legtöbb lap figyelmen kívül hagyta. Gúnyos hangú cikkekben nevetségesnek minősítették a szövetségesek feltételeit és a végsőkig való harcra buzdítottak. Szuzukit kínosan érintette e lázadás, mert nemcsak, hogy nehéz helyzetbe hozta külpolitikai téren, hanem ellentmondott a tekintélytiszteleten alapuló japán hagyománynak. Ez még nem volt elég! Miután a Togo külügyminiszter a katonai vezetés okolta az uszításért, mellyel aláássa a békés rendezés lehetőségét, az egyenruhások nem csak visszautasították a vádakat, hanem azt követelték a kormányfőtől, hogy egyszer és mindenkorra utasítsa el az ajánlatot. Szuzuki kelepcébe került. Annyi engedményt tett a katonák felé, hogy bár nem zárkózott el a tárgyalások elöl, de gúnyosan nyilatkozott a követelésekről. A médiával közölte, hogy nincs hozzáfűzni valója a potsdami nyilatkozathoz. Csakhogy ezt az amerikaiak az együttműködés nyílt visszautasításának értelmezték.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.22. 14:37:30

@Minorkavidor: A felmondással nem sértették meg. Az augusztus 9-i támadással igen. Ahhoz meg mondvacsinált indokot szerettek volna a nyugati szövetségesektől.

> Azonban a július 18-án szovjet kormány közölte Szato nagykövettel, hogy nem fogadják Konoyét, sem más magas rangú vezetőt, valamint nem kívánnak közvetíteni sem Japán és az USA között.

Nem közöltek semmi ilyesmit. Nem válaszoltak semmit, mert azt mondták, nincs mire. Lásd itt, 1417. távirat:

www.nuclearfiles.org/menu/library/correspondence/togo-sato/corr_togo-sato.htm

Minorkavidor 2015.08.22. 20:18:40

@Rammjaeger83:

Miért nem tudom megnyitni a távíratot?

Minorkavidor 2015.08.22. 20:27:56

@Rammjaeger83:

"A felmondással nem sértették meg. Az augusztus 9-i támadással igen. Ahhoz meg mondvacsinált indokot szerettek volna a nyugati szövetségesektől."

Ezt nem értem. Ha felmondanak egy egyezményt akkor azaz egyezmény hatályát vesztette, így logikátlan amit írtál. A támadás jogossága, vagy jogtalansága más kérdés.

molnibalage 2015.08.22. 20:40:33

@Watchdog: Epic.

Az írás stílusa döbbenetesen jó szerintem, átjön az, aminek át kell jönnie. Főleg az utálas arra, ami Japán jövője lett volna a USAAF által.

molnibalage 2015.08.22. 20:42:37

@Minorkavidor: Ez nem szó szerinti idézet valahonnan? Olvastam már valahol. Hogy netem vagy könyvben arra már nem emlékszem.

Minorkavidor 2015.08.22. 20:48:17

@molnibalage:

Olvashattad a neten is, meg a BBC History-ban is. Én írtam.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.22. 21:18:47

@molnibalage: @kugi: Kösz!

@Minorkavidor: A távirat ott van az oldalon angolra fordítva, görgess le kb. a harmadáig. Ami a felmondást illeti, az állt benne fordításban:

"ARTICLE THREE

The present Pact comes into force from the day of its ratification by both Contracting Parties and remains valid for five years. In case neither of the Contracting Parties denounces the Pact one year before the expiration of the term, it will be considered automatically prolonged for the next five years."

Mivel a szovjetek felmondták a lejárat előtt legalább egy évvel, csak 1946 áprilisáig maradt érvényben, de addig nyilván nem támadhatták volna meg Japánt.

Minorkavidor 2015.08.23. 08:36:36

@Rammjaeger83:

"Mivel a szovjetek felmondták a lejárat előtt legalább egy évvel, csak 1946 áprilisáig maradt érvényben, de addig nyilván nem támadhatták volna meg Japánt."

Nem 1945 áprilisát akartál írni?

Minorkavidor 2015.08.24. 16:19:22

@Rammjaeger83:

Bocs, de 41-ben kötött 5 éves szerződés csak akkor jár le 46-ban, ha a felek nem élnek a felmondás opciójával, mivel a ruszkik 45 áprilisában éltek vele, így a szerződés 45 áprilisában hatályát vesztette.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.24. 16:53:03

@Minorkavidor:

> csak akkor jár le 46-ban, ha a felek nem élnek a felmondás opciójával

Akkor sem jár le, hanem automatikusan életbe lép 1951-ig (3. cikk). Az opció, amivel a ruszkik éltek, azt jelentette, hogy csak 5 évig maradt hatályban. Megszegni egy államközi szerződést bármikor lehet, felmondani viszont csak egy előre megegyezett időkeretben.

aegithalos 2015.08.24. 17:57:45

Offtopic, nyugodtan torljetek: ennek lesz masodik resze: lemil.blog.hu/2015/05/09/lehetett_volna_szovjet-orosz_harckocsifejlesztesek_1_resz ? A cim azt sugallja...

Titus Pullo Urbino 2015.08.25. 11:25:25

@aegithalos: lesz, türelem, vannak itt még olyan 2009-es megkezdett sorozatok is, amik még várják az élesedést.

@Rammjaeger83: érdekes, hogy az "Egyesült Nemzetek" (Szervezete) pár év alatt úgy tudták csavarni a gumigerincet, hogy a fő tényező a nagy, a honvédő, a dicső Szovjetunió lett. Könnyen elfelejtették, hogy a jogelőd szervezet, a Népszövetség 1939-ben elegánsan kirúgta tagjai közül az agresszor és orvgyilkos Szovjetuniót (a finnek elleni háború miatt, ami minden jóérzésű embernél kiverte a biztosítékot.) Hát erre csak ezt lehet mondani: "Ez már kurvára nem az a szituáció!"

Minorkavidor 2015.08.25. 13:29:29

@Rammjaeger83:

Várj, ez új! Eddig minden könyvben és adattárban, amit eddig olvastam, függetlenül a szerzők nemzetiségétől, politikai nézetétől az szerepelt, hogy a szerződést 5 évre, azaz 1946-ig kötötték, benne a szerződés lejárta előtt 1 évvel a felmondás jogával. Ha jól értelmezem a Te válaszodat akkor az eredeti szerződést 10 évre, vagy 5+5 évre kötötték?

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.25. 14:54:43

@Minorkavidor:

Felmondani bármikor lehetett, de onnantól számítva egy év múlva veszítette hatályát. Ha ezzel egyik fél sem él 4 évig, automatikusan életbe lépett volna még 5 évre.

avalon.law.yale.edu/wwii/s1.asp

Minorkavidor 2015.08.25. 21:06:44

Nah, meg van!

ARTICLE THREE

The present Pact comes into force from the day of its
ratification by both Contracting Parties and remains valid for
five years. In case neither of the Contracting Parties
denounces the Pact one year before the expiration of the term,
it will be considered automatically prolonged for the next five
years.

Arról ugyan rendelkezik, hogyha egy évvel az 5 éves szerződés lejárta előtt a szerződő felek egyike se mondja fel, akkor automatikusan további 5 évre meghosszabbodik az eredeti szerződés hatálya. Arról viszont nem, ha valamelyik fél felmondja mikortól érvényes a felmondás hatálya.
Mind a Te, mind az én értelmezésem lehetséges.
Szerény véleményem szerint ez a kétértelműség a felmondás hatályát tekintve nem a véletlen műve. Egyszerűen átakarták verni egymást.

Rammjaeger83 · http://katpol.blog.hu 2015.08.25. 22:48:16

@Minorkavidor: Az átverési szándék valószínűtlen, az aláíráskor bizonyosan nem volt támadási szándékuk egymás ellen, hosszú távon sem. Az, hogy jogilag érvényben maradt '46 áprilisáig, nyilván hozzájárult a katonai meglepetéshez is.

Bővebben:

books.google.hu/books?id=eMEwSMjnbBMC&printsec=frontcover&hl=hu#v=onepage&q=april%201946&f=false

aegithalos 2015.08.26. 15:31:13

@Titus Pullo Urbino: Ko:szi a valaszt, turelmem hatartalan.