A pontosan 150 éve elhunyt Gróf Széchenyi Istvánról az utókor az íróasztalánál körmölő nagy gondolkodó képét alkotta, a közvélekedés szerint a legnagyobb magyar a béke embere volt és idegenkedett a háborúskodástól. Ezt a képet kicsit árnyaljuk a következő cikkben, olvassátok hát az ifjú gróf huszárkalandjait!

A mostani időszakban gyakoriak a közvélemény-kutatások, így hát elhatároztam, hogy az ismerőseim körében én is elvégzek egy különös kutatást, a Húsvét ünnepét felhasználva az összes felkeresett rokon, barát, ismerős legnagyobb csodálkozására (mit akarsz ezzel?) nekiszegeztem kérdéseimet és egy elég megdöbbentő eredményre jutottam. A megkérdezettek 99 százaléka csak egyszer tudott a gróf kezébe pisztolyt képzelni, persze a 150 évvel ezelőtti végzetes lövésre gondoltak. A legnagyobb magyar lovakkal való viszonyát is csak úgy emlegette a kutatott tömeg, hogy a gróf úr volt a honi lóversenysport megalkotója. Széchenyi nyeregben? ”Ugyanmár, íróasztalnál ülő lúdtollal körmölő ember volt a gróf, nem pedig kardsuhogtató huszár!” Így szólt az utókor emlékezete, ”Kossuth Lajos részt vett pár csatában, lovon és karddal végigharcolt pár ütközetet, de Széchenyi, ő soha.”

Brrrrrrrr. Talán egy - kettő ember akadt a megkérdezettek között, akinek rémlett valami a lipcsei csatáról, vagy a hírhedt győri futásról, de a túlnyomó többség a ”hitelvilágstádium” háromságon megállt és nem volt hajlandó ezen túltekinteni. Akkor most megalkotom a megkérdezettek summás ítéletét: egyes, leülhettek és okulásotokra nagyon figyeljetek a következő történetre.

Széchenyi gróf ifjúkora vérzivataros évtizedekre esett, így hát nem is csoda, hogy 17 évesen kettő testvérével egyetemben katonának áll, pontosabban fogalmazva az édesapjuk hazafias lelkesedésből a seregnek adja mindhárom fiát (Istvánt, Pált és Lajost), holott csak egyet lett volna muszáj. Az ifjú grófnak ízlik a huszárélet, főhadnagy a Württemberg huszárezredben, ahol társai kedvelik, a megjelenésében elegáns, beszédében közvetlen és testalkatában izmos fiút. A testedzésben mindig élen járt, több társát megtanította úszni, ezért hamar kedvelt lett. Úszástudásáról egy kis adalék: angol stílusban, hibátlan mellúszásban űzte e sportot, őróla jegyezték fel elsőként, hogy átúszta a Balatont. Persze a társasági életben, bálozásban is példamutatóan elöljárt, grófi neveltetése előnyére vált.
 

A huszártisztek kedvelt résztvevői voltak az elegáns báloknak, táncestélyeknek, egy anekdota szerint Mária Terézia udvari jelmezbáljában egy igen jóképű és erős huszártiszt csapta a szelet egy jólöltözött álarcos dámának, aki igencsak élvezte a dalia udvarlását, ám amikor a tiszt a csontos kezével az úrhölgy hátsóját kezdte markolgatni, a hölgy ledobva álarcát felelősségre vonta a bohókás tisztet. Megfagyott a levegő, mert az álarc mögül őcsászári Mária Terézia királynénk kiabáló és nagyon durcás ábrázata bukkant elő. A tiszt vett egy nagy levegőt, haptákba vágta magát, csákóját a bal hónalja alá véve belenézett az uralkodó szép szemeibe és egy huszárvágással imigyen vágta ki magát: Felség, ha a szíve is olyan kemény, mint a feneke, akkor el vagyok veszve.

A ranglétrán már huszár főhadnagy Széchenyi István, vagy ahogy ezredtársai nevezték: Stefi gróf élvezte a katonai életet, elöljárói feltétlen bizalmuk jeléül megbízták az ezredpénztár kezelésével, nem is volt ez rossz döntés, az ifjú példásan kezelte a pénztárat, a havi zsoldfizetés sose késett. Az ifjú kedvét lelte a térképészeti munkákban is, szívesen körmölgetett a tábori asztalnál. Persze a nyugalmas élet nem tartott sokáig, a háborúskodás elérte hamar a monarchiát, Napóleon csapatai nyugatról fenyegették az országot. Az 1808. évi diéta (nem a Norbi féle, akkoriban így nevezték az országgyűlést) 25 ezer újoncot szavazott meg, és elhatározta a nemesi felkelés megszervezését. A nemesi felkelés ugyan kiállította a honvédő sereget, de a modern tüzérséggel rendelkező napóleoni hadak az előkészítő tűzcsapással elfújták a magyar hadat, a felkelő sereg megfutott. Pontosabban rugalmasan, csekély anyagi és emberveszteséggel elszakadt az ellenségtől. Széchenyire nagy hatást tett a huszárok bátorsága, bajtársiassága, leleményessége és kitartása, lenyűgözve nézte, ahogyan egy huszárcsapat egy kerekeiről légnyomás által levetett ágyút kötelekkel biztonságos helyre vonszol, megmentve az értékes hadeszközt a zsákmányolás szégyenétől. Neki is jutott babér a győri csata után: fontos küldetést teljesítve a Dunán egy lélekvesztőn felevezett és követként értesítette Chasteler altábornagyot Meskó tábornok helyzetéről, ennek következtében a kettő seregtest sikeresen egyesült. A király szóbeli dicséretét is kiváltotta ez a cselekedet, bár még érdemérmet nem kapott. A dicséreten felbuzdulva az ifjú gróf a felkelő sereg feloszlatása után is a seregnél maradt, bár alakulatot váltott, 7. Liechtenstein huszárezred kapitánya lett. A századosi kinevezés címzetes rangnak bizonyult, nem járt vele századparancsnoki cím, ezért ”kompánia nélküli kapitány” lett. Az ezredét átvezényelték Erdélybe, majd 1813-ban Csehországba, ahonnan majd útnak indulnak Lipcse felé, hogy a szövetséges csapatokkal egyesülve legyőzzék a ”kutya franciákat”. Az ütközet előtt többször találkoztak a franciákkal, de ez csak bemelegítés volt a nagy csata előtt. A Liechtenstein huszárezred haditerv szerint, térkép szerint meghatározott útvonalon vonult az ellenség felé, persze egy - kettő huszáros megoldás belefért, ennyi eltérés mindig engedélyezett a gyorsreagálású csapatoknak. Ha egy hidat felégetve találtak, átúsztattak a folyón (aki nem tudott úszni, az a lova nyakába kapaszkodott), ha egy nagyobb ellenséges csapatot véltek felfedezni a messzelátón, hajnalban odacsaptak, majd gyorsan elnyargaltak. A hajnali váratlan rácsapás mindig bevált, a huszár taktika lényege, hogy percek alatt rárontanak a táborra, akit lehet, levágnak, amit lehet, felgyújtanak, az ezredpénztárat és egyéb értékes ingóságokat elragadják, a lovakat elkötik és búcsúzkodás nélkül távoznak, mielőtt a fejlett és kitűnő francia tüzérség (aminek tagjai a hajnali rácsapás kavarodásában alsógatyában fejvesztve futkosnak) kárt tudna bennük tenni.

Mi volt a huszársikerek titka? A huszárság által használt lovak erősebbek és teherbíróbbak voltak a nyugati lovaknál, a magyar, lengyel és orosz lovasság által kitenyésztett lovak a melegvérű arabs és magyar őshonos lovak keresztezéséből születtek. A franciák, sőt maga Napóleon császár is sokszor hihetetlennek tartották a magyar és az orosz lovas alakulatok kitartását, majdnem kétszer akkora terhelést bírtak a keleti lovak, mint a franciák, akik sokkal hamarabb kifulladtak. A magyar huszárló egyaránt tűrte a fagyot és a forróságot is, kitartó volt, bármelyik folyót átúszta, felmászott a Kárpátokra is, és a hosszan tartó megterhelést is jól tűrte. (Kötelezően megnézendő film: Sára Sándor: 80 huszár, itt láthatunk hegymászást, folyóátkelést és lovasrohamot is.) A ruházat is egységes volt, az 1751-es öltözködési szabályzat szerint a csákó tíz hüvelyk magas (rajta kokárda és tollfogó), a dolmánynak pedig olyan legyen a hossza, hogy az öv alól egyhüvelyknyi kilátszódjék. A dolmány zsinórozása hat sorból állt, minden egyes huszár egyenruhára 20 méter zsinórt (feketével átszőtt sárga zsinór a birodalmi svarcgelb szerint) kellett verni. A császári huszár felső színe eredetileg kék, de az 1677-től azonban a sötétkék és a sötétzöld (papagájzöld) is alapszín, a nadrág színét az ezredtulajdonos döntötte el. Általában a nadrág a világoszöld huszároknál skarlátpiros, a sötétzöldeknél karmazsinvörös színben pompázott. A huszárköpeny fehér, a gyakorlatokon az egyenruha fölött egy vászonból szabott nadrágot viseltek. A sabrak (nyeregtakaró) és a tarsoly piros, rajta a napóleoni háborúk előtti korban az ezredtulajdonos családi címere, azután az uralkodó, a magyar király nevének kezdőbetűi kerültek. Az ”ezerpitykés” huszároknál a gombok és a zsinórok is fontosak: a sárga gombos ezredek tisztjei arany-, a fehér gombosoké ezüstzsinóros díszruhát viseltek. A legdíszesebb a magyar nemesi testőrség egyenruhája volt, zöld dolmány, piros nadrág, ezek sűrű ezüstsújtással, párducbőr kacagány, sárga csizma, fehér körgallér, medvebőr süveg és a tetején kócsagtoll. A fegyverzet a kard és a rövid karabély mellett kezdetleges röppentyűkre is kiterjedt, persze ezt századonként csak páran vetették harcba, és inkább csak zavarkeltést szolgált, komolyabb tűzereje nem volt. A karabélyhoz hasonlóan a zászlók, dobok is kisebbek voltak a gyalogsági szolgálatra szántakénál. A jelzésre és parancsokra kezdetben dobokat, később trombitát használtak. A személyi állomány kiválasztása is különleges volt, mivel elit alakulat volt, csak a legtökösebb legények maradhattak a huszárságnál, a bajtársiasság a legénység és a tisztek viszonyában is megvolt, a százados ugyanúgy a földön aludt és a nyergét használta párnának, mint a közhuszár, egy kondérból ettek, ugyanazt a vételezett bort itták, a rossz fekete komiszkenyeret ették. Gyöngyélet, huszárélet… 

Az ifjú gróf jól bírta a megpróbáltatásokat, testi ereje, kondíciója, lovaglási tudása kitűnőnek volt mondható, így nem is csoda, hogy az ezredparancsnok egy titkos küldetésre pont őt választotta. A követ kiválasztásánál irányt adó szempontok: kondíció, nyelvtudás, logikai ismeretek, memorizáló képesség, jó tárgyalóképesség, és erős vagyoni háttér a megvesztegethetetlenség miatt. Az ezredpéká 1813. október 16-án Schwarzenberg herceghez irányította az ifjú kapitányt, aki kitanította a feladatra, ezután Stefi gróf nyeregbe szállt, írást nem vitt magával, bemagolta a leckét és kalandra fel! Irány a porosz tábor, Blücher tábornagy (bal kép) sátra. Másodjára is sikeres lett a küldetés, igaz, most nem csónakázva, hanem stílusosan lóháton utazott a huszárkapitány. A tiszt úr árkon – bokron, hegyen – völgyön át egy éjszaka alatt elérte a porosz tábort, fáradtan és porosan, étkezés nélkül a vezérkari tisztek elé járult, majd a tábornagyi sátorba bebocsáttatván – az utasításnak megfelelően – Blücher hadúr füléhez hajolt és belesúgta: pssssmsssspssssmssss. Ezzel megvolt a küldetés, másodszor is jól vizsgázott a százados úr, nem is hagyták sokat pihenni, új üzenetet bíztak rá, ő pedig boldogan pattant ismét nyeregbe és vette az irányt északnak. Az új feladat szerint a svédeket kellett bevonnia Napóleon ellen, ezért Bernadotte svéd főherceg (jobb alsó kép) elé járult. A svéd uralkodó előtt az ifjú huszártiszt katonásan előadta mondandóját, mire rövid gondolkodás és némi tanácsadói susmusolás után megjött az uralkodói válasz: ”Nem.” Nem? Kérdezett vissza a csalódott huszártiszt, ezért utaztam ennyit? Sebaj, egy gyors gondolatmenetet követően így (vagy inkább valami ehhez hasonlóan) vágta ki magát a nyalka huszár: ”Ez esetben őfelsége szíveskedjen írást adni az elutasíttatásról, hogy szándékát a hadurak komolynak gondolják.” Lett is erre nagy tanácskozás, majd a tanácsadók ismételt susmusolása után megszületett az újabb döntés, ami csak egy kicsiben tért el az előzőtől: ”Igen, mozgósítunk, csatába vonulunk Napóleon ellen.” Úgy is lett, a harmadik titkos küldetés is sikerrel járt, a lipcsei nagy csatában Napóleon hadait tönkreverte az egyesült európai haderő. Ezért a haditettéért Stefi gróf első osztályú kapitányi rangot kapott és elnyerte az orosz Szent-Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjét. A csillagesőt megállítani nem lehetett, csak úgy zuhogtak az első osztályú kapitány nyakába az érdemérmek, egymást követte a Pour le Mérite porosz katonai érdemkereszt és a Szent-Móric és Lázár-rend fehér kereszt. Napóleon verve, a kis időre beállt fegyvernyugvásban Széchenyi is pihen, stílusosan Párizsban műveli magát, míg társai a piroslámpás házak személyzetével köt múló barátságot, addig az ifjú kapitány könyvtárakban szívja magába a kultúrát. Persze a béke sem tartott örökké, 1815-ben a bukott Napóleon bukott tábornoka, Joachim Murat ellen vonul már a császári sereg. Az ellenség sem amatőr, vezére a borogyinói csata hőse. Murat éppen I. Joachim néven igyekszik magát nápolyi királlyá koronáztatni, a koronázást intrikák is segítették, Murat felesége, Caroline kiváló személyes kapcsolatban állt Metternich kancellárral és a nápolyi osztrák nagykövettel, így a Bécsi Kongresszus hivatalában megerősítette I. Joachimot, mint Nápoly királyát. Persze Murat titokban levelezett a száműzött Napóleonnal, aki ekkor még Elba szigetén tervezgeti a nagy visszatérést. Nem is kell sokáig várni, Napóleon hajóra száll és visszatér franciahonba, ahol egyre csak erősödik. Erre a hírre várt a nápolyi udvar, rögtön megy is a követség Bécsbe, persze nem jókívánságokkal, hanem egy pergő hangú hadüzenettel. Az olaszokat feltüzelve 1815. március 30-án Rimini-ben kitört az általános felkelés az osztrákok ellen, amit megtorlandó olasz földre lép a császári sereg és ennek a kötelékében a huszárezred is. A gróf úr már nem ”kompánia nélküli”, egy egész századot parancsol. Ám a kiskirály sem ma kezdte a hadipályát, évtizedes tapasztalata van a lovassági harcokban.

A 18. század előtt egy huszárezred (regiment) nagyjából 3000 főből állt, 1701-től azonban egységesítették a hadi létszámokat birodalomszerte és ekkortól a huszárezred pontosan 1067 főből áll, ezek 6 svadronra oszlottak, minden svadron 2 századra (kompánia, cca. 88 fő) volt felosztva.

Murat vakmerő lovasparancsnok volt, mindig emberei élén haladt, legyen szó akár a vendémiaire-i felkelésről, az abukiri csatáról, a brumaire 18-i államcsínyről vagy az eylaui csatáról. Győzelmet győzelemre halmozott, még az orosz kozákok tisztjei is elismeréssel szóltak róla, lovashadosztálya az 1805-ös ulmi csatában 15 ezer hadifoglyot ejtett, a jéna-auerstädti csatában iszonyúan szétverte a porosz sereget. Fénykorában 80 (!!!) lovasezredet vezetett, karddal a kézben és ”Utánam!” paranccsal, ami szerint a vezérnek elöl kellett lovagolnia. Voltak azért hibái is, lelkesedése sokszor elragadta, kissé forrófejűnek vélték tisztjei. Irreális tervei is gyakran a mélybe húzták, a heilsbergi csatában 9 ezer lovasát hadra vitte a 80 ezer fős, beásott és tüzérséggel védett orosz védőseregnek. A királyság is irreális terv volt, Napóleon sokat nevetgélt a királyon, aki szerencsétlenségére még a sógora is volt a húga, Caroline révén. Joachim király megindult a lejtőn a hadüzenettel, szégyenletes bukására nem is kellett sokat várni, egy hónap alatt a császári huszáralakulatok már a megjelenésükkel ”leverték” az általános felkelést, ami igazi olasz módon zajlott: kiabáltak, gyújtogattak egy kicsit, majd amikor bevonult az ellenséges huszárság szépen hazament mindenki és csendben maradt. Persze a nápolyi királyság komoly lovassági alakulatokkal is rendelkezett, őket nem csak megfélemlíteni, de legyőzni is kellett. Bianchi tábornagy és Neipperg tábornok által vezetett 12 ezres császári sereg nézett szembe a 25 ezres nagyságrendű nápolyi harcossal Tolentino mellett. Az olasz tüzérségi fölény még nyomasztóbb volt, 58 ágyúüteg a 28 császárival szemben. Az első napon a hosszú üldözésben megfáradt csapatok felvonultak egymással szemben és megindult a kóstolgatás, kisebb csatározási előjátékok, négyszögbe állt gyalogságok lövöldözték egymást akkurátusan, persze lőtávolon kívülről, nehogy sokan meghaljanak. Mivel a nápolyi seregek és a császári seregek zömét gyalogosok alkották, ezért ezek egymással szemben zárt négyszögben várakozva töltötték az időt, mozdulatlanul. A gyalogsági fölény miatt sem gyalogsági, sem lovas támadást nem kezdeményezett a császári hadvezetés, az olaszok meg fáradtak voltak a sok meneteléstől, ezért nem mozdult a frontvonal. Lovassági támadás kellett, a császári parancsnokok pedig a magyar huszárokat tartották annyira őrültnek, hogy nekimennek a nagyobb erejű királyi lovasságnak. Az ütközet döntő napján Stefi gróf ismét kitett magáért, százada egy vad rohammal legázolta a királyi lovasságot. Igaz ugyan, hogy a csata három napig tartott, de ez volt a mindent eldöntő hadmozdulat 1815. május 2-án, a királyi lovasság miszlikre darabolása Monte Milone (jelenleg Pollenza) közelében. A haditerv egyszerű volt, gyors rácsapás, lovas a lovas ellen, ki kellett iktatni a lovasságot a harcból. A századparancsnok Széchenyi ismét bizonyított, első sorokban harcolt és sikeres parancsai révén szétzúzták a nápolyi király csapatait (1100 olasz és 700 császári halott árán), ezzel elbukott a király és a királyság is. Joachim király kivégzőosztag előtt fejezte be pályafutását, sógora, Napóleon pedig száműzve, a távoli Szent – Ilona szigeten gyönyörködött a tapéta szépségén és illatán. Széchenyi gróf, a csata hőse gyarapította kitüntetési számát, elnyerte a Szent-Ferdinánd rend kiskeresztjét és az osztrák Hadseregkeresztet is, majd katonai pályafutása végén elnyerte a Szent-Lélek rendet (Ordre du Saint-Esprit). E csodálatos huszárkarrier után a gróf úr a polgári életben is szerencsét próbált, szerencsés cselekedeteit az utókor jobban megőrizte emlékezetében, mint a haditetteit. Azért mi, mai magyarok ha a Lánchídon járunk, vagy a Magyar Tudományos Akadémia előtt, tisztelettel gondoljunk a kardforgató Széchenyi Istvánra is, akinek katonaéveiről méltatlanul elfelejtkeztünk, de a civil eredményei miatt méltán hívunk a legnagyobb magyarnak.