Az intézményesített hadviselés történelmében (hat vagy hét ezer év, könyörgök, ezen most ne vesszünk össze) számos írott és íratlan alapszabály keletkezett, elsősorban a megfigyelésekre alapozva. Ezeket a katona- és katonapolitikus-generációk egymásnak adták tovább, majd ezek jelentős részét leírták, utasításokba, szabályzatokba és könyvekbe foglalták, tanították (és sajnos vizsgázni is kellett belőlük a jobb helyeken). Ilyen, tapasztalatokra alapozott törvényszerűség például az, hogy egy háborúban (csatában, ütközetben) általában az a fél győzedelmeskedik, amelyiknek jobb a felszerelése, kiképzettebb (számosabb, motiváltabb) az állománya, amelyik jobban ismeri a terepviszonyokat, jobb a hírszerzése, meg tudja lepni az ellenséget, tehetségesebb a vezetője, satöbbi.

De most mondok valami kurvára meglepőt: a háborúkat emberek vívják, s mint ilyen, sem a harcászat, sem pedig a hadászat nem tartozik az egzakt tudományok közé. A háborúk históriája ismer jó néhány olyan összecsapást, ahol a csata végkimenetele szembe ment minden előzetes jóslással, ahol a résztvevők nem csak egymást gyilkolták, hanem a tippmixet is. Mai posztunkban nagyon röviden bemutatok 14 ilyen csatát (nem állítom, hogy csak ennyi volt, a kommentek között hozhattok további példákat), majd megkérlek benneteket, hogy a poszt végén látható szavazógép segítségével válasszátok ki azt az 5 (öt) ütközetet a tizennégyből, amelyik vége szerintetek a legnagyobb meglepetés volt. És persze nagyon számítunk a kommentjeitekre is. Szavazni három napon (azaz 72 órán) át lehet, azaz 2018. június 23., szombat, 18.13 óráig. Bízunk abban, hogy senki nem hekkeli meg a rendszert és nem fog tízezer voksot leadni csak azért, hogy megmutassa, milyen fasza csávó bír lenni, ha akar.

Akkor lássunk hozzá.

1.) Szalamisz - i.e. 480. szeptember 22.

A perzsák Xerxész vezetésével próbálták visszatérően elfoglalni a görög városállamok területeit, a szalamiszi volt a döntő tengeri ütközet. A perzsák körülbelül 700-750 hajóval és nagyjából 200 ezer katonával érkeztek (Hérodotosz mestert nagyon tiszteljük, de az ő másfél milliós becslése csakis egy átborozott este következménye lehetett), a görög szövetség haderejét vezető Themisztoklész 370 hajót és kábé 80 ezer harcost tudott velük szemben kiállítani. Talán mondanom sem kell, de előzetesen Xerxésznek állt minden zászló. Aztán a gyorsabb és fordulékonyabb görög hajók (valamint Themisztoklész szándékos dezinformációja egy állítólagos görög összeveszésről) bekavartak a valószínűségszámításba és jól elpáholták a perzsákat. Szűk egy év múlva szárazföldön, Plataiai mellett is megismételték a parádés produkciót, Xerxészék totális visszavonulót kellett fújjanak. Számos hadtörténész szerint a szalamiszi csata nyitotta meg a kelet-mediterrán térséget a görög kultúra és civilizáció előtt, s talán ez is közrejátszott abban, hogy ma görög-római és nem perzsa alapokon nyugvó európai civilizációról beszélünk.

2.) Zela - i.e. 47. augusztus 2.

Biztosan sokan felvonják most szemöldöküket, mert a napjainkban Törökországhoz tartozó kisváros nem túl ismert hadihelyszín, de ha azt mondom, hogy a hagyományok szerint erről a csatáról adta ki Julius Caesar a világtörténelem legrövidebb és legpimaszabb győzelmi jelentését („Veni, vidi, vici!”), akkor biztosan beugrik. Ellenfele a Pontoszi Királyság uralkodója, II. Pharnakész volt, aki az ütközet előtt még megpróbálta megvásárolni a római hadvezér kegyeit, de Caesar visszautasította a felajánlott királylányt és a koronát, majd a kétszeres túlerővel felálló pontosziakat (akik ráadásul a hazai pálya minden előnyével is rendelkeztek) villámgyorsan szanaszét kergette, noha csapatai (hogy őszinték legyünk) elég szedett-vedettek voltak, legalábbis a klasszikus római mércével mérve. Caesar váratlan győzelme állítólag annak is betudható, hogy Pharnakész (valószínűleg pillanatnyi elmezavarában) látványosan megszegte azt az örök gyalogsági ökölszabályt, mely szerint egy völgyből kiindulva sohasem rohamozzuk meg a dombtetőn állomásozó ellenséget.

3.) Edington - 878. május 12.

A vikingekről szóló népszerű tévésorozatok kedvelőinek talán ismerős lesz Alfréd wessexi uralkodó neve, aki elsőként vette fel sikeresen a harcot a szomszédos angolszász királyságokat már zsebrevágó, ezeket komoly adók fizetésére kötelező, a bennszülött lakosságot jelentős mértékben megritkító északiakkal. A kereken egy héten át tartó edingtoni csata előtt kevés bukméker fogadott volna a keresztény seregre, a tét viszont óriási volt: mindkét fél tudta, hogy aki itt felülkerekedik, az egész Angliát megszerzi, talán örökre. Érdekes, hogy a szigetország (a későbbi nagyhatalom) sorsát milyen kevesen döntötték el: noha nem maradtak hátra konkrét adatok a két fél létszámát illetően, szakértői becslések szerint az egyesített viking sereg nagyjából három-négyezer profi harcosból állt, a környező grófságok által kiállított, zömében talpas parasztokból összetevődött szász területvédelmi egységek sem tettek ki ennél többet. Aztán meglepetésre kiderült, hogy az évek óta rablásból és gyilkolásból élő harcedzett dán, norvég és svéd alakulatok megfutamodnak Alfréd csapatai elől. És ami még fájóbb lehetett a vikingeknek: nagy hadvezérük, Guthrum a későbbiekben még a kereszténységet is kénytelen volt felvenni, hogy megaláztatása még teljesebb legyen.

4.) Legnano - 1176. május 29.

Rőtszakállú Frigyest nem véletlenül ismerik az olasz „Barbarossa” néven is, hiszen az észak-itáliai városok ellen folytatott, közel harminc évet felölelő hadjáratai elég időt biztosítottak a lombardiai parasztoknak ahhoz, hogy saját nyelvükön is elnevezzék a német-római császárt. A Legnanónál lezajlott ütközet már csak azért is szerepel a hadtörténelmi összefoglalókban, mert ez volt az első olyan csata, amelyben a népfelkelő, főleg amatőr gyalogosok legyőzték a professzionális lovaskatonákból álló, minden addigi számítás szerint esélyesebb ellenséget. Arról nem is beszélve, hogy a történelemben nem volt túl sok olyan csetepaté, amelyben olaszok felülkerekedtek volna német ellenlábasaikon (hogy nagyon finoman írjam körül a latin és a germán népek hadrafoghatóságát összehasonlító tanulmányok lényegét). Nos, Legnanónál ez összejött: a későbbi Blitzkrieg korai változatára, vagyis az erősen páncélozott lovasok mindent elsöprő rohamára bazírozó, mintegy 3500-4000 német lovagot erősen megszopatta a kábé 5-6 ezer fős (4-5 ezer gyalogosból és 800-1000 könnyű lovasból álló) lombardligás csapat, amiben (bármit is mondanak a későbbi olasz tankönyvek) a május végi északolasz hőségnek legalább akkora szerepe volt, mint a lombardokban lobogó hazafias tűznek.

5.) Tarifa - 1340. október 30.

A világvallások közötti fegyveres összecsapások mindig is kiemelt figyelmet kaptak (a kortársak és az utókor részéről egyaránt), hiszen mindkét fél a saját istenének támogatásában bízva komoly ideológiai hátszéllel és motivációval vetette bele magát a küzdelembe. A Gibraltártól nem messze elterülő andalúziai kisváros melletti csatában a szorító vörös (keresztény) sarkában XI. Alfonz kasztíliai király és IV. Alfonz portugál uralkodó melegített, a kék (akarom mondani a zöld) sarokban pedig Abu al-Hasszán marokkói szultán és I. Juszuf, a granadai emírség főgóréja. A tét itt sem volt elhanyagolható: az Ibériai-félsziget sorsa. Az arabok (pontosabban a mórok) 70-80 ezer katonát állítottak ki, míg a másik oldalnak csak úgy húszezerre futotta, mert az eklézsia büszke volt ugyan, de szegény. Az Alfonzok a Szent Kereszt egy darabkájával erősítették magukban a hitet, Abu al-Hasszán barátunk pedig egyenesen Mohamed próféta (béke és áldás legyen vele!) egyik köpenyét terítette a vállára, szóval mindkét fél kimaxolta, amit ki lehetett. Végül – a nyomasztó mór létszámfölény ellenére – az Alfonzok kivívták a győzelmet és annyi aranyat és ezüstöt zsákmányoltak, hogy a következő években 20%-kal csökkent a nemesfémek európai ára. 

6.) Azincourt - 1415. október 25.

Ez az egyik legalaposabban körüljárt középkori ütközet, Shakespeare-től Sir John Keeganig jóformán mindenki írt róla, aki számít, úgyhogy nem akarom sokat fosni a szót. A hagyományos francia-angol csatározások égisze alatt került rá sor, a százéves háború egyik felvonásaként. VI. Károly francia, illetve V. Henrik angol király csapatai néztek farkasszemet ezen a nyirkos őszi napon (a sár, az iszap és a felázott föld katonai jelentőségének azóta könyvtárnyi irodalma keletkezett). A hatszoros túlerőben levő, az angoloknál pihentebb franciák győzelmében előzetesen senki nem kételkedett, aztán jött a meglepi. Hogy mást ne mondjak: a mintegy 40 ezres francia seregből a nap végére hétezer elesett, az angoloknak cakkpakk 150 fős veszteségük volt a kezdeti hat-hétezer csatába indulóból. Arról, hogy a legendás angol hosszúíjaknak (longbow) mekkora szerepük volt a történésben, sokan és sokat vitatkoztak, most nem én fogok igazságot tenni, de természetesen nektek szabad a kommentek között megmondani a frankót.

7.) Nándorfehérvár - 1456. július 4-22.

Nemzeti kebleink büszkeségét (vagy nemzeti büszkeségünk kebleit) joggal dagaszthatja az 1456-os legendás ostrom (és most valahol felsír egy Dugovics Titusz), hiszen igaz ugyan, hogy egy vár védői számos tekintetben jobb helyzetben vannak, mint az őket ostromlók (oké, más tekintetben meg rosszabban), de kétségtelen tény, hogy amikor a 40 ezresre saccolható török sereg (meg a még kábé 20 ezres háttértámogató csapatok a 200 folyami gályával) megérkeztek Belgrád falai alá, a nagyjából öt-hatezres létszámú védők életéért sokan nem adtak volna egy lyukas garast sem. II. Mehmedet eléggé meglepte Hunyadi 10-12 ezres felmentő serege, a nagyjából ugyanekkora létszámú Kapisztrán-féle keresztesek felbukkanásáról nem is beszélve. Végül Nándorfehérvárt megvédtük (pacsi!!!), az oszmán csapatokat feltartóztattuk, akik kénytelenek voltak a közép-európai előrenyomulásukat úgy hetven évre felfüggeszteni. És igen, egyetértek: az 1552-es egri ostrom is ideillene a sorba, de azt úgyis mindenki ismeri, annak ellenére, hogy a Gárdonyi-verzió még mindig kötelező olvasmány az általánosban (ha jól tudom).

8.) Plassey (Palasi) - 1757. június 23.

Azt már eddig is láttuk, hogy egy-egy csata jelentőségét nem feltétlenül a résztvevő erők nagyságával, a harcban elesettek számával vagy a győztesek által a hadszíntéren zsákmányolt cuccok értékével mérjük. A bengáli összetűzés (mert még igazi ütközetnek se igazán lehet nevezni) a Brit Kelet-Indiai Társaság által fizetett angol és portugál katonák (plusz két zászlóaljnyi, brit zsoldban álló szipoj), illetve a Francia Kelet-Indiai Társaság által feltüzelt bengáli alkirály, Szirádzsuddaula hadserege között zajlott le. A bengáliak úgy 55 ezren voltak, mellettük egy zászlóaljnyi francia tüzérrel és haditechnikával, a másik oldalon úgy 3 ezren. A csata veszteségei minimálisak voltak (a két táborból összesen nem haltak meg négyszázan, ami azért sokat elmond az elszántságról), de a közép- és hosszútávú következmények elég jelentősek: innen, vagyis a brit Robert Clive ezredes emberei által kivívott győzelemtől kezdve vált Bengál (majd gyakorlatilag az egész indiai szubkontinens) előbb a Brit Kelet-Indiai Társaság játszóterévé, később a Brit Birodalom koronagyémántjává. És az ezredes se járt kifejezetten rosszul: a hálás brit kereskedőház később 150 ezer fonttal köszönte meg hősies helytállását. Hogy mindenkit megüssön a guta: ez mai fontsterling-vásárlóerőben úgy 20 millió, azaz kábé 7,5 milliárd forint.

9.) Leuthen (Lutynia) - 1757. december 5.

Alig fél évvel az imént említett Plassey-i csata után, miközben Clive ezredes talán már a legfrissebb bankszámlakivonatát olvasgatta kedvtelve, onnan légvonalban úgy 7000 kilométerre, egy apró sziléziai falu mellett megütközik egymással II. (Nagy) Frigyes porosz király és Lotaringiai Károly herceg, az osztrák császári hadsereg tábornagya. A sógorok háromszoros túlerőben voltak (90 ezer osztrák kontra 30 ezer porosz), de hát nem véletlenül társul a „poroszos” jelző az olyan szavakhoz, mint a fegyelem, a militarizmus vagy a rend, és nem pedig az „osztrákos”. Ágyúk dolgában is az osztrákok álltak jobban, itt az arány 220:160 volt a javukra. Mindezektől függetlenül Frigyes katonai zsenijéről nem véletlenül zengtek ódákat már életében is (na meg a poroszokkal titkon rokonszenvező, osztrák zászlók alatt harcoló württembergiek dezertálása miatt) a csata egyértelműen a poroszok javára dőlt el. Jó hadvezérnek szerencséje van – szól a mondás úgy hatezer éve, Károlynak meg másnap már nem kellett bemennie dolgozni, noha ő se volt egy Hende Csaba.

10.) Rorke's Drift - 1879. január 22.

Afrika nem csak a Lemilblogra oly jellemző politikai korrektség miatt szerepel a mai listánkon. Az angol-zulu háború talán legmeghatóbb pillanatára ezen a januári napon került sor, amikor a zulu törzsszövetség négyezer harcosa megrohamozta a nagyjából 150 brit katona (köztük negyvenhárom hadirokkant sebesült) által védelmezett egyik apró dél-afrikai erődöt. Te milyen oddsszal fogadtál volna a britekre? A birodalmi katonák mégis kitartottak és 30 órányi ostrom után a zuluk visszavonultak, kábé 400 halottat hagyva maguk után (a briteknek 17 halottjuk volt a végére). A Rorke's Drift azóta szállóige és örök példakép Őfelsége hadseregében, kábé mint Camarón az Idegenlégióban, Szigetvár és Eger idehaza vagy Maszada az izraelieknél.

11.) Adua (Adwa) - 1896. március 1.

Ha már Afrikában járunk, meg kell említenünk az aduai csatát, már csak azért is, mert el akarjuk kerülni a vádakat, hogy a feketéket csak a szopóoldalon említjük meg. A 19. század végén az etióp császárság volt az egyetlen olyan afrikai terület, ahol nem az európaiak fújták a passzátszelet (talán az apró Libériát leszámítva a kontinens másik oldalán). Az olaszok nagyon meg akarták mutatni a világnak, hogy ők is alkalmasak a gyarmattartói státuszra, úgyhogy jól háborút is kezdeményeztek az etióp császár, II. Menelik ellen (akinek egyik állandó jelzője a Júda Oroszlánja volt, ő amúgy keresztény volt, csak hogy a helyzetkomikumra is kihegyezzük a szituációt). A szomszédos olasz gyarmatról, Eritreából betörő, mintegy húszezer fős expedíciós sereg elég szépen fel volt fegyverezve, na nem a britekhez vagy a franciákhoz, hanem az etióp csapatokhoz képest, még ágyúból is volt vagy hatvan darabjuk. Menelik 80-90 ezer katonát tudott kiállítani velük szemben, ezek jelentős hányada frissen berántott paraszt volt, kezdetleges kardokkal és lándzsákkal ellátva. A csatát végül az etiópok nyerték, noha számbeli hátrányuk ellenére előzetesen mindenki az olaszokat jósolta győzteseknek. Etiópia olaszországi imázsának nem tett túl jót, hogy minden halott olaszt (voltak vagy hétezren) és minden élő hadifoglyot (további kétezret) a csata után az etiópok kasztráltak. Ahogy mondani szokás: ez az ő kultúrájuk, nem lenne korrekt, ha bárhogyan is kommentálnám ezt a rítust.

12.) Omdurman - 1898. szeptember 2.

Na jó, akkor még egy afrikai sztori, hogy ne ilyen rossz szájízzel búcsúzzunk a fekete földrésztől. Régi cimboráink, a britek kerültek szembe a szudáni kalifa muszlimjaival a Nílus partján, Kartúmmal átellenben. Az Egyiptomban állomásozó brit hadsereg parancsnoka, Horatio Kitchener tábornok (nyolcezer brit és 15 ezer egyiptomi katona társaságában, többek között egy Winston Churchill nevű hadnagyéban) azzal a céllal kel a határon, hogy egy kicsit megregulázza a szudáni hadurakat, akik elég csúnya dolgokat műveltek arrafelé az európaiakkal, miközben rendszeresen huzigálták a brit oroszlán bajszát. Amikor Kitchener kémei elsején délután meghozták a hírt, hogy 53 ezer fanatizált szudáni harcos tart feléjük a 46 fokos hőségben, hát mit mondjak, nem örült felhőtlenül. A csata másodikán reggel hat körül kezdődött és nem mondhatjuk, hogy bárki is húzta volna az időt: délelőtt 11.00-re már gyakorlatilag el is dőlt. A számok többet mondanak minden betűnél: 13 ezer szudáni halt meg a csatatéren, további ugyanennyi megsebesült, a britek ötezer foglyot ejtettek. Ami az ő veszteségeiket illeti: 48 halott, mintegy 400 sebesült. És igen, jól írtam a számjegyeket. Ahogy az egyik túlélő mondta később: ez nem is ütközet volt, hanem a történelem egyik leggyorsabb és legnagyobb létszámot érintő tömeges kivégzése.

13.) Szingapúr eleste - 1942. február 15.

Egyes harcászati és ostromtani munkákban az olvasható, hogy egy erődítmény (vár, erőd, megerősített város, stb.) elfoglalásának szükséges (de nem elégséges) feltétele az, hogy az ostromlók legalább két és félszer, de inkább háromszor annyian legyenek, mint az ostromlottak. Nos, figyelembe véve, hogy a japánok második világháborús csendes-óceáni offenzívájának elején a brit erődítményt („Kelet Gibraltárját”) mintegy 90 ezer katona védte, azt gondolhatnánk, hogy legalább negyedmillió japán kellett az elfoglalásához. Ja, mindenki ezt gondolta, csak a japánok nem. Ők ugyanis (Jamasita Tomojuki tábornok vezetésével) 450 ágyúval és alig 35 ezren láttak neki a melónak és egy hét alatt, kétezer saját halott árán tokkal-vonóval be is vették a várost. Valamivel több, mint 80 ezer hadifoglyot ejtettek, plusz még úgy 50 ezer civilt is internáltak. Nem véletlenül mondta Churchill, hogy ez volt a brit hadtörténelem legnagyobb katasztrófája, aminek elemzésével az angol szakértők a mai napig nem végeztek.

14.) Santa Clara - 1959. január 1.

És végezetül, hogy az amerikai kontinens se maradjon ki, említsük meg azt a négynapos csatát, amit a kubai Santa Clara város elfoglalásért vívtak a Che Guevara által vezetett kubai forradalmárok, szám szerint 345-en. Velük szemben a Batista-rezsim négyezer katonája és rendőre állt, akiket tíz harckocsi, egy páncélozott vonatszerelvény (erre tették rá a kezüket először a felkelők) és néhány B-26 Marauder bombázó repülőgép is támogatott. A kubai kormány szerintem teli szájjal röhögött, amikor megtudták, hogy Guevaráék mire vállalkoztak december 28-án. Majd eljött az újév, s a mosolygós szájak lefelé görbültek. Az ütközet nem véletlenül került fel Castróék dicsőségfalára, mert azóta is a gerilla-hadviselés egyik legszemléletesebb példája, noha azóta eltelt hatvan év.

Hát ezekből lehet válogatni és szavazni. Megismétlem: 5 csatát jelölhetsz be a 14-ből, azokat, amelyek végeredménye szerinted a legnagyobb meglepetést jelentette, tehát amelyek valóban megérdemlik a tippmixgyilkos jelzőt. Miután szavaztál, várunk a komment-szekcióban. Ja: az eredményeket a hétvégén közlöm majd egy rövid szolgálati közleményben, addig is elrejtem, hogy senkit ne befolyásoljon a többiek véleménye. És még valami, az eddigi tapasztalatokból kiindulva: kérem, hogy a pacifisták és a megrögzött katonagyűlölők hanyagolják a kommentelést, mert tele van a tököm azokkal a hozzászólásokkal, amelyekben a kedves olvasó (egy hadtörténelemmel is foglalkozó blogon) kifejti azon véleményét, hogy embert ölni bűn és mindenki, aki egyenruhát húz (vagy erről ír), az egy köcsög. Köszönöm és hajrá! 

Ápdét: itt a szavazás végeredménye.