A második világháború végével az USA hadereje vált a világ legerősebbikévé. Légiereje a legkorszerűbb volt, szárazföldi haderejében szolgáló katonák a világ legjobb felszerelésével rendelkeztek, haditengerészete pedig átvette Nagy-Britanniától az elsőséget. A US Navy több repülőgép-hordozóval rendelkezett, mint a világ többi haditengerészete összesen, a többi hajótípusról nem is beszélve. A világháborút felváltó hidegháború miatt a fejlesztések tovább pörögtek, és az amerikai haditengerészet is jelentős fejlesztéseken ment keresztül. A hagyományos fegyverzet mellé „becsatlakozott” a rakétatechnika, ami új lehetőségeket teremtett. Az USA is elkészíttette első, rakétafegyverzettel tervezett rombolóit, melynek egyik jelentős képviselője lett a Charles F Adams-osztályú rakétás romboló. Erről a hajóosztályról és névadójáról olvashattok most.

Charles F Adams

Hősünk Charles Francis Adams III néven látta meg a napvilágot 1866 augusztus 2-án a Massachusetts-béli Quincy városában. Ha lehet azt mondani, hogy valaki kiváló családi pedigrével rendelkezik, nos ez Charles-ra kifejezetten igaz. Ilyen családfával kevesen rendelkeztek a korabeli USA-ban. Az Adams-family (fogadok, hogy ezen minden második ember mosolyog) első tagja, Henry Adams még angol telepesként érkezett. Unokája, John Adams viszont már az USA második elnöke, 1797-től 1801-ig. Az ő fia, John Quincy Adams az USA hatodik elnöke lett, 1825-től 1829-ig. John Quincy harmadik fia, Charles Francis Adams senior kongresszusi képviselő volt, és az USA nagykövete az Egyesült Királyságban. Charles Francis senior elsőszülött fia John Quincy Adams II volt (aki „csak” jogász volt és talpas politikus). Na Charles F III neki volt a fia. (Igérem, nem megyek bele jobban ebbe a családfába, mert bonyolultabb, mint egy királyi házé, de tényleg és unalmas is, mert politikusokkal, tábornokokkal meg ügyvédekkel van tele) Tehát aki tud követni, annak világos, hogy posztunk főszereplője hogy úgy mondjuk, sikerre volt ítélve. 1888-ban cum laude végzett a Harvardon, ahol belépett a Delta Kappa Epsilon testvériség nevű egyetemi szervezetbe. Hogy az ilyen társaság mennyire jó kapcsolatitőke-felhalmozóhely, (ezért a szószörnyért bocs) arra jó példa, hogy csak ennek a tagjai közül öt elnök került ki (Rutherford B. Hayes, Theodore Roosevelt, Gerald Ford, George H.W. Bush, George W. Bush). 1892-ben a Harvard jogi karát is kipipálta. 1893-ban ügyvédként kezdett praktizálni, és szorgosan építette karrierjét, támaszkodva a családi és iskolai kapcsolataira. Ez elég kifizetődőnek bizonyult, mert bár csak egy rövid időre, de ő lett 1896 és 1897 között Quincy város polgármestere. (Ha már hadihajós bejegyzés, itt említsük meg, hogy az 1933-ban vízre bocsájtott New Orleans-osztályú cirkáló kapta meg a USS Quincy nevet (CA-39), majd annak 1942-es elsüllyedése után a CA-71-es Baltimore-osztályú nehézcirkálót hívták USS Quincy-nek) 1903-ban a Massachusetts-i Történeti Társaság elnökévé választották. Nem lazsált, mert egyik első, és legfontosabb indítványa az volt, hogy újítsák föl, és vegyék újra haditengerészeti lajstromba a USS Constitution háromárbocos, 30 ágyús fregattot. A USS Constitution maga volt a független USA élő történelmi ikonja, szinte minden jelentősebb háborúban részt vett. A USS Constitution már jó ideje vitorlázatától és árbocaitól megfosztva, fegyvertelenül, sátortetős felépítményt kapva állóhajóként (hol raktárként, hol lakóhajóként) kikötve pusztult, szomorú látványt nyújtva. Az indítvány a Kongresszus elé került, és ott megszavazták a felújításhoz szükséges anyagiakat. 1907-re végeztek is, és újra teljes pompájában, immár látogatható múzeumhajóként adták át. A USS Constitution amúgy ma is az USA haditengerészetének aktív tagja. Adams nem kevesebb, mint 43 tisztséget töltött be egy csomó banknál, vagy épp az ország legnagyobb vállalatainál, többek közt a Union Pacific vasúttársaság elnöki posztját.
Adams kiváló hajós volt, rajongott a vitorlázásért. 1920-ban a New York Yacht Club színeiben versenyezve Resolution nevű vitorlásával megnyerte az Amerika Kupát, legyőzve a brit Royal Ulster Yacht Club Schamrock IV nevű vitorlását és legénységét. 1930-ban egy szezon alatt megnyerte a King’s cup, az Astor Cup és a Puritan Cup versenyeket, beírva nevét az amerikai vitorlázás nagykönyvébe. Még 73 éves korában is aktív volt, sőt, versenyt is nyert.

1929-től Charles F. Adams volt az USA Haditengerészeti Minisztere. Ebben a feladatkörben is remekül teljesített. Az USA flottájának szinten tartását, sőt fejlesztését segítette, ami a gazdasági válság közepén jelentős „haditett” volt. 1930-ban Londonban az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Japán és az USA képviselői összeültek, hogy tárgyaljanak a haditengerészetek fegyverzetkorlátozásáról és csökkentéséről. Az amerikai delegáció tagja volt Adams is, a szerződést az adott országok vezetői írták alá, esetünkben az USA akkori elnöke, Herbert Hoover. A Londoni Tengerészeti Szerződésként is ismert tárgyalássorozat végén olyan határozatot fogadtak el, ami az USA-nak kifejezetten kedvezett, (Japánnak meg például nem annyira) és ez nagyban volt köszönhető Adams felkészültségének, és tanácsainak.
Adams-nek egy lánya és egy fia született. Lánya,Catherine Frances Lovering Adams 1902-ben feleségül ment Henry Morgan Sturgis-hez, aki J.P. Morgan unokája volt, és a későbbi Morgan Stanley bankház alapítója. (Az öreg J.P. Morgan is Delta Kappa Epsilon tag volt…)
Fia, Charles Francis Adams IV 1932-től 1946-ig a US Navy kötelékében szolgált, természetesen tiszti beosztásokban. Katonai karrierjének szerény kezdetén egy John C. Buttler-osztályú kísérő rombolónak, a USS William Sieverling kapitányának nevezték ki. 1946-ban megkapta a commander rendfokozatot (kábé ezredes). Leszerelését követően a ma már hadiipari órásnak tekinthető Raytheon konszern elnök vezérigazgatója lett.
Charles F. Adams III 1954 június 10-én, 87 éves korában hunyt el.

A hajóosztály

A második világháborút megnyerő USA a háború végére a legerősebb hadsereggel rendelkezett. Ezen belül haditengerészete is átvette a vezetést az addig Nagy-Britannia flottájától. A US Navy állományában százszámra voltak a különböző osztályú rombolók. Nyilvánvaló volt, hogy ennyire nem lesz szükség, de az is, hogy a vezető szerephez modernebbeket kell építeni. Az első háború után épített rombolóosztály a Forrest Sherman nevet kapta. (Forrest Percival Sherman tengernagy haditengerész pilótaként kezdte, majd folyamatosan lépkedett a ranglétrán felfelé. A második világháború idején már főtisztként részt vesz több csendes-óceáni hadjáratban, míg 1949-ben, immáron tengernagyként megkínálják a Haditengerészet Parancsnokságával. Ebben a beosztásban a legfiatalabbként szolgál, 1951-ben szívrohamban hal meg.) Ennél a hajóosztálynál már modernebb, öntöltő ágyúval felszerelt főtüzérséget építettek, korszerűbb hajótest az addigi rombolókéhoz képest is nagyobb lett, a vízkiszorítás pedig 4000 tonnára nőtt. Viszont a háborút követően új fegyverek is színre léptek, például az irányított rakéták. A US Navy saját kutatás-fejlesztés keretében kísérletezett az új fegyverekkel, amihez nagy segítséget jelentett a számtalan, németektől zsákmányolt kutatási adat. A rakéták jelentőségét felismerve egy új hajóosztály megtervezésébe fogtak, amiknek fő fegyverzete már nem csak a csöves fegyverzet és a torpedók lennének, hanem az irányított rakéták. A Forrest Sherman-osztály lett az alap, ezt alakították át úgy, hogy helyet kapjon rajta a rakétafegyverzet. Annyira nem volt egyszerű a dolog, mert nem csak a rakéták indítóállásait kellett elhelyezni a fedélzeten, hanem a rakéták tárolására is megoldást kellett találni, ami eltért az addigi hagyományos ágyúlőszertől. A rakéták célravezetéséhez korszerű elektronikát, radar- és célzó- és rávezetőrendszert kellett fejleszteni, és telepíteni. Az így kapott új hajóosztály kapta a Charles F. Adams nevet. A hajó (vagyis a az osztály tagjai) teljes feltöltéssel 4500 tonnás vízkiszorítást produkált, 133 méter hosszúság mellett 14 méter legnagyobb szélességgel rendelkezett. Bár ez lett az Amerikai Haditengerészet első rakétahordozó rombolója, az utolsó volt, amit még gőzturbinás meghatással terveztek. A két gőzturbina két hajócsavart forgatott, a hajó legnagyobb sebessége 33 csomó volt, kábé 61 km/h, ami megsüvegelendő teljesítmény. Az üzemanyaga 20 csomós sebesség tartása mellett 8300 km-es útra volt elég. A legénység létszáma (A névadó USS Charles F. Adams esetében, mert a többi hajón némileg eltérhetett) 354 fő volt, 24 tiszti és 330 legénységi állományú tengerésszel. Az osztály első egységének gerincfektetése 1958-ban történt, és 1960-ban állt szolgálatba. Összesen 23 egységet rendeltek, és gyártottak le belőle. Ebből az osztályból rendelt az Ausztrál Királyi Haditengerészet is, Perth-osztály néven három egységet (HMAS Perth, HMAS Brisbane, HMAS Hobart). Az újjászerveződő nyugatnémet Bundesmarine részére is gyártottak három egységet, Lütjens-osztály néven (Lütjens, Mölders, Rommel nevekkel, ami érdekes, mert egy tengernagy, egy legendás Luftwaffe ászpilóta és egy Wehrmacht tábornok, tehát három fegyvernem képviselői előtt tisztelegtek ezzel).
A Charles F. Adams-osztály fegyverzete korának csúcstechnikáját képviselte. Az elektronikai részhez tartozott egy felszíni felderítő radar, két légi felderítő radar, két tűzvezető radar a légvédelmi rakétafegyverzet részére, és egy tűzvezető radar a hagyományos tüzérség részére. A víz alatti célok felderítésére pedig ott volt a SONAR. Az első tizennégy legyártott egység még csak egyféle, légvédelmi célok elleni rakétát kapott, ez volt a RIM-24 Tartar. A később épült hajók korszerűbb rakétafegyverzetet kaptak: RIM-66 Standard lett rendszeresítve, elsődlegesen légi célok ellen, de ennek a rakétának volt hajók ellen bevethető változata is. A másik nagy lépés a Harpoon rakéták rendszerbe állítása volt, ezekkel már minden időjárási viszonyok mellett, és láthatáron túli célra is lehetett lőni. A hagyományos fegyverzetet két, külön toronyban elhelyezett automata töltésű 127mm-es ágyú jelentette. Tengeralattjárók ellen egy RUR-5 ASROC rakétavetővel, és négy darab 330mm átmérőjű, kifejezetten tengeralattjárók ellen tervezett torpedóval rendelkezett. A hajó két oldalán volt még egy-egy háromcsöves torpedóindító, amiből vízfelszíni célok ellen indíthattak Mark 32-es torpedókat. Tehát ahogy a fenti felsorolásból látszik, a hajóosztály tervezői mindenre gondoltak, amire csak lehetett. Az idő és a technika előre haladtával az osztály hajóit folyamatosan korszerűsítették, főleg az elektronikai felszerelések és berendezések lettek cserélve. A Charles F. Adams-osztály leváltására tervezett rakétás rombolók szolgálatba állításáig folyt a korszerűsítés, de csak három egységet tunningoltak fel maximumra. A Charles F. Adams-osztály utolsó aktív egységét, a USS Goldsborough-t 1993-ban vonták ki a rendszerből.

Az osztály névadója, a USS Charles F. Adams 1959-ben lett vízre bocsájtva, keresztanyja az avatáson Adams húga volt. 1960-ban kezdte meg szolgálatát, az első érdekes bevetése az amerikai űrprogram keretében volt. A Mercury 8 űrhajó visszaérkezési zónájában tevékenykedett, a USS Kearsarge repülőgép-hordozó (Essex-osztály) és a USS Renshaw romboló (Fletcher-osztály) mellett. Ahogy ezzel a küldetéssel végzett, már indulhatott is a hidegháború legforróbb pontjához a Karib-tengerre, ugyanis kipattant a kubai rakétaválság. A hajó és legénysége is részt vett a Kuba elleni amerikai tengeri blokádban. 1990-ben törölték a hajóregiszterből, azóta rozsdásodott a philadelphiai hajógyár egyik mólója mellett. Volt rá több kísérlet is, hogy megmentik a szétbontástól, és múzeumhajóként hasznosítják, de már a vontatáshoz való felkészítése is sokba került volna. A teljes felújítására dollármilliókat kellett volna költeni, és bár adományozó volt sok, de a pénz töredéke jött csak össze, a jelen állás szerint a hajót 2020-ban vélhetőleg lebontják.

A hajóosztály egyik legmozgalmasabb szolgálatát a USS Hoel látta el. A hajó névadója William R. Hoel, az amerikai polgárháború önkéntes hadnagya több folyami hadihajó kormányosa és kapitánya volt az északiak oldalán, civilben dolgos földműves. (A 2. Világháborúban egy Fletcher-osztályú rombolót is elneveztek róla) A hajó 1960-as vízrebocsájtása után a keleti partról próbaútra indult a nyugati-parti San Diego-ba. A Panama-csatornán áthajózva segített a Stardrift nevű vitorlás jachtnak, amelyik Ausztráliába igyekezett. A USS Hoel vontatókötélre vette a Stardriftet, és 160 km-en keresztül vontatta. San Diego-ban végrehajtották a fegyverzet tesztjeit, ami jól sikerült. Ezek után a csendes-óceáni 1. Flotta kötelékébe sorolták. 1964-es első nagyobb karbantartását követően a 12. Romboló divízió parancsnokának zászlóshajója lett. 1966-ban a vietnami partokhoz vezényelték, ahol kutató-mentő feladatokban vett részt, de Da Nang közeli partoknál tűztámogatást is adott a szárazföldi csapatoknak. Az ilyen műveletek alatt 2100 lövést adott le. Az év decemberében a USS Coral Sea repülőgép-hordozó mellé vezényelték. Ebben a kísérői minőségében egy A-4 Skyhawk pilótát mentett ki a tengerből.
Innentől a hajónaplóba jobbára eseménytelen szolgálati évek történései kerülnek, egészen 1987 októberéig. Ekkoriban az Arab-öböl és térsége kifejezetten forró hely volt, és Irán már akkor is húzogatta a nagypolitika oroszlánjainak bajszát. Végül az US Navy lépett fel ellenük, elég erélyesen: az Operation Nimble Archer keretében egy kisebb flottát küldtek a térségbe, aminek tagja lett a USS Hoel is. A hadművelet célja két, iráni katonák által elfoglalt olajfúrósziget „megtisztítása” volt. Ezekről a platformokról a perzsák rakétával megtámadták az MV Sea Isle City nevű tartályhajót (Érdekesség: Mitsubishi gyártmányú), és ezzel húzták ki a gyufát. A hadművelet többi résztvevői: A USS Thach (Oliver H. Perry-osztály) a USS Leftwich, a USS Kidd, a USS John Young (mindhárom Spruance-osztályú rakétás romboló) a USS William H Standley (Belknap-osztályú rakétás cirkáló). A közeli légvédelemért egy igazi nagyágyút vontak be (élve ezzel a képzavarral) a USS Long Beach rakétás cirkálót. Ez a hajó volt a US Navy első felszíni egysége, amelyik nukleáris meghajtást kapott. Mivel egyetlen egység épült ebből, nem is lehet osztályba sorolni. (Újabb érdekesség: a Long Beach-et Quincy-ben gyártották) A légtér védelméért a USS Ranger (Forrestal-osztály) repülőgép-hordozó egy légtérellenőrző E-2 Hawkeye gépe, és két F-14 Tomcat vadászgép felelt. A támadás előtt a USS Thach fedélzetéről rádión felszólították az irániakat, hogy takarodjanak haza, mert 20 perc múlva tüzet nyitnak. A perzsák sem ettek meszet, a flotta láttán azonnal leléptek. A hadművelet parancsnoka betartotta tiszti becsületszavát, és a huszadik perc leteltével tűzparancsot adott. A négy Spruance-osztályú hajó és a USS Hoel lőtt. Az egyik platformra Navy SEAL egységek lettek kirakva, ezek dokumentumokat, rádiózási naplókat gyűjtöttek be, majd cserébe robbanóanyagot hagytak ott, amit aztán rendeltetésének megfelelően fel is használtak. A hadművelet emberi áldozatok nélkül ért véget, viszont értékes adatokkal szolgált: a hajók ágyúinak lövedékei az olajfúrószigetek rácsos, „szellős” felépítményében kevés károkat okoztak. A USS Hoel 400 lövést adott le.

1990-ben aztán a USS Hoel-t kivonják a hadrendből, hogy aztán átadja magát a vasoxidnak, mielőtt lebontanák. Ám 1992-ben képbe jön a Charleston Shipbuilders Inc. (CSI) nevű cég, amelyik hét másik csendben rozsdásodó hajóval együtt megveszi a Hoelt a haditengerészettől. A tervük az volt, hogy ezeket a hajókat amolyan vízre telepített erőműnek alakítják át, és kisebb part menti városokat látnak el velük elektromos árammal. Természetesen a fegyverzetet leszerelik, sőt, a felépítmény jó részét is elbontják. Egy Charles F. Adams-osztályú romboló turbinái elvileg 50 MW villamos energia termelésére lennének képesek. Legalábbis a CSI mérnökei ezt szerették volna elérni. Már a hely is megvolt, ahol a Hoel ebben a szokatlan szerepkörben újra „hadrendbe állhat”. A brazíliai Manaus város gyors növekedésével az elektromos ellátórendszer nem tudott lépést tartani, ide pont jól jött volna a Hoel által termelt villamos energia. 1997-ben meg is köttetett a szerződés a CSI és a brazil szolgáltató, az Eletronorte között. Csak mindenki túl optimista volt. A majd 40 éves gépeket sokáig tartott felújítani, és a Hoel már Manausban volt, mikor még bőven volt mit rajta reszelni, hogy áramot tudjon termelni. A szerződés szerint a Hoel megérkezése után pár napon belül már áramot kellet volna hogy termeljen, de ez nem jött össze. Az üzemeltetéshez szükséges alkatrészeket az USA-ból kellett hozni, és mikor végre beindult az üzem, kiderült, hogy a számított teljesítménynek csak a felét adják le a hajó gépei. Hogy a baj nagyobb legyen, ezt a csekélyke teljesítményt sem állandóan adta le, hanem megszakításokkal, meghibásodásokkal tarkítva. Manaus lakói persze dühösek voltak, mert dollármilliók mentek el a szerződésre, ellenben áram meg még mindig nem volt elég (sok volt az áramszünet) így egy év kínkeserves üzemeltetés után az Eletronorte felbontotta a szerződést a CSI-al. A Hoel valamikor 2009 körül tűnt el a mólója mellől, valószínűleg ócskavasként értékesítették.

Mozgalmas sors jutott osztályrészül az osztály USS Buchanan nevű egységének. A hajó névadója Franklin Buchanan admirális, aki az amerikai polgárháború idején a déli államok haditengerészetét erősítette. Ő volt a kapitánya a CSS Virginia nevű monitornak  naszádnak, mely az első teljesen fémből épült, csak gőzgéppel hajtott (tehát vitorlázattal sem rendelkező) hadihajója volt a konföderációs flottának. A USS Buchanan 1962-ben lett a US Navy tagja, és a Csendes-óceáni Flottához vezényelték. Itt 1963-ig lőgyakorlatokon vett részt, meg mindenféle protokolláris kikötőlátogatásokon. Az első komolyabb akció 1963-ban érte: az USA-val barát, ám erőszakos és velejéig korrupt dél-vietnami elnök, Dihn Diem ellen puccsot hajtottak végre. A USS Buchanant a USS Hancock (Essex-osztály) repülőgép-hordozó vezette kötelékbe sorolták, melynek a feladata lett volna egy esetleges eldurvuló dél-vietnami helyzet esetén az amerikai civilek kimentése, ennek fegyveres fedezete. A kötelék másik két tagja a USS Southerland (Gearing-osztály) és a USS Lyam K. Swenson (Allen M. Sumner-osztály) torpedórombolók voltak. A puccs gyorsan véget ért, és a köteléknek nem kellett beavatkoznia. 1964-ben részt vett a Union Square nevű háromnapos tengerészeti hadgyakorlaton, a 15. Romboló alegység tagjaként. Aztán 1965-ben megkapta első igazi harci küldetését a dél-kínai tengeren. Az egyre fokozódó vietnami konfliktus miatt az Amerikai Haditengerészet egyre több repülőgép-hordozót vezényelt a délkelet-ázsiai hadszíntérre, ezek védelmét látta el a USS Buchanan. A rutin járőrözések az úgynevezett Yankee Station és a Dixie Station között zajlottak. Ez a két hely egy-egy mesterségesen kijelölt navigációs találkozási és viszonyítási pont volt a tengeren, az USA repülőgép-hordozói innen indították bevetéseiket Vietnam felé. 1966-tól 1970-ig kisebb megszakításokkal folyamatosan részt vett a vietnami tengeri műveletekben. 1966 októbere és 1968 októbere között részt vett a Tengeri Sárkány hadműveletben, aminek célja a vietkong egységek számára északról érkező utánpótlás megsemmisítése volt. Ebbe beletartoztak a civil(nek tűnő) hajók megállítása, vagy a szárazföldön, partközelben jelentett vietkong erődítések, raktárbázisok, konvojok lövése. A Tet-offenzíva idején a szárazföldi csapatoknak nyújtott igen hatékony és nélkülözhetetlen tűztámogatást. Egy ilyen akcióban a észak-vietnami erők egyik tüzérségi ütege vette tűz alá, emiatt a hajó néhány antennája, és a rakétaindítójának pár berendezése megsérült, de a legénység sértetlen maradt. A USS Buchanan válaszcsapása húsz ágyúlövéssel megsemmisítette az észak-vietnami üteget. 1970-től 1972-ig nem vett részt harcokban, a hajót felújították, feltöltötték. 1972 februárjában vezényelték újra vietnami vizekre. Akkor már elég rosszul állt az amerikai fegyveres erők és a dél-vietnami katonák szénája. Az északi Vietnami Néphadsereg az év március 30-án indította meg a húsvéti-offenzívának elnevezett hadműveleteit. A dél-vietnami csapatok folyamatosan vonultak ki erődítéseikből, ennek fedezésére sokszor volt szükség a hadihajók ágyútüzére. Az egyik ilyen visszavonulásnál az amerikai tengerészgyalogság egyik tüzérségi megfigyelője (John W. Ripley hadnagy) vette észre, hogy a déli csapatok felé négy szovjet gyártmányú északi PT-76-os kétéltű harckocsi igyekszik. Bár ezek a járművek páncéltörő eszközökkel könnyedén leküzdhetőek voltak (az úszóképesség oltárán a páncélvastagságot áldozták be a szovjet tervezők) ilyen fegyvereik a déli gyalogosoknak nem voltak. A PT-76 ágyúi viszont borzalmas pusztítást végezhettek volna a fedezékek nélkül maradt katonák közt. Ekkor Ripley hadnagy a USS Buchanan segítségét kérte. A koordináták megadása után a rombolóról érkező elképesztően pontos ágyútűz mind a négy PT-76-ost elintézte. Áprilisban egy szintén szárazföldi csapatokat támogató művelet során a USS Buchanan ágyútalálatot kapott, amitől a hajótest megsérült. Egy matróz elesett, kilenc megsebesült.

A vietnami háború végével a hajót újra kipofozták, fegyverzetét korszerűsítették. Eseménymentes évek következtek, főleg a Csendes-óceánon. A következő megmérettetés az Operation Earnest Will volt 1987 augusztusában, ahol az amerikai flotta hajói az Arab-böl és a Hormuzi-szoros kereskedelmi hajóforgalmát biztosították. Innentől folytatta szolgálatát, és volt hogy égő gyapotbálák oltásában segített Mexikó partjainál, hajtóműhibás hadihajót vontatott haza (a USS Brooke rakétás fregattot), élelmiszer és ruhaadományt szállított Thaiföldre az Operation Handclasp keretében. 1990-ben utoljára kötött ki honi kikötőjében, San Diego-ban. A befutásnál a brit haditengerészet ott vendégeskedő HMS Ariadne fregattja köszöntötte. 1991 januárjától 1992 novemberi leszereléséig a Navy SEAL Team 1 és a SEAL Team 5 kiképzőhajója volt. 2000-ben Hawaii-hoz vontatták, ahol egy lőgyakorlat során kapott három AGM Hellfire rakétatalálatot, három Harpoon hajók elleni rakétatalálatot, és egy 1100 kilogrammos lézerirányítású bombatalálatot. A hajó nem süllyedt el, végül a roncson elhelyeztek a vízvonal alatt egy 100 kilogrammos töltetet, amit felrobbantva a USS Buchanan 2000 június 14-én végül hullámsírba merült.

A Charles F Adams hajóosztály összes tagját leszerelték 1993-ra. 12 egységet szétbontottak. Egy egység a szétbontás helyére való vontatás közben elsüllyedt. 4 egység lőgyakorlatokon célhajóként végezte. 4 egység a görög haditengerészetnek lett átadva, ahol pár évig szolgáltak görög zászlók alatt. Ez a négy is ki lett vonva a 90-es évek közepére, egyiküket célhajóként elsüllyesztették, hármat lebontottak.