Az első részre érkezett, 300-at is meghaladó komment alapján bátran állíthatom, hogy darázsfészekbe nyúltam a témával, noha érzésem szerint túlságosan provokatív megjegyzéseket nem tettem. A poszt témája nem az Egyház 2000 éves történelmének megítélése volt, de ilyenkor persze a kommentekben a hívők-hívek és antiklerikálisok vitája erre éleződik ki előbb-utóbb. Remélem, a második rész olvasása nyomán újra bőséggel érkeznek tőletek reakciók. Köszönöm a cseppet sem közömbös fogadtatást, és elsősorban a biztató, pozitív, a tárgyhoz érdemben hozzászóló kommenteket, de az értő és nem személyeskedő, nem kötekedő kritikát is, természetesen.

A következőkben az inkvizíció struktúrájába, működési szabályzataiba, személyzeti politikájába, bűnüldözői gyakorlatába, és persze börtöneibe bonyolódunk bele.

Az inkvizítorok esti olvasmányai: a mindenkori szmsz-ek

Egyetlen intézmény sem vegetálhat sokáig szervezeti és működési szabályzat nélkül, ezt pedig újra és újra át kell fogalmazni és ki kell igazítani, ha nem is olyan gyakorisággal, mint mostanság szokás. Az Inkvizítorok kézikönyvének (Directorium Inquisitorum) első verzióját, amely 1376-ban látott napvilágot, a katalán domonkos atyának, Nicolau Eymerichnek köszönhetik minden idők vallási ügyekben megbízott katolikus vizsgálói és ítészei. (Az inkvizíció teoretikusai mindig is az Isten kutyáinak becézett domonkosok maradtak, noha egy-egy jezsuita is fellelhető köztük.) A Directorium javított kiadása csak 1578-ban jelent meg, spanyol Francisco de la Peña tollából: a rendkívül aprólékos, részletekbe menő, szépen felépített szmsz 744 oldalas volt, hogy a 240 további oldalt kitevő függelékekről már ne is beszéljünk. (Portugáliában még ma is ekkora méretűek a doktori disszertációk, de elolvasni ugyanúgy nem olvassa őket senki, mint a hazaiakat.)

Amint látjuk, az Egyház spórolt akkoriban a megbízási szerződésekkel, minek teljesen újat írni, ha van talonban egy 200 éves anyagunk, nem ettünk meszet … Jó lesz az, csak kicsit le kell porolni. Mivel a XVI. században igencsak nagy kereslet mutatkozott egy komoly, megbízható szmsz iránt inkvizítori körökben, 1506-ban az első nyomtatott könyvek között volt a Directorium, amelyeket a Biblián kívül publikálásra érdemesnek tartottak. Ha bestsellernek nem is nevezhetjük, biztosan az egyik legnagyobb hatású kötet volt abban az időben, pedig nem egy Dan Brown-regény...

Az első portugál szmsz, vagyis a Regimento do Santo Ofício [ejtsd: rezsimentu du szántu ofíszju] 1552-ben jelent meg, III. János király megrendelésére, Henrik bíboros és a jezsuita Leão Henriques együttműködésének köszönhetően. Ez, az 1552-es portugál szabályzat közvetlenül nem az Eymerich-féle változatból merítette legjobb ötleteit, hanem a Torquemada-féle, 1484-es spanyol kézikönyvből. Torquemada (itt balra) egyébként a saját szabályzatát is többször bővítette, átalakította, igazította a kor elvárásaihoz. Nagyon fontos volt a perrendtartás és az egész inkvizíciós eljárás központi, egységes szabályozása, ugyanis a kezdetekben a rendes, világos parancsok, rendelkezések híján az inkvizítorok úgy dolgoztak, ahogy éppen kedvük vagy habitusuk diktálta, vagyis volt némi hasonló fejetlenség, mint közalkalmazottak között kormányváltáskor.

1570-ben ugyancsak Henrik bíborosnak köszönhetően megszületett az Inkvizíció Felügyelőbizottságáról szóló szabályzat a Regimento do Conselho Geral [ejtsd: rezsimentu do konszelju zseral], amely elsősorban az intézmény dolgozóinak jogállásával és feladataival, valamint a munkaszervezés módjával foglalkozott, szisztematikus ellenőrzést vezetett be az inkvizíciós központokban. A foglyokkal való megfelelő bánásmód volt a legkevésbé érdekes szempont a számukra, a három, esetleg több tagú felügyelőbizottság inkább másutt szőrszálhasogatott nagy előszeretettel, például azt vizsgálta, hogy az egyébként elég rosszul fizetett alkalmazottak megjelennek-e a munkahelyükön rendes időben, nem végeznek-e munkaidőben más feladatokat (a másodállás fizetéskiegészítésként akkor is divatban volt), illetve nem kvaterkáznak-e újkeresztényekkel, ami ugye egy inkvizíciós melóshoz méltatlan foglalatosság. Iratrendezési és egyéb, munkaszervezési problémákat is ez a bizottság volt hivatott feltárni.

Ugyanez az szmsz szabályozta az átvilágítási procedúrát: nem lehetett ilyen bizalmi állásokat a vértisztaság szempontjából kétes elemekre bízni, magyarul, a megbízhatóság mellett a jelöltek felmenőit is több generációra visszamenőleg megvizsgálták, nehogy újkeresztény, ill. zsidó, vagy bármi más eretnekséggel gyanúsítható elem akadjon köztük. (A portugál Szent Hivatal ellenségei a judaizáló újkeresztényeken kívül későbbi századokban mindenekelőtt a felvilágosodás eszméjének hívei voltak, ez is eretnekségnek számított, és komolyan üldözték.)

A felügyelőbizottság tevékenysége nem korlátozódott a kontinentális Portugália területére; úgynevezett vizitációkat a tengerentúlon is végrehajtottak, expatként szaglászva Brazíliától Angolán keresztül Goáig mindenütt (igaz, utóbbiban aztán „önálló” szervezetet hoztak létre). A baj csak az volt ezzel, hogy eszméletlen összegeket emésztett fel az utazgatás, és akármennyit is konfiskáltak, azért nem dúskáltak éppen a javakban, úgyhogy erről a pénznyelő foglalatosságról legnagyobb sajnálatukra le is kellett mondaniuk. Mivel a gyarmatokon, főleg Dél-Amerikában (spanyol és portugál területeken egyaránt) csak úgy hemzsegtek a marránusok (judaizáló újkeresztények), feladat lett volna bőven, csak emberanyag és pénz nem volt elég. A represszió a gyarmatokon tehát soha nem érte el az anyaországi szintet, de azért időről időre lecsapott.

1581-ben Portugália és Spanyolország között perszonálunió jött létre (miután az itt balra látható, elmebeteg fantaszta Sebestyén király 1578-ban sikeresen lefejezte a portugál elitet egy tökéletesen értelmetlen, mórok elleni csatában, Alcácer-Quibirben vagy Ksar-el-Kebirben ahogy tetszik), és ez természetesen a luzitán inkvizíció működésére is erősen kihatott, mondhatjuk úgy, hogy a spanyolok „jó tapasztalatait” érdemes, mitöbb erősen ajánlott volt átvenni. Ténykérdés, hogy a spanyol „uralom” évei alatt a portugál szervezet alaposan megizmosodott, és elkezdte profi módon gyakorolni a terrort (az autodafék számának megugrása erre az időszakra tehető). Érdekes adalék, hogy az inkvizíció mindig közvetlenül a királynak tartozott beszámolással, tehát ebben az időszakban, amikor Portugáliában csak alkirály működött, a spanyol udvarba kellett az atyáknak elzarándokolniuk ahhoz, hogy ügyeikben tárgyalni tudjanak.

Az 1613-ban megjelent új szmsz Pedro de Castilho nevéhez fűződik, a Portugália újbóli függetlenségét jelentő 1640-es évben publikált Regimentót pedig Francisco de Castro jegyezte. A XVIII. században, pontosabban 1774-ben Cunha bíboros még egyszer nekifutott az újraszabályozásnak, ezt követően már csak projektszinten maradt egy kezdeményezés, amely az update-olást célozta.

Az inkvizíció mint munkahely: ügyészség, rendőrség, bíróság, börtön

Egy-egy inkvizíciós központ összetett feladatokat látott el, ennek megfelelően az ott dolgozók is sokféle tisztséget töltöttek be. Nem különültek el a feladatok oly mértékben, mint manapság (a bűnüldözés, vádemelés, védelem, ítélkezés, büntetés-végrehajtás gyakorlatilag egy kézben koncentrálódott), a vádlottak érdekei úgyse izgattak szinte senkit, bár az tény, hogy formálisan joguk volt védőügyvédhez. Ezúttal a legrangosabbtól a legkevésbé rangos alkalmazottig tekintjük át az inkvizíciós központok szervezeti felépítését, az 1552-es Regimento alapján.

Minden központot két inkvizítor (inquisidor) vezetett, akik természetesen felszentelt papok, és szerzetesek voltak (általában domonkosrendiek). Olykor nyomozóként (vizsgálóbíróként), olykor kihallgatótisztként, olykor vallásügyi szakértőként funkcionáltak. Bár a XIV. századi Provence-i inkvizíció szervezetileg sokmindenben különbözött az általunk tárgyalttól, érdekes felidézni, hogy a kathar eretnekség ellen fellépő főinkvizítort, Jacques Fourniert a Montaillou c. könyv szerzője, Emmanuel Le Roy Ladurie egyenesen Maigret felügyelőhöz hasonlítja, olyan részletességgel és lelkiismeretességgel, és olyan buldog türelemmel vezette a kihallgatásokat a későbbi XII. Benedek pápa (jobbra lent). Minden inkvizítor persze nem rendelkezhetett hasonló kvalitásokkal, és valószínűleg olyan elkötelezett sem volt a „jó ügy” érdekében, mint ő: Fournier egy igenis létező eretnekség ellen próbált harcolni, és viszonylag kevés kínzás árán derítette ki az igazságot, míg a portugál inkvizítorok nagyon sokszor árnyékra vetődtek, kínzásokat pedig előszeretettel alkalmaztak.

Visszatérve a XVI. századra, az inkvizítori feladatok közé tartozott a kórházi nagyvizithez hasonló körút is, de az atyáknak csak kéthetente kellett rávenniük magukat, hogy elviseljék a mérhetetlen bűzt, amely a cellák végiglátogatásával járt: ilyenkor hallgatták meg a foglyok panaszait, sőt, nyújtottak szükség esetén minden bizonnyal rendkívül hatásos lelki vigaszt.

Érdekes felállás lehetett annak benyújtani a panaszt (egyáltalán mire? Hogy ritkán ürítik a küblit?), aki másnap esetleg a legnagyobb lelki nyugalommal kínpadra vonta az embert, de meglehet, hogy a Stockholm-szindróma már akkor is létezett, csak még nem találtak rá szót. Vizitáció, vagyis más településre való kedélyes látogatás alkalmával egyik inkvizítor ment, a másik maradt, tehát a központ elvileg sose maradt felügyelet nélkül. (A vizitációról később beszélek részletesebben.)

A vádat az összes perben az egy szem „ügyész” (promotor) képviselte, az épületben két írnok (notário) dolgozott (ezeknek a macskakaparását volt alkalmam böngészni, némelyiknek nem ártott volna szépírásra beiratkozni), ezen kívül egy bírósági alkalmazott (meirinho), egy börtönparancsnok (alcaide do cárcere), egy, vagy szükség esetén több védőügyvéd (solicitador), meg egy portás (porteiro) számított az alaplétszámba. Utóbbi nem csak portaszolgálatra volt hitelesítve, vizitációk alkalmával gyakran elhagyta a kaput, sőt, a házat magát is. Egyébiránt a többi, inkvizítorok alatti beosztás is egymással cserélhető volt többé-kevésbé.

Az alaplétszámon túl az intézményen belül dolgoztak még további börtönőrök, és egyéb kiszolgáló személyzet is, említést tesznek például egy helyütt arról, hogy nem az inkvizíció udvarán kellene ruhát teregetni, vagyis egy mosónő szolgálatait is igénybe vették, de ő nyilvánvalóan külsősként, külön szerződéssel dolgozott. Másutt egy fekete rabszolga alkalmazásáról esik szó, és valaki biztosan a konyhát is ellátta, tehát a Regimentóban felsorolt személyi állomány csak az alaptevékenységhez kapcsolódó tisztségekre vonatkozik.

A szabályzat külön hangsúlyt fektet az összeférhetetlenségre, vagyis elviekben tiltja, hogy az inkvizítorok és a többi tisztségviselő rokonságban álljanak egymással, sőt, még az atyák szolgái (criado) se lehettek rokonai senki másnak az intézményen belül. Nagyon valószínű, hogy ezt se tartották be mindig száz százalékig: megbízható embert találni korántsem volt egyszerű, a sógorság-komaság akkoriban legalább akkora kohéziós erő lehetett, mint manapság, és munkaügyi központok sem léteztek.

Büntetés-végrehajtás ítélet előtt: hétköznapok a terror házában

Nézzünk be most a falak mögé. Példánk a dél-portugáliai Évora városának Szent Hivatala, illetve annak bírósági és palotaépülete lesz (tribunal e palácio do Santo Ofício). Mint az első részben említettem, a mára kisebb jelentőségű Évora (amelybe egyébként igazán megéri ellátogatni, például az egész szépen megmaradt, és közvetlenül a Szent Hivatal épülete mellett található római kori Diána-templom miatt is, amelynek képét alább láthatjátok), a portugál inkvizíció létrejöttekor a királyság fővárosaként funkcionált. Kisebb-nagyobb eltérésekkel az alább következő leírás a hasonszőrű luzitán intézményekre is igaz.

Az épület két részből állt, az egyik szárnyban kaptak helyet a cellák, az ún. casas de despacho (kihallgató vagy hivatalos helyiségek), valamint az alcaide (börtönparancsnok) lakása, a másik szárnyban maguk az inkvizítorok, egy-egy központban ketten vagy hárman laktak. Az első szárnyban kapott még helyet a kincstár, a konyha és az ebédlő, két kihallgató helyiség (egy nyilvános és egy titkos), a kápolna, illetve a titokterem (casa do secreto).

A két casa de despacho alapvetően különbözött egymástól, az egyik, a titkos volt az igazi kihallgató szoba. A másikban könnyebb bűnökért elítélt foglyok nem nyilvános büntetése és ezt követő elbocsátása történt. (Itt cáfolom újfent azt a téves elképzelést, hogy az inkvizíció mindenkit halálra ítélt volna. Mindenkit elítélt, valamilyen büntetésre, de a legtöbben azért megúszhatták élve.)

A titkos kihallgatószobában elhangzott minden szót bizalmasan kellett kezelnie nem csak az inkvizítornak, az írnoknak és az egyéb személyzetnek, hanem magának a vádlottnak is, csak úgy bocsátottak el bárkit a falak közül, ha az előbb esküt tett arra, hogy hallgatni fog mindarról, ami vele azon falak között történt. Amint látjuk, ez elég egyértelműen az erőszakszervezet malmára hajtotta a vizet, és a történtek pszichológiai feldolgozását se segítette feltétlen, de az ilyesmivel akkoriban persze nem foglalkozott senki. Az információáramlást minden más módon is igyekeztek korlátozni, nem csupán a foglyok (lásd alább a börtönben való elszállásolás logikáját), hanem az alkalmazottak tekintetében is.

Azt készségszinten tudja minden iskolás gyerek, hogy a kínzóterem (casa da tortura) elidegeníthetetlen része egy inkvizíciós intézetnek. Ennek leltárkor ellenőrizendő alapfelszereléséhez tartozott az Újszövetség (itt nem volt indexen, de sűrűn azért biztos nem forgathatták, nehogy valami olyan passzusra bukkanjanak, amelyben megbocsátásról esik szó), és néhány rendkívül visszataszító, a fogorvosi eszközökre távolról emlékeztető szerszám. Utóbbiak nem diszkrét fiókokban pihentek, hanem a falakra voltak aggatva, hogy belépéskor senkinek ne legyen kétsége a helyiség rendeltetésével kapcsolatban.

A kínzáshoz egyébként nem fogtak hozzá csak úgy, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, megvolt ennek a szépen kidolgozott koreográfiája, és a vádlott bármikor úgy dönthetett, hogy mindent bevall. Tagadni teljesen felesleges volt, mint már említettük. A nehézséget csak az jelentette, hogy a vádlott soha nem tudhatta, mivel vádolják és kik. Tehát heteket, sőt, hónapokat tölthetett azzal, hogy megpróbálja kitalálni, ki az ő jóakarója, és mit beszélt álmában évekkel korábban. Ha pedig egyszer elkezdett gyónni, természetesen sokkal több mindent bevallott, mint amiről a besúgók, illetve más nyomorult letartóztatottak tájékoztatták az inkvizíciót, vagyis súlyosbította a saját helyzetét, arról nem is beszélve, hogy kénytelen volt másokra is vallani, akár tudott valamit, akár nem. Vallatói vérszemet kapva még több vallomást kívántak, mert valamit biztos elhallgatott, és csak az ő rossz- vagy jóindulatuktól függött, hogy milyen hosszan játszották valakivel ezt a macska-egér játékot. A legszerencsétlenebbek tán azok voltak, akiknek semmilyen „vétek” nem nyomta a lelkét, és nem is vallottak be semmit, mert komolyan hitték, hogy eskü alatt igazat kell mondaniuk. Ezeket kínozták meg leginkább, és ezek végezték nagyrészt a máglyán is.

Visszatérve az épületre, a casa do secreto, vagyis titokterem ugyancsak érdekes helyiségnek számított: ez szolgált irattárként, itt őriztek minden dokumentumot, jegyzőkönyvet, ítéletet, rendeletet. A helyiségnek egyetlen ajtaja volt (ezt stílusosan titokajtónak nevezték), azt is három lakat zárta, mind a háromnak kulcsa más embernél, az ügyésznél, illetve a két rangidős írnoknál, de ahhoz, hogy az ajtót kinyissák, feltétlen jelen kellett lennie egy inkvizítornak is. (A biztonság mindenek felett, akár egy bankszéf esetében.) A titokteremben minden egyes inkvizítor külön őrizte a saját hatáskörébe eső iratokat, úgy mint a feljelentéseket, a peranyagokat, és a helyi, valamint más inkvizíciós központ által rendezett autodafék jegyzőkönyveit. Az autodafé egyébként nem spanyol, hanem portugál szakszó, auto-da-fé, vagyis hitaktus, a Magyar Katolikus Lexikon szerint hitvallás (latinul actus fidei). Érdekes, hogy az auto portugálul színdarabot, komédiát is jelent, de az inkvizíciós jegyzőkönyvekben akta jelentésben is szerepel, és még véletlenül sincs köze a személygépkocsihoz, bár a busz autocarro, bizonyítandó, hogy a portugálok se teljesen reménytelen népség.

A titokterem iratai között helyet kaptak még az inkvizíció hatáskörébe tartozó telekkönyvek is, és a személyzet teljes névsora, valamint pénzügyi dokumentumok, számlák, könyvelés. Ezen kívül két, bőrrel bevont láda, amelyekben a már lezárt perek iratait, illetve az autodafén elégetendő könyveket őrizték. Egy másik, még érdekesebb tartalmú láda is itt bújt meg: abban gyűjtögették a piszkos anyagiakat. Az összképet egy kápolna egészítette ki, nehogy a munkavállalók híján legyenek a lelki támasznak. A munkáltató részéről igen nagy előzékenység volt, hogy dolgozóikat a fáradságos és időrabló gyaloglásoktól megkímélendő, helyben biztosították a napi misehallgatás és áldozás, valamint a mély lelkiismeret-vizsgálat tartásának lehetőségét. (Micsoda cafeteria-rendszer!)

Végeztünk az épület egyik szárnyával, nézzünk  be a másikba, a tulajdonképpeni büntetés-végrehajtás színhelyére. Bár mai fogalmaink szerint a foglyok valójában inkább előzetes letartóztatásukat töltötték itt, mert még ítélethirdetés előtt húztak le itt sokszor hosszú éveket. A cellák kialakításakor ergonómiai szempontokat nemigen vettek figyelembe, vagy, ha igen, a cél az volt, hogy a foglyok minél rosszabbul érezzék magukat. Ez viszont maximálisan sikerült is.

Ha belépnénk egy ilyen helyiségbe, az első benyomásunk az lenne, hogy nagyon sötét van. Igaz, minden cella rendelkezett ablakkal, vagyis inkább egy-egy réssel, de a rés jó magasan volt kiképezve, a rabok a nappali fényt csak úgy élvezhették, ha felálltak. Egyébként a cellák 15*12 arasz alapterületűek voltak (egy arasz kb. 22 cm), vagyis egy 3,3 m*2,64 m-es, 8,7 m2-es helyiséget kell elképzelnünk. Ha a rabok leültek, szinte tökéletes sötétségben maradnak, így is ettek. Csak este járt egy kis világítás, egyetlen, olívaolajjal táplált mécses fénye. Egy-egy, durván 9 m2-es cellán négy-öt, olykor több ember osztozott (bár előfordult az is, hogy kevesebb, illetve léteztek magánzárkák), hetente egy korsó ivóvizet kaptak összesen, egy másik korsóba pedig a vizeletüket gyűjtögethették. A vizelet és az ürülék nyolc napig bűzlött a cellákban.

Nyaranta a humanoid piócákon kívül mindenféle kistermetű vérszívók is boldogították a foglyokat, önkéntes szolidaritást vállalva sorsukkal. A korban ehhez persze nem kellett feltétlen börtönben ücsörögni, a higiéniás viszonyok egyébként se nevezhetők ideálisnak, noha tény, hogy a zsidók-újkeresztények a „normál” keresztényekhez képest gyakrabban mosakodtak, ami ugyancsak gyanúra adott okot. Kissé talán meglepő, de a rabok egy dologban azért gyakorolhatták kreativitásukat: maguk főzték az ételüket, a kellemetlen ebben főleg az volt, hogy szagelszívó meg kémény híján a füst istentelenül csípte a szemüket. Az építtetők nem nagyon törték a fejüket a szellőzés profi megoldásán.

Az ágyak igen szűkek voltak, egy-egy rabra nem jutott annyi hely, hogy ki tudjon nyújtózkodni; volt, aki emiatt inkább a puszta téglán aludt. Az elfogatási parancsban egyébként azt is mindig elrendelték, hogy a fogollyal együtt pénzt, az ágyát és az ételkészletét (konyhai felszerelést, illetve alapanyagokat) is konfiskálni kell, hiszen a raboknak maguknak kellett biztosítaniuk börtönbeli eltartásukat, nehogy már pénzbe kerüljenek az intézménynek. Akinek nem volt mit a tejbe aprítania, az éhezett, vagy a rabtársai segítségére szorult, bár tény, hogy a szegényebbeket az inkvizíciónak se nagyon volt érdemes zaklatnia. Ilyen szempontból a halmozottan hátrányos helyzet, kispénzűség és falvakban lakozás kifejezetten életmentő hatással lehetett, ezt bizonyítja az a tény is, hogy a legtöbb marránus szokásmaradványt az észak-kelet portugáliai Trás-os-Montes tartományban lehet megtalálni.

A cellát a foglyok csakis kihallgatás céljából hagyták el, vagyis nem létezett egészségügyi séta, mozgás, bármi, amivel elfoglalhatták volna magukat. Nem beszélhettek hangosan, nem kommunikálhattak a szomszédos cellák lakóival, nem írhattak (kivéve persze, ha a vallomásukhoz akartak jegyzeteket készíteni, akkor kaptak papírt és írószerszámot), nem olvashattak, és nem játszhattak semmiféle társasjátékot (utóbbit megtiltani nekem eszembe se jutott volna, de az atyák mindenre gondoltak).

A tiltások dacára persze, mint minden börtönben, ebben is megpróbáltak a rabok minden elérhető információhoz és könnyebbséghez hozzájutni. Kódolt üzeneteket küldözgettek a falon keresztül, az új foglyok friss híreket hoztak kívülről, egyik cellából másikba áthelyezett rabok elmesélték, kivel laktak együtt, mi mindent tudtak meg. A Regimento külön kitér arra, hogy se egy családból/faluból származó embereket, se olyanokat nem szabad egy cellába tenni, akik azonos státuszban vannak, vagyis tagadókat tagadókkal, visszaesőket visszaesőkkel, bűnbánókat bűnbánókkal összezárni nem látták célszerűnek. Nem kis fejtörést jelenthetett, főleg helyszűke esetén, hogyan szervezzék meg a luxuslakosztályokban való elhelyezést úgy, hogy egyetlen elv se sérüljön.

Nők és férfiak természetesen külön traktusban laktak, és nem kommunikálhattak egymással. Ami a női foglyokat illeti, ha valamelyiket el kellett különíteni, mert másképp nem lehetett megakadályozni, hogy az inkvizíció számára kellemetlen információk birtokába jusson vagy azokat továbbadja, az erkölcseire azért nagyon figyeltek, tekintve persze, ha fiatal, szemrevaló teremtésről volt szó. Ilyenkor egy megbízható asszonyt adtak a rabnő mellé, és az kísérgette a kihallgatásokra. (Maga a rendelkezés, hogy így kell eljárni, valószínűsíti, hogy azért voltak visszaélések, bár ez az elkövető számára sem lehetett veszélytelen. A gardedám nyilván csak régi keresztény lehetett, és valószínűleg ő se ingyen végezte kellemes feladatát.)

Látogatókat a foglyok nem fogadhattak, ez alól csak egyházi személyek jelentettek kivételt. Papokat tehát szíves örömest engedtek a közelükbe, hogy teletömjék a fejüket mindenfélével, sőt, egyenest az intézmény bízott meg különféle szerzetesrendekből való jámbor atyákat azzal, hogy a makacs tagadókat zaklassák.

A fent leírtak szerint nem csoda, ha sokan csak úgy, természetes módon hullottak el az Inkvizíció börtöneiben: vagy azért, mert elkaptak valami fertőzést, vagy azért, mert túl öregek, gyengék voltak a megpróbáltatások elviseléséhez. Akiket szabadon engedtek, azok nagy része is valamilyen betegségben szenvedett, megsüketült, megvakult, lebénult (főleg, ha kínozták is), emberi roncsok kerültek ki a falak közül, akik a nulláról kezdhették el újra az életüket, ha volt bennük elég erő, vagy akadt rokonuk, aki befogadja őket. De sokszor egész családokat hurcoltak el, volt, hogy kisgyerekes szülőket, akiknek a gyerekeiről senki nem gondoskodott.

Nyilván nem csoda, hogy előfordultak gyilkosságok és öngyilkosságok is, mint minden börtönben. Azok, akik már nem bírták tovább, felkötötték magukat valamire, ami éppen adódott, az ablakrácsra, vagy egy falba szerelt tartóra. Volt, aki szénnel írt búcsúüzenetet is hagyott a falon. Az öngyilkosok magukkal ugyan végezhettek, de a Szent Hivatallal még holtukban is volt elrendezni-valójuk: post mortem folytatták a perüket, és annak rendje és módja szerint el is ítélték őket (ártatlanság pedig nincs), helyettük pedig, ahogy idő előtti elhalálozás, illetve szökés esetén mindig, egy bábut égettek el a máglyán, csak, hogy a létszám meglegyen.

Rendőrségi módszerek és meglepő engedékenység

Mivel egyfajta bűnüldöző szervről beszélünk, ha a „bűn” számunkra (vagyis remélhetőleg az olvasók nagy része számára) ma nagyon mást is jelent, természetesen felmerül a kérdés, hogy a ma ismert bűnüldözői módszerek közül vajon alkalmaztak-e néhányat, és milyen hatékonysággal.

Tisztában kell lennünk valamivel: az inkvizíció elsősorban nem tettekre, hanem szavakra, vagyis gondolatokra volt kíváncsi. A tárgyi bizonyítékok gyűjtése természetesen nem kizárt, de nem is igazán jellemző. A letartóztatással egyidejű házkutatás alkalmával nyilván lefoglalhattak eretnekségre utaló tárgyakat, főleg könyveket, de az esetek nagy részében a vádat tanúvallomásokra alapozták. Ezek igazságtartalmát persze nehéz volt ellenőrizni, ezért a lehető legnagyobb számú tanú meghallgatása módszerével éltek. Szavahihető tanúnak csak régi keresztények számítottak, minél magasabb társadalmi rangot viseltek, annál jobban hittek nekik (egyházi személyek és nemesek előnyben). A nyomozás során a vádlott korábbi lakóhelyét, lakóhelyeit is felkeresték, hogy információkat gyűjtsenek be ismerőseitől, üzlettársaitól. Ez volt a mai KT-nak (környezettanulmánynak) az őse.

Rendőrségi és titkosszolgálati módszerek alkalmazására is akad példa: az inkvizítorok beépített embereket, téglákat is bevetettek. Ezek csak színlelték, hogy rabok, feladatuk az volt, hogy a valódi foglyok bizalmába férkőzzenek, és vallomásra bírják őket. (A gyakorlat máig él és virul, természetesen.) Az ellenőrzés másik módszere a 24 órás megfigyelés volt, mely célra speciális cellák álltak rendelkezésre. A cellák falában vagy tetején elrejtett nyílásokon át tudták az ezzel a feladattal megbízott familiárisok figyelemmel követni, hogy mi folyik az egyébként magánzárkaként funkcionáló helyiségben, pedig mit megadtak volna egy rendes kameráért és képernyőért, hogy kényelmesen ücsöröghessenek előtte egy kóla társaságában!

Isabel Álvares, Spinozának, a filozófusnak (balra lent) egyik távoli nőrokona az évorai inkvizíció vendégszeretetét élvezve egy ilyen speciális zárkában tengette napjait. A megfigyelők akkurátusan feljegyezték, hogy miket művelt a jóasszony, mikor kelt fel, mit főzött, hányszor vágta le a körmeit, mikor mosdott és mikor hajlongott furcsán, vagyis mikor imádkozott, és miket mondott (azért könyörgött, hogy Isten engedje már meghalni). A megfigyelések alapján persze kiderül, hogy Isabel Álvares böjtölt, mégpedig nem feltétlen akkor, amikor a katolikusok szoktak. A szomszédos cellák lakóival a falon át kommunikált is.

Ilyen alapos rendőrségi/vizsgálóbírói munka alapján az inkvizítorok szükségképpen olyan információkhoz is hozzájutottak, amelyek nem tartoztak a kompetenciájukba. Vagyis előfordult, hogy köztörvényes bűnök nyomára bukkantak. Kézenfekvő lett volna, hogy ezeket az információkat a világi hatóságoknak továbbítsák. Csakhogy nem tették. Legalábbis nem minden esetben, főleg akkor nem, ha egyébként az adott vádlott az ő szemszögükből nézve nem követett el súlyos kihágást. A példa, amelyet hozok, magáért beszél:

1589-ben egy Rodrigo Ferreira nevezetű személyt azért tettek hűvösre, mert jogtalanul papnak adta ki magát, és mindenféle, ezzel a hivatással kapcsolatos tevékenységet végzett. De ez valójában kismiska egyéb viselt dolgaihoz képest. Rodrigo ugyanis többszörös gyilkos volt. Legalább két természetes gyerekét ölte meg, abortuszra kényszerítette az egyik ágyasát, és megmérgezett egy férfit, hogy elszeresse a feleségét.

Az inkvizíció mindezt példás alapossággal kiderítette. Mi érdekelte őket belőle? Csak a papi hivatás jogellenes gyakorlása. Nem izgatták őket a gyilkosságok, de még a keresztény erkölcsbe ütköző szexuális magatartás sem. Az abban az esetben izgatta volna őket, ha a jóember kijelenti, hogy nem tartja bűnnek. Mivel az elvárások szerint szánta-bánta tettét, mindjárt sokkal kegyesebben tekintettek rá, főleg, mert  mégiscsak az ő kutyájuk kölyke volt, csak nem jutott el a papszentelésig.

Ezzel az elgondolkodtató példával fejezem be a mai posztot, de lesz még folytatás, csak győzzétek elolvasni. Legközelebb arról lesz szó, hogy miként zajlott egy inkvizíciós eljárás a vizitációtól az autódaféig, illetve milyen büntetési tételeket lehetett kiszabni.