Az elmúlt hetek lazább posztjai után ma egy betonkemény történet van napirenden. Az eddigi témáihoz illeszkedően Hiry2,0 ezúttal Deir Yassin történetével foglalkozik. Ennek a -Jeruzsálemtől nem messze elhelyezkedő- településnek a neve, akárcsak Lidice, Babil Jar, Oradour, vagy My Lai, mára fogalommá vált. Az Izraellel szemben állók számára pedig a hódító, terjeszkedő cionizmus jelképévé. Mielőtt Hiryu2,0 átvenné a szót, külön felhívom a figyelmet a blog kommentezési szabályainak betartására!
A legenda
A történtekkel kapcsolatban az interneten és az újságok cikkeiben, főleg a szélsőjobboldali, de sok, a baloldalhoz kötődő portálon is legtöbbször a következő variációval találkozhatunk:
1948. április 9-én hajnalban az Irgun ("Izrael Földjének Nemzeti Katonai Szervezete") és a Lehi ("Harcosok Izrael Szabadságáért") emberei rátámadtak a falura, amely előzőleg békeszerződést kötött szomszédjaival. Bár semmiféle stratégiai jelentősége nem volt, végeztek a néhány, rosszul felfegyverzett őrrel, majd őrült mészárlás vette kezdetét. 254 halott, megcsonkított hullák, levágott fülek, megerőszakolt lányok és asszonyok. A foglyokat teherautókra rakták, Jeruzsálemben parádéztak velük, majd bestiális kegyetlenséggel kivégeztek őket. A holttesteket a közeli kőfejtőkbe, kiszáradt ciszternákba dobálták. A támadás célja az volt, hogy elmenekülésre kényszerítsék a lakókat, így elrabolhassák tőlük a földjüket. Az izraeli hatóságok annak ellenére, hogy a támadás még a háború kezdete előtt zajlott, megtettek mindent az ügy eltussolása érdekében. Habár a támadással és az ügy eltussolásával szemben még Albert Einstein is tiltakozását fejezte ki, a támadást vezető Ichak Samir, és Menachem Begin később az állam vezetői lehettek.
Nem akarom letagadni az ott történteket, de vizsgáljuk meg az eseményeket közelebbről is.
A háttér
A legelső tévedés a fenti érvelésben, hogy ekkor már javában dúlt a háború az ekkor még nem is létező Izraelben.
Ahogy nyilvánosságra került az ENSZ javaslat Palesztina felosztására, csak egy dolog volt biztos: a javaslat mindkét fél számára elfogadhatatlan. Az arabok részéről az 1920-30-as évek angolellenes lázadásai és a nacionalista szólamok után a vezetőik biztos bukását jelentette volna, ha bele egyeznek az elfogadásába. A zsidók pedig egy teljességgel védhetetlen, darabokra szakított „országhoz” jutottak volna. Ráadásul második legnagyobb közösségük, a jeruzsálemi zsidóság a papíron nemzetközi felügyelet alá helyezett városban, az ellenség ostromgyűrűjében találta volna magát, ahol az arab csapatok kényük-kedvük szerint zárhatták el az odavezető útvonalakat.
Mindkét fél tudta tehát, hogy az egyezmény annyit sem ér, mint az a darab papír, amelyre leírták. Egyetlen dolog lesz, ami számít: mire a nagyhatalmak kikényszerítik a fegyverszünetet, kinek mekkora területet sikerül uralma alá hajtani, valamint kinek a kezén lesz Jeruzsálem; mert aki birtokolja Jeruzsálemet, az nyeri a háborút.
Az arabok a jeruzsálemi főmufti vezetésével, mint követendő stratégiát, Jeruzsálem blokád alá vonását és kiéheztetését választották. Sorozatosan támadták a városba élelmet, gyógyszert szállító konvojokat, rajtaütéseikkel elérték, hogy a lakosság számára szükséges ellátmány töredéke jutott csak el a városba.
Deir Yassin a Tel-Avivot Jeruzsálemmel összekötő fő autóút mellett feküdt, kilátással a város nyugati részeire. Mivel 1948 tavaszán a zsidó egységek számára ez az autóút volt az egyetlen összeköttetési lehetőség Tel-Aviv és a zsidó kézen lévő part menti területek között, a település stratégiailag rendkívül fontos volt.
Az „Utak csatája” során az izraeliek házilag páncélozott teherautókból álló fegyveres konvojokkal próbálták áttörni a blokádot, az arabok pedig az út melletti településeket bázisként használva mindent megtettek, hogy ezek a konvojok ne juthassanak el céljukhoz. Ezek közül a bázisok közül volt a legjelentősebb Latrun, ahol a falu közelébe épített, ex-angol Taggart-erődre támaszkodva sikerrel állították meg a szállítmányokat. A zsidó erők többször is megpróbálták bevenni az erődöt, de nem jártak sikerrel.
Az arab vezérkar terve az volt, hogy erőket vezényelnek Deir-Yassin körzetébe, majd tüzérséget is telepítve létrehoznak egy olyan támaszpontot, ahonnan darabokra lőhetnek bármilyen, a jeruzsálemi úton közlekedő járművet. Ezzel akkor is lehetetlenné tudták volna tenni a zsidó lakosság ellátását, ha a támadóknak valahogy mégis sikerülne bevenni a latruni erődöt.
Deir Yassin tehát stratégiailag igenis fontos település volt. Az utolsó hivatalos népszámlálás 1945-ben 650 lakost jelentett itt, ami 1947 tavaszára kb. 750 főre emelkedett. Az új lakosok legnagyobb része a kitört harcok elől menekült ide.
A zsidó erők
A harcoló zsidó egységek ebben az időben három frakcióra szakadtak: a Munkapárthoz kötődő Haganah-ra, a második legnagyobb Irgunra, (Irgun Zvai Leumi, IZL) és a legkisebb a Lehi, vagy másképpen a Stern-csoport. Bár ezek a csoportok az utóbbi évtizedek angol- és arabellenes harcaiban időnként kényszerűségből együttműködtek, de volt idő, amikor a Haganah a britek oldalára állt a másik két csoporttal szemben. Nehezítették a helyzetet a vezetők személyes és politikai rivalizálásai is.
Nem véletlen hogy a csoportok alapító pártjai, a Munkapárt és a Likud máig politikai ellenfelek az izraeli parlamentben.
Felismerve az arab hadseregek jelentette veszélyt, a csoportok vezetői az év elején tárgyalásokba kezdtek, hogy beolvadnak és létrehozzák a hivatalos zsidó hadsereget, mégpedig a Haganah vezetése alatt. Ám az együttműködés korántsem volt zökkenőmentes, például a Munkapárt vezetősége hevesen ellenzett bármilyen közösséget az IZL-el; és ezek a hangok még jobban felerősödtek a Deir Yassin-i eset után.
Mindenesetre április folyamán a Haganah offenzívát indított, hogy szabaddá tegye nyugat-jeruzsálemi területeket és, hogy megtörje a város körüli ostromgyűrűt.(ez volt a Nachson hadművelet).
Az Irgun és a Lehi vezetői találkoztak David Shaltiellel, a jeruzsálemi Haganah parancsnokkal, hogy megvitassák, hogyan segíthetnének ebben. Nem tisztázott, hogy kinek a részéről merült fel először a falu megtámadásának terve, de Moshe Barzili, a Lehi hírszerzésének vezetője szerint az ötlettel Shaltiel állt elő:
„Ha segíteni akartok nekünk, támadjátok meg Deir Yassint”.
Elmondása szerint a későbbiekben a Haganah a közeli Givat Shaul és Deir Yassin között egy repülőteret szándékozott létrehozni.
A Lehi vezetője Mordechai Ra’anan szintén találkozott Shaltiellel, és ekkor rögzítették a támadás tervét. Valamint megegyeztek abban, hogy a Haganah Kastel környékén fog támadást indítani.
Április 7-én Shaltiel egy feljegyzést küldött Ra’an-nak, amiben felhívta a figyelmét: csak abban az esetben indítson támadást, ha elegendő erővel rendelkezik a falu megtartására. Ugyanis abban az esetben, ha ez nem sikerülne, akkor csak azt érnék el, hogy újabb külföldi erők érkeznének a faluba. Ez pedig jelentősen megnehezítené a későbbi terveik végrehajtását, azaz a repülőtér megépítését.
Nyolcadikán a Haganah Irgunba beépített kémje jelentette a felső kapcsolatának, hogy egysége a falu megtámadására készül. Ám kapcsolata megnyugtatta, hogy minden rendben, így nyilvánvalóvá vált számára, hogy ezt az akciót a legfelsőbb szinten egyeztették. Délután még lezajlott egy utolsó találkozó a jeruzsálemi Allenby kávéházban a Haganah és a Lehi között, elvégezték a terv utolsó finomítását, valamint -többek között- megegyeztek a kommunikációs protokollban, jelszavakban és a következő konvoj menetrendjében.
Moshe Idelstein, a Lehi tiszt szerint a Haganah parancsnoka beleegyezett, hogy a közeli Ein Kerem és Deir Yassim közötti utat ők biztosítják. Egy géppuskát helyeznek el a Sharafa- hegy gerincén (Ma Mt. Herzl), így ha az IZL kénytelen lett volna visszavonulni, a Haganah egységei fedezhették volna őket.
Idelstein emlékiratai szerint a Haganah tiszt így búcsúzott el tőlük:
„Tegyétek csak meg, sikerülni fog!”
Április 8-án éjfélkor az IZL 72 embere Benzion Cohen parancsnoksága alatt elérte Beit Hakarem-et, találkoztak az Irgun 60 emberével, majd folytatták útjukat Deir Yassim felé. Menet közben találkoztak az Haganah egyik járőrével, akik jó utat, és sok szerencsét kívántak nekik.
Miért pont Deir Yassim?.png)
Bár egyes történészek, és a későbbi propaganda szereti úgy beállítani a falut, mint egy idilli helyet, ahol a zsidók és az arabok békében éltek egymás mellett, a valóság egészen más volt.
A falu az 1920-as években a lázongások egyik központja volt. A helyi lakosok támadásokat hajtottak végre a zsidó lakosság ellen az 1928 októbere – 1929 augusztusa közötti lázongások alatt Givat Shaul és Beit Hakarem környékén, valamint Jeruzsálem Montefiore negyedében.
Egy zsidó harcos visszaemlékezése Givat Shaulból, 1936:
„Újra és újra áshattuk elő az „illegális fegyvereinket”, folyamatos őrséget adva, hogy távol tartsuk éjszakánként a támadókat”.
1947 végén, ahogy a zsidó-arab ellenségeskedés felerősödött, a falu lakói nem hivatalos fegyverszünetet kötöttek a környező településekkel. Ígéretet tettek arra, hogy nem engedik csapatok állomásozását a faluban, és jelezni fogják, ha arab fegyveresek érkeznek a környékre.
Ám 1948 elejére a helyzet gyökeresen megváltozott, mivel a hírek szerint márciusban kb. 150 iraki katona érkezett a faluba. A Haganah gyorsan hírt kapott az új fejleményekről, hiszen Ovadia fedőnevű ügynökük rendszeresen találkozott a falusiakkal, a mukhtarral, és a falu vezetőjével, aki amúgy szintén fizetett ügynökük volt.
Április 2-án ezek az iraki mesterlövészek nyitottak tüzet Jeruzsálem nyugati részére, 4-én pedig támadás érte az autópályán haladó járműveket. Ráadásul a katonák elkezdték lövészárkok és tüzelőállások kiépítését a tervek szerint később érkező mozsarak számára, amik végleg lehetetlenné tették volna a közlekedést a jeruzsálemi úton.
A Deir Yassin-i katonákon kívül felfegyverzett civilek is részt vettek a Kasszel melletti csata során a konvojok támadásában.
Az izraeli haditerv
1948 tavaszáig az IZL és a Lehi földalatti gerillaszervezet volt, melyek rajtaütésekkel támadták a brit és arab célpontjaikat. Deir Yassin lett az első alkalom, ahol a tervek szerint tényleges harcot vállaltak az arab erőkkel. Az egyeztetés során felmerült a kérdés, hogy mi legyen a civilekkel és a hadifoglyokkal. Voltak a Lehi vezetői között, akik a szemet-szemért, fogat-fogért elv alapján ahhoz ragaszkodtak, hogy hasonlóan bánjanak az arabokkal, mint azok velük; „Hiszen tudják, hogy mit vállaltak, és ez jó lecke lesz majd nekik.” Javasolták, hogy fogják később az egészet rablóbandákra.
Menachem Begin megvétózta a javaslatot, és ragaszkodott ahhoz, hogy a támadás előtt egy teherautó hangszóróval felszerelve figyelmeztesse a civil lakosságot, szólítsák fel őket a menekülésre.
Ezt egyébként az arabok sem vitatják. Az Arab Liga által az ENSZ számára összeállított, az 1948-as háborúról szóló jelentés írja:
”1948. április 8-án éjszaka, a békés arab falu, Deir Yassin lakóit meglepte a hangszóró, amely felszólította a lakosságot, hogy azonnal hagyja el otthonát és meneküljön.”
A támadás azonban rosszul indult a zsidó egységek számára, mivel a hangszórós autó árokba fordult. Más változat szerint arab őrökkel találkoztak, akiket saját egységnek néztek. Ugyanis félreértették az arab jelszót, ami nagyon hasonlított a sajátjukra. Minden esetre tény, hogy a jármű elakadt, sokáig tartott kiszabadítani, így a figyelmeztetés torzan és későn jutott el a faluba.
A Lehi és az Irgun vezetői arra számítottak, hogy az ellenállás jelképes lesz, némi lövöldözés után az arabok menekülőre veszik a dolgot. De nem így történt. Ahogy a faluba érkeztek, a házakból erős tűz alá vették őket; civilek, és a faluban lévő egyenruhás iraki katonák egyaránt.
Vallomások szerint a csata után találtak olyan elesett iraki katonát, aki a nála lévő iratok (fényképek?) szerint a világháború során annál a Handschar SS alakulatnál szolgált, melyet El-Husszeini, a jeruzsálemi főmufti segítségével szerveztek. Mivel arab SS egység nem létezett, ő a muzulmán egység egy túlélője lehetett, aki időben elmenekült Európából.
„Láttam előttem szaladni egy khaki egyenruhás alakot. Azt hittem a mieink közül való, ezért kiáltottam neki, hogy segítsen. De ő megfordult és tüzet nyitott rám, megsebesített a lábamon. Én pedig lelőttem.” – írja egy Irgun egységparancsnok.
Összességében a lakosság a vártnál jóval komolyabb, az iraki katonák jóval gyengébb ellenállást fejtettek ki. Ennek több oka is lehetett:
1. Az irakiaknak csak egy részét helyezték el Deir Yassin-ban, a többiek a környéken kaptak szállást más falvakban. Ezért az ütközetben csak azok vehettek részt közülük, akik akkor épp a faluban tartózkodtak.
2. Előfordulhat, hogy az irakinak jelentett katonák valójában egy környékbeliekből álló szabadcsapat volt, mindössze néhány iraki tiszt vezetése alatt. Ezek a csapatok a saját falvaikat használták támaszpontként és szálláshelyként.
3. Pontatlanok voltak a hírszerzői jelentések, melyek eltúlozták az irakiak létszámát.
Ezzel együtt a Lehi emberei gyötrelmesen lassan, házról házra tudtak csak előre nyomulni: egyenként kellett elfoglalniuk az épületeket.
Visszaemlékezések szólnak a pontos és erős tűzről, a katonáknak lőszert és fegyvert szállító, néhol a támadókra tüzet nyitó asszonyokról, falusiakról. Egy korábbi rendelet értelmében a jeruzsálemi építkezésekhez csak a környéken bányászott követ volt szabad felhasználni, ezért a falu kifejezetten jómódúnak számított: a támadókat erős kőházak sora várta, vastag fa- vagy vasajtóval. Mint megannyi erődítmény.
A támadás el is akadt a védők tüzében, ekkor a Lehi parancsnoka pánikba esett. 
Gyors tanácskozás után elhatározták, hogy mivel nehéz fegyverzetük nincs, egyenként robbantják fel a házakat. Egy kézi hangszóróval felszólították a bentieket, hogy adják meg magukat és hagyják el az épületeket. Körülbelül százan így is tettek, őket foglyul ejtették. Ám miután előfordult, hogy a védők cselből megadták magukat majd tüzet nyitottak a foglyokért érkezőkre, a felszólítások formálissá váltak: előbb lőttek, aztán kérdeztek.
„Ha valaki olyan ostoba volt, hogy kinyitott egy ajtót, bentről azonnal lelőtték. Néha férfiak, nőnek öltözve. Ezért a levegőbe röpítettük a házakat.”
A legtöbb civil az összeomló házakban vesztette életét. Ők jóval többen voltak, mint akik harcban estek el. Vagy nem hallották meg a figyelmeztetéseket, és nem hagyták el a települést amíg még módjuk volt rá, vagy bíztak abban, hogy ez is csak egy „üss és fuss” típusú rajtaütés lesz a zsidók részéről, és a vastag falak megvédik őket. De nem így történt: volt ahol egész családok maradtak az összeomló falak alatt.
A Hagana is fontos szerepet játszott a harcokban.
„ …a hegygerincre telepített géppuska mellől figyeltük a menekülő civileket. Megakadályoztuk, hogy az erősítés megérkezhessen a szomszéd falvakból. Lehet hogy eltaláltunk néhányat az IZL emberei közül is, akik a tűzvonalunkba tévedtek”. (Mordechai Gihon).
Délután 13-14 óra között a Hagana is bekapcsolódott a harcokba a faluban: segítettek ellátni és kimenekíteni a sebesülteket, felszámolták a maradék ellenállást.
„Kézigránátot dobtunk a házakba, mielőtt lett volna idejük megadni magukat. Volt, ahol női holttesteket találtunk, akik fegyverrel a kezükben estek el." (Kalman Rosenblatt, az egyik Hagana egység parancsnoka.)
„Sokkal hatékonyabbak voltak /a Hagana/, mint mi. Most látszott csak meg, mennyivel szervezettebbek nálunk. Kevesebb, mint egy óra alatt elvégezték azt a munkát, amire nem voltunk /órákig/ képesek”- emlékezett vissza David Gotlieb, a Lehi tagja.
A csata végén a mukhtar házát is a Hagana tüzérsége rombolta le, mert az oda beszorult védőket nem tudták máshogy megközelíteni.
Végül a védők 100-110 halottja maradt a helyszínen, a támadók vesztesége 4 halott és kb. 40 sebesült.
Az Irgun fegyelmezettségére jellemző, hogy szemtanúk szerint a csata után volt, aki csirkével a hóna alatt, vagy maga előtt birkát terelve távozott a helyszínről.
A foglyok és a mészárlás legendája.
Meir Pail az 1940-es években a Hagana egy speciális csoportjának a parancsnoka volt. Feladata a „szakadárok” elleni harc, az Irgun és a Lehi tagjainak megfigyelése és nyomon követése, valamint a lehető legtöbb információ megszerzése volt. Március 18-án értesítették, hogy minden tiltakozása ellenére az alakulatát feloszlatják és a csoport tagjait átvezénylik a katonai rendőrség kötelékébe. Pail azt nyilatkozta, hogy tudomása volt a készülő akcióról. Mivel azt a parancsot kapta, hogy rögzítse az eseményeket, ezért egy fotóssal a helyszínre ment. Ezt azonban az érintettek határozottan cáfolják, sőt azt is tagadják, hogy egyáltalán jelen lett volna. Állítása szerint a fotós több tekercsnyi filmet készített, ő pedig a szemtanúja volt annak, ahogy a Lehi emberei berontanak a házakba és elvágják az ott alvók torkát. (Csata, lövöldözés, robbanások, a lakosság pedig alszik?)
Állításának hitelességét az is kétségbe vonja, hogy pld. a sajtónak adott interjúban Deir Yassint stratégiailag jelentéktelen, félreeső helynek írja le. Emellett nem volt hajlandó megnevezni a fotóst sem. Az sem valószínű, hogy kívülről láthatta volna, hogy mi történik a házakban. Nyilatkozata szerint az elkészült fotókat és a jelentését átadta feletteseinek, akik azt elsüllyesztették a hadsereg irattárába. Izrael Galili, aki Pail felettese volt a Haganában, nem tagadja, hogy kapott több jelentést is a tiszttől. De nem tudta, vagy nem akarta pontosan felidézni, hogy pontosan mikor, és mi állt benne. Az IDF levéltára szerint valóban létezik dosszié Deir Yassinról, de hogy pontosan mi áll benne, ki készítette, és pontosan mikor, arról nem nyilatkoztak.
Kiegészítés: volt egy polgári per, amit egy egyetemi hallgató, ill. egy izraeli napilap indított a hadsereg ellen, mert az megtagadta számukra a Deir Yassint érintő iratok és fotók kiadását. A bíróság döntése értelmében az iratok titkossága 2012–ig tartható fenn. Az ítéletet azzal indokolták, hogy a képek megnehezítenék Izrael helyzetét. Tehát nem tudni, Pail mondott-e igazat vagy a fényképek mondjuk „csak” a nagyerejű robbanóanyag, a zárt terekben robbanó kézigránátok okozta sebeket, darabokra szakadt testeket ábrázolnak-e?
A Vöröskereszt
Április 10-én Jacques de Reynier 
a Vöröskereszt képviselője Jeruzsálemből értesítést kapott az araboktól, hogy a zsidók egy közeli falu lakosságát lemészárolták. Egyúttal arra kérték, hogy látogassa meg a helyszínt. 11-én útnak is indult. Beszámolója több, mint érdekes. Tele van ellentmondásokkal, és a megfogalmazásból úgy tűnik: eleve eldöntött véleménnyel indult útnak. Színes útleírás, de gyakran a szavahihetőség határait feszegeti.
„Ahogy elértem a falu határát, felfegyverzett, bűnöző tekintetű alakok vettek körül. Láttam egy szép fiatal lányt, kezében géppisztoly, szeme hidegen csillogott, ahogy gyilkos tekintettel méregetett…
Kezükben gépfegyver, oldalukra csatolva hatalmas vadászkés, amiről még csöpögött a vér. Körbevettek, érthetetlen nyelven üvöltözni kezdtek velem, azt hitten itt a vég. Ekkor egy hatalmas termetű katona bukkant fel, aki félrelökdöste őket, és megígérte, hogy elkísér. Elmondta, hogy a háború alatt koncentrációs táborban raboskodott, de hálás a Vöröskeresztnek, mivel nekik köszönheti az életét. Ezért segít most nekem…"
Reynier memoárja szerint ez a hatalmas, ruhásszekrény méretű fickó volt az, aki segített neki bejutni a faluba, hogy segítsen feltárni és a tudomására hozni az igazságot az itteni szörnyűségekről.
Állítása szerint a faluban mintegy kétszáz fegyvertelen embert mészároltak le. 
„… amikor be akartam lépni az egyik házba, gépfegyveres katonák vettek körül. Félretoltam őket, és bementem. Később ugyanezt tettem egy engem akadályozni próbáló tiszttel…
Mindenhová elkísért egy zsidó orvos is, járt velem házról házra…”
Nos, a "ruhásszekrényt" Moshe Barzili, a Lehi hírszerző tisztje parancsára adták Reynier mellé azzal az utasítással, hogy kísérje el a Vöröskereszt képviselőjét, valamint tegye számára lehetővé, hogy szabadon bejárhassa a falut.
A ”bátor zsidó orvos” pedig Alfred Engel, a Magen David Adom, a Vöröskereszt palesztinai megfelelőjének orvosa volt. Őt szintén kísérőnek jelölték ki, de visszaemlékezései jelentősen eltérnek Reynierétől.
„Szabadon bejárhattuk a falut. 100-110 holttestet számoltan össze, akikkel golyók, repeszek, és a robbanások végeztek."
Nem számolt be haláluk után késsel megcsonkított holttestekről, lefejezett, kibelezett tetemekről.
A holttestek ekkor még azért hevertek szabadon, mert a harcolók nem tudtak megegyezni abban, hogy ki temesse el a őket. Az Irgun és a Levi kimerültek voltak, jelentős részük megsebesült, és nem is voltak felkészülve a nagyszámú halott eltemetésére. A Hagana parancsnoka, Shaltiel pedig nem akarta ezt a feladatot magára vállalni. Végül jóval később, egy kisebb Hagana osztag, és egy Gadna egység érkezett a faluba. Ők végezték el a feladatot: a testeket teherautókra rakták és eltemették. (Reynier arról is írt, hogy felvette a kapcsolatot az arabokkal, hogy mi legyen a halottakkal, és azt a választ kapta, hogy temessék el őket.)
A foglyok
Pail azt állítja, hogy kb. 20 foglyot teherautókra raktak, majd Jeruzsálembe vitték őket. Ott a lakosság előtt parádéztak velük a Lehi emberei, azután pedig végeztek velük.
Nos, a támadók a csata során 50-150 foglyot ejtettek, itt a beszámolók eltérnek attól függően, hogy beleszámítják-e azokat a civileket, akik a felszólításra elhagyták a házaikat. Őket teherautókon a Lehi Sheikh Bader környéki táborába szállították, ott tartották őket késő délutánig, majd egy közeli városban átadták őket az araboknak.
Később délután/estefele találtak még körülbelül féltucatnyi bujkáló arabot. Őket felterelték egy teherautóra, majd a Lehi parancsnok ötletére Jeruzsálem Óvárosába hajtottak, hogy a tömeg előtt parádézzanak a foglyokkal. Ezzel is hírt adva a sikeres akcióról, hogy növeljék a lakosság harci kedvét. Ám ez nem úgy sikerült, ahogy tervezték. Az Óváros ortodox lakossága a szombat szentségének megtörését látta a dologban, ráadásul eleve ellenezték a Lehi jelenlétét és célkitűzéseit.
Volt rá példa hogy panaszt tettek az Óvárost védőkre, mert azok szombaton lőttek le egy arab orvlövészt. Így kétszeresen is megszegték a szombatot: munkát végeztek és tüzet csiholtak az Úr megszentelt napján. Szerintük az orvlövésszel várniuk kellett volna egy napot.
Rövid időn belül szidalmazó tömeg vette körül a foglyokkal lépésben haladó teherautót, egyaránt átkozva a Lehi tagjait, az arabokat, a foglyokat és minden istentelent. 
Amikor a felbőszült tömegből repkedni kezdtek a kövek, a szélvédő is betört. Így a sofőrnek nem maradt más választása: gázt adott és elhajtott a többiek után a táborukba. Vallomásuk szerint ezeket a foglyokat is a többiek után vitték a táborukba. Ám más, utólagos írások szerint még mielőtt elérték volna a tábort, leszállították őket a teherautóról és végeztek velük. A közvetlenül a csata után összeállított arab veszteségjegyzékben viszont ilyen eset nem szerepel.
A megerőszakolt, megcsonkított asszonyok
Már az első propagandaadások legalább ötvenkét meggyalázott, brutális módon megcsonkított női holttestről szóltak. Ezzel szemben a már fent említett dr. Engel jelentésében nem tett említést ilyen áldozatokról.
Daniel Spicehandler, annak a Haganah harci egységnek tagja, amelyet a Lehi megsegítésére küldtek, vallomásában szintén tagadta, hogy ilyen esetről tudomása lenne. Emellett Mohammed Arif Shammour, a csata egyik arab túlélője szintén nyilatkozatában tagadta, hogy ilyen esetek előfordultak volna.
Shammour nyilatkozatát támasztja annak a két zsidó orvosnak a jelentése is, akiket a Jewish Agency küldött ki, hogy vizsgálják meg a halottakat. (dr. Z. Z. Avigdori és A. Droyan) Alaposan megvizsgálták a holttesteket, de jelentésük szerint a holttestek (ebből a szempontból) épek voltak, csonkításnak (fül, orr, nemi szervek levágása, hasak felmetszése, stb.) nem volt nyoma.
A csonkításokról szóló hír valószínűleg a brit hivatalos szervektől ered. Mivel ekkor még ők voltak a mandátumterület hivatalos vezetői, a rendőrség minden esetben lefolytatta a saját hivatalos vizsgálatát is. Ebben az esetben a vizsgálat vezetője Richard C. Catling főfelügyelő volt, a helyi rendőrség szakértője zsidó ügyekben. Catling az eltelt évtizedben fokozódó haraggal figyelte az Irgun és a Lehi akcióit. A rendőrség központja elleni támadás során egyik személyes jó barátját is elveszítette, ráadásul a King David szálloda elleni merénylet során épp a recepción tartózkodott, amikor a bomba felrobbant.
Catling öt nappal a támadás után készített interjút olyan asszonyokkal, akiket mint a mészárlás túlélőit mutatták be neki.
„Ezek az asszonyok félénkek voltak és nem akartak beszélni az eseményekről. Hosszasan kellett nekik hízelegni és óvatosan kikérdezni, hogy egyáltalán beszéljenek a velük történtekről."
A vallomásokból összeállított jelentésben ír a megerőszakolt, megcsonkított asszonyokról, fiatalokról, iskolás lányokról és öregekről, de más bizonyítékot nem mutatott be.
A halottak száma
A közvetlenül az ütközet után készült jelentések igencsak változó számú halottat említenek, 60-150 közé teszik a számukat. A legpontosabbnak az orvosok által is leírt 100-110 holttest tűnik. A médiában újra és újra felbukkanó 254-es számot először Mordechai Ra’anan az IZL parancsnoka használta, amikor nem sokkal az ostrom vége után újságíróknak nyilatkozott.
Egy későbbi interjúban így vall erről:
„Azon a napon nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hány arab halt meg. Senki sem számolta meg a testeket. Az embereink a becslések szerint száz-százötven embert öltek meg. Szándékosan azt mondtam a riportereknek, hogy 254 emberrel végeztek, ami elég nagy szám ahhoz, hogy az arabok pánikba essenek; nemcsak Jeruzsálemben, hanem szerte az országban. És ezt a célt sikerült elérnünk.”
Riporterek, újságírók, történészek úgy kezelik ezt a számot, mintha kőbe lenne vésve, senki sem vette a fáradtságot, hogy ellenőrizze a hitelességét. Érdekes módon Meir Pail is ezt a számot idézte már az első, a feletteseinek írt jelentésében.
Eric Silver idézte könyvében az arab tanút, Mohammed Shammourt, aki elmondta, hogy öt nappal az ostrom után a deir yassini klánok találkoztak az Al-Aksza mecset mellett, a muszlim helyhatóság irodáiban. Készítettek egy listát, hogy kik azok, akikről nincs semmi hírük, és számba vették az elhunytakat is. Ezen a listán 116 név szerepelt.
Zsidó részről azt állítják, hogy a temetés végül olyan gyorsan történt, hogy senki sem vette számba pontosan a halottakat, de a számukat ők is 110-120 közé teszik.
1987-ben az Bir Zeit egyetem dokumentációs és kutatási központja elindított egy programot, hogy a lehető legpontosabban számba vehessék az 1948-as arab veszteségeket. A Deir Yassinra vonatkozó adatokat a „Megsemmisült arab falvak” sorozat negyedik kötetében tették közzé.
Felkutatták a még élő deir-yassini lakosokat és a szemtanúkat, valamint összevetették egymással és a fennmaradt hivatalos iratokkal a visszaemlékezéseket. Megállapították, hogy a 254 halott erősen eltúlzott, a szám azt a célt szolgálta, hogy rémületet keltsen a helyi lakosságban.
„Nagy erőfeszítéseket fektettünk a lehető legpontosabb lista összeállításába, amely végül 107 elesett, és 12 sebesült nevét tartalmazta”.
A helyszíni jelentések nagyobb számú holttestről számolnak be, mint ez a lista. Ennek oka például az is lehetett, hogy a helyiekkel együtt harcoló, máshonnan érkezett ismeretlenek (irakiak, menekültek, esetleg az arab szabadcsapatok tagjai) nem kerültek fel a listára, mivel nem is ismerték őket.
Elgondolkoztató viszont a sebesültek alacsony száma: ha valóban csak ennyien voltak a túlélő sebesültek, az annak a bizonyítéka, hogy a helyi parancsnok kezéből kicsúszott az irányítás, így a támadók sem törekedtek arra, hogy foglyot ejtsenek.
Propaganda, propaganda
A nap végére elmérgesedett a helyzet a Hagana és a „szakadárok” között. Shaltiel, aki a hírszerzés tagjaként évek óta folytatta a harcát a Stern csoport és az Irgun ellen úgy döntött, kihasználja a helyzetet. Feletteseivel konzultálva olyan nyilatkozatot adott ki az újságíróknak, miszerint a Hagana nem vett részt az akcióban és nem volt előzetes tudomásuk sem róla. 
Ezzel egy időben a Zsidó Ügynökség (Jewish Agency) nyilatkozatot adott ki, amelyben mélyen elítélte a barbár kegyetlen támadást. Táviratot küldtek Abdullah jordániai királynak kifejezve sajnálkozásukat.
Az IZL meglepődve Shaltiel pálfordulásán azonnal kiadta a saját közleményét, amiben írtak az április 7-i tárgyalásokról. 
Shaltiel egyébként későbbi nyilatkozataiban sem ismerte el saját szerepét, csak annyit fogadott el, hogy az IZL és a Lehi tájékoztatták őt a tervezett műveletről.
Tehát a zsidó frakciók közötti belháború vezetett részben ahhoz, hogy a torzított hírek elterjedhessenek.
1998-ban készült egy BBC sorozat a harcok ötven éves évfordulójára. Ebben szerepel egy interjú Hazem Nusseibeh-el, aki 1948-ban a legismertebb jeruzsálemi arab családok egyikének tagjaként a Paleszin Hírszolgálat (Palestine Broadcasting Service) szerkesztője volt. Ebben a BBC interjúban elmondta, hogy Husszein Khalidi, az egyik kiemelkedő arab vezető utasítására változtattak a Deir Yassinból érkező híreken:
„Az volt a célunk, hogy gyűlöletet keltsünk a mészárlás hírével a zsidók ellen az arab lakosságban, és az ösztönözze az arab rezsimeket, hogy támadják meg a zsidó államot. De ez volt az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettünk (a háborúban). Mert a palesztin lakosok a harc helyett tömegesen menekültek el otthonaikból az atrocitások hallatán.
Nusseibeh visszaemlékezett egy találkozásra az Óváros Jaffa-kapujának közelében a deir-yassimi túlélőkkel és prominens arab vezetőkkel; köztük Husszein Khalidi-vel.
Megkérdeztem Khalidit, milyen formában terjesszük el a történeteket. Azt a választ kaptam tőle, hogy meg kell próbálnunk a lehető legtöbbet kihoznunk a történtekből. Ezért írtam a sajtóközleményt a csonkításokról és a nemi erőszakról. Később ezt a közleményt vette át a New York Times is, és ez terjedt el szerte az egész világon.
Egy videofelvételen Abu Mahmud, egy túlélő így emlékezett vissza:
„Nem volt erőszak. De Khalidi azt mondta nekünk, hogy így mondjuk el mindenkinek, hogy az arab seregek a segítségünkre siessenek, hogy megszabadíthassuk Palesztinát a zsidóktól."
Hivatalos vizsgálat izraeli részről első ízben 1949-ben indult.
A csata négy veteránja perelte be az izraeli államot, hogy nem kapták meg azt a nyugdíjat, ami az arabok ellen harcoló katonáknak jár. A bíróság első fokon elutasította a keresetüket, mivel a nyugdíj csak azoknak jár, akik szervezetten harcoltak az arabok ellen. Másodfokú tárgyaláson a tanúk kihallgatása és a benyújtott bizonyítékok átvizsgálása során azt a döntést hozták, az akció legális hadművelet volt, törvényes célpont ellen, és a veteránok jogosultak a nyugdíjra.
Kiegészítés: a háború után
Személyes véleményem: ez a haditerv több mint hiba, ez bűn. Egy harci tapasztalatokkal nem rendelkező, könnyű fegyverzetű, paramilitáris alakulatot küldeni számbeli fölényben lévő, megerősített állásokban várakozó ellenfél megtámadására, mindössze abban bízva, hogy mindenki elmenekül az első puskalövések hallatán, eszetlen ötlet. Mind tudjuk, nem így történt: a falusiak bízva a rendelkezésükre álló erőben felvették a harcot otthonaik, családjuk védelmében. Sokkal nagyobb ellenállást kifejtve, mint nem egy reguláris arab alakulat ugyanebben a háborúban. Számosan estek el, özvegyeket és árvákat hagyva maguk után. A legszomorúbb azonban, hogy a túlélők lettek a háború igazi vesztesei. A propaganda mindkét oldalon kihasználta a szenvedéseiket, egyrészt, hogy elrémissze az ellenséget, 
másrészt, hogy saját katonákban ébresszenek gyűlöletet az ellenség iránt. De a propaganda a visszájára fordult: egész falvak menekültek el a zsidó hadsereg vélt kegyetlenkedései elől, megkönnyítve ezzel az izraeli erők dolgát a háborúban.
A vesztes arab államok pedig csak eszközöket láttak a menekültekben a következő háborúkhoz. Ez az önző politikájuk megakadályozta, hogy visszatérhessenek egykori otthonaikba, ezzel esélyt sem adva a békére.
Deir-Yassin területén napjainkban egy pszichiátriai gyógyintézmény működik.
Az utolsó 100 komment: