A második világháború idején az amerikai hadvezetésben gyorsan rájöttek, hogy a tengeri hadviseléshez szükséges utánpótlás szállító hajók kíséretére új hajóosztályra van szükség. A konvojkíséretet adó hadihajóval szemben az elvárások a következők voltak: jó hatótávolság, megfelelő légvédelmi fegyverzet, és erős tengeralattjárók elleni fegyverarzenál. Külön fontos kitétel volt, hogy a típust nagy mennyiségben, sorozatban lehessen gyártani. Az így létrejött új hadihajótípus a kísérő-romboló lett, angol megnevezéssel destroyer-escort. A feladatkörükből adódóan leginkább teherhajókból álló konvojokat kísértek, így a nagy tengeri csatákban nem jutottak jelentős szerephez. Ezek nélkül a hajók nélkül viszont a szövetséges kereskedelmi flották jelentős veszteségeket szenvedtek volna, harci szerepvállalásuk emiatt elvitathatatlan. A jelen poszt az amerikaiak egyik legsikeresebb ilyen hajóosztályát és annak névadóját mutatja be. Következzék hát a Cannon-osztály.

Egy hajóosztály sem álmodhatna harciasabb névről, mint a Cannon-osztály, de gyorsan le kell szögezni: a névadó nem egy fegyver, hanem George Ham Cannon tengerészgyalogos hadnagy volt. George 1915 november 5-én született a Missouri állambeli Webster Groves városában. Noha szülővárosa pont abban az időben robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, George a középiskolát Detroitban végezte el. A továbbtanulás érdekében beiratkozott a Culver Katonai Akadémiára, ami igazából egy előkészítő/felkészítő iskola volt, külön fiúknak és külön lányoknak, hogy sikerrel felvételizhessenek kiszemelt egyetemükre, főiskolájukra. A lányoknak indított felkészítő persze nem katonai volt. A felkészítés eredményes volt, mert felvételt nyert a University of Michigan alma materébe. A tanulmányai alatt belépett az USA legrégebbi és legnagyobb taglétszámú diákszervezetébe, a Sigma Chi bajtársi szövetségbe. Tanulmányaival párhuzamosan tartalékos tisztképzésben is részesült. Az egyetem végeztével gépészmérnöki diplomát kapott, valamint elvégezte a Tengerészgyalogos Hadtest tisztképző iskoláját. Maradt is mundérban, és 1938 nyarán megkezdte szolgálatát, mint tengerészgyalogos tiszt. Első szolgálati helye a USS Boise könnyűcirkáló volt. 1940 júliusában a virginiai Quantico Tengerészgyalogos Iskolában elvégzi a hangzatos nevű „Base Defense Weapons Course” képzést. Ezt követően áthelyezik a másik nagynevű tengerészgyalogos „fellegvárba”, San Diegoba, ahol a 2. Védelmi Zászlóalj „H” tüzérségi ütegénél kap beosztást. 1941 márciusában a 6. Védelmi Zászlóalj állományában hajóra száll, és meg sem áll Pearl Harborig. 1941 szeptember 7-én kezdte meg szolgálatát a Midway szigeteki amerikai támaszponton, szakaszparancsnok beosztásban, már főhadnagyi rendfokozatban. A szigeteket kis létszámú helyőrség őrizte, a védelem legerősebb fegyverei a partvédelmi ágyúk voltak. Senki ne gondoljon valami epikus méretű, sziklába vájt bunkerből kilövő monstrumokra. 127mm-es és 76mm-es ágyúkról van szó. mindenféle páncélzat nélkül. 1941 December 7-én két japán torpedóromboló tűnt fel Midway előtt, az Ushio és a Sazanami. A két hajó (mindkettő Fubuki-osztályú romboló) a Pearl Harbort támadó japán flottakötelékről vált le, és a feladatuk volt, hogy a japán főerőkkel egy időben támadják Midway katonai létesítményeit. A két rombolónak nem volt nehéz dolga, és hamar találatokat értek el a parancsnokság épületében, a híradó létesítményekben és az áramfejlesztőben. Cannon főhadnagy az egyik gránát repeszétől súlyosan megsérült, mikor harcálláspontját találat érte. Sok bajtársa sérült még meg, és addig nem engedte magát ellátni, amíg alárendeltjeit biztonságos fedezékbe nem szállították. Közben a partvédelmi ágyúk bevittek egy találatot az Ushio rombolón. Erre a Sazanami romboló ködgránátjainak takarásában a két hajó visszavonult. Cannon főhadnagy sérülése miatt sok vért vesztett, és mire megkaphatta az orvosi segítséget, már késő volt. A szigetet ért támadásban négy amerikai veszítette életét. Közülük George H. Cannon bátorságáért és önfeláldozásáért posztumusz megkapta a Becsület Érdemérmet, a legmagasabb katonai kitüntetést. Mivel ez az USA első háborús napján történt, ő lett az első ezzel kitüntetett tengerészgyalogos. (Ezen a napon nagyon sok haditengerész kapott Medal of Honort, a Pearl Harborban véghezvitt hőstetteik miatt. Posztumusz…)

A második világháború éveiben tervezett amerikai kísérő rombolók több osztálya is azonos alapokra épült, vagyis a hajótest ugyanaz volt. Ezeket a hajókat „flush-decker”-eknek hívták, és csak a felépítmény egyes részleteiben, a hajtóművekben és a fegyverzetben tértek el egymástól. Ránézésre az avatatlan szemek semmi különbséget nem fedeztek volna fel. Ilyen hajók voltak a Buckley, az Edsall, a Rudderow, az Evarts, a John C. Buttler és a Cannon-osztály hajói. A Cannon-osztály tervezésénél a fő szempont a nagy hatótávolság és a konvojok teherhajóinál nem sokkal nagyobb sebesség volt . Emiatt a hajó meghajtása dízel-elektromos motorral történt. Ez nem egyenlő a tengeralattjárókéval, (ahol a dízel ÉS az elektromos motor külön gépegység) sokkal inkább hasonlít a ma is elterjedt dízelmozdony meghajtáshoz. Nagyon egyszerűen leírva ez a következőképpen néz ki: dízelmotor meghajt egy generátort, az villanyáramot termel, ami egy villanymotort hajt meg, ami pedig jelen esetben a hajócsavart forgatja. (Bocsánat a túl slendrián magyarázatért, aki ragaszkodik a technikailag cizelláltabb leíráshoz, az kommentelje be bátran). A hajó teljes vízkiszorítása 1620 tonna (értelmetlen összehasonlításként a Jamató csatahajóé 71.000 tonna. Értelmesebben: a Fletcher-osztály 2500 tonnás volt), a hajótest hossza 93 méter. A merülése teljes terheléssel 3,5 méteres volt, az üzemanyag mennyisége 12 csomós (kb 22km/h) sebességgel 20000 kilométerre volt elég. A legénység 15 fő tisztből és 201 matrózból állt. A fegyverzet alap esetben a következőképpen nézett ki: (azért alap esetben, mert nagyon sokszor változtattak rajta, néha csak ideiglenesen) a fő fegyverzet három darab 76mm-es ágyú, egy duplacsövű Bofors 40mm-es légvédelmi gépágyú, nyolc darab 20mm-es Oerlikon gépágyú, 3darab torpedóindító cső forgatható állványon, oldalanként négy-négy darab mélységi bomba kivető, a taton két darab mélységi bomba kivető, és egy mélységi gránátvető az orr-részen. Ez afegyverzet bőven elegendő volt a konvojokat fenyegető ellenséges tengeralattjárók ellen, viszont a repülőgépek elleni fegyverzetet a háború végéig többször módosították. Sokszor a torpedóvetők helyére szerelték fel a légvédelmi fegyverzetet. A háború évei alatt az US Navy megrendelésére 76 darab Cannon-osztályú kísérő-romboló lett legyártva. A háború alatt ezek közül hat darabot a Szabad Francia Erők kaptak meg, nyolc darab pedig a brazil haditengerészethez került. A brazil hajók közül a Bauru (ex-USS McAnn) jelenleg múzeumhajó Rio de Janeiro-ban. A háború végével több ország is kapott a rombolókból: a franciák újabb nyolc, a görögök négy, az olaszok három, a japánok kettő, a hollandok hat hajót soroltak be flottájukba, de kapott Peru is hármat, a Fülöp-Szigetek ötöt, Dél-Korea és Uruguay kettő-kettőt, Taivan négyet, Thaiföld pedig egyet. A Thaiföldi hajó USS Hemminger néven lett vízre bocsájtva 1943 szeptember 12-én, ma pedig HTMS Pin Klao néven még mindig aktív szolgálatban van.

A Cannon-osztály a második világháború idején főleg az Atlanti-óceán teljesítettek szolgálatot, és kísérték a konvojokat az Újvilág és a Vén Európa között. A háború vége felé már érezhető volt, hogy a Kriegsmarine tengeralattjárói sok vizet nem zavarnak (rettenetes képzavar, tudom) már, ám 1945 első hónapjaiban a szövetséges főparancsnokságon új veszedelemről kezdtek suttogni. Úgy hírlett, hogy német tengeralattjárók indulhatnak útra, hogy átszelve az Atlanti-óceánt V-1-es szárnyas bombákkal (korszerűbb kifejezéssel: robotrepülőkkel), sőt, V-2-es ballisztikus rakétákkal szórják meg az USA keleti partvidékének városait. El lehet képzelni, milyen hatást kelthettek volna mondjuk New York, Boston, vagy épp a főváros, Washington bombázásával, épp az európai győzelem küszöbén. 1945 áprilisára megindult az Operation Teardrop, egy olyan hadművelet, ami ezeket az állítólagos tengeralattjárókat volt hivatott felkutatni és megsemmisíteni. Hadihajókból nem volt hiány, a hadműveletre négy darab kísérő repülőgép-hordozót és negyvenkét kísérő rombolót vezényeltek. A hadműveletet a szárazföldi bázisokról a Királyi Kanadai Légierő is támogatta. A flotta hajói radarjaikkal gyorsan észrevették a német búvárhajókat, és összesen ötöt el is süllyesztettek ezek közül. A hajóosztályok képzelt versenyében az Edsall-osztályú kísérő rombolók vitték a prímet, de jutott dicsőség két Cannon-osztályú hajónak is. A USS Carter és a USS Neal A. Scott rombolók remek csapatmunkában elsüllyesztették az U-518 jelű német tengeralattjárót. A hadművelet szűk két hónapja alatt az öt elsüllyesztett tengeralattjárón 218 német tengerész veszett oda, míg az amerikai részről elsüllyedt egy romboló, 126 tengerész életét követelve. Csak a V-nap után derült ki, hogy a német tengeralattjárók nem szállítottak semmilyen megtorló csodafegyvert. (Így zárójelben: az amerikaiak a háború után a V-1-est sorozatban gyártották, a Republic-Ford konzorcium, JB-2 Loon néven, és folytak tengeralattjárós kísérletek. A USS Cusk és a USS Carbonero tengeralattjárókról sikerrel indították az amerikanizált V-1-es klónokat, ezzel amúgy bizonyítva, hogy a németeknek is ment volna, ha akarják, vagy ha kapnak még egy kis időt).

Végezetül amolyan kis színesként ejtsünk pár szót a leghíresebb Cannon-osztályú hajóról a USS Eldridge-ről. A konteo-hívők kívülről fújják, de biztos vannak olyanok, akik nem kapják fel a fejüket e név hallatán. Nos, a történet dióhéjban nem más, minthogy állítólag a US Navy 1943-ban egy kísérlet erejéig sikeresen eltüntette a rombolót. Mármint nem csak úgy, mint mifelénk a közpénzjellegű dolgokat, hanem úgy tényleg, cakkumpakk, az egyik pillanatban ott volt a hajó, a másikban nem. Aztán persze visszaállt a világ (és a fizika) rendje, és a hajó újra materializálódott, csupán a matrózokat viselte meg a kísérlet. Az esemény amúgy Philadelphia Kísérlet néven került be az összeesküvés-elméletek enciklopédiájába. Ha valaki többet szeretne erről a sztoriról tudni, annak jó szívvel ajánlom Tiboru Alapító Atya remekbe szabott posztját a blogrepublikon. A igazság (?) persze sokkal prózaibb: A USS Eldridge 1943-ban állt szolgálatba, 1944-ben a Földközi-tenger térségében kísért konvojokat. Kilenc ilyen küldetés után az európai háború végével a Csendes-Óceáni hadszíntérre vezényelték, és Okinava körül járőrözött. 1946-ban a kivonták az első vonalból, és a haditengerészet tartalékába helyezték. 1951-ben A USS Eldridge a görög flottához került katonai segélyként. A görögök a hajót HS Leon névre keresztelték, és 1992-ig használták. Kivonása után 1999-ig rágta a rozsda, majd ebben az évben ócskavasként értékesítették, és amire a Philadelphia Kísérlet nem volt képes, arra a lángvágó és a kohó igen.
A Cannon-osztály névadó hajója, a USS Cannon Philadelphia és Gibraltár között kísért üzemanyagszállító konvojokat. 1944-ben a hajót az amerikaiak átadták a brazil haditengerészetnek. Itt Baependi néven hajózott egészen 1975-ös kivonásáig.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Cannon-osztály kísérő rombolói derekasan kivették részüket a háború erőfeszítéseiből. Noha küldetéseik legtöbbször zord északi vizeken folytak és dicsőséges haditetteket ritkán hajthattak végre, nélkülük a konvojok biztosan nagyobb veszteségeket szenvednek el. A Cannon-osztály egységei a hadihajók között ritka hosszú ideig álltak szolgálatban (sőt, ugye a taiföldi egység még szolgál) és ami igazán különlegessé teszi az osztályt: a háborús éveik alatt egy hajó sem veszett el, sem harcban, sem balesetben, vagy viharban.