Azt, hogy a harctéri skót dudások nem lehetnek teljesen normálisak, gondolom senki nem vitatja. Grg mai vendégposztja egy extrém módon nemnormális skót dudás életpályáját villantja fel, és azt azért gyorsan hozzáteszem (félreértések elkerülése végett), hogy egy nemnormális ember még lehet tökéletes katona, szeretetreméltó bajtárs és tisztelni való ember is egyszemélyben; akárcsak mai hősünk, Bill Millin, a skót, aki a dudának köszönheti az életét.

2010. június 5-én délelőtt furcsa látványban volt részem. Normandiában voltam, a Pegasus híd múzeumában, körülöttem veteránok és ünneplők. A nagy füves térségen alig lehet mozdulni. Egyszer csak megszólalt a skót duda, és a tömeg sorfalat nyitott egy tolókocsis öregúrnak. Nem tudtam ki ő (leszámítva, hogy nyilván egyike a kevés, még elő egykori katonának). Megkérdeztem a mellettem állót: who is he? Kedvesen válaszolt: hát Bill Millin.

A véletlen folytán a szertartás első részében egész közel álltam hozzá. Láttam, mikor sírt és láttam, mikor mosolygott. Érdekes és felkavaró élmény volt. Azóta akarom az ő történetét megírni. Bill Millin augusztus 17-i halála után szóltam tiborunak, hogy ha lehet, én írnék róla. Ez itt az ő története.

De ki az a Bill Millin?

Röviden: egy őrült, aki a puskája helyett a lába között tartott golyókkal vonult a csatába. Ez szinte normális skót állapotnak tekintehető egy dudásnál, bármikor a középkorban, de az Úr 1944. évében a normandiai tengerparton, ahol ágyúk és géppuskák fogadták a megfáradt hajósokat, már kevésbé triviális.

Bill Millin vélhetőleg szerencsés csillagzat alatt született a nem túl napfényes, ámde skót Glasgowban 1922. július 14-én. Gyerekkorának egy részét Kanadában töltötte, az itt szerzett tapasztalatok (favágás, francia nyelvtudás) biztosan segítettek neki később, a partraszállás után. Gyerekkoráról tudjuk, hogy az örege rendőr, bár azt senki sem tudja, hogy ez összefügg-e azzal, hogy dudás lesz a hadseregben. A Highland Light Infantry 7th Battalionjába (zászlóaljába) kerül.

Innen a jó nevű Queen's Own Cameron Highlanders-ban (más néven: 79th Regiment of Foot) fúj tovább, majd jelentkezik a 1st Special Service Brigade-ba, ami ekkor már egy éve létrejött. A kiképzés a kegyetlenül szép hangzású Achnacarry-ban történik, ennek a csodaszép kastélynak az árnyékában.
Már amennyire a skót felföld ezen eldugott és mindkét oldalról vízzel övezett helyén az esőn és szélen kívül az időjárás bármely más formája – például az árnyékot feltételező napsütés – előfordult (amit kétlek).

A kiképzés közben Lord Lovat (született Simon Fraser, aki apja halála után 1933-ban vette fel ezt a nevet és rangot, itt balra) felajánlja neki, hogy legyen a  batmanje (tiszti szolgája). Ez akkoriban nagy megtiszteltetésnek számított. Jobb kaja, gyorsabb előléptetések. Csak a tisztánlátás kedvéért mondom: a batmanek feladata volt például a futárkodás, sofőrködés, személyi testőri feladatok és bármi egyéb, amire még megkérték. (A szó eredete a without batting an eyelid - szemrebbenés nélkül - kifejezésre vezethető vissza.)

Na ezt utasította Bill jóérzékkel vissza, de ha már így eldumáltak, hagyta magát megfűzni, hogy személyi dudása legyen.

Személyi dudás - ez a lord értette a tréfát. Ugyanis a dudásokat letiltották az élről az első világháború kellemetlen (dudásvérben mért) tapasztalatai alapján. Viszont lordunk nem hátulról szeretett irányítani, hanem elölről szokta vezetni a katonáit. Nem lett volna skót, ha nem találja meg a megoldást, a szabályt az angolok (a War Office) hozták, az ránk skótokra (lord Lovat is skót volt) nem vonatkozik. Ennek eredményeként Billünk volt az egyetlen dudás a partraszállásnál.
Na igen, az út már Angliából vidáman indult: behajózás közben a Lord zenét kért, és mi más illett volna jobban oda (mivel az AC/DC még nem írta meg a Highway to Hell-t), mint egy jó kis skót dudaszó.

Kénytelenek lesztek kattintani, mert a szóbanforgó tecső-klippen a beágyazás le van tiltva...

A Solent és a The Road to the Isles volt az aznapi műsor és a behajózók és a már hajón lévők örültek egy kis hazainak. A bátor katonákat a skót duda további hallgatásától csak a Csatornán dúló vihar mentette meg, Bill gyomrát is megfeküdte a hullámzó hajó. Ő azt nyilatkozta később, hogy „I didn’t care what was going on ashore. I just wanted to get off that bloody landing craft”. Ami hevenyészet fordításban azt jelenti: Nem érdekelt, hogy partra kell szállnom, csak el akartam hagyni azt az átkozott hajót.

És el is hagyta. 

Igen, itt jobbra is jól látszik, hogy dudáshoz méltóan hagyta el, pedig körülötte, ha nem is úgy mint az Omahán, de sokan fizettek életükkel a bátorságukért.

Egyébként ez egy eredeti felvétel, nem a filmből van. Június 6-án reggel 8.40-kor készítette Captain Evans (No 5 Army Film & Photographic Unit) a Queen Red Beach-en, SWORD Area, a la Breche d’Hermanville-nél.

A dudásnak a magyar népdal szerint is a pokolra kell menni, hát még a skót felfogás szerint is.

Miután élve elért a partra a Heiland Laddiet fújva, a lord új nótát rendelt. Ez már Billnek is sok volt: füst, ágyútűz, haldoklók, sebesültek és elők ordítása. Visszakérdezett hát: Uram, Ön biztosan tréfál. De nem, a lord a már ismert The Road to the Isles-t kérte. Na kész. Ennyi volt - gondolta Bill és miután egyéb gorombaság nem jutott eszébe, megkérdezte, hogy fel-alá ne sétáljon élő céltáblaként? Milyen jó ötlet – helyeselt a Lord – és rögtön (mint saját ötletét) utasításba is adta.
És miközben a legtöbb élő éppen a homokba ásta magát, ő nekivágott. Szállt a dudaszó a parton és életében először megkapta a The mad bastard (őrült kurafi) címet. Ezt addig csak lord Lovat érdemelte ki. (Az öreg elment Dieppe-be és élve visszajött az emberei egész komoly százalékával a feldata teljesítése után).

Bill innentől lordunkkal együtt megkerülte Ouistrehamet és a tengerpart felől támadó csapatokat segítve hátulról vette be a várost.
Majd a csatorna mentén elindult Bénouville felé. Az út szinte eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a csatorna túloldaláról és a közeli földekről egyaránt időről-időre mesterlövészek tűzébe kerültek. Megjegyzem, aki egy németek által megszállt területen a töltés tetején futó úton vonul, ráadásul laza menetoszlopban, jobbra nem is nagyon számíthat. Egyszer még lord Lovat is féltérdre ereszkedett (mint a Neo a Matrixban), de ő nem a földet gyűrte össze, csak pontot tett egy német katona életének végére. Természetesen a lord első szava ezután a dudásnak szólt, aki ijedtében abbahagyta a játékot, és figyelmeztete őt a kötelességszegésre.
 
Bénouville-ben már felkészült és morcos németek fogadják a csapatot (Naná, ki a franc szeret kora reggel 40 centi feletti lövegek tüzére ébredni – pláne, ha az nem is a saját tüzérsége.)

A városban Bill dolga a dudában lévő levegő mozgásban tartása szájjal és kézzel (a szépséges Blue Bonnets Over The Border lett az eredmény), miközben a Commando rendbe teszi a főutcát és a templomot, az ezeket védő németekkel szoros együttműködésben. A falu végétől (akkor) már csak 800 méter a híd és a kávézó. Bízva istenben és a gondviselésben, Bill ismét megindul előre.

És most gondoljunk az angol partszakasz szárnyát biztosító légiszállításúakra. Éjfél után foglalták el a hídat. Reggel óta hallják az ágyúkat és a csatazajt. A part 10 km és jobb lenne, ha onnan érne ide valaki, mint a szintén kb. 10 km-re lévő Caenből a németek, akiknek még tankjaik is vannak. Délután egy óra; valahonnan felsejlik a dudaszó. Először nem hisznek a fülüknek, ennyire nem csenghet az éjszakai bulitól, majd egyértelmű lesz, ezek csak az őrült skótok lehetnek. Megmenekültünk!

Ahol a Pegasus kávéház áll (állt és állni fog) találkozott össze a hidat védő szövetséges alakulat vezetője Lovattal és csapatával.

Ezt követően már csak a másik híd (a Pegasus híd néven elhíresült felhúzható híd mellett egy másik kisebb és hírnevet nem szerzett híd is van) túlsó végén lévő csapatokat kellett megvigasztalni, ami könnyedén ment a korábban elkezdett Blue Bonnets Over The Border védelmében. A dologhoz hozzátartozik, hogy ez egy alacsony korlátú híd, amin séta közben ideális célpont a dudás és dudája.

A hidakat elhagyva az egység francia tanyák közt vonul tovább, míg a német ágyútűz és ellenállás meg nem állítja.

Közben egy francia kislány megkéri, hogy játsszon neki; a The Nut Brown Maiden  örökre megmarad fülében és 1994-ben, alig 50 évvel később is emlékszik rá A nagy találkozás 50 évvel később, itt balra: Josette Gouellain, az egykori kislány és Bill Millin 1994-ben.

Nem sokkal később lordunk megállítja a csapatokat és pihenőt rendel el; a következő falu elfoglalását már másnapra hagyja. A pletykák szerint ebbe az is belejátszott, hogy a duda egy repesztől megsérült és a harcértéke lecsökkent (de azért a következő napokban még jó szolgálatot tett a viselőjének: később a németek azt mondták, azért nem lőttek rá, mert egyszerűen őrültnek tartották....

Szeptember tért vissza Angliába, majd Hollandia következik, és végül Lübecknél ért véget számára a háború.

1945-től változatos pályát futott be a civil és ex-katonai életben egyaránt.

Civilként: Lord Lovat birtokán kezdett, majd egy vándorszínész-társulattal turnézott az Egyesült Királyságban, majd visszatért Glasgowba, ahol pszichiátriai ápolóként (mental nurse) dolgozott néhány kórházban, majd Devonban telepedett le és az ottani kórházból ment nyugdíjba 1988-ban.

Ex-katonaként: többször részt vett a hadsereg által szervezett Ten Tors hikes on Dartmoor túrán, mint dudás, valamint az Egyesült Államoban tartott előadást. Sokszor visszatért Normandiábai is, aktív és megbecsült tagja volt a veterán szervezeteknek.

A Leghosszabb napban (1962) viszont nem vállalta saját maga eljátszását, helyette a z anyakirálynő saját dudása szerepel: Pipe Major Leslie de Laspee (ez a rangja!). Amikor a lordot kérdezték a távolmaradás okáról, ezt mondta: "My old piper works in a bar in Glasgow now, I believe, and is too fat to play the part." (A régi dudásom egy glasgowi bárban dolgozik, úgy hiszem, és túl kövér eljátszani ezt).
A lordhoz kapcsolódik Bill egyik utolsó és talán a legszomorúbb fellépése, hísz 1995-ben ő játszott Lord Lovat temetésén.

Több interjú is készült az idők folyamán, melyek részben vagy egészben megtalálhatóak a YouTube-on.

Bill Millin szobra jövőre készül el, egy több éve zajló francia gyűjtés eredményeként és Colleville-Montgomeryben fog állni, szemben azzal a hellyel, ahol 1944-ben partrafújta magát.

Bill most már odafent fújja, újra együtt Lord Lovattal és a 1st Special Service Brigade legtöbb tagjával.

Teste nyugodjék békében.