Az előző részben szóvolt a sereg szervezéséről, felépítéséről, következzen most a felszerelésének ismertetése.

Erre akkoriban nem létezett központi megoldás (ellenpélda ismét csak az állami fegyverműhelyekkel rendelkező Bizánc). A magyar mesteremberek természetesen bárminek az elkészítésébe beletanultak, de nem mindig voltak elegen, soraikat sokszor egészítették ki betelepülő külföldi iparosok. A fegyvergyártó mesterek emlékét máig őrzi az egykori várak mellett álló települések neve. Emellett virágzott a kereskedelem (Rajna-vidéki műhelyekből is kerültek Magyarországra fegyverek), és a zsákmányolt felszerelést se hagyták parlagon heverni, függetlenül attól, hogy előző gazdáit mely égtáj felől fújta a magyarok útjába a szél. Így a sereg felszerelése elég vegyes volt, a kor divatján és szokásain kívül más egységesítő tényező nem volt- nézzük meg kicsit részletesebben!

Tűzzel-vassal

Ahogy már említettem, a magyar sereg lovas hadsereg volt. A nehézlovasság viszonylag csekély létszámú volt, ahogy nyugati kollégáik, úgy a magyar nehézlovasok is sodrony- ritkábban pikkelypáncélt, nagy fapajzsot, esetenként lánckesztyűt és –harisnyát viseltek, emellett lándzsával, karddal, és esetenként íjjal voltak felszerelve. A könnyűlovasság etnikumának megfelelően volt felszerelkezve: könnyű páncéllal, íjjal, szablyával, melyet esetenként rövid lándzsa és kis pajzs egészített ki. A sereg nagyját a közepes lovasság alkotta, ez átmenetet jelentett a kettő között: bőr- vagy vászonvértet viselt, vas- vagy bőrsisakkal, lándzsájuk, pajzsuk és íjuk mellett lehetett kardjuk, szablyájuk, fokosuk, csatabárdjuk, vagy buzogányuk is. A felosztás részben önkényes, világos határokat a lovasság kategóriái között nem nagyon lehet húzni- a ,,nehezebb" felszerelés nem a későbbi korokban megszokott seregszervezési-szabályzati, hanem az adott harcos számára anyagi kérdés volt. Természetesen mindenki igyekezett a maximumot kihozni saját pénztárcájából.

A gyalogság alárendelt szerepet játszott, sokszor egyáltalán nem is említik: táborokat, várakat őriztek. Valószínűleg nekik is volt sisakjuk, valamilyen egyszerűbb páncéljuk, illetve pajzsuk és lándzsájuk.

A XI-XIII. századi magyar katonai felszerelésről meglepően szűkösek a forrásaink, főleg a honfoglalókkal kapcsolatos, elég komolynak mondható tudásunkkal összehasonlítva furcsa ez. Oka a főleg a kereszténység felvétele, a honfoglalók hite szerint a túlvilágra teljes katonai pompában kell vonulni (ide értve még a megfelelő harci ló fejét és lábait is), a keresztény emberek számára viszont nem szükséges ilyen komoly felszerelés odaátra, így Szent István korától kezdve nem nagyon támaszkodhatunk a sírleletekre, ez erősen leszűkíti a régészek lehetőségeit. A középkor későbbi századaiban vált szokássá az elhunyt lovagot teljes harci díszben a kőből készült koporsófedélre ráfaragni, ezek is fontos források, amennyiben az adott korból és helyről maradt fenn ilyen koporsó. A korszakot sokszor szokták a Képes Krónika illusztrációival bemutatni, ezeken sajnos inkább a krónika keletkezésének, mint a bemutatott korszaknak viseletét láthatjuk (akkoriban az ilyesmivel nem nagyon törődtek, egyes középkori illusztrációkon még Krisztust is gótikus lemezvértes rómaiak kísérik Pilátus elé), és persze ott vannak más népek, főleg a bizánciak sokkal precízebben megőrzött emlékei, amikből azért egy képet kaphatunk a kor színvonaláról, csak kérdés, hogy ez mennyire mérvadó a távolságot és a kulturális eltéréseket is figyelembe véve.

,, S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.”

Mielőtt azonban fegyverekre rátérnénk, talán szánjunk pár szót az emberekre is, akik hazánkért forgatták őket. Hogy is néztek ki őseink? Bár van, aki szerint ilyen kis holdvilágképű, görbelábú csávók voltak, ez egyáltalán nem igaz- az ősmagyarokkal kapcsolatban valóban sok a megválaszolatlan kérdés, de a rengeteg régészeti leletnek köszönhetően a kinézetük egyáltalán nem tartozik ezek közé. A krónikák szerint szép szál legények voltak, és ez igaz is, a IX-X. századi magyar férfiak 168,8 centis átlagos testmagasságukkal legfeljebb a híresen jól megtermett vikingekhez képest nem számítottak magasnak, az Árpád-ház tagjai pedig még ehhez képest is kimagasló egyéniségek voltak. A székesfehérvári királysírból előkerült, III. Bélának tulajdonított csontváz igazolja a korabeli, magas (190 centinél is magasabb!), délceg tartású férfiról szóló leírást. (Közhely, de nagyjából igaz, hogy az évszakoktól függetlenül bőséges és változatos táplálkozásnak köszönhetően a mai emberek magasabbra nőnek, mint valaha, de ebben a mélypont nem a középkor, hanem az ipari forradalmak kora volt).

Az ősmagyarok arcvonásai is egyértelműen európaiak, külsőleg leginkább Kelet-Ukrajna/Délnyugat-Oroszország mai lakóira hasonlítanak. (Genetikailag egyébként két nagyobb csoportjuk különíthető el, attól függően, hogy a Don folyó melyik partjáról származnak). A kalandozások-korabeli krónikásokat általában elvakítja a gyűlölet, az ősmagyarok emberi oldalát hitelesen talán csak a Sankt Gallen kolostorában történt buli leírása mutatja be, ami kifejezetten vidám, jófej emberek képét festi elénk, már azon túl, hogy felprédálják a szerzetesek hátrahagyott készleteit. (Pedig a sankt galleni szerzetesekre nem volt olyan könnyű ráijeszteni: akkoriban fosztogatta az Alpok útvonalait egy arab kalózváros, a mai Dél-Franciaországban található Fraxinetum népe, ők egyszer ellátogattak Sankt Gallenbe is, és rajtaütöttek a körmenetet tartó barátokon. A túlélő szerzetesek a kolostorba futottak, felfegyverkeztek, még aznap éjszaka megkeresték az arabok táborát és szétverték őket- még foglyokat is ejtettek, akik a kolostor falai között éhségsztrájkba haltak bele aztán.) Ha viszont őseink mérgesek lettek, akkor valószínűleg nem fogták vissza magukat, kedves nyelvemlékünk a Dubnici krónika (1476-ban íródott egy 1370-es krónika alapján), melyben az 1355-ben Zürich mellett a svábok ellen harcoló 300 fős magyar lovasíjász segédcsapat csatakiáltását örökítették meg, betű szerint így: ,,Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”. Azaz mai átírással: ,, Veszteg, kurva nő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.”

Említésre méltó azért, hogy a dolgok csak a csata hevében fajultak idáig, az eredeti csatakiáltás ugyane krónika szerint ez volt: ,,Szent királyok, segítsetek!". A lovagkorban pedig komolyan vették a csatázást, őseink, ahogy ez egy lovagtól elvárható, akkor sem estek kétségbe, ha nem társaikkal vállvetve kellett harcolniuk. Filmbe illő jelenet lehetett, amikor II. Géza bizánciak elleni hadjáratában I. Mánuel bizánci császár két rokona kíséretében találkozott szembe a seregükön rajtaütő magyarokkal- a magyar vezér, Bágyon ispán először a hátába kapott egy lándzsát az egyik bizáncitól, amitől a vértezete nagyrészt megvédte. Utána a csata párviadalokra esett szét, a hatalmas termetű magyar vitéz egy-egy ellen csapott össze a lovagokért rajongó bizánci császárral. A hosszú párviadal végén a magyar harcos vágása csak Mánuel sisakjának arcvédőjében akadt meg, a fájdalmas sérülést szenvedő bizánci pedig teljes erővel odacsapva az ispán karját vágta le, így menekült meg végül.

Ehhez kapcsolódva őseink elszántságát és állhatatosságát is meg kell említenünk: a magyarok kötöttek egy vérszerződést, amihez a hét magyar törzs 1100+ éve tartja magát; saját, Európában idegen nyelvüket rájuk kényszerítve nyom nélkül magukba olvasztották a Kárpát-medencében talált népeket, és persze felemeltek egy 400 évig uralkodó dinasztiát, mely közben egy komoly kultúraváltást is levezényelt- az ilyesmi nem egy véletlenül összeverődött, fogalmatlan rablócsürhének szokott sikerülni egy olyan korban, amikor számtalan hódító tűnt el nyomtalanul a meghódítottak tengerében és az ilyen-olyan szerződések és szövetségek ritkán tartottak megkötőik halálánál tovább.

Ruházat és védőfelszerelés

Az Árpád-korban gyakorlatilag egyáltalán nem volt egyenruha, mindenki a köznapi ruházatában vonult csatába. Ez Magyarországon a keleti és a nyugati elemeket ötvözte, és a honfoglalás korának viselete valószínűleg itt is sokáig tovább élt még. A keleti ember mellkason átlapolódással záródó kaftánt hordott, amihez nadrágot húzott, lábán puha talpú csizmát, fején a honfoglalók ábrázolásairól mindenki által ismert, esetenként prémmel is díszített bőr- vagy nemezsüveget hordta. Külön meg kell említenünk a kunok jellegzetes, magas, csúcsos süvegét, melynek viselését az egyház többször (értsd: csekély eredménnyel) betiltotta.

A nyugati ember valamilyen tunikaszerű felsőruházatot hordott, nadrágként pedig hosszú harisnyát, amit a derékszíjához rögzített. Lábán bőrcipő volt (hegyes, idővel egyre hosszabb orrú), fején pedig valamilyen kalap, vagy sapka, meglett emberek fején volt látható a ma csak csecsemők által viselt fejre simuló, áll alatt megkötős sapka például.

A nomádok díszes öveit (és az azon hordott tarsolyt) jól ismerjük a honfoglaláskori viseletből, nyugaton még akár a kardhüvelyt tartó öv is csak egy hasítékon keresztül önmagán áthúzott bőrszíj volt. A ruháját mindenki anyagi helyzete szerint díszítette, még az egyszerűbb kivitelű tunikákon is volt például egy más színű anyagból kivágott szegélydísz, a nomádok vereteit, fityegőit pedig jól ismerjük a honfoglaláskori sírleletekből. A szövőgépek feltalálása előtt egy szép, vagy legalábbis jó minőségű ruha önmagában is kincsszámba ment, az 1043-as német betörést lezáró békeszerződésben például a háborús jóvátétel 400 arany talentumból és 400 prémes köpenyből állt. A bizánci császár külön is híres volt hatalmas ruhatáráról, amit a háborúba is magával cipelt- és nem csak ő viselte őket, hanem a szebb darabokat bátor katonáinak kitüntetésképpen is osztogatta. A páncélok alá általában egy bő szabású inget vettek a harcosok, ami sokszor ki is lógott a páncél alól.

A nomád stílus szerint öltözködők hajukat kopaszra nyírták és csak varkocsokat hagytak meg, a nyugati divat követői körben levágva sátorszerűen hosszúra hagyták (mint Farquaad herceg a Shrekben). Anyagi lehetőségeik függvényében a harcosok gyakran viseltek ékszereket is, sokszor még a hosszú hajukba, illetve arcszőrzetükbe is fűztek gyöngyöket.

A páncélzat a ruházathoz hasonlóképpen változatos volt, ökölszabályként azt mondhatjuk, hogy minél jobb védettséget biztosított, annál keményebb anyagokból készült és annál kevesebb embernek volt pénze rá.

A legegyszerűbb forma a szovjet katonák steppelt pufajkájához hasonló anyagú posztóvért volt, vatta helyett azonban rongyokkal tömték ki. Általában tunika formájában készült, nyugaton belebújós kivitelben (,,gambeson”), Bizáncban pedig a középen összegombolós modell volt a divat (,,kabadion”, kabát szavunkkal való hasonlóság távolról sem véletlen). Általában combközépig ért, és rövid, de akár hosszú ujja, sőt, csuklyája is lehetett, azonos anyagból. Főleg a buzogányok, bunkók és hasonlók ellen nyújtott védelmet az ütések erejének tompításával. Téli időben ráadásul jó meleg is volt; nyári időben, hát... akkor is jó meleg volt. Puhasága miatt ilyet vettek a fémpáncélok alá is, valószínűleg a lovasnomádok között sem volt ismeretlen, akár valami rövidebb kivitelben, akár magát a kaftánt kitömve ők is viselhették.

Eggyel jobb volt a bőrvért, erről sajnos nem sokat tudunk, mert nem maradtak fenn példányai, az ábrázolásokon pedig nehezen megkülönböztethető a többi páncéltól. Valószínűleg keményített bőrből készült, melyet szegecsekkel erősítettek meg. Bőrből készült kesztyűket valószínűleg más típusú páncélokhoz is hordtak (meg úgy általában, civil viseletként is elterjedt volt)

A fémvértek piacát ekkoriban a legegyszerűbb fémvért, a láncvért dominálta. Ezt, ahogy neve is mutatja, kb 20000 apró láncszemecske alkotta, ezeket összefűzve alakították ki a tunikaszerű alapformát, amit aztán ujjakkal, és/vagy csuklyával is kiegészíthettek. A nehézlovasság a korszak vége felé már sokszor a lábát is védte egy pár hasonló módon elkészülő láncharisnyával, amit a ruházatnál leírt módon rögzítettek a derékszíjhoz. Ha az ujja elég hosszú volt, kesztyű is csatlakozhatott hozzá, ennek általában a tenyerén egy vágás volt, ahol a harcos kidughatta a kezét a harcok szünetében, amikor a páncélt még nem akarta levenni, de az ormótlan kesztyű zavarta. Könnyebb (rövidebb) láncvérteket a jobban felszerelt könnyűlovasok (gazdagok/tisztek) is hordhattak. A láncvért jól védett a vágások ellen, mivel alatta, ahogy írtam, egy posztóvértet is hordtak, a zúzófegyverek ellen is jó szolgálatot tett.

A pikkelyvért ritkább volt, ez bőr- vagy posztóalapra tetőcserépszerűen felvarrt kis pikkelyekből állt, amik remekül eltéríthették a vágásokat és a nyilakat. Szintén kevésbé terjedt el a lamellás vért, ez ujjnyi széles, tenyérnyi hosszú fémcsíkokból állt, amiket általában átlapolódással varrtak fel az alapra. Egy korabeli visszaemlékezés szerint ezt úgy kifényesítették, hogy aki ránézett, megláthatta magát benne. A XIII. század második felében terjedt el a brigantinnak nevezett páncélfajta, itt a bőrrétegek között vannak fémlapok, kívülről a bőrön csak az ezeket rögzítő szegecsek látszanak- a többrétegű páncélzat jobban védett a nyilak ellen. Ezek a lemezkés páncélok szintén többféle kivitelben, akár térdig érő kezeslábasként is készülhettek, és tartozhatott hozzájuk fémlemezes csuklya is, amire még egy sisakot is rávehettek.

A tűző napon állva mindenféle fémvért pokoli meleg tudott lenni, ezért sokszor borították egy könnyű vászonréteggel: bambusiumnak nevezett, övvel összefogott könnyű fegyverkabátot a keresztesek terjesztették el, eleinte fehér színű volt, korszakunk végére alakult át egy díszes köntössé.

De a fémvért igazi hátránya az árcédula volt. Bár Európa sokkal jobban állt vasérccel, mint például Japán, ahol vas a szamurájnak is csak a kardjába jutott, a középkori bányászati módszereknek és logisztikai viszonyoknak köszönhetően a vas önmagában is nagyon drága volt, a páncélkészítési szaktudást és a belefektetett munkát pedig szintén vastagon meg kellett fizetni. Idővel ez persze fejlődött, Mátyás király korára már a gyalogság is lemezvértet viselt, de addig még sok víznek kellett lefolynia a Dunán. Emiatt a páncélnak meg is volt a respektje a kor csatamezein, aki páncélban jött a buliba, arról látták, hogy nem viccel. Bizánci hadicsel volt a vegyes fegyverzetű alakulatokat úgy elrendezni, hogy az ellenségből kiváltani szándékozott hatásnak megfelelően többnek, vagy kevesebbnek látszódjon a fémpáncélos harcosok aránya. Nem átallottak a könnyebb anyagú vérteket még akár be is festeni!

A katonák (elsősorban a gyalogosok és a nehéz- és közepes lovasság, de kun sírból is került már elő vassisak) a fejüket sisakkal védték, itt komoly visszalépéseket tapasztalhatunk például a rómaiakhoz képest. A korszak sisakjai kör alapúak voltak, tetejüket félgömb alakúra, vagy csúcsosra formálták. Készülhettek keményített bőrből vagy fémből, illetve a kettő közötti átmenet is előfordult: ha valakinek fémsisakra nem volt pénze, de a bőrsisak árához még egy kicsit hozzá tudott tenni, akkor vas abroncsokkal és szegecsekkel erősíthette meg bőrsisakját. A sisak belseje párnázott volt, és általában lelógó orrvédő egészítette ki. A fej hátulját a lánc- vagy posztó vért esetleges csuklyája, esetleg, ha volt rajta, a sisakról lelógó láncszövet védte. Ritkábban külön, láncból készült gallért is használtak. Az orrvédőt a korszak folyamán egyre nagyobbra készítették, néha már egy arcvédő maszkká vált, amin csak szem- és légzőnyílások vannak. A XIII. században jelent meg a fazéksisak, ahogy a neve is mutatja, ez egy teljesen zárt, fazékszerű sisak volt. Ilyet viszont csak a lovagok hordtak. A korszak legvégén alakult ki a felnyitható arcvédő lemez.

Pajzsból kétfajta modell volt használatban. A kisebb kör alakú volt, a nagyobb, normann típusú pajzs pedig felfelé fordított vízcsepp alakú- a lelógó alsó része a lábat is védte valamennyire (a klasszikus pajzsforma a normann pajzs tetejének levágásával alakult ki, és a XIII-XIV. században jött divatba). Természetesen minél nagyobb volt egy pajzs, annál jobb védelmet nyújtott, de annál nehezebb is volt- a könnyűlovasság egész kicsi, kör alakú pajzsokat használt (ha egyáltalán), a nagy normann pajzsok a nehézlovasságra voltak jellemzőek. A pajzsok deszkából készültek, bőr fogantyúkkal (és esetleg párnázással az alkar számára), szegélyükre körbe szintén bőrszíjat szegecseltek (mai művészek/makettezők ezt sokszor –tévesen- fémszínűre festik). A római légiósok pajzsain is látható középső fém pajzsgomb nem mindig fordult elő- egyszerűség, olcsóság, jóság! A pajzsot gyakran hordták egy bőrszíjjal a nyakukba akasztva is.

Közelharci fegyverek

A korszakban az egyenes kard volt a fő támadófegyver. Hosszú, egyenes, a végén hegybe futó pengéje volt, a közepén vércsatornával (impresszív neve ellenére ez a penge szilárdítását és könnyítését szolgálta), egyenes keresztvassal, a markolat végén pedig kiegyensúlyozást szolgáló kardgombbal. Egy kézzel forgatták, de csak akkor rántották elő, mikor a lándzsa használata nem volt már lehetséges. Szúrni és vágni is lehetett vele.A XII. századtól kezdve növekedésnek indult, egy kilóról másfélre, majd még tovább hízott. Magyarországon sok nyugati kardot is használtak, bizánciakat azonban csak elvétve- szerencsére ez jól nyomon követhető, a kardkészítő mesterek általában egyedi jellel látták el a gyártmányaikat. Egy jó kard sokszor több generációt is kiszolgált.

A 70-95 centiméteres szablya a nomádok fegyvere volt: 60-75 centiméteres ívelt pengéjének csak a külső éle volt végig élezve (a foka csak a harmadáig), szúrni is lehetett vele, de főleg vágófegyver volt könnyűlovasság számára: az ellenség előtt elsuhanó ló sebessége is a vágás energiáját növelte. Ferde markolatát is ennek megfelelően alakították ki. A magyar mesterek kiváló minőségben készítették, de természetesen ez az árcédulán is látszott. Hátránya az volt, hogy a láncingek elég jól védtek a vágások ellen, a páncélzat elterjedésével így egyre kevésbé volt hatékony, át kellett állni az egyenes kardra. Ez nem ment könnyen, maradtak fenn olyan egyenes kardok, melyekre a magyar találékonyság szablyamarkolatot szerkesztett. Így elvileg a két fegyver előnyeit egyesítették volna, de csak a hátrányaikat sikerült, ez az átmeneti megoldás nem tekinthető sikeresnek. A 11-12-ik századi szablyák egyébként masszívabbak is voltak, mint korábbi testvéreik. (A szablyák az 1500-as évektől jönnek majd vissza a nehézpáncélzat visszaszorulásával, sőt, tulajdonképpen a mai napig rendszerben állnak a magyar hadseregben. Jellemző, hogy az első magyar huszárok egyszerre vittek magukkal szablyát és pallost is: bármilyen páncélt öltöttek is a magyarok ellenségei, így biztosan megkapták, ami jár.)

A kardokat kardhüvelyben tartották, ez általában fából készült, bőrrel volt borítva és bal oldalon lógott a harcos derékszíjáról. Történelem határmezsgyéjén mozgó filmekben gyakran lehet látni a harcos hátára szíjazott tokból előrántottt kardot is- a filmben a vágók megoldják, a valóságban viszont ehhez vagy egy gibbon majom karhosszúsága, vagy egy gumipengéjű kard szükséges.

Rövidebb vágófegyverek használatáról nincsen sok információnk, csak feltételezhetjük, hogy a magyar harcosok nagy részének kése is volt, hiszen a mindennapi és a tábori élethez ugyanúgy nélkülözhetetlen volt, mint manapság. Végső esetben az egyszerű kést is bele lehet szúrni egy kwrwanewfya torkába, a direkt harcra készített, két oldalán kiélezett, hegyes pengéjű, keresztvasas tőrök csak később jelentek meg. A képen látható, egyik oldalán élezett tőrt Visegrádon találták a régészek, IV. Béla korából való.

Lándzsából kétféle volt használatban. Felépítésük hasonló volt. Egy fanyélre rögzítettek egy levél alakú lándzsahegyet, a hegy alá ritkábban kis zászlócskát is rögzítettek. A hosszabb (3-4m-es), erősebb lándzsát a nehézlovasság használta: a lovas hóna alá fogva rohamozott vele, nem is a karja erejével döfve, hanem inkább a ló lendületére alapozva. Akit ez eltalált, annak befejeződött a csata: sokszor bele is tört az áldozatba, ha valami csoda folytán páncéllal vagy pajzzsal sikerült elkerülni, hogy átszúrja az embert, a lóról általában akkor is leesett. A rövidebb ( 2-3m) lándzsa sokkal népszerűbb volt, nyugaton nem volt jellemző a nehézlovasságra, de a magyar lovagok is inkább ezt használták, emellett a könnyű- és közepes lovasság fegyvertárában is megtalálható volt. Ezzel inkább felülről döftek, néha még hajították is (bár voltak dobólándzsák, az ókorban népszerű lándzsahajítás a középkorban már annyira volt jellemző, pláne Magyarországon: nem azért van íjad, hogy a lándzsát hajigáljad el, édesfijam). El volt látva két bőrhurokkal, a felsőt a vállára akasztotta, az alsóba a sarkával lépett bele a lovas, így függőlegesen tartva hordhatta anélkül, hogy a kezével kellett volna tartani (ezek a bőrhurkok jóval túlélték a középkort, később az ulánusok is így hordták a lándzsát.) A korszak elején a(z aranyozott) lándzsát is az uralkodói jelvények közé sorolták, lándzsával a kezében látható Szent István a korabeli pénzérméken és a koronázási paláston is. Lándzsahegyből többféle is volt, hosszúkás bordázattal ellátott a páncél átfúrására, keresztvassal ellátott, hogy ne fűzze rablóhúsként fel az átszúrt szerencsétleneket, de horgos is, hogy azzal rántsák le a tatárokat a lóról.

A rövidebb fanyelű gyilkoló szerszámok főleg anyagi okokból voltak népszerűek: ahogy a jó páncél, úgy a jó kard is drága volt, egy buzogányhoz kevesebb vas és kevesebb kovácsmunka kellett. Ha már a buzogánynál tartunk: ezt valószínűleg a besenyők hozták be hazánkba, de itt értő fogadtatásra talált: az egyszerű, 60 centis fanyélre húzott, négy bütykökkel ellátott fémnehezék valószínűleg sok kevésbé tehetős harcos számára volt megfelelő választás. A buzogány XVI-XVII. században vezéri jelvényként élvezett presztízsének korszakunkban még nyoma sincs, de a fanyelet például díszíthették faragások is. A láncos buzogányok főleg a romantikus/fantasy-regények szerzőinek képzeletében léteznek, illetve későbbi korok díszfegyverei. Ha valaki szájbavágásra vágyott, annak a bizánciak szívesen segítettek, nem volt szükség ilyen önveszélyes fegyverre.

Honfoglaláskori sírokból sok harci balta is előkerült, ezek általában kicsi, 15-20 centiméteres, fokánál gömbbel vagy tüskével rendelkező fejjel készültek, melyet 80 centis fanyélre applikáltak. Hazánk ellenségének ezek a szerszámok könnyen eszébe juthattak akár sisakon keresztül is: viszonylag hosszú nyelénél fogva a magyar harcos jól megküldhette őket, a kis fej pedig kis területre koncentrálta az erőt, így komoly átütőképességet biztosítva a fegyvernek. A lovagi páncélzat fejlődésével ezek a fokosok-csákányok egyre komolyabb szerephez jutottak Európa-szerte.

A bárdok is népszerűek voltak, egyélű, egykezes kivitelben készültek (70 cm körüli nyéllel) főleg, a vikingek kezében komoly médiakarriert befutó kétkezes változatok inkább kivételként fordulhattak elő. Ezeket a fegyvereket általában az övről, vagy a nyeregkápáról lelógatva hordták. A nyugati bárdok általában nehezebbek voltak a keleteknél, leghíresebb bárdhasználónkként mindenképpen meg kell említenünk Szent László királyt. Általában egy nehéz, kétfejű bárddal szokták ábrázolni, sőt, Váradon régen őriztek is egy ilyet, ami a szent király fegyvere lehetett. Ha valaki, akkor a nagy termetű, erős László még akár valóban forgathatta is ezt a vikingek között is ritka, csak gyalogosok által használt fegyvert.

Ha pedig minden kötél szakadt, még mindig ott voltak a fejszék: a mindennapi és a tábori élet tartozékaiként Dzsingisz kán hadseregében például előírt, kötelező felszerelés volt minden lovas számára, egy-két kwrwanewfyának valószínűleg az Árpád-ház harcosai is készíthettek vele középen elválasztott frizurát.

A magyarok nyilai

Ahogy említettem, a magyar hadseregben a lovasíjászat továbbra is elterjedt harcmodor volt. Ehhez a honfoglalás korának visszacsapó íjait használták: a 110-120 centiméteres íjat a húzó oldalán inakkal, a nyomó oldalán szaruval erősítették, így annyi energiát tárolt, hogy felajzatlan állapotban az íj karjai ,,kifelé” álltak. Az Árpád-korban továbbfejlesztett modellek is megjelentek: kevesebb különálló darabból készült, illetve aszimetrikus karhosszúságú példányok, ezek persze részben az újabban betelepülő lovasnomád népek konstrukciói voltak. Honfoglaláskori sírokban találtak gímszarvasagancsból készült íjat is, ennek előnye, hogy hosszabb ideig lehetett felajzva tartani (lóháton íjat ajzani azért még az ősmagyarok se tudtak). A visszacsapó íj a legendákkal ellentétben se pontosabb, se különösebben nagyobb lőtávolságú (közvetlen célzással 60-70 méter, felfelé lőve kicsit több, mint a duplája) nem volt, mint az egykorú nyugati botíjak, a trükkje ,,mindössze” annyi volt, hogy ugyanazt a teljesítményt feleakkora méretből ki tudta hozni. Erre az apróságra azonban fel lehetett építeni egy egész harcmodort, hiszen így lóhátról is lehetett lőni vele, sőt, gyorsabban lehetett kifeszíteni, mint a nagyobb íjakat.

A nyílvesszők fából készültek, 50-60 cm hosszúak voltak. Valamilyen vas heggyel látták el őket, ebből millió fajta volt: távolabbra repülő könnyebbek, nagyobb átütőerejű nehezebbek, vadászatra, sőt, halászatra optimalizáltak, égő anyag rögzítésére alkalmasak gyújtogatáshoz, sőt, még fütyülősek is. Az íjak és számszeríjak vesszőit sós vízben lehűtve edzették a páncél átütéséhez szükséges keménységűre, ezt a módszert a tatároktól tanulták el. A harcos egy tegezben vitte magával őket: ez általában fakéregből készült díszes bőrborítással, tetején felfelé (illetve később oldalra) nyíló tetővel. A harcos jobb oldalán lógott, tartalma általában 20 nyílvessző volt. Az íjat egy másik, íjnak való tegezben hordták. A tegezek díszítettsége az egyszerűtől az elképzelhetetlen luxusig bármilyen lehetett- a felhasználó anyagi helyzetétől függően.

Ahogy már említettem, az íj vesztét okozó hátránya a kiképzés volt: az íjászkodást kitanulni életforma, míg számszeríjjal, vagy puskával felszerelkezve pár nap alatt bárki elérheti a bevethetőség alsó határát. Nyugati ellenfeleink az íjászatot kifejezetten csúnya harcmodornak tartották, de erre a magyarok csak annyit mondtak, hogy ,, Wezteg kwrwanewfya!”

Hogy a gyalogság használt-e íjakat, és , ha igen, milyeneket, arról nincs sok információnk. Számszeríjak használatáról viszont maradtak fenn feljegyzések, ezeket csak a gyalogság használta, főleg ostromnál jöttek jól, hiszen az ellenség nincs nagy távolságra, az ostrompajzs, illetve a mellvéd takarásában pedig nyugodtan lehet piszmogni az újratöltéssel. Ezek a számszeríjak valószínűleg nem különböztek a korabeli nyugat-európai fegyverektől, általában véve ekkor még gyengébbek voltak, mint a XV. század lemezvérteket is átütő társaik- ami persze egyben könnyebb kezelhetőséget is jelentett, ezeket valószínűleg még nem csigával kellett felhúzni. A tatárok nagyon féltek a magyar számszeríjászoktól, mert a fegyver átütőereje így is sokkal jobb volt, mint az íjé, 30-40 centiméteres, erős vasheggyel ellátott vesszőit viszont az ellenség szerencséjére nem tudta olyan sűrűn lövöldözni- na ja, több számszeríjász kell, de az már egy másik korszak hadtörténete.

Dennis a kumisz

A sok lovaskatonához persze sok ló is kellett, de ezek előteremtése nem okozott gondot, hiszen a Magyar Királyságban minden történelmi korban nagyon sok lovat tartottak. Ahogy az lovas néphez illik, a tenyésztés is magas színvonalú lehetett: a magyar mének kivitelét a törvények királyi engedélyhez kötötték, hiszen a magas minőség a külföldi érdeklődőket is vonzotta. A magyar ló tüzes vérű, 140 centiméteres marmagasságú állat volt, a nehézlovasság számára viszont ez már nem volt megfelelő, a páncélos vitézeknek sokkal nagyobb, erősebb, dextrariusnak nevezett lovakra volt szükségük. Ezeket Magyarországra is külföldről (nyugatról) hozták be. A fentebb említett 30 márkába kerülő lovagi felszerelés árának felét ez a ló tette ki, így valószínűleg még a páncélos lovasok közül se mindenkinek lehetett ilyenje.

Az ősmagyarok a lovat nem patkolták (ez csak a XI. századtól kezdett elterjedni), és a sarkantyú használata is nyugati szokás, a nomádok a lovakat egy rövid nyelű lovaglókorbáccsal ösztökélték, amit használaton kívül hordszíjon vittek, vagy akár a kaftán ujjába dugtak. A magyar lószerszám teljesen keleti típusú volt, a lovat egyszerű csikózablával irányították ekkoriban még a nyugati lovasok is. A kengyel formája a puha csizmatalpakhoz igazodott, bizánci leírásokban még egyszerű kötélből hurkolt kengyelekről is történik említés, nem tudni, hogy a magyar vitézek között volt-e, aki ennyire csöves felszereléssel ment csatába. A nyergekről is hosszan lehetne értekezni, a nomádok könnyebb nyergeit a lovagok nehezebb, magasabb kápájú nyergekre cserélték- persze ezek még mindig könnyebbek voltak, mint a lovagkor vége felé megjelenő óriásnyergek. Bizánci források már nemez lótakarókat is említenek, illetve az 1167-es háború leírásában már lövedékektől védő szügy- és homlokvédők is szerepelnek a magyar lovagok hátasain, de nem tudjuk, hogy ezek milyen anyagból készülhettek. A háborúba érdemes volt a szükségesnél több lovat is vinni, a nomádok itták a tejüket, és időnként arra is felhasználták őket, hogy a sereg létszámát nagyobbnak mutassák a valósnál.

Zászlók a szélben

Bár furcsának hathat, de az Árpád-korban a hadseregek egyáltalán nem használtak jelképeket. Egyes bizánci alakulatokról jegyezték fel, hogy a pajzsaikra ábrákat festettek, de ezek is csak az egység katonáinak egymáshoz- nem pedig a valahová tartozását jelölték, az egységesre festett pajzsokat alakulatjelölésként még a hanyatlófélben lévő Római Birodalom vezette be. A pajzsokat általában csak a legegyszerűbb geometriai minták díszítették (a kerek pajzsokat különféle színű BMW-embléma-körcikkek pl), illetve –keresztény országok katonái esetén- esetleg kereszt, a korszak legvégén voltak éppen csak megjelenőben azok a színkombinációk, amikből aztán majd a XIV. században a heraldika tudománya kivirágzik. A gyalogság pajzsainak festése később sem volt egyébként divat, a legtöbb egyszínű volt, vagy a borítás nyers bőrszínében pompázott. Bár viszonylag sok XV. századi pavéze pajzs maradt fenn például látványos, színes dekorációval, ezek éppen azért vészelhették át a századokat, mert nem a csatamezők, hanem az udvari díszőrségek felszereléséhez tartoztak.

Jelenlegi nemzeti jelképeink közül az Árpád-sáv látható már például az Aranybullán, a hármas halmon álló kettős kereszt bizánci eredetű hatalomjelkép, a Bizáncban nevelkedett III. Bélával jelent meg nálunk. A piros-fehér-zöld trikolor zászlónk, bár sok történelmi viharban velünk volt, de így is jóval későbbi fejlesztés, először II. Mátyás koronázásán, a XVII. század elején használták a magyarság jelképeként.

Zászlókat persze azért az Árpád-korban is (sőt, valószínűleg a honfoglalók is) használtak, de nem tekintettek rájuk jelképhordozó felületként, egyszerű gyakorlati szerepük volt: mutatták a fővezér és az egyes seregtestek helyzetét, illetve jelző funkciójuk is volt, kürt- és zászlójelekkel rendelték el például a könnyűlovasság manővereit. A megyei zászlóaljak saját zászló alatt vonultak, a seregvezéri zászlót pedig a leírások szerint jól meg lehetett különböztetni ezektől.

Egyszínűek, általában pirosak voltak (Szent László zászlaja 14. századi leírások szerint biztosan ilyen volt) a jó láthatóság miatt, információt pedig inkább az alakjuk, illetve a méretük hordozott: lehettek többágúak, hosszúak, vagy egész rövid, háromszög alakúak. Minta ritkán került rájuk, akkor is általában csak egy kereszt- a középkor ezen szakaszában semmi furcsa nem volt abban, ha két ellenséges ország, melyek közül egyik sem Dánia, vagy Svájc, hadseregei mindketten piros alapon fehér keresztes lobogókkal vonulnak egymás ellen. A zászlók felcserélése egyébként bevett hadicsel is volt. Egy érdekes magyar zászlót azért feljegyzett a történelem- az 1167-es zimonyi csatában a magyar seregzászló akkora volt, hogy egy nyolcökrös szekérre rászerelt árbócrúdon lengett.

Várak

Előbb már említettem a várakat, szánjunk ezekre is egy pár szót. Magas falakat építeni, hogy a kwrwanewfyak ne jöjjenek be, természetesen elég régi találmány, és jól tudjuk, hogy a vármegyéket nem véletlen hívták vármegyéknek: központjuk egy-egy vár volt. Később más szempontból stratégiai elhelyezkedésű helyekre is épültek várak, IV. Béla várépítéseinek már ez volt a fő mozgatórugója. A bárók várai viszont a bárók érdekei szerint épültek, az ő stratégiai szempontjaik a saját birtokaikhoz kötődtek. Így épültek várak a nagyobb birtokok központjaiba, ezek már a birtok igazgatási központjaiként is szerepeltek- tulajdonképpen így alakult ki a minden középkori/fantasy történetből ismerős felállás, a kis falucska, mely fölött a hegytetőn az uraság vára uralja a terepet.

Az Árpád-kor várai azonban nem azok a tipikus Csipkerózsika-várak voltak, az európai és a magyar várépítészet a hazatérő keresztesek által hozott közel-keleti know-hownak köszönhetően a XIV. században pörgött fel igazán. A legtöbb Árpád-kori vár egyszerű földsáncokból állt, melyek tetején vesszőből font, vagy deszkából készített palánk biztosított fedezéket, a támadók visszatartását kihegyezett karók segítették, esetleg a deszkakapus bejáratokat védhette egy-két fa bástya. Később megjelentek a kővárak, ha az ispáni földvár helye továbbra is stratégiai jelentőségű volt, akkor gyakran azt építették át. A tatárjárás idején már sikerrel szerepelt az akkor meglévő kb 10 kővár, azonban ezek még távolról sem alkottak olyan egységes védvonal-koncepciót, mint majd a törökök elleni végvárak. 1270-re IV. Béla jól ismert intézkedésének köszönhetően a kővárak száma 100 körülire nőtt.

A kezdeti kővárak magja a lakótorony volt, egy viszonylag magas kőtorony, melynek vastag falai, szűk ablakai, kicsi és kényelmetlen helyiségei voltak. Ezt általában kiegészítette egy egyszerű. körbefutó fal, a legeslegnagyobb-és modernebb várak pedig már rendelkeztek a várúr számára a lakótoronynál kényelmesebb elhelyezést biztosító palotával és Isten tiszteletére szolgáló kápolnával is. A várak védhetőségét nem csak a falak biztosították, hanem a jó elhelyezkedés is. Igyekeztek őket magaslatokra építeni, ahol nem volt ilyen a közelben, ott pedig olyan helyre, ahol vízfolyások biztosítják a megfelelő védelmet. IV. Béla korában még a királyi várak sokkal nagyobbak voltak a bárók várainál: a pozsonyi 20*20 méteres alapterületű lakótorony, vagy a 100 méter hosszú szepesi kőfalú vár magabiztosan üzente bel-és külföldnek egyaránt: ,,csicskák vagytok.”. Később a bárók is belehúztak, a vár mérete mindig egyenes arányban állt tulajdonosának vagyonával és befolyásával.

Legfontosabb váraink közé tartoztak a Duna mentén a déli határ védelmére emelt erősségek. A középkori folyók még nem úgy néztek ki, mint a maiak: a XIX, századi nagy folyószabályozások előtt egy síksági folyó partvidéke széles ingoványt jelentett, ahol gázlók és helyismeret nélkül nem nagyon lehetett átkelni- így tettek szert nagy jelentőségre azok a pontok, ahol a terep sajátosságai miatt ez mégis megoldható volt. Akkoriban egy ma öt-tíz-húsz méter széles folyó is lehetett akár több kilométer széles terepakadály, hát képzeljük el a Dunát, ami ma is hatalmas. A Duna átkelőpontjainak fontosságát már a rómaiak is felismerték, és ezeket a kulcspozíciókat várakkal erősítették meg. Annál is inkább, mert ezeket az átkelőhelyeket nem csak a katonák tudták használni, hanem természetesen a civil forgalom is itt zajlott, aki az átkelőket uralta, az a távolsági kereskedelemből is leszedhette a sápot. A terület későbbi tulajdonosai persze nem hagyták kihűlni a rómaiak, illetve egymás helyét, a római erődöket felújítva, kibővítve folyamatosan használták még a magyarok is. A legfontosabb ilyen átkelőhely Nándorfehérvár (Belgrád), illetve magyar oldalon Zimony volt, ezért a két várért sokat huzakodtak egymással a magyarok és a bizánciak: Zimonyból áthajózni Belgrádot elfoglalni vissza-visszatérő magyar szokás (mikor ezeket a sorokat írom, legutóbb 1915-ben esett meg), és még az is előfordult, hogy a küzdő felek konkrétan az elfoglalt várak köveit is áthurcolták a túlpartra: ezzel erősítették a saját oldali erődjüket, illetve szívatták a másik oldalt, hiszen azon a tájon nem nagyon vannak kőbányák, hadd cipeljék a köveket jó messziről a bizánci kwrwanewfyak, ha várat akarnak.

A városok gazdasági helyzetének köszönhetően a városfalak építése ekkoriban még nem volt jellemző: a legtöbb Árpád-kori magyar város csak egy elfolyó, nagy falu képét mutatta. Rendes városfala a korszakban talán csak Székesfehérvárnak és a IV. Béla által megerősített Budának volt, a többiek általában legfeljebb a város mellé épült várban bizakodtak. Voltak persze köztes megoldások, Pozsony védelmét lakótornyok biztosították, Sopron lakói pedig a római Scarbantia városfalainak maradványaiból próbálták kihozni, amit tudtak. A legtöbb középkori városfalunk a XIV. században kezdett épülni.

A magyar sereg természetesen képes volt várakat ostromolni is, a középkori ostromtechnika vívmányait nálunk is ismerték és alkalmazták. A falakat egyszerűbb kivitelű kőhajítógépekkel próbálták lebontani, megmászásukhoz ostromlétrákat és ostromtornyokat készítettek. A harcosokat eközben ostrompajzsok és palánkok védték- a sereget ácsok is kísérték, ezeket ők készítették el. Az ostromokhoz időnként nyugati zsoldosok szakértelmét is igénybe vették. Sajnos a bizánci technikával azonban nem vehettük fel a versenyt, a római hadművészet vívmányai közül a bizánciak a kiváló tüzérséget őrizték meg leginkább romlatlan formájában.

Egy ilyen ostrom sosem volt egyszerű menet. 1071-ben a magyar hadsereg három hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, nyolc nagy ostromtornyot (,,hogy a katonák innen nyilakat szórhassanak a városra és köveket hajíthassanak az emberekre") és számszeríjakat bevetve, kőhajító gépekkel néhol teljesen lebontva a falakat. Közben egy besenyő felmentő csapat támadását is ki kellett védeniük, melyet a Sopron megyei bandérium ver szét, hogy aztán Géza herceg és László herceg (a két későbbi király) egy napon át terrorizálja a várbelieket a foglyok és a levágott besenyő fejek mutogatásával. Végül egy magyar rabnő oldotta meg a helyzetet, aki rabtartóira gyújtotta Nándorfehérvárt. Az ily módon készletek nélkül maradt bizánciak (főleg szaracén katonák) megadták magukat, Géza herceg pedig lovagiasan szabadon bocsájtotta őket.

A nomád életmód lassú elhagyása a magyar katonai táborokon is meglátszott, a jurták minden valószínűség szerint még sokáig szolgáltak katonai sátorként. A nyugati típusú pagodasátrak csak később terjedhettek el magyar földön.

Hajók

A Dunán egyébként vízi ütközetek is zajlottak néha. A magyar folyami flottáról több említés van, de a részletekről sajnos sokat nem tudunk, valószínűleg a kisebb evezős hajók kaptak felfegyverzett legénységet, a nagyobbak akár orr-, illetve tatbástyát is. Ekkoriban Nyugat-Európában sem készültek direkt hajók elleni harcra szánt hajók. A bizánciak tengeri flottájukat, a félelmetes dromonokat (képen) is bevetették a magyarok ellen, így, amennyiben a bizánci tengeri flotta időben fel tudott úszni a Dunán (azért volt, hogy elkéstek), a magyarok komoly hátrányban voltak. A bizánciak ráadásul a rettegett görögtüzet lövellő lángszórókat is bevetették ellenünk- ennek titkát Bizánc annyira féltékenyen őrizte, hogy még a zsákmányolt példányokat sem sikerült ellenük fordítani soha (az égő folyadék pontos összetétele ma sem ismert, a város 1453-as elestével végleg elveszett).

Az előző fejezetben említett 1071-es ostrom során is sor került hajócsatára, a görögtüzet bevető bizánciakkal szemben ekkor a ,,sok lúd disznót győz" ősi elvét követő magyar hajóhad sikerrel biztosította a sereg átkelését.

Végszó

Ahogy Szent István hatalomra kerülése, úgy az Árpád-ház 1301-es kihalása sem jelentett éles határt a magyar hadsereg kinézetében. A haditechnika és –taktika fejlődött szépen a maga tempójában: a lovagság egyre nagyobb szerephez jutott, a XIV. század második felében pedig feldübörögtek az első magyar ágyúk is, egy még újabb korszak nyitányát hozva. A könnyűlovasságot a magyar hadsereg az 1950-es évekig megőrizte, Hunyadi Mátyás korától azonban már huszár néven ismerjük őket.

Végszóként mit is lehetne írni- láthatjuk, hogy a keleti és a nyugati harcmodort egyesítő magyar hadsereg a középkori hadtörténet érdekes és egyedi része volt. És mi most azért lehetünk itt, mert amikor kellett, ezek az emberek belebújtak a gambesonba, fejükbe húzták az orrvédős sisakot, megmarkolták a szablyamarkolatú kardjukat és ,,Wezteg kwrwanewfya!” csatakiáltással miszlikbe aprították az ellenséget, bármelyik égtáj felől tört is hazánkra.