Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal. Szerintünk igen. *** imélke nekünk: blog.lemil(at)yahoo.co.uk --- BLOGUNK A MAGYAR BLOGGERSZÖVETSÉG TAGJA ---

Megjelent a Kémek krémje!

borito_240.jpg

Naptár

május 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Lemil-fészbúk

Olvasóink lobogói

Pillanatnyi olvasólétszám:

website stats

Utolsó öt komment

Fontosabb címkék

1848 49 (46) afganisztán (6) afrika (13) ajánló (85) alagút (7) állat (8) amerikai (100) angolok (8) arabok (15) átirányítás (13) atom (13) ausztrál (5) ázsia (15) balkán (6) betyár (5) biofegyver (5) biztonságpolitika (6) brazil (7) brit (66) buli (6) büntetésvégrehajtás (7) büntetőjog (11) címer (6) csata (9) csatabemutató (9) csendőrség (6) dél amerika (10) ejtőernyős (27) életrajz (41) elmélet (11) erdély (5) erőd (8) évforduló (53) fegyver (7) ferencjózsef (11) francia (24) gallup (5) görgey (13) görögök (5) háború (6) háborús bűn (8) hadifogoly (5) haditechnika (93) haditengerészet (52) hadsereg (15) hadtörténelem (154) hadtörténet (19) hadvezérek (9) hagyományőrzők (5) hajók (5) harckocsi (23) határőrség (7) hellókarácsony (5) helyi háborúk (17) hidegháború (49) híres bűnözők (8) honvédség (12) horthy (6) humint (24) huszár (10) i. világháború (49) ii világháború (107) izrael (26) japán (22) játék (6) k.u.k. (8) kalóz (6) kamikaze (6) kanada (6) katonazene (10) kelták (5) kémek és hírszerzők (58) kiképzés (7) kína (5) kínai (5) kivégzés (6) könyv (5) középkor (10) közép amerika (7) kuba (9) különlegesek (71) légierő (54) légvédelem (9) lengyel (17) lengyel magyar barátság (8) lovas (6) lovasság (10) lövészárok (5) magyar (150) makett (7) monarchia (13) múzeum (12) német (66) nők (12) ókor (13) olasz (13) önvédelem (5) orosz (30) ostrom (6) osztrák (30) osztrák magyar (28) pestis (6) plakát (12) podcast (9) polgárháború (5) porosz (5) portugál (6) programajánló (10) reform (6) reklám (5) rendőr (7) rendőrség (10) rendvédelem (54) róma (13) román (7) rövidhír (18) sigint (6) skandináv (7) skót (6) sorozat (15) svéd (7) számítógép (9) szavazás (14) szerb (11) szlovák (5) szolgálati közlemény (38) szovjet (62) sztálin (5) telefonkártya (6) tengeralattjáró (17) tengerészgyalogos (10) terror (25) titkosszolgálat (70) török (15) tűzfegyver (9) ünnep (5) USA (7) usa (53) utánközlés (24) vadászgép (12) várostrom (6) vendégposzt (80) vértanú (11) vicc (7) vietnam (5) vitaposzt (68) wysocki légió (12) zene (11) A többi címke

Közkívánatra: feedek

A Magyar Királyi Csendőrség története, V. rész: Moszkvai rádió

2015.12.03. 00:13 Fredddy

A cikksorozat előző négy részében megismerhettük a Magyar Királyi Csendőrség munkáját és történetét, melynek során többször utaltam rá, hogy a fekete leves a végére marad. A befejező részben most ez jön: hungarian_soldiers_world_war_ii.jpgelőször beletúrunk a csendőrök szennyesébe, majd elkísérjük őket az újabb világháborúba, végül megnézzük azt is, hogy mi történt velük 1945 után. Hát, nem sok jó... de menjünk sorjában! Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az 1867-1945 közötti Magyarországon óriási társadalmi egyenlőtlenségek voltak, és mivel ezeket politikai eszközökkel nem sikerült megoldani, jobb híján a csendőröket küldték ki rendet rakni. Ezt pedig a történelem nagyjaink kevésbé jó döntései között kénytelen számon tartani, mert a csendőr nem vitát nyit, hanem tüzet.

A Csendőrséget felszerelése, kiképzése, eljárásai egyáltalán nem tették alkalmassá a társadalmi elégedetlenségek ma megszokott színvonalú kezelésére. A Csendőrséget veszélyes, fegyveres banditák, bűnözők ellen hozták létre, az ezek elleni küzdelem volt a feladata, a csendőrök ezért kaptak puskát, és ezeket a szempontokat szem előtt tartva kapták a kiképzést, a felhatalmazást és az utasításokat a használatára. Könnygáz, bot, pajzs, vízágyú és hasonlók nem tartoztak az arzenálba, a csendőr a tiltakozók tömegével érdemben egy dolgot tudott csinálni: éles lőszerrel közéjük lőtt. Másik oldalról viszont még mindig a csendőrség volt a legalkalmasabb az ilyen jellegű feladatokra, a katonaság bevetése politikai szemponból gázos, a rendőrség pedig még ennyire sem volt felkészült. Érdemes megfigyelni azt is, hogy ezeknél az eseményeknél milyen kevés csendőr volt jelen. Amíg ma, főleg egy erőszakos fordulat veszélyét magában hordozó tüntetésre akár rendőrök százait is kivezénylik, 1945 előtt erre nem volt lehetőség. Nagyobb erőt csak a csendőriskolák tudtak mozgósítani, az 1927-es SZUT szerint rendkívüli helyzetben 100 fős karhatalmi egységet voltak kötelesek a problémás helyre küldeni.

Az 1900-as SZUT utasításai szerint veszélyesen fellépő nagyobb népcsődület kezelésére a Csendőrség a helyi hatóság kérésére köteles megjelenni. Ilyen esetben az őrs teljes személyzete kivonul, a laktanyában megkapják a tartalék lőszert, a helyszínre érkezve pedig a tömegtől biztos távolságban, a bekeríttetés veszélyét elkerülve állnak fel. Az oszlatás a szokásos ,,törvény nevében”-felszólítással és a következményekkel való fenyegetéssel kezdődik, ha ez nem hat, akkor jöhet a szuronyroham. Ha a nép fenyegetőleg lép fel, akkor az őrsparancsnok szabályos, határozott utasítására kell beléjük lőni. Célzás nélkül, vagy a levegőbe lőni tilos, mindig a leghangosabb bujtogatókat, hangadókat kell célba venni (az ő elfogásukra a csendőrparancsnok amúgy előzetesen ki is válogatja a legerősebb embereit). Asszonyokat, gyerekeket, öregeket lehetőleg kímélni kell.

A csendőrség politikai jellegű felhasználása már a dualizmus idején elkezdődött. Ekkor még nem kell komolyabb dolgokra gondolni, csak a mikszáthi régi jó világ torzsalkodásai mentek: a szavazásra összegyűlt választók a csendor_79.jpgvárakozás ideje alatt sok esetben iszonyatosan berúgtak, és elindultak összeverekedni az ellentábor (jó eséllyel hasonló állapotban lévő) tagjaival. A két oldal elválasztása (praktikusan: a két választói tábor körülzárása) a csendőrök feladata volt, akik így minden irányból kapták az áldást. De nem minden gyülekezés volt törvényes: általában az ellenzéki gyűléseket nyilvánította törvénytelenné a kormánypárti helyi vezetőség, a törvénytelenné nyilvánítási határozatnak érvényt szerezni, azaz a gyűlést feloszlatni pedig a csendőrök feladata volt. Ők nem kérdőjelezhették meg a határozat törvényességét, a mindenkori ellenzéki demagógoktól ennek ellenére rendszeresen megkapták a magukét. Ez a gyakorlat a két világháború között is folytatódott, az ekkor már erősen anakronisztikusnak számító nyílt szavazások lebonyolításának biztosítása szintén a Csendőrség feladata volt. (Ha Przemyslnél Gyóni Géza volt a kötelező irodalmi betét, akkor itt pedig József Attila Hazám c. verséből kötelező idézni)

 

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

 

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

 

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

 

A leghírhedtebb eset talán az 1935-ös választáson történt, Gyomaendrődön (illetve Endrődön, akkor még két külön falu volt). Ismeretlen okokból, de valószínűleg (a máskülönben amúgy jó esélyekkel induló) Gömbös Gyula esélyeit javítandó, a gyomai szolgabíró nem engedte fellépni a gyűlésen a Független Kisgazdapárt jelöltjét. A főként környékbeli szegényparasztokból álló hallgatóság erre tiltakozni kezdett (többek között a ,,Munkát! Kenyeret!" jelszót is skandálták), mire a közeli templomtoronyba vezényelt 5 csendőr tüzet nyitott rájuk. 7 halott és számos sebesült volt az eredmény.

Még élesebb társadalmi ellentétek folyománya volt volt a már említett kubikosok és agrárproletárok mozgalmainak elfojtása.

 

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

 

A földnélküli parasztok és a munkanélküli kubikosok elégedetlensége időnként spontán földosztásba és mindenféle tüntetésbe torkollott, a lázongásnak minősített megmozdulások feloszlatását pedig a csendőrök végezték- éles lőszerrel. A legforróbb pont az úgynevezett Viharsarok, a mai Békés megye környéke volt, ahol az egymást érő aratósztrájkok miatt már 1889-től a hatóságok célkeresztjébe kerültek az agrárszocialista és egyéb paraszt- illetve kubikosmozgalmak. 1891 május elsején például Orosházán, következő nap Békéscsabán dördült sortűz. Egy hónappal később Battonyán a csendőrök az egyik mozgalmár letartóztatása ellen tiltakozók közé lőttek. 1894-ben Hódmezővásárhelyen szintén egy letartóztatás miatti tiltakozás ér véget sortűzzel, 1895-ben pedig ismét Békéscsabán dörögtek a fegyverek. A mozgalmak azonban egyre erősödtek, és így az összecsapások is hevesebbé váltak, 1897-98-ban is több helyen volt összecsapás, összesen 10 halálos áldozattal. Az 1898-99-es szezon mérlege már 51 halálos áldozat. Na, de nem akarom a magyar munkásmozgalom teljes történetét megírni, legyen elég annyi, hogy a szegényparasztok problémáit sem a Monarchiában, sem a Horthy-rendszerben nem sikerült megoldani, sőt a gazdasági válság miatti elszegényedés csak növelte a bajokat, így az időről-időre kitörő lázongások leverésében való részvétel a Csendőrség történetét is végigkísérte. Egy Szakály Sándor által idézett korabeli kimutatás szerint 1890-1914 között 105 alkalommal került sor (túlnyomórészt agrárjellegű) munkásmozgalmi  eseménybe való fegyveres beavatkozásra, melynek következtében 61 tüntető meghalt, 868 pedig megsebesült, míg csendőröknek 6 halottja és 35 sebesültje volt. 1443 személyt vettek hosszabb időre őrizetbe.csendor_112_1.jpg

Az első világháború idején szokás volt az ellenséges országok polgárait internálni, ez hazánkban is így volt. Mellettük internálásra kerültek az államra veszélyes elemek, például a kommunisták is. A csendőrségnek ebben is segédkeznie kellett, a működési területükön található internálandő személyeket természetesen ők gyűjtötték össze.

A szocialista mozgalmak már a Monarchia éveiben is megjelentek Magyarországon. A szocialista agitátorok felkeresték a munkástelepeket, és ott bujtogatták a munkásokat, hogy vélt vagy valós jussukért álljanak ki, esetleg a rossz munkakörülményeik miatt sztrájkot szervezzenek munkaadóik ellen.

 

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

 

Amennyiben ezek a munkástelepek a csendőrök által ellenőrzött területen álltak, úgy a csendőrök feladata volt a szocialista agitáció elleni küzdelem. Ebből a célból igyekeztek ellenőrizni főleg a külföldi munkásokat (az új eszmék rajtuk keresztül szivárogtak be az országba) és igyekeztek összebarátkozni a munkások hangadóival és feltérképezni a kapcsolati hálójukat. Emellett szoros megfigyelés alatt tartották azokat a kocsmákat, ahol a munkások összejöveteleiket szervezték (itt fontos volt a kocsmáros jóindulatának elnyerése), és úgy általában minden gyanús gyülekezést megfigyeltek. A csendőr természetesen a munkást is védte, de sérelem esetén minden esetben arra bátorították őket, hogy követeléseinek a törvényes, rendezett utakon próbáljanak érvényt szerezni-senkinek nem volt célja, hogy létező törvényszegéseket eltussolva azok nagyobb szabású elégedetlenségi mozgalmak katalizátorává váljanak. Amikor a sztrájk mégis kitört, a csendőrök elsődleges feladata a gyár vezetőségének és a vagyonának biztosítása volt. Amennyiben a sztrájk békésen folyt, a csendőrök sem alkalmazhattak erőszakot, a sztrájkolást a dualizmus idején nem annyira politikai, mint inkább munkaadók és munkavállalók közötti gazdasági természetű vitás ügynek tekintették. A sztrájkot biztosító csendőrök a közigazgatási hatóság helyszínre érkező képviselőjének alárendeltségébe kerültek, és persze igyekeztek minél több csendőrt a sztrájk helyszínére küldeni, hogy kéznél legyen az erő, amennyiben arra van szükség. Volt ilyen is, 1897-ben a resica-aninai bányavidék 2000 sztrájkoló munkásából 11 halt meg csendőrsortűzben. 1919-ben Tatabányán dördült sortűz, négy halálos áldozattal.

1926-ban 8000 salgótarjáni bányász indult meg a fővárosba, de Zagyvaapátfalvánál visszafordították őket a csendőrök. A magyar bányászok talán legnagyobb sztrájkja az 1928. november végén kezdődött pilisvörösvárvorosvariujsag_39.jpgi bányászsztrájk volt, a munkabeszüntetések másfél hónapon át, a következő év elejéig tartottak. Az érintett bányákban teljesen leállt a termelés, azt a kevés embert, aki mégis lemerészkedett a tárnákba, a sztrájkolók többször megverték, így csendőri kíséretet kaptak. December 12-én, miután a csendőrök néhány, a sztrájkolóknak élelmet vivő asszonyt megfenyegettek azzal, hogy engedély nélküli koldulás miatt eljárást indítanak ellenük, mintegy 2000 fős, a bányászok mellett asszonyokból és gyerekekből álló éhségmenet indult a fővárosba, hogy így gyakoroljanak nyomást a béreket csökkentő belga bányatársaságra, illetve a magyar politikai vezetésre. A fegyelmezetten menetelő bányászcsaládokat két csendőr már Pilisvörösváron megpróbálta megállítani (ma hány rendőr lenne ott?), de végül az ürömi vasútállomásig jutottak, itt a bányakapitányság autóján eléjük vágó pilisvörösvári csendőrök már tényleg megállították őket, és, ahogy a salgótarjániakkal is történt, csak egy kisebb küldöttséget engedtek tovább a fővárosba. A tömeg akkor indult haza, miután a küldöttség (benne Kéthly Annával) visszatért, addig 20 csendőr fogta körül őket, megakadályozva a továbbindulást. A hazatérő bányászokat két gyalogos és két biciklis csendőr vezette fel, mögöttük három gyalogos csendőr haladt. A sztrájk tovább folytatódott, a hatalom a hideg télben sztrájkoló bányászok kiéheztetését határozta el: a bányászok lakhelyére mintegy 30-40 csendőrt vezényeltek, hogy az együttérző falusiak által küldött segélyszállítmányok bejutását megakadályozzák. A sztrájk végül kölcsönös engedményekkel ért véget, de 170 munkást elbocsátottak, illetve volt, akit később letartóztattak, illetve meg is vertek a csendőrök. Az elbocsátások miatt szerveződő újabb tiltakozás vezetőit a Csendőrség letartóztatta.

A legnépszerűtlenebb feladat a csendőrök között az adóvégrehajtásban való részvétel volt. Ezt az adóhivatal embere végezte, és általában az adósságcsapdába került család ingó- és ingatlanvagyonának lefoglalását jelentette. A mindenüket elvesztő család tagjai, általában az elkeseredéstől félőrült családfő ilyenkor viszonylag gyakran rátámadt a végrehajtókra, akik pont ezért vittek magukkal csendőrt: ha a dráma erőszakos fordulatot vett, az így jó eséllyel végződött a szerencsétlen adós lelövésével. A gazdasági válság évei alatt nagyon gyakran fordultak elő ilyen esetek.

A magyar fegyveres erőkben a személyi állomány politikai semlegességét hagyományosan a fegyelem egyik alapvető pillérének tartották- 1918 előtt ez természetes volt, Horthy pedig már a csíraállapotban létező Nemzeti Hadseregben is erélyes intézkedéseket vezetett be a politikai semlegesség biztosítására. A politizálás természetesen a csendőrök számára is tilos volt- persze tegyünk különbséget a ,,lehet" és a ,,szabad" között, nagy vihart kavart Schill Ferenc tábornok csendőrfelügyelő esete, aki egy Horthy elleni jobboldali összeesküvésben vett részt, és elfogása után, 1931-ben öngyilkos lett. A semlegesség egyébként sem jelentette a mai fogalmaink szerinti teljes semlegességet, bizonyos politikai mozgalmakat a rendszer nemkívánatosnak tekintett, vagy egyszerűen kriminalizált, az ezekkel szembeni fellépés a csendőrség bűnüldöző feladatai közé soroltatott. A Monarchia idejében gyakorlatilag csak a szocializmus tartozott ide, a Horthy-rendszer első két évtizedében viszont a rendszer a szélsőbal (a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1944-ig legálisan működő, sőt, parlamenti párt volt, tőle balra viszont mindent tiltottak) mellett a szélsőjobbot is egyformán igyekezett ütni: a szélsőjobboldali mozgalmak ugyanis, bár más okokból és szempontok szerint, de szintén gyökeres társadalmi átalakítás szükségességét hírdették, ez pedig az ,,úri világ” vezetőinek egyáltalán nem volt ínyére. Hogy ez az ütés mennyire sikerült teljesen pontosan egyformára, azon a történészek máig vitatkoznak, a vitában elfoglalt álláspontjuk és a politikai nézeteik között természetesen kimutatható némi korreláció.

Egy szó, mint száz, a politikai bűncselekmény, mint olyan, az első világháború után került be hivatalosan is a magyar jogrendszerbe. Innentől a csendőröknek a gyanús politikai csoportosulásokra külön is figyelniük kellett: első helyen persze a kommunistákra, de például a cionistákra (a szó eredeti jelentéséről, azaz konkrétan a Herzl Tivadar-féle mozgalomról van szó), a nyilasokra és Jehova Tanúira is. A Tanácsköztársaság bukása utáni 1-2 év agresszív boszorkányüldözése után, a Horthy-rendszer konszolidált éveiben az államvédelmi feladatok elsőrorban a rendőrségre tartoztak. Ennek praktikus oka volt, a politikai mozgalmak természetesen a fővárosban, azaz rendőrségi felségterületen működtek. A Horthy-rendszer hozzáállására jellemző, hogy egyszerű közbiztonsági problémaként kezelte a kérdést. Az állam ellenségeivel nem egy különleges státusú, privilégiumokkal körülbástyázott Gestapo vagy NKVD foglalkozott, hanem egyszerűen volt a rendőrségen egy X+1-edik osztály (Politikai Nyomozati Főcsoport, majd Országos Politikai Rendészeti Osztály). Az államvédelem ettől függetlenül nálunk sem az angolkisasszonyok szakmája volt, az állam ellenségeinek vallatásánál igen csúnya dolgok is megtörténtek. Először általában igyekeztek szép szóval hatni az illetőre, ha ez nem jött be, akkor a verés következett: az gyanúsítottat általában valami kreatív módon gúzsba kötötték, majd elkezdték rugdalni, illetve kézzel és különböző tárgyakkal ütni. Az elvetemültebb detektívek le is köpködték, esetleg le hugyozták is az áldozatokat. Fontos megjegyezni, hogy a Horthy-féle államvédelem elsősorban az általuk nem ismert, de máskülönben valóságban is létező dolgok kiderítése céljából kegyetlenkedett, nem pedig koncepciós perekhez gyűjtött vallomásokat ürgebőrökről és Bástya elvtárs megöléséről. A rendszer –valahol mégis jogállam lévén- egyébként jogorvoslati lehetőséget is kínált az államvédelem áldozatainak, de ezek az eljárások ritkán jutottak el a bűnös államvédelmisek megbüntetéséig, az áldozat a szembesítésen félt felismerni kínzóit, később pedig úgy végezték a vallatásokat, hogy a vallomást felvevő detektív elé már alapból kellően ,,megpuhítva” érkezzen a gyanúsított, így nem vádolhatta vallatóját erőszakkal, hiszen annak már hozzá sem kellett nyúlnia. A verések elől nem csak a kommunisták, de a nyilasok sem menekülhettek: a vallatók a gazdagabb, befolyásosabb gyanúsítottakat igyekeztek kímélni, a munkásokat, szegényparasztokat viszont sokszor kegyetlenül megverték, legyenek bár jobb- vagy baloldali mozgalmárok.

A csendőrség a húszas évek végén szállt be a buliba. Egyrészt ilyen fontos és érdekes dologból a csendőrtisztek sem akartak kimaradni, másrészt a kommunisták ekkorra ismerték fel, hogy Budapesten elég nehéz a helyi rendőrség államvédelmisei elől meglógni, úgyhogy gyűléseik székhelyét vidékre, azaz a csendőrök által felügyelt területekre tették át. A Horthy-rendszer a munkásmozgalom városi megjelenésébe beletörődött, a Szociáldemokrata Párt engedélyezése ennek a folyamatnak a kézben tartását szolgálta. Vidéken, a csendőrök területén azonban gyakorlatilag zéró tolerancia volt érvényben mindenféle munkásmozgalmi eszmével szemben, hát, a csendőrök így is álltak hozzá: az egész baloldali bagázst egy kalap alá vették, és nem átallottak a szociáldemokraták vidéki szervezeteit zaklatni. Emellett ha valakik, ők egyértelműen a kommunisták üldözését tették az államvédelmi munka legfőbb feladatává, szemben a rendőrökkel, akik végig próbálták tartani magukat az ,,egyet jobbra-egyet balra” elvéhez, a Szociáldemokrata Pártban pedig nem a gonosz gyökerét látták, hanem egy ápolásra szoruló gyümölcsfát, amiből folyamatosan nyesegetni kell a belőle kinövő kis kommunista ágacskákat, kínosan ügyelve a legális és az illegális részek elkülönítésére.

A harmincas évek elején szervezték meg a Csendőrségnél a nyomozóosztagokat, akik így egyből államvédelem területén is bizonyíthattak- hamar rettegetté is váltak a hazai baloldali körökben. Az ekkor már állami kézben lévő rendőrség persze nem nézte jó szemmel a csendőrök államvédelmi ambícióit, a harmincas évek első felében a két szervezet folyamatosan rivalizált egymással. Jellemző eset volt például a hírhedt Matuska Szilveszter-féle biatorbágyi merénylet, melyből utóbb kommunistaellenes hajtóvadászat kerekedett: az eset vidéken történt, így a csendőrök dolga lett volna a nyomozás, a budapesti rendőrség viszont kilobbizta, hogy az ügy hozzájuk kerüljön. A harmincas évek második felében a dolog tovább bonyolódott, amikor a közélet militarizálódásának jegyében a Honvédség kémelhárító szolgálata is részt kért az államvédelem tortájából. (A nemzetközi helyzet fokozódásától nem függetlenül ekkor kezdték a kommunistákat megtévedt magyar báránykák helyett Szovjet-Oroszország veszélyes kémeiként kezelni.) Az évtized végére a rivalizálás alábbhagyott, és kialakult egyfajta munkamegosztás az államvédelemmel foglalkozó szervezetek között: a rendőrök végezték a külső nyomozást, a csendőrök pedig a vallomások felvételét és a jegyzőkönyvek elkészítését. A visszaemlékezések szerint a csendőrök a vallatásokban különösen kreatívnak és kegyetlennek bizonyultak, a témával foglalkozó rendőrök is tőlük tanulták el a trükköket. Verés, kikötözés mellett a megalázás különféle módozatait is alkalmazták, és az is előfordult, hogy áldozatuk testébe áramot vezetve próbáltak információkhoz jutni. Ezt a módszert a csendőrhumor moszkvai rádiónak nevezte: tekered a potmétert, és egy kommunista mondja a híreket.

rakosi.jpgKépünkön (Varga Krisztián könyvének borítóképén) a bíróság elé állított Rákosi Mátyás illegális kommunista éppen azon gondolkozik, hogy megálljatok csak, leszek még miniszterelnök, akkor majd ti ültök ezen a padon és az én portrém röhög rátok a falról. Az 1903-ban Rosenfeldről magyarosított nevű Rákosi művelt, több nyelven beszélő ember volt, szenvedélyesen politizált, 1910-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba. Az első világháborúban a Monarchia katonájaként az orosz fronton harcolt, hadifogságba esett, majd onnan megszökve Pétervárra ment. A Tanácsköztársaság alatt népbiztos, majd a Vörös Őrség parancsnoka is volt. Az emigrációból a húszas évek közepén tért haza, innentől gyakorlatilag 15 éven át a börtönpadot koptatta. A hírhedt Csillagban ismerkedett meg egy másik ott raboskodó elvtársával, aki a Csermanek János nevet viselte, civilben írógépműszerész volt, és 17 éves korában, 1929-ben csapott föl kommunistának, amiért is 1933-ban tartóztatta le az államvédelem a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkárságának ülésén. Pár hónapig együtt morzsolgatták a szegedi börtön fekete kenyerét, Csermaneknek aztán letelt a két éves büntetése, Rákosit és egy társát pedig mintegy kommunista deus ex machinaként 1940-ben maga Sztálin cserélte el az 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókra. A kopasz magyar kommunistát ezután nagy tisztességben tartotta Moszkvában, felkészítve őt az 1945-ben esedékes újabb nagy visszatérésre. Csermanek közben Magyarországon maradt, és a háborús években fokozódó üldözés közepette dolgozó illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában kapaszkodott egyre magasabbra a ranglétrán. 1943-ban az addigi Barna János helyett új mozgalmi nevet kapott: innentől Kádár János néven ismerték...

A második világháború közeledtével, mint említettem, az államvédelmisek élete is megélénkült, a háborús veszély egyre nagyobb szabású razziákat, egyre több letartóztatottat és egyre kegyetlenebb módszereket hozott. A politikai élet jobbratolódásával újra kiütköztek a csendőrök és a rendőrök közötti ideológiai különbségek: a rendőrök a konzervatív politikai elit kívánságának megfelelően kommunistaüldözés mellett igyekeztek leszámolni a nyilasokkal (próbálták őket ,,zöld kommunista”-ként eladni), és indítottak eljárásokat például az újvidéki ügyben, illetve a zsidó munkaszolgálatosok elleni atrocitások kivizsgálására is. A csendőri vezetők egy része viszont örömmel ölelte keblére a szélsőjobboldalt, a szervezet hagyományos politikamentességét sutba dobva így csatlakozott azokhoz a szellemi-politikai áramlatokhoz, melyek a magyar elit egy részének Horthyhoz, rendszeréhez, sőt, a magyar államhoz való hűségét is aláásták. Ennek talán legszembetűnőbb példája a Baky László csendőrőrnagy által vezetett úgynevezett csendőrpuccs volt 1944 júliusában- a hatalomátvételre készülő szélsőjobboldali csendőrtisztek akcióját a kormányzóhoz hű honvédegységek ekkor még csírájában el tudták fojtani. A Horthyhoz hű csendőrök képviseletében Faragho Gábor csendőrfelügyelő nem sokkal később Moszkvában a fegyverszünetről tárgyalt.

A nyilas hatalomátvétel után azonban a szélsőjobboldali csendőri vezetők jó részét zsíros pozíciókkal jutalmazták (a kommunista hatalomátvétel után pedig valami egészen mással...). Az együttműködési nehézségek kiküszöbölésére, a rendőri-csendőri-katonai államvédelem összehangolására egyébként 1942-ben létrehozták az Államvédelmi Központot, majd ennek feloszlatása után az Állambiztonsági Rendészetet. A Szálasi-rendszerben aztán szinte minden mást felülírt a belső ellenséggel való küzdelem, és gyakorlatilag kontrollálatlanul tombolt az erőszak. Az Andrássy út 60-ban lévő egykori nyilas székházat, a Hűség Házát is ekkor kezdték el államvédelmi létesítményként használni. Szervezeti szinten a nemzetvezető államot és társadalmat átformáló grandiózus átalakítási terveiből az ismert történelmi események miatt érdemben már nem lehetett semmi. 

A második világháború előtt és alatt visszakapott területekre a magyar közigazgatás, így természetesen a csendőrség is bevonult. Mivel a rendőrségnek itt nem volt komolyabb beágyazottsága, ezeken a területeken az államvédelmi feladatok szinte teljesen a csendőrökre maradtak. Nyugodtan kitombolhatták hát kommunistamániájukat, és ki is tombolták, annak ellenére, hogy más jellegű ellenálló szervezetek is voltak, Kárpátalján például azok az ukrán nacionalisták, akiket ráadásul a németek is támogattak. A Felvidéken kommunistáskodott többek között a BME-VIK-esek szívének oly kedves Schönherz Zoltán villamosmérnök is, akit 1942-ben kaptak el és állítottak bíróság elé a csendőrök (még az év őszén halálra ítélték és ki is végezték).

A háború alatt újra feléledt a nem kívánt személyek internálásának gyakorlata, emellett a magyar kormány az etnikai viszonyok megváltoztatása céljából magyar területekre telepített idegenektől is meg akart szabadulni, őket is igyekeztek internálni és kitoloncolni. Végül a környező országok és a németek tiltakozása miatt nem került sor nagyobb szabású akciókra, a legnagyobb ilyen jellegű esemény mintegy 10000 ember, főleg galíciai zsidók kitoloncolása volt Kárpátaljáról. Az internálások során a Csendőrség csak a keresett személyek előállítását végezte, a többit a rendőrség, illetve az egyéb hatóságok bonyolították le.

A visszacsatolt területek közül a legtöbb problémát a Délvidék okozta, ahol a szerb partizánok időnként10_2.jpg szabotázsakciókat hajtottak végre a magyar hatóságok ellen. 1941 decemberében a söregi csendőrlaktanya személyzetét mészárolták le az orvul támadó partizánok. Ez indította el aztán az újvidéki hideg napoknak nevezett eseménysort: a csetnikek után kutató magyar hatóságok 1942 január 20-án indított akciója durván elfajult, több ezer csetnikeskedéssel (meg)gyanúsított szerb polgárt végeztek ki pár nap alatt hamarjában összerántott rögtönítélő bíróságok ítélete alapján, esetenként különösebb vizsgálat nélkül. Ezekben az eseményekben a honvédség és folyamőrök mellett több száz csendőr is részt vett Meg kell említeni, hogy Budapesten eléggé kiverte a biztosítékot az eset, és a második világháború bármely oldali tömeggyilkosságaira igen kevéssé jellemző módon vizsgálatot is rendeltek el, sőt, elmarasztalások is történtek- persze azért nagyon nem volt szigorú számonkérés. Újvidéken 879 áldozat volt, a délvidéki razziák összes halálos áldozatának számát 3-4000 között adják meg a források, sok halottat a Duna jegén vágott lékekbe dobtak, így nehéz a pontos számot megállapítani. Az események kiváló ,,jog”alapot szolgáltattak a pár év múlva visszatérő szerbeknek több tízezer magyar polgár lemészárlására.

De volt halott a visszatért Felvidéken is, 1938-ban Nagysurányban egy szlovák plébános magyarellenes beszéde tüzelte fel annyira honfitársait, hogy a kivezényelt csendőrökre rontsanak. Ők a ,,szokásos” sortűzzel válaszoltak, megölve egy 17 éves lányt.

A csendőrség részt vett a holokauszt néven ismert tömeggyilkosság-sorozatban is. Ennek nyitánya a Magyarországon tartózkodó, de állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése volt (ezt a csoportot legnagyobb részben olyanok alkották, akik a megelőző pár hónapban-évben a környező országokból a háború és a németek zsidóellenes intézkedései elől menekültek ide), őket a csendőrök szedték össze, marhavagonokba tuszkolták, és a határon átadták a németeknek, akik tovább vitték és kivégezték őket (kamenyec-podolszki mészárlás, 15000 fő körülire teszik az áldozatok számát).

karpatalja_zsido_deportacio.jpgA következő lépésről, a teljes magyar zsidóság megsemmisítéséről a német megszállás után egy bő hónappal, 1944 áprilisában született döntés. Először összeírták a zsidókat, aztán gettókba kellett költözniük (általában lefalazott városrészekbe), majd ezeket a gettókat számolták fel, lakóikat vasúti csomópontokra vitték/terelték, onnan pedig vasúton szállították őket ki az országból, a koncentrációs táborokba, ahol nagy részüket kivégezték, illetve áldozatul estek az embertelen körülményeknek. Odáig, hogy a vonatok a magyar határra érkeznek, ezt a műveletet is a rendőrség és a csendőrség felügyelte, (hogy milyen létszámban, arról csak becslések vannak, de a magyar oldali szervezők három legnagyobb fejeséből kettő, a már említett Baky László és Ferenczy László is csendőrtisztek voltak), ezt, mint minden parancsot, gyorsan, precízen és jól szervezetten hajtották végre, a németek külön kiemelték hatékonyságukat. A kegyetlen, és amúgy a SZUT-ba is beleütköző parancsokért távolról sem minden csendőr lelkesedett, ezzel együtt a túlélők visszaemlékezései sok esetben említik a szállítás közben, illetve a gyűjtőhelyeken a csendőröktől elszenvedett durva, embertelen bánásmódot. Volt csendőr, akit az általa megmentett zsidók óvtak meg a háború utáni bosszútól, de előfordult olyan is, hogy valamelyik csendőr a szerencsétlen emberek hátrahagyott vagyonára próbálta meg rátenni a kezét. A tengelyhatalmak tömeggyilkosságainak Magyarországon a legtöbb becslés szerint összesen kb 200000-400000 áldozata volt, a zsidók mellett voltak köztük politikai elítéltek és cigányok is.

 

 15. Mindhalálig

 

A második világháború időszakának nyitányát örömteli események jelezték a Csendőrség és az egész ország számára: visszatért Magyarországhoz a Trianonnál elcsatolt területek jelentős része. A visszatérő területeket a magyar vezetés a polgári kormányzat kiépítéséig hadműveleti zónává nyilvánította, ahol a rend fenntartása (különös tekintettel az előző tulajdonosok által hátrahagyott partizánok és illegális szervezetek felszámolására, lásd előző fejezet) a csendőrökre hárult. A Csendőrség így nagy erőkkel vonult be a Felvidékre, Kárpátaljára, Észak-Erdélybe és a Délvidékre. Hamar otthon is érezték magukat, mert a trianoni utódállamok a magyarrozsnyo_bevonulas_2.jpg csendőri szervezetet a magyar elemtől megtisztítva, de nagyjából hasonló felállásban megtartva továbbra is foglalkoztatták, így a Monarchia-korabeli létesítmények különösebb előkészítés nélkül újra használatba vehetőek voltak. Volt, ahol nemhogy az 1918 előtti bútorzat volt meg, de még az eredeti őrsfőzőnő is ott integetett a kapuban, üdvözölve a visszatérő fiúkat. (Képünkön bevonulás Rozsnyóra, egy Ford V8-51-es teherautó segítségével) A visszacsatolt területeken két kerületet, mintegy 500 őrsöt és 23 különleges őrsöt is létrehoztak, ezzel 22000-re növekedett a csendőrség létszáma. Igaz, ebben már a karhatalmi alakulatok is benne voltak, melyeket újonnan hoztak létre, és sorozottakkal töltöttek fel. Ilyen volt például a galántai sorcsendőr-zászlóalj is. A sorozott karhatalom tagjai nem is használhatták magukra a ,,csendőr” megnevezést, hiszen, mint láttuk, annak elnyerése a tőlük elvárt szintnél kicsit bonyolultabb volt.

De a revíziónak ára volt. Amikor az ország újra háborúba indult, természetesen újra szükség lett tábori csendőrségre, melyet az első világháború tapasztalatai alapján már sokkal profibban szerveztek meg. Vagy legalábbis próbáltak.

A Nemzeti Hadsereg tábori csendőrségéről nem sokat tudunk azon a tényen túl, hogy létezett olyan, aki tábori csendőrként szolgált benne. A húszas évek legeleje a hadseregben is romok összekaparásával telt, a tábori rendészetet illetően 1924-ben jelent meg az első háború utáni szabályzat, az E-1 jelű dokumentum. Ez dedikáltan az úgynevezett tábori rendőrségről szólt, amelyet egy viszonylag komplex rendszerként képzeltek el. Ennek részei voltak a katonai rendészeti szolgálatra igénybevett csendőrök is, azonban nem központi irányítással, hanem az egyes csapattestek alárendeltségében működött.

Az 1924-es elképzelések azonban nem arattak osztatlan sikert szakmai körökben (szerencsére ekkor még egy teljesen elméleti játékról volt szó), főleg egy Pinczés Zoltán nevű csendőrtiszt (ekkor éppen százados) rugózott azon, hogy ez így nem lesz jó,a decentralizált rendfenntartás csak azt fogja eredményezni, hogy mindenkinek kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy még ezzel is kínlódjon, így garantált lesz a nagyon alacsony szakmai színvonal. A magas szakmai színvonalat a rendészeti szolgálat központosításával lehet elérni- azaz pontosan úgy, ahogy a Csendőrség működik.

Na, fiam, ha ilyen okos vagy, akkor csináljad te- a harmincas évek végén a szabályzatot megújították, de a végleges változat elkészítését Pinczés (már alezredes) kapta feladatul. El is készítette tervezetét, melyet 12 kollégájának küldött el véleményezésre, és így tulajdonképpen egy szerkesztői kollektíva szülte meg a tábori rendészetet szabályozó új szabályzatot, amely végül csak 1942-ben jelent meg. Ebben már sokkal nagyobb szerepet kapott a Csendőrség, illetve a csendőrcentrikus szervezeti felépítés.

A puding próbája, mint tudjuk, az evés, a tábori csendőrség pudingját pedig a területvisszacsatolások során kezdték el enni- ezekhez mozgósították a hadsereget, a hadsereggel együtt pedig a tábori csendőrséget. A gyakorlati megvalósítás sajnos nem minden esetben tudott az E-1-ben lefektetett elveknek megfelelően működni, ahogy a Honvédség, úgy a tábori csendőrség is több területen szembesült az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadékok sorával. Tipikus probléma volt a mozgósítási irányelvek be nem tartása, nem vették figyelembe se azt, hogy a hátországból kit lehet tábori csendőrnek elvinni (a koncepció alapvető gyenge pontja ugye, hogy a fronton sok csendőrre van szükség, de közben a hátországban is fenn kell tartani a rendet), sem azt, hogy mindenkinek lehetőleg a közelbe kellene bevonulnia: mire a csendőr elvonatozott a Halálfaszafalván állomásozó alakulatához, akár egy napos csúszás is összejöhetett, ez pedig egy mozgósítás során megengedhetetlen. A különböző rendfokozatú tisztek beosztása is következetlenül történt, volt, ahol alacsonyabb rendfokozatúak a rangidősöket megelőzve kerültek magasabb beosztásokba. A beosztott honvédekkel sem volt minden rendben, az előírások ellenére előfordult, hogy analfabétákat is bevettek, akik aztán egy igazoltatáskor minden papírt igazolványnak néztek, mint az egyszeri békávéellenőr. Később is komoly gondokat okozott a csendőrségi és a katonai gondolkodás különbözősége is. A csendőrök természetes közege az önálló feladatmegoldás volt, erre képezték ki őket, ezt várták el tőlük a tisztjeik: hiszen a másfél napos járőrútvonal legtávolabbi pontján, az XY tanyán nem lehetett hazatelefonálgatni parancsokért, a csendőrnek magának (illetve járőrtársával együtt) kellett megoldania a felmerülő problémákat. A katonaságnál ezzel szemben a legénység folyamatos jellegű baszogatása a divat, ezért az illetékes honvédtisztek kéretlen gyámkodása nem egy esetben volt rossz hatással a tábori csendőrök munkájára.

A területvisszacsatolási hadműveletek után a tábori csendőrséget minden esetben hazahívták és feloszlatták, a katonai alakulatokban szolgáló csendőrök visszatértek békeidős tevékenységükhöz, az okosok pedig nekiláttak a tapasztalatok összegzésének és a következtetések levonásának. A végső nagy próba ideje 1941 nyarán vette kezdetét, amikor hazánk csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz, és ezzel belevetette magát a második világháború vastagjába. A tábori csendőri szervezet ekkor három fő részre tagozódott, bár a feladataik között tulajdonképpen elég sok átfedés volt.

-a tábori csendőrség csendőrökből alakult, feladati közé tartozott az alakulatok fegyelmének biztosítása, a katonai vonatszerelvények őrzése és az utak járhatóságának biztosítása, különös tekintettel a partizánok csínytevéseire. Elvileg 1200-1500 főből állt (gyakorlatban 1941 végén még csak 200-250-ből), általában 7 fős őrsöket állítottak a hadosztályokhoz, illetve dandárokhoz A megszállt területen osztály-szárny-őrs hierarchiában működött, és civilek ellen is intézkedhetett. 1943-tól volt egy nyomozótestületük (táboricsendőr-nyomozóosztag) is, ez a katonai bűncselekmények kinyomozásával foglalkozott. Ahogy minden hadseregben, úgy a Magyar Királyi Honvédségben is előfordultak bűncselekmények (elsősorban lopás és sikkasztás), minden fegyvernemben és rendfokozatban megvolt az az ember, akit egy klasszikus amerikai háborús filmben Telly Savalas játszana: az utánpótlás néha gyanúsan megfogyatkozott menet közben, az alacsonyabb rangú tisztek és tiszthelyettesek a szabadságos papírokat intézték ajándékért cserébe, esetleg simán csak hanyagul, a legénység időnként fosztogatott, a munkaszolgálatosok pedig a keretlegénységet lefizetve igyekeztek jobb ellátáshoz jutni, de volt olyan is, amikor tábori levelezőlapokat loptak, hogy írhassanak haza. Személyes kedvencem Pöcher Gyuláné ápolónő (jó, mondjuk őt pont nem Telly Savalas játszaná), aki több ezer darab cigarettát lopott és adott el, és néhány orosz nőt is megpróbált Magyarországra csempészni. Persze azért senki ne képzelje el rablóhordaként a Magyar Királyi Honvédséget, ilyen dolgok minden hadseregben voltak és vannak, felderítésük a normális ügymenet része, a forrásokban nincs nyoma annak, hogy más országok hadseregéhez képest a magyarban kiemelkedő számban fordultak volna elő ilyen jellegű bűncselekmények. A táboricsendőr-nyomozóosztag összesen 213 főt fogott el, illetve jelentett fel.

-a csapatcsendőrséget az egyes katonai alakulatok hozták létre, alapvetően a saját embereikből, tehát nem csendőrökből- a Csendőrség csak egy-egy tiszthelyettest adott a csapattestenként működő csapatcsendőr-szakaszokba. A csapatcsendőrök feladatai hasonlítottak a tábori csendőrségéhez, a legnagyobb különbség az volt, hogy ők csak a saját alakulatuk kebelén belül tevékenykedtek, civilek ellen pedig csak nagyon indokolt esetben. A szakmai színvonal sokkal alacsonyabb volt, mint a normál csendőrök között, a kiképzésüket végző tisztek általában egyben az adott alakulat hírszerző-kémelhárító tisztjei is voltak, így megoszlott a figyelmük. A kiképzésbe a tábori csendőrség is kénytelen volt besegíteni, de az egyéb teendőik mellett úgy hiányzott nekik is, mint púp a hátukra. A csapatcsendőrség legénysége tartalékosokból állt, tehát magyarul nem a javából, mint a csendőrségnél, hanem éppen hogy a maradékból

-a hadtápcsendőrség a hadtápterületeken való rendfenntartással foglalkozott. Ez a gyakorlatban a megszállt Ukrajna biztosítását jelentette. A hadtápcsendőrséget a honvédek közül állították fel, először Jugoszlávia megszállásakor. Zászlólaljakba osztották őket, melynek élén csendőrtiszt állt. Egy zászlóalj négy darab, 170 puskával és 16 golyószóróval felszerelt századból állt, emellett egy táboricsendőr-szakasz és egy géppuskás szakasz tartozott hozzájuk. A 2. magyar hadsereg 3 ilyen zászlóaljat kapott. Kisegítő erőként pedig helyieket is bevettek: a hadtáp-parancsnokságok külön ,,segédrendőröket", a hadifoglyokból pedig kisegítő rendőri századokat szerveztek, néhány szláv nyelvet beszélő magyar vezetésével, parancsnokként egy-egy tartalékos honvédtiszttel. A szovjetek renegátjairól tervezek egy nagyobb lélegzetvételű cikket, egyelőre legyen elég annyi, hogy távolról sem minden szovjet állampolgár rajongott a szép új kommer világért, a magyarok kisegítő erői hűségükkel szinte még új parancsnokaikat is meglepték, hiszen Sztálin nem kifejezetten az a megbocsátó típus, az átállók a kockát a tengelyhatalmakhoz való berukkolással elvetették. A hadtápterületek fő problémája a partizántevékenység volt. Mert ott ám tényleg komoly erőt képviseltek a partizánok, soraikban megtalálhatóak voltak az egyszerű hazafiak, a helyi kommunisták, de a Vörös Hadsereg hátramaradt alakulatai (esetenként nehézfegyverekkel felszerelve!) is. Ehhez adjuk hozzá azt, hogy óriási területről volt szó, amelyet a partizánok, helyiek lévén, jól ismertek, és amelyre acsendor_20_1.jpg tengelyhatalmak egyszerűen nem tudtak elég embert vezényelni. A lakosság megosztott volt a kérdésben, sokan a francba kívánták Sztálint, és mindenkit, aki érte harcol, sokan hűségesek voltak vagy az eszméhez, vagy Anyácskához (legyen akármilyen mostoha), sokan pedig mindig annak bólogattak kényszeredett vigyorgással, aki éppen a halántékukhoz nyomta a puskacsövet. Mocskos háború folyt tehát a front mögött több száz kilométerrel is, és az ostor sokszor csattant az ártatlanokon, a magyarok alappal vagy anélkül sok helyi lakost gyanúsítottak a partizánok segítésével; nevelő célzattal, vagy egyszerűen dühből a sokszor a civileken álltak bosszút, többeket kivégeztek vizsgálat nélkül, sok házat felgyújtottak, és ezen túlmenő visszaélések (fosztogatás, már amennyire egy szovjet kolhozfaluban van mit) is sokszor előfordultak. (Figyeljük meg a csendőr  kezében a zsákmányolt szovjet PPS géppisztolyt.)

A fegyelem fenntartásának legnagyobb erőpróbáját a doni katasztrófa jelentette. Mint tudjuk, 42-43 telén a 2. magyar hadsereg gyengén felszerelt, irreálisan széles vonalra széthúzott alakulatai nem tudtak ellenállni a Sztálingrád felmentésére induló szovjet támadásnak, pár napnyi-órányi ellenállás (a magyar köztudatban annyira nagyon nincs benne, hogy a támadó szovjetek kézen-közön azért elveszítették harckocsijaik nagy részét) után nem maradt más lehetőség, mint a bekerítést elkerülendő, a teljes visszavonulás. Ez igen kaotikusan ment végbe, a végtelen hómezőkön sok egység szétszakadt, sok katona pedig pánikba esve menekült hátrafelé a támadó szovjetek elől, egyesek ráadásul fegyver nélkül, ezzel a többieket is demoralizálták (a fegyverét eldobálva menekülő honvéd is erős toposz, itt azt kell látni, hogy sok katonának alapból nem is volt fegyvere, azt a frontra érve kellett volna megkapnia- a front viszont, ugye, összeomlott). A tisztek próbálták visszafordítani, vagy legalább mederbe terelni a menekülést, ebben a tábori csendőrökre számítottak leginkább, amennyiben ilyen nem volt kéznél, akkor a megbízható, vagy legalábbis annak tartott katonákból rögtönöztek rendfenntartó alakulatot. A kaotikus helyzetben kevesen tudtak józan döntéseket hozni, voltak, akik hisztérikusan követelték a menekülők azonnali agyonlövését, minek köszönhetően több esetben fordult elő fegyverhasználat is- és a rendfenntartók közül is voltak sebesültek... Hírhedt napiparancsában (amelyből ha mást nem, a később visszavont, becsület elvesztéséről szóló részt mindenki ismeri) a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv hivatalosan el is rendelte, hogy minden állomásparancsnokság ,,a legkeményebb emberekből" alakítson tábori csendőralakulatokat.

A doni katasztrófa után újra eljött a következtetések levonásának ideje. Elmondható, hogy a könnyű háborúra számító magyar hadvezetőség többedik nekifutásra sem tudott elég figyelmet szentelni a tábori csendőrség megszervezésének, a doni események viszont mindenkit meggyőztek arról, hogy a kérdés megnyugtató rendezése nem halogatható tovább. A vezetőség komolyan elkötelezte magát a tábori csendőrség megerősítése iránt, és innentől folyamatosan ilyen jellegű intézkedések születtek, egyik a másik után. A nyilvánvaló szakmai indokok mellett persze komoly szerepe volt ebben a megváltozott hadihelyzetnek is, különösen a román átállás és a front magyar területre érése után egyre kevesebben hittek már a végső győzelemben, a fegyelmezetlenségek, különösen a szökések egyre inkább sűrűsödtek. 1944-ben a tábori rendészet három ágát összevonták, ez lett a ,,harcfegyelem biztosító és tábori rendészeti csapat", századnyi erővel a hadseregek, hadosztályok és néhány dandár parancsnokságán is. '44 októberére több, mint kétezer fő kiképzése fejeződött be, felszerelésük biztosításánál pedig elsőbbséget is élveztek az ellenséggel harcoló alakulatokkal szemben.

A nyilas hatalomátvétel után régi ismerősünk, Baky László vezetésével folytatódott a szervezés, a tábori rendészet neve ekkor Tábori Biztonsági Szolgálat lett. Az 1944-es szabályzat már egyértelműen a vesztüket érző nácik szellemében íródott, mint tudjuk, a nyilasok kedvenc a szava a ,,felkoncol”, hát elég sűrűn szerepelt, már szinte Dredd bíró-stílusban kellett a tábori csendőröknek dolgozni. Az ellenséggel kokettálók és kémkedéssel gyanúsítottak mellett az igazolatlanul eltávozókkal, a felszólításra meg nem állókkal szemben kötelező (!) volt a fegyverhasználat. Voltak olyan vétségek, (szökött katonák, vagy hadiüzembeli munkások) amelyek elkövetőit nagyvonalúan csak ,,lehetett”, de voltak olyanok is, amelyekért kötelező volt a helyben felkoncolás: a kémek, lázadók és árulók mellett ez a sors várt a fosztogatókra és a megfutamodókra. Amennyiben a csendőr az ilyet nem koncolta fel, maga is kötelességmulasztóvá vált, így hadbíróság elé állt, illetve amennyiben társai a vonakodása miatt okozott késedelmet veszélyesnek ítélték, egyszerűen kötelesek voltak a fegyverüket azonnal ellene fordítani..

A nyilasok felállították az úgynevezett Nemzeti Számonkérést is, ez egy politikai jellegű erőszakszervezet lett volna, feladatául a háború folytatását bármi módon akadályozó egyének (legyenek civilek, katonák, vagy akár a tábori rendészet tevékenysége alól a tettenérés esetét leszámítva többé-kevésbé mentességet élvező, eddig csak elöljáróiknak felelősséggel tartozó katonatisztek) levadászását és megbüntetését kapta, leghíresebb tettük Bajcsy-Zsilinszky Endre elfogása volt. (Hatalmukkal visszaélő nyilasok ellen is intézkedtek egyébként, de annak nincs nyoma, hogy akár egy ilyen ügy is ítéletig jutott volna). A szervezet apparátusának felállítására 1945 februárjában születtek meg az intézkedések, a Nemzeti Számonkérés öklét jelentő rohamszázad azonban már 1944 őszén is működött. Ezt csendőrökből (21 tiszt és 270 közcsendőr) állították fel. A Nemzeti Számonkérés élén Orendy Norbert ezredes állt, a Rohamszázadot Szathmáry Károly csendőrszázados vezette, emellett volt egy 41 fős nyomozótestület is, dr Radó Károly csendőr százados vezetésével.  

Vegyük észre, hogy pár év alatt mennyire eltávolodtunk az 1938 előtti korszakok jogállami normáitól. A szovjetek pedig csak jöttek és jöttek, a nagyívű fejlesztési elképzelések pedig egyre távolabb kerültek a valóságtól, végrehajtásukra nem volt sem ember, sem anyag, sem idő- jellemző volt a helyzetre, hogy néhol a helyi rendőrséget és a nyilasok fegyvereseit is berántották tábori csendőrködni.

A csendőrök azonban 1944-ben sem csak mások halálba küldésével foglalkoztak- mentek maguk is, ha úgy szólt a parancs. A tábori csendőrséget -elsősorban a képzett személyzet pótlásának nehézségei miatt- tilos volt ellenség ellen bevetni, de néha azért sor került erre. A helyzet akkor durvult el igazán, mikor az oroszok elérték Magyarországot: az 1940-es határszolgálati utasítás szerint határvédelmi harcokba a csendőrség és a rendőrség (pénzügyőrség, állami erdészetek, stb) bevetése csak akkor lehetséges, ,,amikor az ellenség támadásának elhárítására minden erő összefogása szükséges". Hát, Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontja ellen bizony szükséges volt: 1944 augusztusának végén a Csendőrségnek is be kellett kapcsolódnia nem csak a hadsereg rendjének fenntartásába, de az ellenséggel szembeni küzdelembe is- függetlenül attól, hogy erre mennyire volt alkalmas... Szinte semennyire, hiszen parancsnoki struktúrája és felszerelése teljes egészében a rendfenntartási feladatokra lett kihegyezve- a csendőröknek gyakorlatilag csak ismétlőpuskájuk volt, míg a szovjetek létszámfölényben lévő, korszerűen felszerelt gyalogságát harckocsik, légierő és erős tüzérség is támogatta. Az orosz katonákat ráadásul a harcosaik ideológiai képzésére minden korban nagyon ügyelő szovjet elöljárók (magyar informátorok alapján) ki is okosították, hogy tudniillik itt most az osztályharc nagyon fontos fejezetében, a szegényparasztokra sortüzet lövöldöző kakastollas népelnyomók eltiprásában való részvételre nyílik alkalom, Iván tehát annyira sem volt irgalmas ellenfeleivel, amennyire amúgy lenni szokott. A csendőrök pedig felvették ellenük a harcot. A Vereckei-hágónál a nagyváradi és az ungvári csendőrzászlóaljak próbálták megállítani a szovjeteket: 264 csendőrből 39 maradt bevethető. Összesen 3500 főnyi, zászlóaljakba szervezett csendőrséget a budapesti és a dunántúli harcokban vetettek be. A kaposvári 400 fős zászlóalj 360 főnyi veszteséget szenvedett. A Csendőrség a magyarországi harcokban végül összesen 11000 embert, létszámának 50%-át vesztette el.

Az utolsó állva maradt csendőrök azok voltak, akik a németekkel együtt Ausztriába visszavonuló magyar alakulatokkal maradtak- az utolsó csendőrfelügyelő, Temesvári Endre vezérőrnagy, március 27-től már német földről látta el hivatalát. Ekkor már az elvileg hátországban szolgálatot teljesítő csendőröket is (a hátország elveszvén) tábori csendőri feladatokra osztották be. Ők a végső összeomláskor az amerikaiaknak adták meg magukat, és hosszabb időt, hónapokat, esetenként 1-2 évet is eltöltöttek itt a helyzet rendeződéséig. Közben besegítettek a békés élet beindításába a helyieknek, olyannyira, hogy az amerikai hatóságok egy részüket még fel is fegyverezték! Az ő feladatuk nem csak a hadifogolytáborok rendjének fenntartása volt (azzal nem volt sok gond, mindenki örült, hogy nem a gulágon van), de a helyi rendfenntartásban is részt vettek, akkoriban ugyanis még elég sok gyanús elem mászkált a vidéken, szökött katonák, háborús bűnösök, mindenféle tolvajok és fosztogatók, stb. Az itt maradt magyar alakulatok csapatcsendőrséget is felállítottak. Aztán az amerikaiak kivonultak, a táborokat felszámolták, és mehetett mindenki, amerre látott. Egyesek az emigrációt választották, mások inkább hazatértek- egy nagyon megváltozott Magyarországra.

 

 16. ,,Rendőr áll a járdán, villog a lámpa sárgán”

 

Mint az előző két fejezetből látható, a második világháború végére elég sok volt már a Csendőrség rovásán. A –mondjuk finoman úgy- népszerűségvesztés mellett persze elég erős politikai érdekek is működtek, az ország új urai a régi renddel való leszámolást értelemszerűen a régi rend legerősebb oszlopának ledöntésével tervezték elkezdeni. Mivel a rendőrséget a kommunisták felhasználhatónak ítélték, igyekeztek az ő bűneiket is a csendőrök nyakába varrni. Persze az 1919 és 1945 közötti időket itthon kibekkelőknek (illegális kommunistáktól a papíron legális, de inkább csak megtűrt különféle egyéb baloldali mozgalmárokig) nem ritkán személyes elszámolnivalójuk is volt a csendőrökkel.

A ,,felszabadulás” utáni új hatalom nem is teketóriázott sokat, a Horthy-rendszer gyűlölt szimbólumának számító szervezetet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. május 10-én feloszlatta. Ismét rendelettel írtak felül egy törvényt, a sors iróniájaként ebben a kormányban Faragho Gábor, az utolsó előtti csendőrfelügyelő is ott ült (mint közellátásügyi miniszter). A szervezet vagyonát, infrastruktúráját más fegyveres szervezetek kapták meg, általában a rendőrség, de a kiskunhalasi lókiképző intézet pl a határőrséghez került.

A háborús és egyéb bűnösökre semmi jó nem várt, sokan emigráltak, sokat közülük népbíróság elé állítottak, és ott súlyos büntetést, nem ritkán halált mértek ki rájuk- így járt például a holokausztot szervező Ferenczy és Baky is. A háború alatt a megszállt szovjet területeken elkövetett visszaéléseket a szovjet hatóságok alaposan kivizsgálták, és a felelősöket (vagy legalábbis annak találtakat) szigorúan megbüntették. Ugyanígy jártak el a jugoszlávok is az újvidéki események felelőseivel kapcsolatban. A Nemzeti Számonkérés nyugatra menekült vezetőit a nyugati szövetségesek kiadták Magyarországnak. 

A bosszú azonban nem válogatott bűnös és ártatlan között, voltak spontán népítéletek is, összességében elég nehéz megsaccolni, hány csendőrt végeztek ki törvényes bírósági ítélet nyomán, illetve anélkül. A szovjet hadifogságba kerültekkel sem normál katonáknak megfelelően bántak, sokszor azok a csendőrök is később is jöttek haza a katonáknál, akik egyáltalán megérték a hazatérést. A kommunista rendszer a Csendőrséget, mint intézményt megbélyegezte és a csendőröket kollektíven bűnösnek mondta ki. Minden csendőrt bizottság elé citáltak, ahol be kellett bizonyítania, hogy a kommunisták fogalmai szerint is a magyar népet szolgálta a 7558789_46ec2215d7e3f9059a3fb99c27866339_wm.jpgfelszabadulás előtt (ez a gyakorlatban a szervezet belülről való bomlasztását, ellenállók és illegális kommunisták segítését jelentette, ilyeneket kb egy csendőr sem csinált). Az öttagú bizottságban egy szakszervezetes, egy szocdem, egy kommunista, egy parasztpárti és egy kisgazda volt, így biztosítva volt a kommunista túlsúly, és ezzel az, hogy senki ne ússza meg- nem is nagyon úszta, csak kb 1%. Az eljárás azokra a csendőrözvegyekre is vonatkozott, akik 1939 után veszítették el a férjüket- tőlük az özvegyi nyugdíjat vették el. Az utolsó csendőrfelügyelő, Temesvári Endre 10 évet töltött börtönben, utána rövid ideig segédmunkás volt, majd engedélyezték számára, hogy fiához, Franciaországba menjen. Faragho vezérezredest 1951-ben kitelepítették, Pinczés Zoltán vezérőrnagy 1945-ben öngyilkos lett.

Amelyik csendőr komolyabb büntetés nélkül kibekkelte ezt a korszakot, az is másodrendű polgárnak számított, minimális nyugdíjjal, elhelyezkedési lehetőség nélkül (általában csak segédmunkát vállalhatott). A remény számukra csak 1956-ban csillant fel egy rövid időre, az itthon maradt csendőrök közül sokan részt vettek a forradalmi eseményekben. A Csendőrség rehabilitációjára csak a 90-es évek legelején került sor, fontos megjegyezni, hogy ezzel (2 kormányhatározat, illetve 1-1 törvény és alkotmánybírósági határozat) csak a simán csendőr voltuk miatt hátrányosan megkülönböztetetteket rehabilitálták, a konkrét bűncselekmények miatt elítélt csendőröket nem.

Az eddigi utolsó csendőrperre is jóval ezután, került sor, egy Képíró Sándor nevű volt csendőrszázados állt bíróság elé, aki az 1942-es újvidéki razziákban járőrvezetőként vett részt, és a vád szerint felettesei írásba nem adott parancsát továbbítva a magukat igazolni nem tudó szerbek és zsidók kivégzésére utasította embereit. A 2011-es per már a harmadik volt ugyanebben az ügyben, 1944-ben 10 évre ítélték, de a Horthy kegyelemben részesítette (vissza is térhetett a szolgálatba), a népbíróság pedig távollétében ítélte börtönre, emigrációban lévén leültetni nem tudták. 2011 júliusában a Fővárosi Bíróság első fokon bizonyítottság hiányában mentette fel az akkor 97 éves férfit: az 1944-es peranyag elveszett, a népbírósági anyagok hitelessége erősen bizonytalan, élő szemtanút, vagy közvetlen bizonyítékot pedig ennyi idő után már sem mellette, sem ellene nem lehetett találni. Másodfokú tárgyalásra nem került sor, mert az egykori csendőrszázados 2011 szeptemberében elhunyt, az ügyben jogerős ítéletet így csak a Legigazságosabb Bíró hozhat.

A Magyarországról elmenekült csendőrök szétszóródtak a világban, sokan az Egyesült Államokba, mások Kanadába kerültek, de a francia Idegenlégióban is sok volt csendőr szolgált. Az emigráltak a háború után is próbálták egymással tartani a kapcsolatot, több saját újságjuk is volt. Az –elsősorban USA-ban és Kanadában élő- emigránsokat a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség fogta össze, ez a szervezet ma is megvan, eredeti feladatkörében azonban már jórészt okafogyottá vált, hiszen az egykori csendőrök vagy meghaltak, vagy idős koruk (az elméletileg elképzelhető legfiatalabb csendőr is 90 éves lassan) miatt visszavonultan élnek. A szervezet vezetését átvették az utódok, céljának pedig immáron a Csendőrséggel kapcsolatos történelmi emlékek felkutatását és megismertetését tekinti. Az ,,öregek" által összegyűjtött anyag Torontóban volt, majd a rendszerváltás után hazajött, több helyen is látható volt, de jelenleg nem megtekinthető, a Hadtörténeti Múzeum elzárva őrzi. Az MKCsBK foglalkozik emellett az egykori Csendőrség kiadványainak digitalizálásával is. Ezek a könyvek és újságok fizikai formájukban óriási ritkaságnak számítanak manapság, a kommunizmus alatt ugyanis kb a Necronomiconnal voltak egy szinten kezelve, a megtalált példányok nagy részét megsemmisítették, a néhány megmaradt kötetet pedig könyvtárak elzárt részlegein őrizték.

miskolci_urh-s_rendorautok_1970.jpg

A háború utáni új hatalom a csendőrök egykori feladatait a teljesen átszervezett rendőrség hatáskörébe utalta. Az egységes Rendőrség nem osztozik mással a rendfenntartás feladatán (bár az ÁVH, a Karhatalom, és a Munkásőrség időnként besegített neki), hatásköre az egész országra kiterjed, központilag irányított, és tisztán a Belügyminisztériumnak van alárendelve. (Itt visszautalnék az 5. fejezet elejére: egy tipikus hármas típusú intézményről van szó). Komolyabb koncepcióváltás a n

49 komment

Címkék: sorozat magyar rendőrség szavazás monarchia erdély háború zsidó kivégzés szlovák horthy honvédség áldozatok csendőrség titkosszolgálat hadtörténelem koncentrációs tábor délvidék megtorlás koncepciós per rendvédelem etnikum ii világháború osztrák magyar háborús bűnös k.u.k. internálás hadtörténet hadtorteneti muzeum háborús bűn vészkorszak

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fredddy 2015.12.03. 02:06:41

Ennyi volt tehát a Csendőrség története, remélem, mindenki talált benne új, érdekes, vagy legalább szórakoztató információkat.

A források listája a blogmotor korlátai miatt nem fért oda, de itt van:

A magyar forradalmi munkásmozgalom története
Tisza Miksa: Magyarország rendőrségének története
Szerepi Nagy Attila: Karcagi legendárium
Sipos András: A Magyar Királyi Csendőrség egyenruházata és felszerelései 1920-1945
Szakály Sándor: Század vagy ezred?
Szakály Sándor: Akik a magyar királyi csendőrséget 1919 és 1945 között vezették
Szakály Sándor: A magyar tábori csendőrség
Szakály Sándor: A magyar tábori csendőrség története 1938-1945
Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon
Parádi József: A Magyar Királyi Csendőrség
Krausz Tamás-Varga Éva Mária: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban- Levéltári dokumentumok 1941-1947
csendor.com, illetve az itt elérhető rengeteg korabeli forrás

tortenelemklub.com/erdekessegek/erdekessegek-a-magyar-toertenelemben/504-a-magyarorszagi-csendrseg-toertenete-tamas
www.masodikvh.hu/erdekessegek/erdekessegek/3037-a-magyar-kiralyi-csendorseg-tortenete
hu.wikipedia.org/wiki/Csend%C5%91rs%C3%A9g
www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyar_kiralyi_csendorseg_szervi_tagozodasa_es_felso_vezetoi_1919_1945/
www.degob.hu/index.php?showarticle=11
index.hu/belfold/2011/07/18/kepiro_itelet/
nepifront.hu/index.php/hirek/121-visszaemlekezes-a-gyomaendrodi-sortuzre-avagy-a-horthy-rendszer-valodi-arca
www.szentesinfo.hu/szentesielet/2007/17_0427/06.htm
vorosvariujsag.pilisvorosvar.hu/bejegyzesek/2014-januar/85-evvel-ezelott-tortent/
moly.hu/konyvek/barath-lajos-sortuz
pilisiszenbanyak.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1184781
egyperceskrimi.blog.hu/2015/11/05/lederer_gusztav_az_embermeszaros
egyperceskrimi.blog.hu/2015/10/28/savanyu_joska_egy_xix_szazadi_bunszervezet_vezetoje
magyarnarancs.hu/belpol/a_horthy-korszak_csendorsege_kakastollal_es_fegyverrel-66882

auer · http://koronus.blogspot.com/ 2015.12.03. 08:51:57

Nagyon összeszedett cikksorozat, köszönet érte.

Combat Gear Admin · http://combatgear.blog.hu 2015.12.03. 09:07:49

@Fredddy: Nagyon tuti lett, gratulálok.

Sajnos én is csak a nép körében ismert rigmusokat hallottam, de semmi konkrétumot. Dokumentum filmek is sajnos kizárólag fényezik és általánosságban beszélnek erről a szervezetről...

Na de most sikerült pótolni a hiányosságokat.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2015.12.03. 09:37:21

Óriási munka volt, gratulálok.

A téma iránt érdeklődőknek utólag is tudom ajánlani egykori zrínyis tanárom könyvét:

Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség története a két világháború között. Pannónia könyvek, Pécs, 2002, 174 pp. ISBN: 963 9079 82 0.

Hadrian77 2015.12.03. 09:38:27

Szép teljesítmény, grat!

Geronim0 2015.12.03. 12:54:27

Szuper lett, még olvastam volna!

Fredddy 2015.12.03. 13:41:47

@auer: @tiboru: @Hadrian77: @Geronim0: Köszönöm a dícséretet, örülök, hogy tetszik:)

@Combat Gear Admin: igen, pont ez volt a fő cél, mikor a cikket írtam. A véleményalkotás legtöbbször csak visszaemlékezésekre, anekdotákra támaszkodik, aki pedig jobban beleássa magát, a témában megjelent publikációkban nagyrészt száraz szervezeti adatokat, életrajzokat talál. Ezek persze fontos részei a sztorinak, de én direkt nagy hangsúlyt akartam fektetni a Csendőrség, illetve az 1884-1944 közötti bűnüldözés mindennapjaira is. A mindennapi feladatokat főleg a korabeli szabályzatok, kézikönyvek, segédanyagok alapján ismertettem. Nagyon sok van még ebben a témában, érdekes lenne jobban belemenni az elérhető hiteles visszaemlékezésekkel (a bráner mindkét oldaláról) való összevetésbe is, de a profi történészeknek is hagyni kell munkát :)

ógrom 2015.12.03. 15:58:41

Kitünő munka, gratulálok az egész sorozathoz!

Ilyenkor óhatatlanul is olyan érzésem támad, hogy pályát tévesztettem (történelmi kutatásra gondolok, nem a csendőrségre), ugyanis az ilyen művek nagyban segítenék a tisztánlátást a mindennapi csörtékben.

A másik dolog ami bennem felmerült, az az, hogy manapság egy ilyen szervezet létezése már csak a körülmények folytán is kiüresedett lenne, mivel a bűnügyek jellege megváltozott: a korábbi részekben említett állatlopások és vásári bűnözés, na meg a betyárvilág ma már nincs; a mai gazdasági és hivatali bűncselekmények, meg a kiberbűnözésre nem biztos, hogy a gépkarabéllyal felszerelt csendőr lenne az üdvösség.
Persze lehet, hogy csak a naivitás beszél belőlem.

Fredddy 2015.12.03. 16:19:16

@ógrom: köszi:)

A mindennapi csörték 90%-át olyan emberek hajtják végre, akik feleekkora cikket sem olvasnak el, szóljon bármiről.

Ami a Csendőrség mai visszaállítását illeti, szerintem nincs értelme ezen gondolkozni. A csendőrség egy olyan űrt töltött be, ami ma már nincs: nincsenek önkormányzati forráshiány miatt rendfenntartás nélkül maradó helyek, ha meg a mai Rendőrséget fenntartó államnak rendőrségre nincs pénze, akkor csendőrségre se lesz. Hasonlóképpen, ha normálisan meg lenne szervezve a Rendőrség, akkor nem lenne gond a közbiztonsággal, ha az állam szarul szervez, akkor meg a csendőrséget is szarul szervezné, ugyanott vagyunk.

Rengeteg dolog van viszont, amit a Csendőrség tapasztalataiból a mai magyar Rendőrség hasznosítani tud(na, ha akarna)
-rendesen megfizetett és megbecsült személyi állomány, pontosan felvázolt jövőképpel. Ehhez talán nincs mit hozzátenni.
-folyamatos kiképzés, továbbképzés minden, a munkához akár csak lazábban kapcsolódó területen is. Ha a XIX. század végén erre szükség volt, mennyivel inkább szükség van rá a mai világban! És ez mindennek az alapja, ha az egyszerű lószarrugdosó olyan hülye, hogy a viráglocsoláshoz is minimum alezredes kell, akkor hamar kicsi lesz a kéz és nagy a fej.
-bürokrácia, illetve irányító vízfej minimális szinten tartása: ehhez megint nem nagyon van mit hozzátenni, a mai világban természetesen elkerülhetetlen a papírmunka, már csak az ellenőrzés miatt is, na de hát erre vannak pl a számítógépek.
-nagyon szigorú, folyamatos ellenőrzés: a rendesen megfizetett és kiképzett állománytól természetesen rendes munkát kell elvárni, és ezt ellenőrizni: ha a tisztek nincsenek leterhelve napi feladatokkal, mert azt a magas szinten képzett közcsendőrök maguk is ellátják, akkor van idejük és lehetőségük a hatékony szervezésre és ellenőrzésre.
-rugalmasság: ha nincs nagy vízfej, akkor a szervezet gyorsan cselkedhet. A csendőrség folyamatosan, rugalmasan reagált a felmerülő közbiztonsági problémákra, folyamatosan alapítottak őrsöket, illetve mozgatták át az állományt a veszélyeztetettebb területekre, így viszonylag kevesen voltak, de mindenhol ott lehettek.

521106 2015.12.03. 16:22:43

@Fredddy: Köszönjük szép és hiánypótló munka.
Segít eligazodni a közelmúlt történelmében.

tudi 2015.12.03. 18:07:58

Gratulálok az óriási munkához, megérte, mert jó lett.

Minorkavidor 2015.12.03. 20:38:05

Én is szeretnék csatlakozni a gratulálokhoz! Köszi a sorozatot!

A Vannay-Schill-puccsként elhíresült affér miatt tartották meg csak 1933-től a csendőrség napját. Eredetileg a Csendőrség megalapításának 50. évében akarták az elsőt megtartani, Horthy csak 1932. december 30-án nyilvánította február 14-ét a Csendőrség napjává.

A Bethlen-Peyer paktumban foglaltak szerint a szocdemek csak a munkásság körében szervezkedhettek, a parasztság és köztisztviselők/közalkalmazottak között viszont tilos volt. A Gyoma és Endrőd településeken történtek csak csúcsot jelentik, ui. 1931-től az újjáalakított Kisgazdapárt (a Nagyatádi-féle elsőt még Bethlen kebelezte be az Egységes Pártba), mely megszervezése Gál Gaszton nevéhez köthető, simán nyert volna titkos választás esetén. A közigazgatásnak és a csendőrségnek általában sikerült megakadályoznia a kisgazda-jelöltek bejutását. Ennek ellenére a választásokon úgy 10-20 jelöltnek sikerült bejutni.
Ami Rákosit illeti, őt 1925-ben a honi kommunisták tiltakozása ellenére küldték haza. A hazaiak ui. pontosan tudták, ha a kopasz hazatér, egyből lebukik mással össze nem téveszthető fizimiskája miatt. Moszkvában tudatosan csináltak belőle „áldozatot”: a perét értékesíteni kívánták a külföldre irányuló propagandájukban.
Csermanek/Kádár megfizetett 1943-as „rangemelkedéséért”. Ugyanis 43-ban feloszlatták a Kommunista Pártot, Békepárt néven alapították újjá. Ez 49 után nem volt jó ómen, börtönben is került. A közhiedelemmel ellentétben,- amit maga is többször cáfolt- körmeit nem tépték ki.

Azt, hogy mennyire sikerült egyformán a balra és jobbra az odacsapás, azt a kérdés legkésőbb 1944. október 15-én eldőlt.

Minorkavidor 2015.12.03. 20:39:24

Ami a doni katasztrófánál történteket illeti, a csapatcsendőrség gyenge szereplésének oka a rossz felkészítés és csapnivaló kommunikáció. A szovjet támadás akkor érte a magyar csapatokat, amikor azoknál épp zajlott felváltás. Ez normál körülmények között is veszélyes, de a magyar szervezés rátett erre nem egy, hanem több lapáttal is. A felváltó csapatokat ui. azért küldték ki fegyver nélkül, mert tartalékolni akartak a románok elleni háborúra. Az EVH tapasztalatai azt mutatták, hogy egy újabb háború végén is kell egy intakt fegyveres erő. A spórolást annyira túlzásba vitték, hogy nem csak a nehézfegyvereket (harckocsi, löveg) hanem még a lőfegyvereket is! a Erről viszont a szovjeteket elfelejtették tájékoztatni, ők köszönték szépen, kihasználták a kiváló lehetőséget. Fokozta a bajt, hogy erről a csapatcsendőrséget sem tájékoztatták, vagy ha igen, akkor csapnivaló volt a kommunikáció. Mikor megindult a szovjet támadás, a frontvonalban lévő parancsnokok a fegyvertelen honvédeket igyekeztek hátraküldeni. Persze ők sem menesztettek futárt a csendőrökhöz, tény, hogy hibáztak, de kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Hibáztak a csendőrök is, mert nekik a „hátországban” több idejük volt a helyzet tisztázására. A hibákért a főfelelősség a hadvezetőségé: elmulasztotta felkészíteni erre a feleket.

Ami a magyar megszálló csapatok történettét illeti az egy érdekes, lényeges és kényes kérdés.
Amikor az ország vezetése 1941. június 27-én hadiállapotban lévőnek nyilvánította az országot a SZU-val szemben (önként, vígan és dalolva), arra számítottak, hogy a fiúk „mire lehullanak a falevelek” hazatérnek. Ez az óhajuk nem teljesült, ezért is a Gyorshadtestet visszavonását a németektől. Ez sikerült, azon az áron, hogy megszálló csapatokat küldtek a megszállt területekre. Ennek még örültek is, azt gondolván,- ha esetleg megint vesztes oldalra kerülünk - a szövik javunkra írják, hogy csak megszálló csapatokkal vettünk részt a háborúban. Valamint itt is fontos szempont volt a főerők megőrzése a háború végére. Örültek akkor is mikor sikerült kibrusztolniuk, hogy a kivérzett 2. magyar hadsereg helyére ne egy friss hadsereg kerüljön a frontvonalba, hanem a megszálló csapatokat erősítették meg.
Ez azonban hibás számításnak bizonyult. Freddy is írta, hogy ez egy igen mocskos háború volt. Azonban ennél jóval több is volt. Ungváry Krisztián részletesen ír a magyar megszálló csapatok tevékenységéről A magyar Honvédség a második világháborúban c. könyvében. Ő így ír: „ Nem közismert, hogy a II. világháború folyamán, a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat. A magyar katonai hozzájárulás fontosságát jellemzi, hogy a keleti fronton az összes német megszálló katonaság létszámának 20-25%-át tették ki…. Katonai szempontból – a közhiedelemmel ellentétben – a magyar háborús részvételnek a II. világháborúban a megszállás és az 1944-1945-ös hadműveletek során volt nagyobb jelentősége.
Itt érkeztünk el a kényes ponthoz. A tengelynek kb. 2 millió km²-nyi szovjet területet sikerült elfoglalni. A háború előtt e területen kb. 60 millió ember élt. Közülük a Nagy Honvédő Háború c. szovjet történelmi könyvsorozat szerint mintegy 10 millió főt sikerült evakuálni, azaz maradt kb. 50 millió. Ha átlagolunk, akkor kb. 12,5 millió fő kerül magyar uralom alá. Megjegyzem, hogy e területeken a népsűrűség keletről-nyugatra és északról-délre nő, de viszonylag pontos adatok híján nem találtam jobb megoldást. Ez a többi adatra is vonatkozik (ha tudtuk segítsetek!).
A SZU a következő veszteségeket szenvedte el többek között: leromboltak 70.000 falut és 1.700 várost 32.000 gyárat és 65.000 kilométernyi vasúti vágányt. Ezeket korábban mind a németek számlájára írták, a fifti-fifti közelebb áll a valósághoz, a maga „felperzselt föld” parancsát Sztálin is kiadta 1941 folyamán: a dnyepropetrovszki vízerőművet pl. maguk a szovjetek rombolták le. Ha fifti-fiftit figyelembe véve kényszerűen átlagolok akkor a magyar területen a megszállókra eső rombolás: 8.750 falu, 212 város, 4.000 gyár és 8.125 km-nyi vasúti vágány.

Minorkavidor 2015.12.03. 20:49:30

A települések rombolásánál az is kényessé teszi kérdést, hogy a magyar megszálló területekre átlagolt,- megszállókra eső rész- több, mint Magyarországon meglevő összes település száma:
1 főváros, 23 megyei jogú város, 304 egyéb jogállású város és 2.826 község, mindösszesen 3.154 település.

Timár Lénárd 2015.12.03. 21:09:54

A számonkéréses rész rosszul sikerült (ezért kár, hogy nem sikerült beszerezned az általam javasolt forrást): Molnár Judit ugyanis feldolgozta az összes fennmaradt iratot. A népbíróságok az ÁVH 1950. év májusi kimutatása alapján 2473 csendőr ellen hoztak elmarasztaló ítéletet (ebből EKKOR 142 fő őrizetben, 2331 már szabadlábon). Az összes ítélet 9%-a ez (Összesen 59429 főt állítottak elő, ebből 26997 fő ellen hoztak ítéletet). Az 1951. február 24-ig kivégzett 227 fő közül a csendőrök száma nem érte el a tízet.
Más: a csendőröket igazoló bizottság összesen 10 434 főt vont eljárás alá (a csendőrség legalacsonyabb becsült létszáma kb. 20 ezer fő - 1950-ben az ÁVH szerint Magyarországon 15 828 fő). Ebből - mivel a jegyzőkönyvek nem állnak rendelkezésre, de a kutató megtalálta a mutató könyveit - 7141 főt nem igazoltak, 230 főt igen. A Magyar Közlönyben megjelent hirdetményekből pontosabb adataink vannak: ez alapján 11 899 főt igazoltattak. 477 főt "igazoltak".

(Egyébként az amerikaiak őrzésre használt csendőrök legenda, azt egyedül néhány emigrációs - a csendőrség általános felmentésének szándékával íródott - visszaemlékezés és feldolgozás említi. Komolyan vehető bizonyíték és forrás - mármint ami nem pletyka - eddig nem állt rendelkezésünkre és maguk az írók sem álltak még ilyennel elő.)

Timár Lénárd 2015.12.03. 21:10:29

@Timár Lénárd: Legalábbis amikor még utoljára foglalkoztam a témával.

Timár Lénárd 2015.12.03. 21:34:53

@Timár Lénárd: Ja, azt elfelejtettem írni, hogy amúgy jó lett a cikk. (Csak megszoktam, hogy a kritika maga a dicséret.)

Fredddy 2015.12.03. 22:40:42

@Minorkavidor: köszönöm a kiegészítéseket. A Don-kanyar önmagában is megérne egy cikket, és legalább akkora téma, mint Przemysl, talán egyszer megírom, bár mostanában eléggé slágertéma, sok érdekesség, újdonság kerül folyamatosan elő.

A magyar megszálló csapatok tevékenysége szintén külön téma lehetne, de persze a partizánvadász megszálló alakulatok nem csak hadtápcsendőrségből álltak.

@Timár Lénárd: neked is köszönöm a kiegészítéseket, és örülök, hogy összességében végül jó benyomást tett rád a cikk.

Az igazoló bizottságok azért vonták csak a csendőrök felét eljárás alá, mert annak a 20-22 ezres létszámnak a másik fele ott maradt a háborúban.

Az amerikaiak által (újra)felfegyverzett csendőrök a Sipos András-féle és a Szakály-féle könyvben is szerepelnek. Szakályról biztosan tudom, hogy főleg levéltári forrásokat használt, a visszaemlékezésekhez pedig saját bevallása szerint kritikusan viszonyult. Nem mintha bármi meghökkentő lenne abban, hogy egyes tengelypárti katonákat az amerikaiak május 9. után is fegyverben tartottak: nem a magyar csendőrök voltak az egyetlenek, sok ex-Wehrmachtos alakulatot is alkalmaztak rendfenntartásra. A szovjetek persze nem győztek tiltakozni.

Az általad ajánlott tanulmány anyagát saját hülyeségem miatt nem tudtam felhasználni. Megrendeltem a kötetet, amiben van, úton van, meg is érkezett volna lapzártáig, de a csomagba rendeltem mást is, ami hosszabb idő alatt jön ki, így csak jövő hét elején olvashatom majd el. Szintén ebben a csomagban van egy könyv a tatabányai csendőrsortűzről is, majd max kommentben megírom, ha valamelyik új megvilágításba helyezné a cikkben leírtakat.

Fredddy 2015.12.03. 23:43:32

@Minorkavidor: ja, Rákosi. Bár a magyar börtönnek nem ez volt a célja, de lehet jobban járt a Csillaggal, mintha már a két háború között is a Szovjetunióban lett volna- a harmincas évek második felében elég nagy volt a halandóság a magasabb rangú kommunisták között...

Timár Lénárd 2015.12.04. 09:30:12

@Fredddy: Elnézést, de nagyon túlzó, hogy a csendőrség fele ott maradt a háborúban (zárójelben írtam arról): a legalaposabb becslés szerint is max. kb 4000 főről van szó 1950-ig, akik között ott vannak az emigrálók, a Szovjetunióba hurcoltak és az 1945-1950 között elhalálozottak is. (ha a háború vége felé szolgálatot teljesítettek létszámát kb. 20 ezer főben határozzuk meg. Ez annyiban reális, hogy az 1939 előtt nyugdíjba vonultakat és azok özvegyeit az igazoló bizottságot - arányukat jelentősen meghaladó módon - igazolták.)

oranje2010 2015.12.04. 12:06:32

@Minorkavidor: Mi sem jellemzi jobban a magyar megszálló erők tevékenységét, hogy még az olyan kollaboránsok mint Bronislav Kaminski későbbi SS brigadeführer az együttműködés felmondásával fenyegette meg a német parancsnokságot, ha nem fegyelmezi meg a magyarokat! Ő pedig nem 1 szűz elsőáldozó kislány volt. Elég csak Varsóra utalni vele kapcsolatosan! Még nála is kiverte a biztosítékot a magyar megszállók ténykedése!

Fredddy 2015.12.04. 12:14:45

@Timár Lénárd: ok, ez igaz lehet, Parádi csak a veszteségekől ír, de arról, hogy ezek milyen arányban voltak halottak, sebesültek és hadifoglyok, nem.

Timár Lénárd 2015.12.04. 13:14:47

@Fredddy: De nem is az arányokról beszéltünk (mint írtam, az kideríthetetlen), hanem arról, hogy nem a létszám fele maradt ott a háborúban.

ihasz laci 2015.12.04. 23:02:44

@ógrom:
Azert lenne dolguk a csendoroknek a mai vilagan is. Videken az apro lopasokkal a rendorseg nem sokat foglakozik, az ilyen ugyeket a csendorseg tudna eredmenyesen kezelni.
A rendorsegnek van egy KMB (korzeti megbizott) szolgalata ami pont az ilyen esetek megoldasara lett letrehozva. Viszont pont az a baj vele mint a rendorseggel. Se penz se ember a rendes mukodtetesre. Lehetne egy videki rendorszolgalatot letrehozni a csendorseg mintajara. Helyi emberekbol a helyi bunozes kezelesere. De amig a rendorseg romokban hever addig ebbol se lesz semmi, pedig igeny szerintem lenne ra.

Timár Lénárd 2015.12.05. 11:08:15

@XJ8: Pont a cikkíró mutatta be az első bejegyzésben, hogy a csendőrök pont hogy NEM a helyi emberekből álltak és ügyeltek rá, hogy ez ne is történhessen meg. (Én meg az erdészeti tevékenységük bemutatásánál mutattam rá - mint ahogy azt más kommentelők is tették máshol, tegyük hozzá - hogy NEM a helyiek szempontjából vett bűntények felszámolása volt a feladatuk. Hanem azoké, amelyeket a központi - esetleg vármegyei - elit annak tekintett és amely a szabályokat meghozta. Ez többé-kevésbé egybeesett a dualizmus korában a közvélemény által bűncselekménynek vagy szabálysértésnek tekintett esetekkel - az erdei legeltetés témakörében pont hogy nem - de a Horthy-korban - a politikai célokra való alkalmazásuk növekedésével - egyre kevésbé, a II. vh. végéig bezárólag - sőt, a deportálások után a csendőrség megmaradt része a feloszlatásáig, 1945 márciusáig részt vett a visszacsatolt területeken és hazánkban is a Vörös Hadsereg oldalán a kényszermunkák szervezésében és a 0060. számú parancs értelmében többek között a hazai németek kitelepítésében az országon belül és málenkij robot szervezésében.)

ihasz laci 2015.12.05. 11:27:54

@Timár Lénárd:
a cikk iroja arrol is irt, hogy vasarok idejen mas keruletekbol is vezenyeltek csendoroket a vasarra erositeskent es a mashonann erkezo bunozok felismerese vegett.
nem arra gondoltam, hogy x y rendor-csendor csakis a sajat falujaban tevekenykedjen hanem a kornyezo teruleten amit ismer es ami neki is erdeke, hogy rendbe legyen tartva.

,,(Én meg az erdészeti tevékenységük bemutatásánál mutattam rá - mint ahogy azt más kommentelők is tették máshol, tegyük hozzá - hogy NEM a helyiek szempontjából vett bűntények felszámolása volt a feladatuk. Hanem azoké, amelyeket a központi - esetleg vármegyei - elit annak tekintett és amely a szabályokat meghozta. Ez többé-kevésbé egybeesett a dualizmus korában a közvélemény által bűncselekménynek vagy szabálysértésnek tekintett esetekkel''
lehet, hogy nem az volt az elsodleges feladatuk de ahogy irtad azt tettek ami tul. kepp. a helyi bunozes volt es azt szamoltak fel.

az meg, hogy haborus idoben mit csinaltak ugye nem egyezik a beke idoben betoltott szerepukkel.

Timár Lénárd 2015.12.05. 11:30:42

@XJ8: A másik dolog, hogy a korabeli szabályozás nagyon rigorózus és szőrszálhasogató volt (a csendőröknek kismillió szabályt kellett betartatnia, például a többször említett adóbehajtást is). Nem egyszer értelmetlen is. Már a Monarchia korában is jellemző volt ez (igaz, a mai Magyarország sem panaszkodhat - de a politikai kultúra nehezen változik. Akkor sem mindig jó irányba). Lásd Mikszáth Kálmán közigazgatási történeteit:
www.mek.oszk.hu/00900/00908/html/05.htm (1886, A korlátfa). Főleg egy olyan változatos és összetett oktatási és művelődési helyzetben volt "nehéz" ezeket betartani (ma egész homogén ebből a szempontból a megmaradt országterület - túlságosan is, legalábbis a többség szempontjából. A minőségi szempont alapján már más kérdés, de ez offtopic). Röviden: piszlicsáré ügyekben (nem a tyúklopást értem alattuk, hanem olyanokat, mint amelyeken Péter és Pál vitatkozott) kellett eljárnia a csendőrségnek (legalábbis a napi átlagos ügymenetet ez jelentette), amellyel a csendőrség irányítói is tisztában voltak. Teljesen fölösleges napjainkban ezekre egy rendvédelmi szervezetet működtetni, inkább más mechanizmusokat kellene keresni (a körzeti megbízott nem lesz attól hatékony, ha bővítjük az éles fegyverhasználatra való jogosultságát - még inkább, ha a csendőrséget vesszük mintául. Volt már említve a kommentelők részéről, hogy az európai országokban is többször megreformálták a csendőrségek intézményét, tehát semmi esetre sem kéne a két világháború közötti csendőrök feladatkörét mintának tekinteni. Ahogy ezt egyébként a fent említett európai országokban sem teszik, max. mivel többé-kevésbé folyamatosan működnek, elődjüknek.)

Amikor pedig erre felhívtam a figyelmet, akkor rögtön egy troll azzal vádolt, hogy alvó Moszad-ügynök vagyok (amit nem értek, hogy mégis mi a fenéért kellett bekeverni - azt valószínűsítem, hogy neki tetszik a csendőrség II.vh-s tevékenysége, legalábbis ahogy azt az a néhány elmenekült csendőrtiszt, akik részt vettek a végrehajtásában - akik kisebbséget alkották az emigrált csendőröknek is, de a nyilas emigráció a kutatások szerint - a konzervatív, kisgazda, szocdem stb. irányultságú, részben kissé később útnak induló többi csoporttól eltérően - jóval összetartóbb volt és nagyobb "iródüh" jellemezte a hidegháború idején - interpellálta. Mert különben az egész megjegyzése értelmetlen volt.)

Timár Lénárd 2015.12.05. 11:39:38

@XJ8: Igen, ha kettéválasztjuk a dualizmuskori tevékenységüket (amellyel szintén adódtak,főleg a vége felé, működési problémák) a Horthy-korétól (ami korszak, ezért a II. vh. még beletartozik. Ha rendszert nézzük, akkor a Bethlen-rendszer, a Gömbös-rendszer és a II. vh. ideje tényleg különbözik).
Viszont a II. vh. után a II. vh. végi csendőrség létezett és nem a dualizmuskori, tehát azzal kellett volna kezdeni valamit. (Ha eltekintünk az összes atrocitástól és a II. vh.-s tevékenységtől - a csendőrség baja nem is a tagjainak egyéni viselkedése volt, hanem rendszerszintű, amellyel Eichmann és Vesenmayer tiszteletét is kivívták - akkor is el kellett volna már a modernizálás mind szervezetileg, mind működésileg - más kérdés, hogy a korszak sok más kérdéséhez hasonlóan ezt is elhanyagolták és a kellő mértéknél kisebb mértékben történt meg - például a csendőrök toborzása, amit több bejegyzéssel ezelőtt egyszer már kitárgyaltunk itt a kommentek között részletesen.
De hogy tekinthetnénk a II. vh.-t nemlétezőnek?)

comad 2015.12.05. 11:59:59

Minden elismerésem, nagyon érdekes írás, ajánlani fogom másoknak is!

ihasz laci 2015.12.05. 14:36:59

@Timár Lénárd:
en sem a csendorseg vissza allitasat tartanam jo otletnek, hanem a a mai rendorseg aktivabb jelenletet a videki telepuleseken.
amiert a csendorseget hoztam peldanak az a videki jelenletuk miatt volt.
,,(a körzeti megbízott nem lesz attól hatékony, ha bővítjük az éles fegyverhasználatra való jogosultságát''
a mai kmb-s megbizott rendornek ugyanugy van fegyvere, ugyanolyan rendor csak ki van helyezve egy adott telepulesre. en szemely szerint ennek a rendszernek vagyok a hive, csak mukodhetne jobban is. akar teljesen kulon valasztva a hagyomanyos rendorsegtol. mint pl az amerikai sheriff hivatalok.

ihasz laci 2015.12.05. 14:40:46

@Timár Lénárd:
,,De hogy tekinthetnénk a II. vh.-t nemlétezőnek?)''

nem arra gondoltam, hogy tekintsuk nem letezonek a csendorseg 2 vh-s szerepleset. csak arra, hogy ne vegyuk egy kalap ala a beke ido beli tevekenysegukkel amikor csak es kizarolag rendvedelmi feladataik voltak mig a haboru idelyen mar karhatalmi es katonai feladatokat is elvallaltak.

Timár Lénárd 2015.12.05. 16:49:41

@XJ8: Egyet is értenék vele, ha a csendőrség pont hogy nem "katonai" szervezet lenne, vagyis elvileg a háború idején vitt karhatalmi és katonai feladatok - eltérő mértékben bár - elvileg és sokszor gyakorlatban is a "rendes" ügymenet részét képezzék (igaz hosszabb békés és zavartalan időszakokban - amelyből Magyarországnak
A jogosultságot pedig úgy értem, hogy bizonyos esetekben a csendőrnek kötelezően kellett fegyvert használnia, mérlegelési lehetőség nélkül (míg ritka esetekben egyáltalán nem). Vagyis a csendőröknek igyekeztek előírni a szituációkat, illetve szigorúan hierarchizálni az intézkedéseket (amelyek az említett tyúklopás esetén a döntéshozók úgy gondolták, hogy hasznosabb, mintha a saját fejük után mennének csak, de összetettebb szituációk kezelésére nem készítették fel őket, az önállóbb gondolkodás pedig nem volt kezdetben erény, később pedig megengedett. Hátrányaival természetesen az előbb említett felettesek és irányítók is tisztában voltak, de ez magának a rendfenntartásnak a stílusából fakadt vagyis rendszerszintű probléma volt.)
(míg a "polgári" rendőrség esetében elvileg - a szabályozásától függően - szabadabban dönthet a pillanatnyi helyzet alapján.)

Timár Lénárd 2015.12.05. 16:52:31

kimaradt: Magyarországnak kevés jutott) akár napi szinten is (akármilyen elenyésző mértékben is jelentkezzen ez az egyes napi feladatokban). Vagyis a háború idején a csendőrség szerepe mintegy kiterjesztett módon jelenik meg (felnagyítva a meglévő működési problémákat és kétségeket is).

Minorkavidor 2015.12.05. 22:26:34

@Timár Lénárd:

Érdemes ezt a ?-t körbejárni, mert fontos ?-t feszegettél. Nézzük meg, hogyan alakult a zsidóság sorsa másutt, különös tekintettel Francia,- és Olaszországra ahol fennmaradt a csendőrség a háború után is:

A végső döntés végrehajtása, mozgásterek, lehetőségek és kényszerpályák
Az Endlösung végrehajtása azonban távolról sem volt olyan sima, noha abból az áldozatok semmit sem érzékeltek. A zsidók sorsát nagymértékben befolyásolta az, hogy hol éltek, valamint – bármilyen furcsa- a német szervek nézeteltérései, belvillongásai. Keleten 8Lengyelországban és a Szovjetunióban) a zsidókérdés megoldása német belügynek minősült. Ez azt jelenti, hogy a németeknek nem kellett helyi (báb)kormányokkal egyeztetni. Így volt lehetséges, hogy 3,3 millió lengyel(országi) zsidóból 3 milliót megöljenek. Ez több mint 90 %-os eredmény! Ráadásul a keleti területeken a lakosság többsége készségesen segített a náciknak: így tettek az ukránok és a litvánok is. Az ukránok közül sokan vállaltak táborőri szolgálatot is.
Másként alakult a zsidók sorsa és veszteségaránya Nyugat- és Észak-Európában, valamint a szövetséges államok esetében. Itt végig tárgyalni kellett a bolgár, finn, horvát, magyar, olasz, román és szlovák kormányokkal. De egyeztetnie kellett a vichyi adminisztrációval és a dán kormánnyal is.
Ugyanis itt el kellett dönteniük, hogy mi a fontosabb: a zsidók legyilkolása, vagy a gazdasági szempontból fontos román olaj, magyar és román gabona, az olasz és finn szövetség és fegyverbarátság. Menjünk sorban.
Finnország teljes kudarc, a zsidók még a finn hadseregben is harcolhattak, sőt hősies magatartásukért német kitüntetésben (Vaskereszt) is részesültek. A németek meg az északi front miatt sem erőltették a deportálást. Mindössze 8 külföldi zsidót adtak ki, közülük 1 élte túl Auschwitzot.
Bulgáriában a vezetők sohasem egyeztek bele ellentétben a románokkal, hogy átadják az összes zsidót. Létrehozták ugyan a Zsidókérdés Kormánybiztosának Hivatalát és kötelezővé tették a sárga csillag viselését, valamint kiutasították Szófiából a munkanélküli zsidókat, de kormányzati és egyházi vezetők ellenállása miatt a bulgáriai zsidók deportálására nem került sor. Ellenben a bolgárok által megszállt területek zsidó lakosságának elszállításáról Theodor Dannecker és Alexander Belev kormánybiztos megállapodott. Az egyezmény 20.000 embert érintett, ennek folyományaként küldtek 7.122 zsidót Macedóniából a treblinkai táborba, 4.221 főt Trákiából szállítottak el. A bolgár zsidók elszállítását Belevék kidolgozták, de Borisz cár a szövetségesektől tartva elutasította a tervet. Ezen kívül a sztálingrádi vereség után nem kívánt a térség „zsidófalójának” sem látszani, valamint hatott az olasz és magyar húzódozás is.
Dániában 1943-ig a német megszállók nem kezdeményeztek semmilyen akciót. A szeptemberi akció a finnhez hasonlóan totális kudarc. Mégpedig olyan okok együttállása miatt, amelyek máshol csak külön-külön okoztak nehézséget. Először is a helyi zsidó szervezetek tudomást szerezvén az akcióról figyelmeztették hitsorstársaikat, hogy rejtőzzenek el. Nem volt hatósági kollaboráció: a németek mellé beosztott dán rendőrök megakadályozták azt, hogy a nácik betörjenek a zsidók lakásaiba, továbbá ragaszkodtak ahhoz, hogy csak azokat vihetik el, akik ajtót nyitnak a csöngetésre. A dán püspökök közös nyilatkozatban ítélték el a deportálást és arra szólították fel a keresztény dánokat, hogy mentsék embertársaikat, amit ők meg is tettek. Csak 477 embert tudtak deportálni a 8.000-ből. Azonban ezek sorsát a dán kormány végig figyelemmel kísérte, végül elérte, hogy 1945 után a túlélő többséget Svédországba vigyék, a veszteség 68 fő volt. Egy baráti állam: Svédország segítsége. Végül, de nem utolsó sorban a német haditengerészet a füle bojtját sem mozdította, hogy megakadályozza a mentést. Norvégiában 43 végén kezdődött meg a deportálás. Az 1.700 főnyi népességből, a helyi közigazgatás segítségével 770 főt deportáltak, a többieknek sikerült Svédországba menekülniük.

Minorkavidor 2015.12.05. 22:29:53

@Timár Lénárd:

Folytatás:

Horvátországban az usztasák önként, vígan és dalolva maguk hajtották végre a holokausztot. A faji törvényeket mindössze 4 hónap alatt meghozták, 1941 nyarától már a koncentrációs táborokba gyűjtötték össze a horvát zsidókat. A jasenovaci táborban kb. 12-16.000 horvát és boszniai zsidót öltek meg. Pavelić már 41 decemberében azzal dicsekedett az olasz külügyér előtt, hogy náluk a zsidók létszáma harmadára zsugorodott. A horvát kormány még a télen beleegyezett, hogy a németek uralta területen élő horvát állampolgárságú zsidókat Keletre deportálják. 1942 nyarán e döntést a még horvát területeken maradt zsidókra is kiterjesztették, ennek következtében még 1942-ben 5 szerelvénnyel 5.000 főt deportáltak Auschwitzba. A következő év tavaszán még 7-10.000 embert küldtek a haláltáborba. A horvátok személyenként még 30 márka „ellátási díjat” is fizettek a németeknek. Csak azok menekültek meg, akik a partizánokhoz, vagy az olaszokhoz szöktek.
Romániában, több fázisban több döntés is született a deportálások ügyében. Mikor a románok „visszafoglalták” Besszarábiát, Antonescu parancsot adott a terület „megtisztítására”. Az általuk megszállt szovjet területeken 150.000-et pusztítottak el. 160.000 főt deportáltak a Transznyisztriában felállított táborokba, ahol újabb tízezrek pusztultak el, egyedül a bogdanovkai tábor mellett 43.000 ember halt meg. Továbbá újabb tízezreket kergettek át a németek megszállta területekre, kiváltva azok felháborodását. Mikor a németek vissza akarták toloncolni a kiűzötteket, a románok azzal fenyegetőztek, hogy lőni fognak. Csak a német diplomácia gyors beavatkozása miatt nem űztek át újabb 60.000 zsidót. A regáti és dél-erdélyi zsidók ekkor még nem voltak veszélyben, „csak” 2 milliárd lejes sarcot kellett fizetniük, elbocsátották őket munkahelyükről és kiforgatták vagyonukból.
1942. július 26-án úgy látszott, hogy szeptember 10-én honi területről is elindulhat a deportálás. Augusztus 17-én Antonescu is áldását adta az útra. A kiszállítás a magyar nyelvű zsidók deportálásával indult volna. Csakhogy a döntést nem hajtották végre, a románok ugyanis félszemmel a magyar és olasz magatartásra is figyeltek. Mivel e két országból ekkor még nem deportáltak, úgy döntöttek, hogy nem rontják tovább nemzetközi megítélésüket. Novemberben az SS végül úgy döntött, hogy nem vár tovább és megkezdte a belzeci tábor felszámolását. A németek erejéből csak némi erőtlen tiltakozásra futotta, az olaj és gabona fontosabb volt. Románia esete arra is jó példa, hogy itt sem a románok által megszállt terület 250.000 zsidó lakójának elpusztításáról, sem a hazai terület 300.000 zsidó lakójának életben maradásáról nem Berlinben, hanem Bukarestben döntöttek, és Berlin semmit sem tehetett akkor, amikor úgy döntöttek, hogy a honi területeken nem lesz deportálás!
Szlovák illetékeseknek a németek még 1941 júliusában szerveztek egy „tanulmányutat” a felső-sziléziai munkatáborokat mutatták meg. Októberben Himmler már azt javasolta a Berlinbe látogató szlovák államfőnek, hogy a szlovák zsidókat, a Főkormányzóság egy távoli munkatáborába szállítják. Majd e kérést 1942 februárjában hivatalosan is megismételték, mire a szlovák vezetés igent mondott. Még e hónapban elindult az első vonat Keletre, amit a következő félévben még 56 követett. Az eredetileg „kért 20.000 zsidó munkást” még 30.000 társuk követte. A deportálások ekkor leálltak, mert hírek érkeztek az elhurcoltak sorsáról, ami kiváltotta az egyházi vezetők tiltakozását. Emellett még a hadi helyzet romlása is szerepet játszott a leállításban. A németek 43 nyarán többször, de sikertelenül próbálkoztak az akció felújításával. Az év végén Tiso ugyan beleegyezett, hogy 1944 áprilisáig lezárják az ügyet, de mégsem történt semmi, végül a 44 őszi felkelés leverése után az SS önerőből újabb 13-14.000 embert deportált Auschwitzba.
Olaszországban sem igyekeztek megsemmisíteni zsidó polgártársaikat. Ugyanis Mussolini sokáig nevetséges és barbár dolognak tartotta a fajelméletet. 1938-ban ugyan elfogadtak egy zsidótörvényt (amelynek nyomán hazánk is elfogadta az első zsidótörvényt), de itt megálltak. 1941-43 között Himmler és Ribbentrop többször kérték, de sem a hazai, sem az általuk megszállt területek zsidó lakosságát nem adták ki. Sőt, a hozzájuk szökött zsidókat sem! Ez a kisebb szövetségesek gyakorlatát is döntően befolyásolta. Majd csak az olasz kiugrás során bekövetkezett német megszállás után kezdődhettek meg a deportálások. 1943. november 30-án maga Mussolini rendelte el a zsidók letartóztatását. De ezután már „csak” az olaszországi zsidók negyedét, kb. 12.000 főt tudtak deportálni.

Minorkavidor 2015.12.05. 23:02:22

@Timár Lénárd:

Befejezés:

A nácik helyzete Nyugat-Európában sem volt egyszerű.
Franciaországban igen bonyolult rendszer sikerült kiépíteniük. Az északi területeket katonailag megszállták, a déli kb. 1/3-don létrejött a Vichy-rendszer élén Pétain-nel. Az ország egészében a németeké volt a döntő szó, de Vichy adminisztratív jogai az egész országra kiterjedtek. A kollaboráns kormány számtalan diszkriminatív intézkedést hozott, de a francia honos zsidókat nem adta ki, a menekülteket viszont igen. 1942 nyarán a németek közölték a franciákkal, hogy az összes zsidót deportálják, azonban hamar kiderült, hogy szükség lesz a helyiek támogatására. Kompromisszumot kötöttek: a francia állampolgárságú zsidókat nem bántják, csak a menekülteket deportálják, ebbe Pierre Laval készségesen beleegyezett, aki bónuszként felajánlotta a zömében árva külföldi illetőségű zsidó gyerekeket is. A nácik ezután diplomáciai úton többször is kikérték a francia honos zsidókat, de erre Vichy nem volt hajlandó. Nem változott a helyzet a déli területek 1942. novemberi megszállása után sem. Ekkor is főleg a menekültek voltak veszélyben. Összesítve a kb. 350.000 franciaországi zsidóból 77.320 főt hurcoltak el, a többségüket Auschwitzba szállították. A 2/3-duk menekült volt. A Vichy-kormány készségesen segített a külföldi zsidók deportálásában, -a letartóztatások 85 %-át francia rendőrök végezték- ám makacsul ellenállt saját honfitársai deportálásának. A menekültek feláldozásával mentve többségüket.
A helyi kollaboráció fontosságát Hollandia példája is jól mutatja. Itt először 41 januárjában néhány holland náci pogromot kívánt csinálni az amszterdami zsidónegyedben. Csakhogy a zsidó és keresztény fiatalok sikerrel ellenálltak, az egyik pogromlovagot agyon is verték. Erre a németek 400 zsidót deportáltak. Holland válasz: általános sztrájk az északi tartományokban. Ezt a németek természetesen leverték. Ez, valamint a franciaországi helyzet arra indította a német külügyet, hogy 1942-ben azt javasolja Eichmann-nak, hogy kislépesek stratégiáját alkalmazza. Azaz kezdjen a menekültekkel. De erre nem lett szükség. A holland közigazgatás végül is készségesen segédkezet nyújtott. Így a 140.000 zsidóból 100.000 főt deportálni tudtak a haláltáborokba.
Belgium katonai igazgatás alatt állott, számukra a zsidókérdés csak másodlagos volt, Eichmannék legnagyobb bánatára. A rendőrség ereje elégtelen volt, a közigazgatás is vonakodott részt venni a munkában. Ráadásul belga ellenállók betörtek a Zsidó Tanács irodáiba, a megszerzett listákat meg elégették. Mindezek ahhoz vezettek, hogy a 90.000 fős populációból csak 30.000 embert tudtak deportálni. Az is igaz, hogy több ezer zsidó francia földre menekült, sokakat onnét deportáltak.

A németeknek azért is szükségük volt a kollaborációra, mert pl. az akkor 3 milliós Norvégiát 806 fős személyzettel megtudták oldani, és a norvégek még büszkék is lehetnek erre, mert az ekkor 40 milliós Franciaország igazgatása 1.500 saját hivatalnok mellett 6.000 polgári és katonai rendőrt kötött le.Magyarországra sem hoztak nagylétszámú személyzetet: a SEK,- a velük kapcsolatba lévő magyar szervek emberi szerint- 120-200 főből állt (a MVH utáni vallomásaikban különböző adatot adtak meg). Ebből a létszámból 20-40 fő volt az operatív ember, a többi sőfor, tolmács, titkárnő és őr).
Az is szembetűnő, hogy pl. Francia,-és Olaszországban milyen nagy arányban menekültek meg a zsidók. Az olasz helyzet érthetőbb: Mussolini csak 1943. november 30-án engedélyezte a deportálásokat, azonban a Salói Köztársaság területe egyre zsugorodott az összeomlásig, ráadásul Dél-Olaszország akkor már szabad volt.
A francia példa még figyelemre méltóbb. Franciaország 2/3-da 1940 nyarán német katonai ellenőrzés alá kerül, a többi Vichy-é. A holokausztról a jelenlegi kutatások szerint valamikor 1941. júlousa és decembere között döntöttek, az 194201.20-i wannsee-i konferencián csak a technikai kérdéseket tárgyaltak. Még 42-ben Elindították a Reinhardt-akciót, a nyugat-európai zsidóság deportálását, de annak ellenére, hogy az 1944. június 6-i partraszállásig kb. 2,5 évük volt, Franciaországból az ott élő zsidók kevesebb, mint 1/4-dét tudták csak deportálni.
Ezzel szemben 1944-ben Magyarországon minden ellenük szólt:létszám és időhiány, ennek ellenére Eichmann meg tudta dönteni kollégájának varsói rekordját, kevesebb idő alatt több zsidót tudott deportálni.

GOLAZ111 2015.12.06. 09:09:08

Ez ismét jó lett. A háború idején nem volt külön utasítás az ellenséges pilóták elfogására?

Timár Lénárd 2015.12.06. 10:29:51

@Minorkavidor: Hozzátenném még ehhez, hogy Magyarországon a holokauszt valamivel előbb elkezdődött (ha eltekintünk a "partizánvadászattól" a Szovjetunióban), mint 1944, elég csak a kőrösmezei (és újvidéki) eseményekre visszautalni.

Fredddy 2015.12.07. 16:37:11

@Timár Lénárd: a csendőrök helyi volta önmagában a vásáros részben talán kicsit félreérthetően lett megfogalmazva, a csendőrségi kontextusban a ,,helyi" az nem helyi származásút jelent, hanem az ott szolgálót (aki direkt máshonnan származó, viszont hamar betanították neki a helyi kikicsodát)

@Minorkavidor: ismét köszönöm a kiegészítéseket!

@GOLAZ111: külön utasításról nem tudok, a lezuhant repülők roncsainak védelme viszont kifejezetten az ő feladatuk volt. A pilóták elvileg harcoló ellenséges katonák, illetve hadifoglyok, velük alapvetően a Honvédség foglalkozott. Persze a csendőrséget szükség szerint biztos bevonták.

Timár Lénárd 2015.12.08. 09:55:33

@Fredddy: Elnézést, de a "helyiség" kérdését nem én vetettem fel és pont hogy ugyanazt írtam (vagy akartam írni), amit te. (XJ8 vetette fel, hogy a "csendőrség mintájára helyi emberekből helyi rendőrséget" kellene szervezni - én erre reagáltam, hogy a csendőrök nem helyi rendőrség voltak.)

Flankerr 2015.12.08. 10:26:09

Én is gratulálok, elképesztő munka lehetett megírni!

Fredddy 2015.12.08. 11:37:06

@Timár Lénárd: tudom, én a választ egészítettem ki:)

@Flankerr: köszönöm, örülök, hogy tetszett!

Titus Pullo Urbino 2015.12.09. 12:30:44

@Fredddy: feladtad a leckét, még az első részt is alig volt időm elolvasni, erre tessék...

Gratulálok a munkákhoz, alapos mű. Remélem lesz időm elolvasni a téli szünetben.

Super 64 2015.12.10. 20:07:54

Objektív, higgadt, tényszerű írás: egy újabb etalon a Lemilen. Le a kalappal!

Deak Tamas · http://valtozomult.blog.hu 2016.07.26. 17:31:33

Molnár Judit bármilyen munkáját erős fenntartásokkal kell kezelni. A csendőrség 45 utáni helyzetét a Többek: Magyar katonai perek 1945-58 kötet dolgozza fel a legkorrektebben azok közül amiket olvastam.

Piere de La Croix (törölt) 2016.08.07. 08:13:18

Ezt "kissé" politikailag elfogult véleménynek tartom, főleg két okból: 1. A linkelt konferenciakötet azzal foglalkozik, hogy 1945 után, az emigrációs és 1990 utáni radjobb (www.csendor.com) legendáriumnak megfelelően a csendőrséget, illetve a csendőröket tették-e meg - egyedüli - bűnbaknak a holokausztért és a zsidók üldözéséért (a perek elemzése alapján nem, mert a. Elhanyagolható mértékben történt felelősségre vonás emiatt, b. semmiképpen sem tekinthetőek bűnbaknak - annak definíciójából fakadóan)
2. Molnár Judit és az általad említett kötet szerzői egymást rendszeresen hivatkozzák, kollégák. (Egymás eredményeit veszik át.)
3. A csendőrök NEM voltak katonák...(1. rész.) Csak katonai alapon szervezettek (kivéve: tábori csendőrség)
(Így egy több mint 15 éves mű, amelynek címe a Magyar Katonai perek 1945-58 után nem éppen a "legkorrektebb" feldolgozás, kivéve a talán fent említett tábori csendőrség esetében)

30-06 2017.02.12. 17:13:19

Valamikor a '80-as évek közepén került a kezembe egy szakkönyv
Ridegh Rajmund (?) Nyomozástan című műve, mely a csendőrség részére készült és gyakorlatilag -a krimináltechnikai részeket leszámítva- azóta is használható lenne. Sajnos csak beleolvasnom lehetett, mert a tulajdonosa, aki akkor a Rendőrtisztin tanított, nem vette le róla szemét.
A szerzőben nem vagyok biztos, mert eléggé lekötött a krimináltaktikai felhasználhatósága. Szerintem azóta sem írtak jobbat magyar nyelven