Amióta katonai repülés létezik, nagy az igény rá, hogy a harci repülőgépeket az ellenség hasonló masináitól valamiképpen megvédjék. Ennek az igénynek a kielégítésére hadtörténelemben számtalan érdekes próbálkozás született. A haditechnika szakzsargonja parazita vadászgépnek nevezi azt a repülőt, amit a nagyobb, védelemre szoruló repülőgép hordoz, hogy aztán ha baj van, akkor a kisebb, ám fordulékonyabb vadászgép az ellenséget elüldözze.

A kezdetek

Az első világháború idején a britek gondolkodnak el először az ötleten. A nagyméretű, ám lomha és lassú repülőik védelméhez nem volt olyan vadászgép, ami végig tudta volna kísérni a bombavetőket útjuk során. A megoldás kézenfekvőnek tűnt: a bombázó vigyen magával vadászgépet. Ettől a bombázó úgysem lesz gyorsabb, viszont a vadászgépnek nem kell annyi üzemanyagot fogyasztania. A légi utántöltés akkoriban még ennél az ötletnél is bonyolultabbnak tűnt.

1916-ban az első ilyen repülőpárosítás egy - a pajkos nevével ellentétben jókora méretű - Porte Baby típusú repülő csónakból, és egy Bristol Scout típusú vadászgépből született. A nagy, esetlen vízi repülő a felső szárnyához erősítve hordozta a Scout-ot. A kísérletek jól haladtak, ám a háború véget ért, a további kísérleteket felfüggesztették. Ráadásul a repülőtechnika is ugrásszerűen fejlődött.

Egyes teoretikusok szerint a jövő bombázói olyan gyorsak lesznek, mint egy vadászgép, és így sebességük, valamint védőfegyverzetük bármilyen támadás ellen védelmet nyújt majd. A háború végén viszont repültek még a levegő dinoszauruszai, a katonai léghajók. Noha a háború bebizonyította, hogy sérülékenyek és drágák, egyes katonai vezetők ragaszkodtak ezekhez a monstrumokhoz. És mivel drágák és sérülékenyek voltak, meg kellett védeni őket: ismét előkerült a parazita vadászvédelem gondolata, és most már nem csak a briteknél, hanem az amerikai haditengerészetnél is.

Ám pont az USA-ban bizonyosodik be végérvényesen, hogy legalábbis a léghajóknak leáldozott. A USS Macon és a USS Akron a rájuk aggatott vadászgépekkel együtt 1933-ban balesetben elpusztul. Pedig nem is hidrogénnel voltak töltve, hanem héliummal. Itt felül látható a USS Macon és a két kis vadászgép.

Ez idő tájt a Szovjetunióban is lázasan keresik a megoldást, hogy is védjék meg a jókora bombázógépeiket. Itt több érdekes megoldás is születik. A parazita vadászok itt már viszont nem csak a védelemben vesznek részt, hanem a saját motorjaik vonóereje segíti a bombázót a repülésben.

A Zveno-1 nevű terv egy Tupoljev TB-1 bombázót, és két I-4 vadászgépet takart. Az illetékes elvtársak rendkívül fellelkesülnek a terv sikerén és elrendelik a kísérletek folytatását. A Zveno-2 már egy TB-3 bombázót, és három I-5 vadászgépet jelentett. A vadászgépeket elég nehézkesen lehetett a hordozó gépre rakni. A TB-3 esetén két rámpára volt szükség, ráadásul a harmadik, középen felülre kerülő gépet kézzel kellet sok markos legénynek a helyére raknia. Szóval se nem harcszerű, se nem katonás. De módfelett látványos.

Még elég sok Zveno terv születik, eljutnak egészen az egy bombázón öt vadászgép kísérletig, de az már túl bonyolultnak bizonyul. Létezett még nyolc vadászgépes ötlet is. Hiába, ha egyszer valami beindul…

Tervek a második világháborúban

 A szovjetek legjobban sikerült parazita vadász terve az egy TBM bombázó szárnyai alatt csüngő egy-egy I-16 Rata vadászgép volt. A két vadászgép ráadásul két-két bombát is hordozott. Ezt a kreatív konfigurációt nevezték Zveno-SPB-nek. Bármilyen meglepő is, ez a formáció 1941-ben bebizonyítja, hogy nem hiába öltek a tervbe annyi rubelt és munkaórát. A Fekete-tengeri Flotta légiereje parancsot kap, hogy bombázza le a németekkel szövetséges Románia I. Károly király nevű Duna-hídját, amin a Ploiesti-Constanta kőolajvezeték halad át. Ám ez előtt amolyan éles gyakorlatként jól megbombázzák a constantai olajtározót. Az olajtározó megsemmisül, és a következő, híd elleni bevetésen a kis I-16-osok zuhanórepülésben kioldott bombáikkal megsemmisítik a hidat is.

A kétségtelen sikert nem követi folytatás: a hordozó bombázókhoz kevés az alkatrész, így egymás után döglenek be. Innentől kezdve a szovjetek nem is folytatnak hasonló kísérletet, van nekik bajuk bőven. (Így zárójelben azért meg lehet említeni, hogy úgy a TBM bombázók, mint az I-16-os vadászok akkor már jelentősen elavultnak számítottak).

A második világháború alatt ezen kívül csupán a japánok használnak parazita repülőket; igaz, ők nem vadászgép szerepében vetik be a bombázókon hordozott gépeket. Ezek voltak az Oka nevű, szárnyakkal ellátott, ember vezette rakétahajtású bombák - vagyis kamikazék -, amiket bombázógépek hasa alatt juttattak az ellenség közelébe. Már ha eljutottak odáig, ugyanis az Okával megterhelt bombázókat semmi sem védte az akkor már nagy fölényben lévő amerikai haditengerészeti vadászoktól.

A hidegháború kezdetén

A második világháború után az Amerikai Légierő az atombombák hordozására egyre-másra kezdi el rendszeresíteni a mind nagyobb bombázókat. A B-29 és ennek modernizált változata, a B-50, valamint az irgalmatlan méretű B-36 Peacemaker nevű bombázók lesznek a Stratégiai Légi Parancsnokság (SAC) gerince. Ezek még légcsavaros gépek, ám a vadászgépeknél megjelenik a sugárhajtómű. A gond az, hogy az új ellenség szovjeteknél is egyre másra röppennek fel a sugárhajtású vadászgépek. A problémát tetézi, hogy az új hajtómű sokat fogyaszt, így egy ilyen meghajtású vadászgép semmiképpen sem tudja a nagy dög bombázókat a célig kísérni. Ellenben az ellenség ilyen vadászai nevetve körberöpködhetik a támadókat. Nem csoda, hogy az amerikai vezérkarnál ismét előkerül a parazita vadászgép ötlete. A McDonnell repülőgépgyár kap felkérést, hogy tervezzen olyan kisméretű sugárhajtású vadászgépet, amit egy B-36 magával vihet a hosszú útra.

Így születik meg a katonai repülés egyik legviccesebb kinézetű (és nevű) harci gépe, az XF-85 Goblin, amit a pilóták rögvest el is neveznek Repülő Tojásnak. Az egész gép tömege alig volt több 2 tonnánál, elég jól repült, manőverezett. Mivel a Goblint eleve a bombázó átalakított bombakamrájából akarták indítani, és ide is tért volna vissza, futóművet nem terveztek hozzá. Így elég sok súlyt takaríthattak meg. A Goblin szélvédője előtt egy  ménkű nagy, kiengedhető kampó volt, amivel visszatéréskor a B-36 kieresztett trapézára akaszkodott volna rá. Ezt a trapézt aztán a töpörtyű géppel és annak pilótájával együtt behúztak volna a bombatérbe.

A terv jó volt, a valóság viszont elkeserítő. Az anyagéphez való visszatérésnél a kis gépet a B-36 keltette turbulencia úgy megdobálta, hogy az első kísérlet majdnem katasztrófával végződött. A kisméretű Goblin csak négy 12,7 mm-es géppuskát hordozhatott, ami már a 2. világháborúban sem számított egetverően nagy tűzerőnek. A méret miatt az üzemanyag mennyisége sem volt nagy, így egy elhúzódó légiharcban akár ki is fogyhatott volna, mielőtt visszatér a bombázójára. Már ha az a bombázó repült még. Ugyanis a legnagyobb gond az volt, hogy mi van, ha mégis lelövik az anyagépet? Az elárvult Goblin sehová sem mehetett volna, pilótájának pedig valószínűleg a fogság vagy a hősi halál jut osztályrészül.

Néhány kísérleti repülés és jópár millió dollár elköltése után ezt a tervet törölték. Volt még ötlet arra, hogy bombázó vigyen magával vadászgépet. Az egyik ilyen terv a Tip-Tow néven futott, aminek a lényege az volt, hogy a bombázó két szárnyvégéhez egy-egy vadászgépet illesztenek. A kísérleti repülések közben az egyik összekapcsolódási kísérletnél az egyik vadász a bombázónak ütközött, és mindkét gép a személyzetükkel együtt elpusztult. A Tip-Tow terv törölve.

Az utolsó próbálkozás

Ezek után azt hihetnénk, hogy az USAF-nál felhagynak az ilyen veszélyes és drága ötletek megvalósításával, de nem. Hozzáfognak egy tervhez, ami a keresztségben a FICON (fighter conveyor, azaz vadászgép-hordozó) nevet kapja. Itt már nem a bombázó védelme a cél. Mivel a B-36 hatótávolsága nagy volt, ellenben lassú és hatalmas méretű (tehát remek célpont) jó ötletnek tűnt, hogy vigyen magával egy könnyű és gyors harcászati felderítőgépet. A bombázó a célterület közelébe repül, itt leoldja a felderítőt, az szélsebesen elrepül a célpont felett, majd az értékes fotókkal visszatér a B-36-ra, és így együtt hazahúznak a távoli bázisra. Erre a célra a Republic RF-84 Thunderflash gépét szemelték ki. A gép méretei miatt arról jó előre letettek, hogy ezt a gépet a bombatérbe gyömöszöljék, viszont a légellenállás csökkentése végett félig még így is sikerült a B-36 hasába illeszteni.

Az RF-84 a felderítésen kívül ráadásul még egy kisebb harcászati atombombát is vihetett magával, sőt, beépített géppuskái is voltak. A Goblinnal ellentétben futóműve is volt. Ez a rendszer szolgálatba is állt a 99. Hadászati Felderítő Ezrednél 1955-ben.

A puding próbája az evés, és ez a puding bizony nem volt jó ízű. A rendszer hiányosságai és bonyolultsága folyton megnehezítették az üzemeltetést. A kisebb és jóval gyorsabb RF-84 csak nagy nehézségek árán tudott a hatalmas B-36 trapézára függeszkedni, sőt  olyan is volt, hogy megsérült a művelet közben. Rossz időjárás, vagy rossz látási viszonyok között pedig kifejezett rémálom volt egy ilyen összekapcsolódás.

Mindezek tetejébe még a szovjet haditechnika is okozott kellemetlen meglepetéseket: az újabb generációs vadászgépek és légvédelmi rakéták elől már nem nagyon nyújtott védelmet az RF-84 sebessége sem. A rendszernek a kegyelemdöfést az U-2 hadászati felderítőgép megjelenése jelentette. Így a FICON rendszert egy év (és sokmillió dollár elköltése) után 1956-ban kivonták a szolgálatból.