"...Avagy ha fegyvert hoznék amaz országra, és mondanám: fegyver, menj át ez országon! és kiirtanék belőle embert és barmot.
És ama három férfiú benne volna, élek én, az Úr Isten mondja, nem szabadítana meg sem fiakat, sem leányokat, hanem csak magokat szabadítanák meg.
Avagy ha döghalált bocsátanék arra az országra, és kiönteném búsulásomat reá vérben, hogy kiirtsak belőle embert és barmot..."
Ezékiel próféta könyve 14. rész
Opcionális aláfestő zene a Doomból, Shangrentől és Agallochtól. Indítás az előrelépés gombbal.
Alapok
Minden rendes becsületes írás, mely a biológiai fegyverekről szól, annak a formális definíciójával indít. Nos, ilyen definícióból több is van, miközben a legtöbb ember már zsigerből érzi, hogy miről is van szó.
Azért essünk túl a dolgon:
A biológiai fegyver (BF) a klasszikus tömegpusztító fegyverek egyik fajtája, amely az alkalmazását követően jellegzetes, viszonylag rövid (lappangási) időn belül, rendkívüli mértékben képes az emberi, állati és növényi szervezetek megbetegítésére, valamint bizonyos anyagok (!) károsítására, vagy elpusztítására, élő kórokozók, azok alkotórészeik, vagy azok anyagcseretermékei - mint biológiai harcanyagok - felhasználásával.
Tehát a csapatok, és a polgári lakosság sérülékenysége mellett a mezőgazdasági növények és a haszonállatok is lehetnek célobjektumok. Emellett léteznek korszerű biofegyverek nyomtatott áramköri kártyák, tömítőanyagok, kenőanyagok támadására is, melyek elég hatékonyan képesek a drága fegyverrendszerek megbénítására (akkor most gondoljuk újra a számítógépes vírus fogalmát..).
A NATO definíciója szerint a biológiai úton előállított klasszikus méreganyagok is biofegyvernek minősülnek – ilyenekről később még lesz szó. (Ettől eltekintve a biofegyver fontos ismérve, hogy a hatóanyag szaporodik az emberben.) Ez a késlekedés – a lappangási idő – az egyik nagy hátránya a fegyvernek.
A biológiai fegyverekre jellemző, hogy képesek egy pillanat alatt túlterhelni és összeomlasztani az egészségügyi ellátórendszert (úgy tűnik, Magyarországon ehhez biofegyver sem kell..), valamint jelentős pánikkeltő potenciállal is rendelkezik. A romboló tulajdonság szelektív (pl. az épületeket nem pusztítja el, csak a lakosságot), és más fegyverekhez képes jóval olcsóbb és egyszerűbben előállítható. Emellett a gyártókapacitás nagyon jól elrejthető, egyszerűen létesíthetők például kettős felhasználású termelőüzemek is (békében oltóanyagot gyárt, háborúban biofegyvert). Ráadásul a legtöbb esetben lehetőség van a saját állományt és lakosságot a csapás előtt védetté tenni.
Látszik, hogy a fegyver (offenzív szempontból) rengeteg előnyös tulajdonsággal rendelkezik. Nem is véletlen, hogy az első világháború előtt több országban is elkezdődtek az ezzel kapcsolatos kutatások. Német ügynökök már 1915-ben megpróbálták az amerikai expedíciós hadsereg lovait megfertőzni takonykórral. Ez részben sikerült is – 4500 ló pusztult el.
Tehát a technológia végülis sikeres volt, így – habár az első világháborúban inkább a vegyi fegyverek domináltak – Japán és Németország is komoly biológiai fegyver-programot indított – melyek aztán a második világháború ideje alatt gyorsultak be igazán.
- Mindjárt készen vagyunk, uram! – mondta a szállító a tulajnak.
A tulaj, egy szürke kis emberke csendben figyelte, amíg a szállító cég emberei kipakoltak. Már 2001 óta, lassan 10 éve élt az Egyesült Államokban, és jó nevű kereskedelmi cége volt. Elsősorban orvosi kellékekkel és segédanyagokkal kereskedett. Most is egy nagy csomó doboz érkezett, amelyeket még az átlagosnál is nagyobb figyelemmel kísért. Emberünk igazi nevét csak kevesen tudták, és nem volt fontos. Hívjuk mi is őt Névtelen úrnak!
Mielőtt igazán belemennénk, hogy az egyes országok milyen sikereket értek el a biofegyverek területén, érdemes még picit visszatérni az elmélethez.
Elmélet
Minden biológiai fegyver két részből áll:
- A biológiai harceszköz a fegyver katonai, haditechnikai oldala, tehát tulajdonképpen a célba juttatás eszköze (rakéta, bomba, stb.). Ez sokféle lehet, és ez a terület ma is folyamatosan fejlődik.
- A biológiai harcanyag (BH) a tulajdonképpeni hatóanyag, ami valamilyen biológiai ágensből, valamint adalék-, kiegészítő-, kísérő – és állagstabilizáló anyagokból áll.
Tehát a fegyverkutatás során ezzel a két alkotóelemmel kell foglalkozni, ezeket kell az adott célra alkalmassá tenni, illetve tökéletesíteni.
Többféle harcanyag létezik, ennek viselkedése szempontjából…
- léteznek átmeneti harcképtelenséget okozó ágensek (ezeket inkapacitívnak hívják), és léteznek halálos (min. 15% mortalitású, és letálisnak hívják) változatok.
- vannak emberről emberre (vagy emberről állatra, állatról- emberre) terjedő betegségek, és vannak olyanok, melyeknek nincs járványkeltő tulajdonsága.
- vannak jól gyógyítható, kezelhető betegségek (pl. antibiotikummal), és vannak, melyeknél erre jelenleg nincs hatékony eszköz.
- biofegyverként felhasználhatók baktériumok, vírusok, gombák, élősködők, illetve toxinok.
Emellett egy fegyver tervezésénél figyelembe kell venni a különféle lehetséges ágensek egyéb tulajdonságait is, melyek jobban vagy kevésbé teszik azt alkalmassá a fegyverben való felhasználásra. Csak a példa kedvéért: az Anthrax (lépfene, szibériai fekély) baktérium szinte ideális: spórás állapotban rendkívül strapabíró, eltartható. Nem terjed emberről emberre, de legalább 10 000 spórát belélegezve már biztosan halálos. Egyszerűen gyártható, és igen egyszerű a célba juttatása is. Vagy említhetném a Poxvirus variolae seu hominis vírust, magyarul a fekete himlőt. Meglehetősen strapabíró vírus, még az antivirális szerek sem tudják érdemben elpusztítani. Ellenpélda lehet a HIV vírus (AIDS), amit sokszor hírbe hoztak már a biofegyverekkel, de valójában egy igen érzékeny vírus; így klasszikus biofegyvernek nem igazán alkalmas.
Tehát amikor Japánban és Németországban megindultak a kutatások, elég hamar rájöttek, hogy nem minden kórokozó alkalmas a feladatra. Végül a listát összesen 28 emberi kórokozóra és 14 méreganyagra szűkítették (mely nem tartalmazza az állatok és növények ellen irányuló ágenseket). Mivel ilyen behatároltak (voltak) a lehetőségek, így nem meglepő, hogy a különböző országok biofegyver-programjai mennyire hasonlítanak egymásra.
Az I. Generáció: a japán járványkeltés.
Japán 1920-ban kezdte programját, mely eleinte a szándékos járványkeltésre összpontosított. A japán császári Kvantung-hadsereg Isii Siro orvos altábornagy vezetésével, a megszállt kínai területeken (Mandzsukuónak hívták) látott munkához. Azért itt, mert itt gond nélkül kísérletezhettek a kínai lakosságon. A távol-keleten egészen más az emberi élet értéke, így nekünk kicsi furcsa lehet a „Human resources” (emberi erőforrások) ottani értelmezése. És meglehetősen megdöbbentő is.
Az 1932-ben létrehozott 731-es alakulat és a Vakamacu állatorvos ezredes által vezetett 100-as különleges alakulat több száz kilogramm pestis, tífusz, lépfene és kolera kórokozót gyártott le. Ezek egy részét emberekben (!) tenyésztették, főleg hadifoglyokban és helyi lakosokban. Szintén élő embereket használtak az alapvető technológiai kísérletekhez is, és mindent gondosan dokumentáltak. Ezeket az élő emberes kísérelteket és próbákat egyébként nem lehetett túlélni; akinek valahogy mégis sikerült meggyógyulnia a fertőzésből, azt is megölték (mérges gázzal). Sokakat élve boncoltak fel, hogy azonnal lássák a kísérlet eredményét. Embertelen tesztek zajlottak, a tudomány nevében. Josef Mengele legfeljebb kisinas lehetett volna itt. Több tízezer ember halt meg a kutatások következtében, leírhatatlan kínok közepette.
A történtekről – többek között - a Katpol blogon írt Rammjaeger83 igen részletesen és kimerítően itt. Túlságosan jókedvűeknek és érdeklődőknek kötelező olvasmány!
A japánok többféle célba juttatási módszert is kipróbáltak. Mivel 1939-ből Isii engedélyt kapott a nagyobb arányú kutatásokra, hozzáfoghatott a kialakított módszerek éles, valós körülmények közötti próbáihoz. Mármint valós lakosságon, igazi városokon.
- Tífusszal fertőzött zsemléket hagytak hátra az éhező kínai lakosság számára. Aztán figyelték az eredményt.
- Máshol megmérgezték kolerával a kutakat, hogy vizsgálják a kór terjedését, a terjedés sebességét.
- Jelentős mennyiségű, pestissel fertőzött bolhát és legyet állítottak elő, melyeket repülőgépről szórtak le Nimpo város körül. Sikerült is kirobbantani velük egy igen komoly pestis-járványt. Ehhez kifejlesztették a 25 kilogramm súlyú „Uji” nevű porcelánbombát (a polgári lakosság ellen), és az acéltestű, 1500 fertőzött repeszbombát tartalmazó „Ha” nevű bombát, katonai célpontok ellen.
A 100-as különítmény eközben állatok és növények ellen hatásos biofegyvereket próbált létrehozni, hogy ezzel romba döntse a kínai mezőgazdaságot (éhínséget okozva). Valamint ők feleltek a fertőzött állatok előállításáért is.
1942-ben aztán a japán hadsereg stratégiai visszavonulást hajtott végre a területen, közben igyekeztek minél több kárt okozni maguk mögött. Ennek során a kutakat és vízforrásokat megfertőzték, szándékosan megfertőzött hadifoglyokat engedtek szabadon, illetve fertőzött élelmiszer-készleteket hagytak hátra „véletlenül”.
A visszavonulás során egy ízben a japán hadsereg áthaladt egy korábban biofegyverrel sújtott területen, aminek hatására 10 000 japán katona betegedett meg, amiből 1700 meg is halt.
A háború végén az iratokat megsemmisítették, Kína hallgatásba burkolózott, érthető módon Japán is. A vezetők részben amerikai, részben orosz hadifogságba kerültek. Az amerikai fogságba kerülő háborús bűnösöket (főleg a program vezetőit) sosem vonták felelősségre, életük hátralévő részét Japánban, nyugodt körülmények között élhették le. Emiatt elég erősen tartja magát a konteó, hogy a megkezdett kutatásokat az USA ugyanúgy átvette és folytatta, mint ahogy mondjuk a V2 rakéta esetében, vagy legalábbis így tervezte. Mindenesetre megállapodtak, így sem az USA-nak, sem Japánnak nem volt érdeke, hogy csinnadrattát csináljon a dologból. A Szovjetunió az általa elfogott háborús bűnösöket a Habarovszki per során 2-25 év kényszermunkára ítélte, de az igazi felelősök elkerülték a büntetésüket. Japánban még ma is tabu Isii Siro tevékenysége, legszívesebben örökre törölnék a múltjukból. A sok ezer (millió?) ember halálával előállt eredményeket végül nem használták semmire, jobbára le sincsenek fordítva japánról.
- Mit is mondott? Mi a neve? Kell az adásvételi szerződéshez. – Az eladó gyanakvóan nézett Névtelen úrra. Épp most adta el neki a lakóbuszát, és még nem kapta meg érte a pénzt.
- Mr. Noname vagyok.
- Csak nem a világhírű „Noname” cég tulajdonosa? – az eladó arca felderült – rengeteg katalógusban láttam már a termékeit…!
- Névtelen úr csak mosolygott. Igazából mikrobiológus volt a végzettsége, de már régen nem ezzel foglalkozott. Nem akart sokat beszélgetni az eladóval. Mihamarabb túl akart esni az adásvételen, és el akarta kezdeni a busz belsejének átalakítását, az eszközök beépítését.
II. Generáció: a német és angol csírafegyverek.
Németországban 1936-ban kezdődtek a kutatások, melyekbe beolvasztották a megszállt francia- és belga területek intézeteiből (pl. Le Bouchetben lévő „Járványmegelőzési Laboratóriumból”, ami addig is rossz hírű biofegyver-laborként működött – néha még a természetes járványokat is megelőzte a lakosság lefertőzésében...) megszerzett anyagokat. Ugyanakkor az intenzív munka nem kezdődhetett meg egészen 1942-ig, a sztálingrádi vereségig, mivel addig Adolf Hitler szigorúan megtiltotta az ilyen jellegű kutatásokat. 1942-től kezdődően aztán újult erővel láttak munkához, de nem a japánok módszereiből indultak ki. Ők egy teljesen új úton indultak el, hogy a biológiai fegyvert valóban hatékony, jól bevethető, a modern kor elvárásainak is megfelelő tömegpusztító fegyverré alakítsák.
Egészen korszerű, még ma is hatékony módszereket dolgoztak ki a harcanyag célba juttatására: elektromágneses aeroszol-generátorokat fejlesztettek, valamint kialakították a bakteriális aeroszol technikáját. Nagy nyomású üveg-bombát építettek (ez volt a Himmler gun), melyben kis hatóerejű hagyományos robbanóanyaggal állították elő a szükséges fertőző aeroszolt. Ugyanakkor a német biofegyver-program közel sem volt olyan átütő, ahogyan a szövetséges országok hírszerzői gondolták (honnan is ismerős ez nekem?). A program túlértékelése miatt az angolok nem merték bevetni a saját biofegyverüket, mivel féltek a Genfi Egyezmény értelmében jogos német ellencsapástól. (Az 1925-ös Genfi Egyezmény megtiltotta ugyan a „bakteriológiai” fegyverek bevetését, de megengedte a megtorló csapást, a fejlesztést, a gyártást, és a kereskedelmet.)
Ebből a mondatból azért látszik, hogy Angliának és szövetségeseinek is volt biofegyver-programja.
Sőt, nem csak nekik, sokaknak. Akkortájt még Magyarországnak is volt ilyen: 1938-tól a tüzérszertár területén működött Bartos Dezső orvos-ezredes vezetésével a magyar biofegyver-labor, egész 1944-ig; akkor lebombázták az épületet.
Az angolszász hatalmak is a negyvenes évek elején kezdtek felkészülni az offenzív biológiai hadviselésre. Egész pontosan 1940-ben kezdte meg a működését Porton Downban egy kis intézet, ahol az offenzív és a defenzív fegyverkutatásokat végezték. Az Angliában „N-bomb project” néven futó program célja a bosszúállás fegyverének kifejlesztése volt, melyben a lépfene aerob spórás kórokozóját választották ki, fürtös bombás légi bevetésre. A módszert kipróbálandó a Gruinard szigeten (Skócia partjainál) próbafertőzést is végrehajtottak. A dolog elég jól sikerült: a sziget a következő 45 évben teljesen lakhatatlanná vált. Fegyveresek őrizték, senki sem léphetett be oda. Évente beeresztettek egy-egy birkacsordát a szigetre, de mindig mind elpusztult. A szigetet csak 1986-ban tisztították meg a spóráktól. Az angliai kutatások 1957 végén teljesen leálltak, mivel ettől kezdve a világ a nukleáris technika felé fordult.
II.-III. Generáció: Az amerikai biofegyver-program
Az amerikaiak sem tétlenkedtek, 1941-től induló programjukban, melynek központja Fort Detrickben volt, elsősorban ember-elleni kórokozókkal és mérgekkel kísérleteztek, de ezt később kiterjesztették növények és állatok ellen bevethető harcanyagokkal is.
Előszeretettel alkalmaztak imitáló eljárásokat. Léteznek ugyanis olyan baktériumok, melyek terjedési viselkedésükben igen hasonlatosak valamelyik gyilkos kórokozóéra, de semmilyen tünetet nem okoznak. Ilyen például a spórás Bacillus globigiit vagy a Serratia marcesens. Ezekkel is nagyszerűen lehet a célba juttatási módszereket fejleszteni, de lehetőség van a terjedés modellezésére, vizsgálatára is. Ez utóbbi elsősorban a védekezést szolgálta: kontrollált körülmények között, aeroszol-felhővel alkalmazták őket.
A hidegháború alatt 239 alkalommal végeztek kísérleteket különféle méretű városokban, ahol forgalmas utakat, metróállomásokat támadtak imitátor baktériumokkal, majd figyelték a terjedést és a baktériumok viselkedését. 1966-ban például azt vizsgálták Mahattanban, hogy mennyire sebezhető a metró egy olyan nagyvárosban, mint New York. Szabadon eresztettek hát egy megállónál egy jókora adag indikátor baktériumot, és figyelték a terjedést. Csak hát a kísérletet zavarta volna, ha a lakosság tudja, hogy most szándékosan meg lesznek fertőzve a metróban… mondjuk utólag sem voltak nagyon lelkesek, hatalmas botrány lett belőle.
Vizsgálták az alternatív célba juttatási lehetőségeket és az ellenük való védekezést is. Napi másfél millió sárgalázzal fertőzött szúnyogot gyártottak le kifejezetten Eurázsia északi részének számára. Azon a vidéken ugyanis ez a betegség ismeretlen, így nagyobb pusztítást vitt volna véghez. Speciális rakétákkal, vagy bombázóval kerültek volna a szúnyogok a helyszínre, és egy ilyen bomba vagy rakéta pár kilométeres körzetben okozott volna a csípésével fertőzést. Amúgy az ilyen, állatok által közvetített módszert entomológiai (rovartani) fegyvereknek nevezték el.
A kutatások során vizsgálták a fertőzött töltények alkalmazási lehetőségeit is, de a kilövéskori nagy hőséget csak igen kevés kórokozó volt képes túlélni. Kipróbálták és tökéletesítettek az aeroszolos szórási módszert. Kiderült például, hogy 5 mikrométeres (tehát 5 ezred milliméteres) az optimális cseppméret a porlasztás során. A leghatékonyabb szórási módszer pedig a vonaltámadás: ilyenkor a repülőgép a szélre merőlegesen repül egyenletes sebességgel, miközben folyamatosan permetezi a szert. A legtöbb kórokozó nem bírja az UV sugárzást, így a napfény számukra végzetes. Ezért a támadást célszerű éjszaka, vagy borongós, párás időjárás mellett végrehajtani. A kiszórt anyag persze színtelen és szagtalan, és pontosan kiszámították a szükséges dózist is. A biofegyver-csapást lehet kombinálni más (vegyi, radiológiai, stb.) csapással is, hogy növeljék a hatásosságát (gyengítsék a célpont immunitást és csökkentsék a lappangási idő problémáját).
Megjegyzés: később a spórákat UV-álló anyaggal vonták be, hogy azok jobban bírják a napfényt.
Csak az összehasonlíthatóság kedvéért: 100 kg anthrax spóra megfelelően kivitelezett vonaltámadás esetén nagyjából 1-1.5 millió (!) ember halálát okozhatja, és akár 300 km2 területet is érinthet. Egy közepes atombomba pusztítási arányáról beszélünk......
Az amerikai program igen alaposan tisztázta a klasszikus csírafegyverek (azaz II. generációs biológiai fegyverek), valamint részben a vírusokra épülő III. generációs fegyverek minden tulajdonságát, viselkedését, bevetési szabályait, és lehetőségeit. Aztán 1969-ban R. Nixon elnök egyoldalú elnöki rendelettel betiltotta a további offenzív kutatásokat (a defenzíveket azóta sem).
- Üdvözöljük országunkban! – mondta a vámos a dél-amerikai ország repülőterén – Megmutatná a csomagjait?
- Parancsoljon. Csak hangszerek és kották. – válaszolta Névtelen úr.
- Ó! Ön énekes?
- Igen. Tenorista vagyok.
Nos, ez majdnem igaz is volt.. Egy n vagy két r.. nem mindegy? Mindenesetre a preparált hangszerekben és kottakönyvekben visszafelé sok minden elfér majd…
A következő részben megismerkedünk az orosz kutatásokkal és eredményekkel, a biofegyverek negyedik generációjával, valamint az iraki biofegyver-program kalandjaival. Addig is várjuk a kommentjeiteket!
Az utolsó 100 komment: