Mindannyian láttunk már olyan filmet vagy olvastunk olyan bűnügyi történetet, melynek középpontjában olyan személyek állnak, akik tanúvallomásukért cserébe rendőri védelmet kérnek és kapnak. Ezeket az embereket a hatóságok általában arra kötelezik, hogy biztonságuk érdekében családjukkal, barátaikkal mindenféle kapcsolatot megszakítva, eredeti lakhelyüktől távol, álnéven éljenek akár évekig, évtizedekig. Ez a tanúvédelem, amit a laikus (és az átlagnál szkeptikusabb) olvasó hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni: ja, persze, Hollywood megint nagyot alakított.

A Lemilblog profi törzsolvasói számára biztosan nem lesz meghökkentő, amit mondok, de gondoljunk a véletlenül erre tévedő ártatlanokra is: a létező, valódi tanúvédelem (leszámítva néhány rendezői és forgatókönyvírói túlzást) pontosan ilyen. S talán egyeseknek még meglepőbb lesz, ha elárulom: Magyarországon 2002 óta működik egy speciális rendőri egység, melynek egyedüli feladata a hazai tanúvédelmi program előírásainak érvényesítése. Mai posztunkban kicsit körüljárjuk a témát, s olvasóink elé tárunk (majdnem) mindent, amit a tanúvédelemről tudni lehet – és ami nem jár titoksértéssel. És még mielőtt bárki is akadékoskodni kezdene (régi blogger vagyok, tudom ám, hogy működnek a reflexek) arra hivatkozva, hogy a szomszédja fogorvosának a sógora együtt szokott sörözni az egyik tanúvédő fodrászának unokatesójával és ő másként mesélte, gyorsan elmondom, mert ez nem titok: dolgoztam a tanúvédelemnél (és rokonterületen is), úgy nagyjából tudom, miről beszélek.

Gyorsan előrebocsájtom, hogy a Szolgálatnál eltöltött időmről és tapasztalataimról csak módjával, szőrmentén tudok beszámolni, hiszen a szolgálati és az államtitok életem végéig köt. Ez most kívülállók számára biztosan nagyon hülyén (vagy dzsémszbondosan, esetleg dzsekbaueresen) hangzik, de ne feledjük, hogy a terület érzékenysége nem engedhet meg semmiféle lazaságot. Ellentétben számos más, agyonhájpolt rendőri szakterülettel és a média által egykoron übersztárnak kikiáltott hajdani főnyomozó által vetített népmesékkel itt (mm. a tanúvédelemnél) tényleg emberi életek múlhatnak egy rosszul megválasztott jelzős szerkezeten vagy jópofának szánt sztorizgatáson. Igyekszem tehát olyan messziről elkerülni a taposóaknákat, amennyire lehet, na és a lelkes nyomozó ügyészeknek se szeretnék munkát adni, van nekik elég bajuk nélkülem is.

1.) A kezdetek

Mint annyi minden fasza dolgot a rágógumitól kezdve Jesse Venturán keresztül egészen az űrsiklókig, az intézményes tanúvédelmet is az USA-nak köszönhetjük. Az amerikai szövetségi "ügynökök" (akik akkoriban még inkább egyfajta katonák voltak, nem rendőrök) már a 19. század végén szervezetten védték a Ku Klux Klán elleni tanúskodni hajlandókat, de igazából a múlt század hatvanas éveiben szembesültek azzal, hogy egyre több maffiatag lenne hajlandó terhelő vallomást tenni cimboráira, amennyiben a hatóságok két feltételnek eleget tesznek: egyrészt nagyvonalúan eltekintenek a kisebb stikliktől, másrészt pedig garantálják, hogy a kihallgatását követő napon egykori bűntársaik nem fogják őket tarkón lőni, majd holttestüket betonba öntve elsüllyeszteni valamelyik barátságos tengeröbölben, esetleg kitámasztani a főutcán egy szemeteskonténer mellé, kivágott nyelvű szájukban egy fagyasztott makrélával. A jenkik mindig is pragmatikus népség voltak, osztottak-szoroztak, majd létrehozták a WITSEC-nek nevezett intézkedéscsomagot: a világ legelső intézményesített tanúvédelmi programja megszületett. Végrehajtására a legrégebbi szövetségi bűnüldöző szervezetet, a US Marshals Service-t jelölték ki. Vannak állami programok is (Texas, Kalifornia, Illinois, stb.), de szövetségi szinten a USMS végzi a melót.

A fegyveres testület nevét már többféleképpen ültették át magyarra a kétségbeesett fordítók. Ezen a téren a hülyén hangzó és teljesen megtévesztő „marsallszolgálat” a bajnok, jobb híján a „marshal”-ra én a „rendőrbíró” verziót javasolom (figyelemmel az eredeti alapfeladatukra, ami az amerikai szövetségi bíróságok védelme és biztosítása), de ha tudtok jobbat, kommenteljétek be bátran.

A jó példa ragadós, mint az ásítás vagy a HPV. A kiváló amerikai eredmények megmozgatták az öreg kontinens bűnüldözőinek fantáziáját is, és a hetvenes-nyolcvanas években több nyugat-európai állam vette át a tengerentúli új módszert, sorra születtek a tanúvédelmi jogszabályok. Olaszország az elsők között csapott le a lehetőségre (biztosan sokan hallottátok már a pentito szót, ami bűnbánó, a hatóságoknak a biztonságért cserébe információt szolgáltató maffiózót jelent), s ez – Itália akkori bűnügyi és terrorfertőzöttségét ismerve – egyáltalán nem meglepő. A kilencvenes évek második felében már tucatnyi országban számított rutineljárásnak a szervezett bűnözők elleni eljárások tanúival üzletet kötni védelemért cserébe. Napjainkban az a civilizált állam számít kivételnek, ahol ez a jogintézmény nem működik.

2.) A két alapmodell

A nemzeti tanúvédelmi programok tekintetében a világon két nagy iskola működik, amelyeket a szakmabeliek „német modellnek”, illetve „olasz modellnek” neveznek. Erősen (de tényleg erősen!) leegyszerűsítve: a németek azt az álláspontot képviselik, hogy a védett tanú felnőtt, gondolkodó, kooperáló ember, akinek a lehető leggyorsabban biztosítani kell, hogy a védelmi programon belül megálljon a saját lábán. Támogatják, hogy találjon munkát, legyen önálló keresete és (ésszerű határokon belül) minden, önmagára vonatkozó döntést maga hozzon meg, amúgy nagyfiúsan, hiszen tisztában van a saját érdekeivel, akárcsak a tudomására hozott szabályokkal, amelyeket értelmezni is tud.

A képzeletbeli egyenes másik végpontján az olaszok ennek az ellenkezőjét vallják: szerintük a tanú a program minden percében gyámolításra (és persze szigorú ellenőrzésre) szoruló esendő lény, akinek azt is meg kell mondani, hogy milyen színű gatyát húzzon, melyik focicsapatnak szurkoljon, vagy hogy hány cukorral kérje a presszókávét. Az ő megközelítésükben a tanúvédőknek mindig ugrásra készen kell állniuk, felkészülten arra, hogy a tanú előbb-utóbb biztosan megpróbálja őket átverni, s az a gazember ideje 90 százalékában azon ügyködik, hogy kijátssza a biztonsági protokollokat. Az itáliai mentalitás a védett tanúban nem önkéntes együttműködőt lát, hanem kényszerszövetségest, aki az első adandó alkalommal beleharap az őt etető kézbe és szándékosan beleszarik a ventillátorba.

A civilizált világ országaiban jelenleg érvényes tanúvédelmi szabályok nagyjából ezen két alapminta kombinációjából születtek, s talán nem lesz meglepő, ha elmondom: a magyar gyakorlat körülbelül 75-25 arányban tartalmaz német, illetve olasz típusú összetevőket, természetesen a németek javára. Annak eldöntése, hogy a magyarok mentalitása (már ha egyáltalán létezik ilyen általános kategória) a németekéhez vagy a taljánokéhoz áll-e közelebb, megint csak élénk vita tárgyát képezi, de ez a poszt most nem pszichoszociológiai értekezés, ezért nem is feszegetjük tovább ezt a kérdést.

3.) A magyar helyzet

Többé-kevésbé informális módon, eseti jelleggel (hogy ne mondjam: a szőnyeg alatt) a kilencvenes években idehaza is voltak próbálkozások, amelyek eredménye már hasonlított a tanúvédelemre, de ezek mindig ki voltak szolgáltatva az éppen döntési pozícióban lévő rendőri vezetők rugalmasságának (vagy inkább merevségének). Akadtak köztük kompromisszumkészek, de olyanok is, akik rendőri esküjük meggyalázásának tekintettek bármiféle alkudozást a bűnözőkkel. „A rendőr feladata, hogy a csizmájával illesse a gazemberek fenekét, s nem az, hogy a nyelvével!” – mondták sokan, talán egy kicsit explicitebben.

Belső szakmai viták során ez a vélemény különben máig vissza-visszaköszön. Személy szerint én is többször megkaptam más területen dolgozó kollégáktól: „Hogy bírod ki, cseszd meg, hogy nem baszod pofán a köcsögöt, s helyette inkább fegyveres védelmet intézel neki és kifizeted a villanyszámláját?! Hát rendőr vagy te, bazdmeg, vagy vöröskeresztes ápoló?”. Szó mi szó, zsaruként néha elég nehéz volt egyik-másik védencünk kinyújtott kezét elfogadni, de azzal vigasztaltam magam, hogy szeretni azért nem kell a csávót, viszont amit mond, az kulcsfontosságú lehet egy-egy büntetőügyben, én meg majd legfeljebb hosszabb ideig mosok kezet.

2001 decemberében az Országgyűlés kifogta a szelet az akadékoskodók vitorlájából, amikor elsöprő többséggel megszavazta a 2001. évi LXXXV. törvényt a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról (ez a hosszú és hivatalos neve), amely a legmagasabb szinten szabályozza Magyarországon a tanúvédelmet és az ehhez kapcsolódó valamennyi tevékenységet.

Pár hónapra rá (vicces módon pont 2002. április 1-jén) megalakul a Tanúvédelmi Szolgálat (a továbbiakban: TVDSZ), amely egyike azon nagyon kevés hazai rendőri egységnek, melynek neve és küldetése az elmúlt 13 év valamennyi átszervezése és átnevezése során is változatlan maradt: kizárólagos illetékességgel hatáskörrel, minden törvényes erővel, eszközzel és módszerrel megvédeni azokat a tanúkat (akár bűnözők, akár nem), akik a bíróság előtt hajlandók súlyos bűncselekmények elkövetésével gyanúsítottakra terhelő tanúvallomást tenni.

A kizárólagos hatáskör itt azt jelenti, hogy tanúvédelmi programot más hatóság idehaza nem folytathat. Sem a titkosszolgálat, sem a terrorelhárítás, sem Gábriel arkangyal égi seregei. Ha vannak is „alternatív megoldások” a piacon (egy jó informátort vagy tanút elvileg bármelyik szerv elbújtathat átmenetileg, ha az úgynevezett operatív érdek ezt megkívánja), ezek biztonságossága és hatékonysága meg sem közelíti a hivatalos tanúvédelmi programét, ráadásul az ilyen partizánakciókból gyakran pofáraesések is lesznek, amiért a balhét vinnie kell valakinek... Senki nem mondhatja, hogy nem szóltam.

A TVDSZ állománytáblája és szolgálati objektumai nem nyilvánosak; hozzáértők „harmincnál többre, hatvannál kevesebbre” teszik a Szolgálat jelenlegi létszámát. Két, feladatszinten egymástól jól elkülönülő, de egységes irányítás alatt, egymással folyamatosan együttműködő alegység alkotja: a fizikai védelmet ellátó személyvédők, s az úgynevezett műveleti védelmet biztosító tanúvédők. Az első kategória gyakorlatilag felsőfokon kiképzett bevetési szakembereket (úgynevezett kommandósokat) jelent, akik fegyverrel, technikával és élő erővel biztosítják az elrettentő erőt, a második pedig a titkos információgyűjtés komplex eszköztárát veti be a védendő személy érdekében: ha szükséges, akkor elköltöztetik (akár családostól), megváltoztatják a nevét vagy a teljes személyazonosságát, ennek megfelelő fedőokmányokat állítanak ki, kidolgozzák a legendáját, különleges szakképesítéssel vagy szakértelemmel rendelkező külső segítőket toboroznak, s mindazon adatszerzési lehetőségeket igénybe veszik, melyeket a rendőrségi törvény engedélyez.

Érdeklődőknek tanulmányozásra ajánlom a rendőrségi törvény VII. fejezetét (Titkos információgyűjtés), csuda dolgok vannak ám abban, ha az ember figyelmesen olvas. Persze vannak belső normák is, amelyek ennél részletesebben taglalják a tennivalókat és a lehetőségeket, de ezek minősítettek, úgyhogy most felejtősek.  

És persze a nap 24 órájában, évente 365 napon keresztül készenlétben állnak, hogy szükség esetén beavatkozzanak és mentsék, ami menthető. Nem kell feltétlenül golyózáporra, látványos autós üldözésekre vagy épületharcászatra gondolni; van, amikor vasárnap hajnalban, mínusz húsz fokban kell szerelőt találni, mert elromlott a gázkonvektor a háromgyerekes védett családban, s előfordul, hogy karácsonykor az öngyilkosságról kell lebeszélni a magába zuhant, szeretteivel hónapok óta nem érintkező, reményvesztett tanút. Volt kolléga, akire a programban szereplő egyik család gyermekkorú tagjai apjukként tekintettek (mondjuk őt sokkal gyakrabban is látták, mert a fater 13 év fegyházat kapott, teljesen megérdemelten). A meló mibenlétéről sok mindent elárul a tanúvédők nemhivatalos önmeghatározása: fegyveres szociális munkások vagyunk – szokták félig viccesen, félig komolyan mondogatni, roppant találóan.

4.) A program lefolyása

Nem szeretnék senkit hiú ábrándokba ringatni: a tanúvédelmi programba történő bekerülés igen szigorú feltételekhez kötött. Annak valószínűsége, hogy egy kerékpárlopási, vagy akár sima betörési ügyben adott tanúvallomásért cserébe az ember nyolcszobás villát kapjon a Rózsadombon, garázsában egy tűzpiros Ferrarival, bizony elég elenyésző, noha a dörzsöltebb nyomozók gyakran hasonló dumákkal hülyítik azokat az egyszerűbb agyműködésű tanúkat, akik önvédelemből nem nagyon akaróznak aláírni a jegyzőkönyvet, mert félnek az esetleges következményektől.

Először is kiemelkedő súlyú bűncselekménynek kell lennie (ez gyakorlatilag öt évnél nagyobb büntetési tételt jelent), illetve az is szükséges, hogy a tanú által szolgáltatott bizonyíték érdemi legyen és más módon ne lehessen beszerezni. Mindehhez még hozzájön az a feltétel is, hogy a tanúvallomás miatt az érintett olyan veszélyes helyzettel, személye ellen irányuló fenyegetéssel szembesül, amit csak a tanúvédelmi programba kerüléssel lehet megelőzni, kivédeni. Ezek úgynevezett konjunktív feltételek, tehát mindegyiknek egyszerre kell teljesülnie.

Ha ezek frankón fennállnak, jöhet a megállapodás kezdeményezése, amit az alapügyben eljáró nyomozó szerv, az ügyészség vagy a bíró terjeszt elő a TVDSZ felé. A tanúvédőknek 15 napjuk van arra, hogy előzetesen megismerkedjenek a majdani kuncsafttal: részletesen kifaggatják, rákérdeznek minden apró részletre, aminek később jelentősége lehet (de nemcsak az ilyenek érdeklik őket, hanem MINDEN, ami a jövőbeni ügyféllel összefügg). A felmérésben a szolgálat pszichológusa is részt vesz, aki alapos szakvéleményt ad az alanyról: tud-e például titkot tartani, s bírja-e majd azt a fokozott lelki megterhelést, ami a program velejárója. Egy alkoholista, aki már gyereke cipőjét is eladta egy felesért, vagy egy szerencsejátékos, aki sikkasztott, csak hogy valamelyik Andy Vajna-féle nemzeti kaszinóban megjátszhassa a fekete 13-ast, nem biztos, hogy ideális jelölt.

Ha ez az állapotfelmérés nem hoz a felszínre kizáró tényezőt, a tanúval írásos megállapodást kötnek. Ez gyakorlatilag egy igen részletes polgári jogi szerződés, aminek melléklete is van: egy roppant részletes adatlap, amelyben a jelöltnek (sok más egyéb mellett) minden olyan részletről be kell számolnia, amit normál esetben a tulajdon házastársa vagy gyóntatója előtt is titkolni szokott. Nyilatkoznia kell a teljes vagyoni helyzetéről, esetleges tartozásairól, káros szenvedélyeiről, egészségi állapotáról, hobbijáról, de még háziállatairól és (mindkét nembeli) szeretőiről is. A TVDSZ előtt nincsenek szégyellnivaló magánéleti titkok – vagy ha igen, akkor (garantáltan) csak igen rövid ideig. És ha egy ilyen utólag derül ki (márpedig mindig kiderül), oda a bimbózó, szép barátság; egy átbaszott tanúvédő kurvára morcos és kellemetlen tud ám lenni, s mindig a másik, titkolózó fél húzza a rövidebbet. Ha nem előbb, akkor utóbb.

Az alapképlet egyszerű, mint a zsíroskenyér receptje: a tanú vállalja a vallomást (bíróság előtt ám, nem egy sörözés közben, kockás abrosznál, az árnyas fák alatt!), a TVDSZ pedig azt, hogy cserébe megvédi az emberünket, szükség esetén a családjával, hozzátartozóival együtt. Szerződésszegés esetén a megállapodás semmis, a tanú mehet isten hírével, védje meg őt Piszkos Fred, az Alkotmányvédelmi Hivatal, vagy aki akarja és ráér. Az aláírást követően indul a program, az összes lehetséges erővel, eszközzel, technikával és módszerrel, s addig folytatódik, ameddig szükséges. Volt eset, amely egy évnél rövidebb ideig tartott, s nem lepne meg, ha jelenleg is futna olyan program, amit 2002-ben az akkor frissen alakult TVDSZ az elsők között indított.

5.) Amit mindig is tudni szerettél volna a tanúvédelemről, de soha nem merted megkérdezni (vagy meg merted volna, de nem volt kitől)

Az olvasóban számos kérdés merülhet fel a témával kapcsolatban. Egy jó tanúvédőnek egy kicsit gondolatolvasónak is kell lennie, úgyhogy megpróbáltam kitalálni, mi az, amit az eddigiek elolvasása után ti megkérdeznétek. Ha további kérdések lennének, tegyétek fel őket a kommentekben, s ha tehetem, válaszolok.

a.) Mennyibe kerül egy magyar program?

A TVDSZ költségvetése minősített adat, az viszont elmondható, hogy ahogy arra a kérdésre sem lehet egymondatos választ adni, hogy mibe kerül egy gépkocsi, úgy erre sem. Mert egy 30 éves Trabant is autó (noha vannak, akik ezt vitatják), meg egy 2015-ös Lamborghini Aventador is. Van program, ami évente százezer forintba kerül, s bizony akad, ami százszor ennyibe. A tanúvédelem stadionok és sikkasztó paralimpiai bizottsági elnök nélkül is drága sport, ráadásul itt az ezüstérem maga a bukás. Egy biztos: forráshiány miatt még egyetlen jogszerű program végrehajtását sem utasították el az illetékesek.

b.) Lehet eredményes tanúvédelmet csinálni egy ekkora országban?

Kreatív, jól felkészült szakemberekkel igen, ráadásul a nemzetközi együttműködés kiváró hatásfokú. Elárulom, hogy Európa egyik legprofibb tanúvédelmi szolgálata egy Magyarországnál kisebb államban működik, amelyik ráadásul nincs is olyan messze tőlünk. Arról nem is beszélve, hogy szükség esetén a védett tanút külföldön is el lehet helyezni, ugyanakkor a külföldi partnerek Magyarországra is hozhatják saját embereiket. Mindkét esetre voltak már példák, s meggyőződésem, hogy az európai integráció előrehaladtával ezek sokasodni fognak.

Már ha a jövőben is lesz európai integráció, és ha mi a tagjai leszünk.

c.) Mi van akkor, ha egy – fegyházban ülő – elítélt akar belépni a tanúvédelmi programba? Kiengedik?

Nem. A tanúvédelem büntetésvégrehajtási intézetben is működik, természetesen más forgatókönyvek alapján, mint idekint. A már elítélt védett tanú szabadságot nem kérhet, színes tévét vagy gyúrópadot a különleges biztonsági körletben található cellájába viszont igen, akárcsak más, törvényesen biztosítható kedvezményeket. Ha jól viselkedik, még a kedvenc kekszéről sem kell lemondania, viszont hiába tetszik meg neki a fegyőr, őt nem kaphatja meg akkor sem, ha ő a legértékesebb tanú.

d.) Mi történik a tanúval, ha meggondolja magát és kilép programból? Megbüntetik?

Szó sincs róla. A programban való részvétel teljesen önkéntes, a tanú bármelyik pillanatban, indoklás vagy magyarázkodás nélkül kiléphet. Visszakapja az eredeti okmányait, aláír egy titoktartási nyilatkozatot arról, hogy a megismert módszerekről és technikákról nem beszél, leadja mindazt, amit a TVDSZ biztosított számára a védelem során, majd mehet isten hírével oda, ahová akar – vállalva az esetleges kockázatokat. Volt ilyen eset, s elárulom: a tanúvédőknek nem voltak miatta álmatlan éjszakáik. Mint utólag kiderült, az ügyfélnek viszont igen.

e.) A fegyelmezetlen, szabályokra fittyet hányó tanút ki lehet zárni a programból? Mi a büntetése egy ilyen személynek?

A már említett tanúvédelmi törvény pontosan meghatározza, melyek azok az esetek, amikor a tanúnak vita nélkül kotródnia kell, s melyek azok, amikor a TVDSZ mérlegelhet. A vallomás megtagadása, vagy a szándékos dekonspiráció egyértelműen az első kategóriába tartoznak, egy apróbb súlyú vétség vagy gondatlanság a másodikba.

Hadd mondjak egy példát: ha valakinek a tanúvallomása a Fenyő-gyilkosság megbízójára vonatkozó, egyértelmű bizonyítékot szolgáltatna, a TVDSZ biztosan nem mondaná fel a megállapodást csak azért, mert az illető a program során egyszer kiflit lopott a szupermarketből, vagy mert elszívott egy vicces cigit a, izé, valamelyik pesti szórakozóhelyen. Ha viszont ugyanez az ember interjút adna valamelyik blognak vagy hírportálnak, melynek során elmesélné, hogy hová, milyen néven és milyen gépkocsikkal költöztették a tanúvédők és bemutatna néhány felvételt az őt őrző személyvédők technikájáról vagy arcáról, akkor nemcsak hogy azonnali hatállyal kizárnák őt a programból, de fel is jelentenék minősített adattal történő visszaélésért. De valami miatt az az érzésem, hogy a példaként felhozott esetben ez lenne a kisebbik baja a fickónak.

Alapesetben csak azért, mert valaki nem tartja be maradéktalanul a szabályokat, az esetleges kizáráson kívül külön büntetés nem jár. Elég gond az neki, ha onnan kezdve a TVDSZ leveszi róla a kezét.

f.) Tilos-e a tanúnak a védelmi program hatálya alatt családot alapítania?

Nem tilos, noha nem kifejezetten ajánlott. Az, hogy leendő társának elmondja-e a teljes igazságot magáról és az előző életéről, az csak tőle függ; a TVDSZ szakembere és pszichológusa (a konkrét eset valamennyi körülményét figyelembe véve) ebben csak tanácsot adhat, dönteni azonban maga a tanú dönt. Ha gyermeket is vállal, figyelembe kell azonban vennie, hogy ez az egyetlen eset, amikor az eredeti személyazonosság a program befejeződésével sem állítható vissza: innen kezdve az ideiglenes fedőneve és valamennyi új, a Szolgálat által biztosított adata véglegessé válik, ezen kell leélnie további életét.

A tanúvédelmi program a korszerű bűnüldözés különleges, viszonylag ritkán használt eszköze, de korántsem csodaszer: számos mellékhatása és ellenjavallata van, akárcsak a péniszpumpának vagy az illegális migrációnak. Úgy is mondhatjuk: a tanúvédelem szike és nem fejsze; ésszel, érzéssel, finoman kell bánni vele, nem izomból és nem indulatból. A nemzetközi szakirodalom több olyan esetet ismer, hogy becsületben megőszült virtigli zsaruk pár hónap tanúvédelmi munka után inkább visszakérik magukat akár az utcára, a gyilkossági csoportba vagy tán még a szabálysértési hatósághoz is inkább elszegődtek, de nem bírták tovább, hogy a program érintettjeinek lelkével is foglalkozniuk kell. Nem bírták, hogy idejük túlnyomó részét olyan tevékenységek töltik ki, amelyek inkább illenek egy karitatív szervezethez, mint a rendőrséghez.

A tanúvédelmi munka folyamatos, idegőrlő favágás, ami elképesztő mértékben megviseli az embert. Alkalmazása során nemcsak a tanúk, hanem az ebben részt vevő rendőrök is hatalmas pszichikai nyomásnak vannak kitéve, s ahogy nem minden tanú alkalmas arra, hogy részt vegyen benne, úgy ez igaz a rendőrökre is. Szigorú felvételi követelmények ide, rendszeres továbbképzések oda: fegyveres szociális munkásnak tényleg születni kell.

És akkor jöhetnek a kommentek, ajánlhattok jó tanúvédős filmeket, sorozatokat és olvasmányt, de – mint mondtam – akár további kérdések is megfogalmazódhatnak. Megismétlem: konkrét esetekről, beazonosítható személyekről és bűnügyekről nem fogok beszélni, általánosságban azonban igyekszem állni a sarat. Persze nem ülök 7/24 a gép előtt, ezért csúszások előfordulhatnak. 

És egy féligmeddig szolgálati közlemény a végére: hamarosan megjelenik egy hardcopy könyv, ami a Lemilblog egyik sorozatára épül. Az elkövetkezendő napokban majd írok ide egy ajánlót és ismertetőt róla, akit érdekel, térjen vissza tájékozódni. Köszönöm.