Szinte képtelenség a luxushajókon napozó szőke svéd szépségek helyére képzelni, hogy pont itt, 78 éve családapák százai vágták el gyerekeik torkát, majd megosztoztak asszonnyal egy golyón. És nekik volt igazuk akkor a spanyol Alicante kikötőjében 1939 márciusának végén, mert a túlélőkre a kínhalál várt, de addigra már ők is nagyon várták.

A kikötő és a város

Közel félszázezer köztársasági menekült érkezett a mostani Valenciai közösség területére, politikusok, tisztviselők, értelmiségiek. Közülük 15 ezren rekedtek az alicantei kikötőben (többiek főleg Cartagena felé), ahol annyian voltak, hogy leülni sem lehetett, március harmincadikának estéjén. A város körülzárták az olasz fasiszta csapatok. Addigra csak az alicantei és a szomszédos cartagenai kikötő maradt gyakorlatilag a spanyol köztársaságból.

A dokkoknál várakozók jól tudják, hogy mire számíthatnak. Két teherhajó is kisurrant a blokádon át (a Stanbrook és a Maritime). A Stanbrook elvitt 2600 embert és elkezdte saját Exodusát, de az már egy másik történet. A kikötőben az utolsó menekülési lehetőség eltűntével kitört a pánik és a tömeg elkezdte szó szerint lemészárolni magát. Lőfegyverek, kések és borotvák segítségével előbb több tucat, majd több száz ember öli meg magát, családját, barátait és segít idegeneknek. (Egyes leírások 2000 halottat említenek, de orosz kutatók szerint "csak" 4-600 ember ölte meg magát) Majd megjelenik egy hadihajó a kikötőben, de nincs remény, fasiszta csatahajó. Elhangzik a felszólítás, akinél fegyvert találnak, azonnal lelövik.

Senki sem mozdul.

Harminc perc múlva, a hajóról egy géppuska sorozatot engednek a tömeg feje fölé. Ekkor többen előrelépnek és a tengerbe hajítják fegyvereiket, illetve értékeiket. A kevés túlélő egyike, a balos újságíró Eduardo de Guzman leírása szerint még ekkor is folytatódott az öngyilkosságok sora: például Mariano Vinuales (a 28. hadosztály biztosa) és Maximo Franco (a 12. dandár parancsnoka) karon fogták egymás és fejbe lőtték magukat, majd lassan a földre csúsztak.

A fasiszták 3 részre osztották az elfogottakat: férfiak, nők és gyerekek. A férfiak közül azonnal agyonlőttek kétszázat, a többit az albatereai rögtönzött koncentrációs táborba vitték, ahonnan - forrásaim szerint - összesen 10-en jutottak ki élve.

Közben az olaszok és a helyi kollaboránsok összeszedték a város civil vezetőit és a tengerparti sétány végén az egyetemi kar melletti falnál kivégezték őket.

“Itt lőtték agyon a nagyapámat”, mesélte Rubens, miközben végigsimított a golyónyomos falon.

És körülbelül ott találkoztam először azzal, hogy a polgárháború még nem igazán ért véget Spanyolországban. Talán annyira, mint amennyire nálunk, azaz senki sem békélt meg az elszenvedett sérelmekkel. Talán a jelen események tükrében (ezt 2017. október elsején írom 11:44-kor, a katalán függetlenségi népszavazás napján) nyilvánvaló, hogy bizonyos szálak nem varródtak el. A katolikus diktatúra alatt elkövetett szörnyűségekről nem posztot, hanem könyveket lehetne és kellene írni, de még mindig nagyon szégyenlős a köztudat, valahogy nem merik kimondani, hogy mi a status quo alapja, pedig.

A felrobbantott Aranyfej

Miután Alicante városban megmutatták, ki az úr és véget ért a fosztogatás/erőszakolás szokásos elegye, ezúttal az olaszok és Franco gyarmati csapatai részéről, elkezdtek rendet rakni a vidéken. Kegyeleti okokból nem mondom a falu nevét, csak a hegyet. A Cabeçó d'Or (Aranyfej) az európai kultúrák egyik legősibb csomópontja. Itt indulhatott a vaskor, az egyik legkorábbi bányával. Majd föníciaiak, rómaiak, mórok, katolikusok jöttek és minden nép furkászott pár járatot a sziklákba. Szinte természetes, hogy bevetette magát oda pár helyi milicista. Mivel a legközelebbi falu lakói nem szívesen tájékoztatták az olaszokat saját fiaik hollétéről, ezért a gyanús polgárokkal ásattak egy pont tömegsír nagyságú lukat és ha már készen lett, akkor fel is avatták. Most is ott nyugszanak, mert feltárási moratórium van, viszont építettek rájuk egy játszóteret.

A barlangot körberakták robbanóanyaggal és egyszerűen levegőbe küldtek egy hegyoldalt. A partizánok remélhetőleg addigra pár azóta kiásott bajtársuk kivételével talán kijutottak máshol. Viszont az akciónak lett egy váratlan következménye, ugyanis a felrobbantott rész gipszkristályból volt. Emiatt a kristályok szétterültek a vidéken és egészen döbbenetes, mesebeli módon szikrázó ásványok lepik el az utakat és úgy mindent.

A kísértetkastély szellemlányai

Ha kísértetkastélyok érdekelnek, akkor az Aguas de Busot vagy valenciaul Aigües-i építményben nem fogsz csalódni. Dokumentumfilmek tucatjai szólnak a helyi kísértetekről, akik a halálra kínozott diáklányokra emlékeztetnek.

A "Preventorio de Aguas de Busot" káprázatos nyaralóhelynek indult a helyi termálvízre alapozva. Aztán tüdőszanatórium volt, a 30-as évektől TBC-s kisgyerekeket gyógyítottak ott, majd a polgárháború alatt katonai kórházként üzemelt. A következő éveket 1973-ig általában elegánsan átugorják a források, például a Wikipedia. 

Ez ugyanis a katolikus egyház egyik legszégyenteljesebb és legjobban takargatott bűne. "Elhajló" lányok átneveldéjeként működött. Ide zárták a köztársasági szülöktől elvett lányokat. Majd az "engedetleneket" is, tehát azokat a helyi kislányokat, akik nem viselkedtek jól az iskolában, mondjuk valenciaiul beszéltek gyakran. A rendre apácák vigyáztak.

A lányok rabszolga munkát végeztek napközben, főztek és mostak a papokra, meg a főleg katonai megrendelőkre. Éjszaka pedig gyakran kiadták őket. Közülük is rengetegen lettek öngyilkosok, de legtöbben szellemi és testi nyomorékként térhettek vissza a társadalomba. Több ilyen nevelőotthon is működött Spanyolországban, de ez különösen hírhedt hely volt.

Aztán 1975-ben jött az alkotmány, demokrácia és vége lett Franco rémuralmának (nem volt itt konszolidáció, akkor még simán pofoztak a rendőrök a gyerekeiket baszkul ebédelni hívő nőket kicsit északabbra). Szóval, kis epizód csak az alicantei fasiszta megtorlás a második világháború előttről. De innentől lehetett pontosan tudni, hogy mi vár Európára a következő években és az alkalmazott eszközöket illetően sem volt több félreértés. Aki azt mondta, hogy nem tudta mit tesznek a fasiszták az ellenségeikkel, az hazudott.

Ez pedig egy panorámakép a cartagenai polgárháborús erődítményekről a város és Cala Cortina között. Fantasztikus, ki ne hagyd, ha arra jársz!