Szeretnénk meghívni a lemilblog olvasóközönségét egy virtuális kerekasztal-beszélgetésre a következő vitaindító bekezdésekkel.

Szeptember eleje óta a biztonságpolitikai előrejelzésekkel foglalkozó szakműhelyek mindegyike megpróbálta már legalább egyszer eltalálni a leendő amerikai csapaterősítés létszámát, valamint annak várható bejelentésének idejét. De mielőtt erre a kérdésre is (közösen) megtalálnánk a választ, vegyük gyorsan sorba, milyen fontosabb események történtek Afganisztánban 2009-ben.

Percre pontosan két évvel ezelőtt jelent meg a lemilblog első, bevezetőnek és bemutatkozásnak szánt posztja, amelyben elvittük a balhét és bevallottuk, mit is akarunk csinálni. Úgy érezzük, sikerült...

Az amerikai polgárháború utolsó napjaiban, amikor a Konföderáció legelvakultabb hívei számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a déli államok visszavonhatatlanul vesztésre állnak, a fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses harcosainak maroknyi (állítólag mindössze hatfős) csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben titkos gerillamozgalmat hoz létre. Rövid tanakodás után, 1865 végén (más források szerint hat hónappal később) a rebellis Tennessee államban (közelebbről: egy Pulaski nevű városkában) megalakul az a szervezet, amely az obsitos alapítók szándékai szerint a fehér felsőbbrendűség elméletének (és gyakorlatának) amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.

November 11-e van, ami az angolszász világban az Emlékezés Napjaként ismert és szervesen kapcsolódik az első világháború rettenetes katonai áldozataihoz. Markgraf barátunk, aki az első világháborús emlékblogon, testvérblugunkon, már néhány kitűnő posztot publikált, ismét nekiveselkedett. Ezúttal itt a Lemil blogon mutatja be az ismeretlen katona mementójának  létrejöttét, illetve meséli el ennek szövevényes történetét. Az Emlékezés Napjának témáját pont egy évvel ezelőtt taglaltuk a nemfelejtjük blogon igazi _drc_ barátunk tollából, ami akkor kapott némi sajtóvisszhangot is. (pl. itt és itt) Ezt követően a Magyar Hősök Napján ismét visszatértünk erre MTi barátunk valóban kitűnő írásában, amit szintén javasolok megtekinteni. Mindez nem kisebbíti Markgraf barátunk érdemeit persze. Nagy gratula a cikkhez: Zig Zag

Kereken húsz évvel ezelőtt, 1989. november kilencedikén a már napok óta mozgolódó keletberlini polgárok, akiknek negyven év folyamatos szívás után már teljesen teleszaladt a zsákja a Honecker-féle bagázzsal, egy kommunista pártfunkci (Günter Schabowski) felkészületlenségének (no meg egy olasz újságíró talpraesettségének) köszönhetően meglódultak és cirka másfél órán belül elérték, hogy az egyik határátkelőnél a DDR egyre jobban elbizonytalanodó határrendészete megszüntette az útlevélellenőrzést és ossie-k ezrei tódulhattak át Nyugat-Berlinbe. A Fal (Die Mauer) – ha nem is fizikailag, de eszmeileg mindenképp – azokban a percekben kezdte el egyre gyorsabb ütemű agóniáját.

Kaptunk egy mélt egy lelkes olvasónktól Tucanotól, aki Itália déli régióiban tölti a drága időt. Hogy pontosabbat nem írunk, például hogy hol - a cikkből úgyis kitaláljátok majd miért. Tucano barátunk, hogy úgy mondjam különös érzékenységet mutat bizonyos témák iránt és nem is teljesen véletlenül szakértőként ír ezekről. Hogy egy kicsit megvilágítsuk Tucano sokszínűségét, íme négány blog ahol ír Brazíliáról és az élsportról, Brindisi híres délolasz városról és mindarról, ami a környéken "terem". Mai szerzőnk nem kevesebbet ígér, hogy még visszatér hozzánk szerzőként és néhány további témában is (amiket persze most nem árulok el) megörvendeztet bennünket. Jöjjön hát Tucano és egy tipikusan olasznak gondolt probléma, a szervezett bűnözés, amiről már olvashattok posztot a Lemil blogon. Üdv, Zig Zag

Mindennapi maffia

Olyan messzinek tűnik a maffia fotelből, a Keresztapa sokadik ismétlését nézve a tévében, pedig a negyedik legnagyobb geng már a szomszédban van, talán közelebb is...
Ez az írás a Sacra Corona Unitáról szól, a legfiatalabb olasz bűnbandáról, amelyben a hatékonyság fontosabb a hagyományoknál. Drog, embercsempészet, védelmi pénz, prostitúció, korrupció, talán nincs is olyan cikkelye a törvénykönyvnek, amelyet ne lehetne rájuk húzni. Nem is a bűnökről írnék, hanem arról, hogy miért működhet és miért van annyi pénz ebben a Dél-Olaszországban oly népszerű vállalkozási formában, a maffiában.

Professor Pizka, a lemilblog házi zenefelelőse és klasszikus zenésze mai posztjában a katonazene alfáját és omegáját (bocsánat: Antonját és Zürichjét) jelentő német (porosz) zenés díszszemlét veszi górcső alá. A maga nemében hibátlan dolgozat (és ennek zenés mellékletei) remélhetőleg feldobják az év első novemberi munkanapját.

És ne szégyelljétek: én is megkérdeztem a guglitól, mi is az a VoKuHiLa...

A kubai Ötökről szóló előzetes posztunkban felvázoltuk Luis Posada Carilles életpályáját, különös tekintettel a kubai légitársaság gépe ellen 1976-ban elkövetett terrorcselekményre, melynek kitervelésében és lebonyolításában aktívan részt vett. Ma végre elérkezünk eredeti témánk kibontásához és megtárgyalásához. Köszönöm a türelmet.

Kedves barátunk HuPiedone, önkéntes Monarchia kutató és blogger írt nekünk egy alapos összefoglalót a Közös Haditengerészet emlékei tárgykörében. Szerintem nagyon jól tette, s így nincs is más hátra, mint hogy leközöljük :) Még kérünk hasonló posztokat! Üdv, Zig Zag

Volt haditengerészetünk! Már az Árpád-házi királyok óta kötődött a Magyar Királyság az Adriához, voltak időszakok, amikor egész Dalmácia fennhatóságát bírta. Ezért is érhetett az Osztrák-Magyar Monarchia partszakasza Trieszttől le egészen a mai montenegrói Petrovacig. Azonban csak a kiegyezés után került be a közös tengerpartot védő flotta, azaz a Császári és Királyi Haditengerészet nevébe az az „és”-t jelentő „u” (und) – innen beszélhetünk bár finanszírozását tekintve csak 30%-ban, tengerészeit tekintve pedig mintegy 20%-ban, de magyar tengeri hadiflottáról. Fennállásának fél évszázada alatt csak egyszer volt alkalma igazán háborúban bebizonyítani képességeit: az I. világégés folyamán. Ez pedig bőven elég, hogy az akkor harcoló tengerész hősöknek megígérhessük: nem felejtjük emléküket.

Ha a Kubában tartózkodó külföldi veszi a fáradságot és elszakad a minden kényelemmel felszerelt, all inclusive ellátást nyújtó szállodák légkondicionált hűvösségétől, és sétál egyet bármelyik település utcáin, arra lesz figyelmes, hogy a megszokott (a szocializmus győzelmét, a forradalom nagyszerűségét és Che Guevara példamutatását dicsőítő) transzparensek, jelszavak és falragaszok mellett szép számban találhatók olyan plakátok, amelyekről öt férfiarc tekint le a járókelőkre. A kommunista párt gyűlésein az eddig megszokott „Hasta la victoria siempre!” (Örökké a győzelemig!) köszöntés mellett pedig – immáron kötelező módon – a „Volverán!” (Visszatérnek!) harsogása is előírás.

Lássuk, kik is ők és mit kell tudni róluk.

Kissé rendhagyó módon állítunk emléket az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc két erdélyi vértanújának, Tamás András honvéd alezredesnek és csíkszentmihályi Sándor László századosnak. Szerkesztőségünk egy máig szinte ismeretlen – egyes kutatók szerint csak az írói képzelet szülte – levél nyilvánosságra hozatalával tiszteleg a 160 év előtti mártírok emléke előtt.

Noha nem vagyok haditengerészeti szakértő, bátran ki merem jelenteni, hogy laza négyszáz éven keresztül a Royal Navy (vagy – tágabb megfogalmazásban, kvázi jogelődként – az angol, illetve később a brit haditengerészet) volt a példaképe és viszonyítási pontja minden olyan katonának, akit szerencséje (vagy pechje) a szilárd talaj helyett a legtöbbször ingatag vizekre kényszerített. Emberöltők és tengerész-generációk tucatjain keresztül halmoztak diadalt diadalra, győzelmet győzelemre.

Kereken hetven évvel ezelőtt azonban egy 31 éves német tengeralattjáró-parancsnok, Günther Prien Kapitänleutnant (sorhajóhadnagy, kábé századosnak felel meg a szárazföldieknél) és az általa kommandírozott U-47 legénysége egy akkora pofont ad a híres Royal Navynek, hogy becsületben megőszült angol tengerészek arcát ma is pír önti el, ha ezt a két szót meghallják: Scapa Flow.

Elérkeztünk hát négyrészes reklámsorozatunk utolsó felvonásához, amelyben fellebbentjük a (már eléggé átlátszó és szakadozott) fátylat arról a termékről, amelyet népszerűsíteni akartunk.

Sokak számára már nem meglepetés, hogy a hivatalosan az elkövetkezendő napokban megjelenő Operation Flashpoint: Dragon Rising című katonai taktikai játékra próbáltuk irányítani a figyelmeteket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a hasonló szimulációs, FPS (First Person Shooter) típusú kihívásokra gerjedők minél nagyobb számban cuppanjanak rá.

Gondolom, mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy a katonai és rendészeti témákkal foglalkozó blogok egyik megkerülhetetlen országa (állama, nemzete) a német. Az egykori germán törzsek késői leszármazottai különösen az elmúlt száz évben gondoskodtak arról, hogy haditetteik, egyenruhájuk, indulóik és katonai vezényszavak ugatására teremtett nyelvük (innen is elnézést a germanista bölcsészektől!) egyetlen military-fan érdeklődési köréből se hiányozzék. Blogunknak nem kell szégyenkeznie, hiszen eddig is kivette részét a német különlegesek bemutatásából, gondoljunk csak a Fallschirmjägerekre, a Gebirgsjägerekre vagy a GSG-9-re.

Ma a KSK-ról, vagyis a Bundeswehr különlegeseiről olvashattok egy combos, 2200 szavas posztot.

A Maderspach család

A mai gyásznapon az egész Kárpát-medencében számos megemlékezést tartanak az aradi vértanúk kivégzésére emlékezve, emléküket persze mi is tiszteletben tartjuk, de a mai (és a sorozatban következő) poszt elsősorban a méltatlanul elfelejtett mártírok emléke előtt tiszteleg. E szomorú történetünk még a szabadságharc előtti időkben kezdődik, amikor is a Modersbacher nevet viselő család 1720 környékén kivándorolt a festői szépségű bőrnadrágok hazájából, Tirolból és letelepedett Selmecbánya környékén. A bevándorolt telepesek a vas- és bányaiparban tevékenykedtek, utódjaik az apák hagyományait folytatták. Katiburgi Maderspach (névtorzulás következtében ekkorra már így anyakönyvezték) Károly sem szakította meg a családi hagyományt, így a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémiára iratkozott be. Őt látjuk itt balra.

Amikor 1741-ben az orosz szolgálatba szegődött, dán származású haditengerész, bizonyos Vitus Bering kapitány egy tengeri vihar folyományaként kényszerből kiköt egy kis, északi szigeten, még nem tudja, hogy a környező tengert, valamint az Újvilág és az Orosz Birodalom közötti szorost róla fogják elnevezni.

Engedjétek meg, hogy egy (majdnem) teljesen magánjellegű dologgal tartsalak fel benneteket.

Egy hónappal ezelőtt (amikor a pont ma délben megszűnt Hírsarok végét bejelentették) elhatároztam, hogy az ott megjelent cikkeimet átmentem egy saját honlapra; így született meg a lemilponthu (a névre vonatkozó szerzői engedélyt Zig Zag barátomtól, a szó kitalálójától előre megszereztem).

A különböző államok (hadseregek) nukleáris csapásmérési potenciálja, kapacitása (magyarán és leegyszerűsítve: atombomba a spájzban) olyan téma, amely az utóbbi időben (hála az Iráni Iszlám Köztársaság, valamint Észak-Korea erőfeszítéseinek) nemcsak a biztonságpolitikai megbeszélések programjában szereplő napirendi pont, hanem a többé-kevésbé laikus szemlélők kvaterkázásai során is felmerül, mint téma.

Mai vitaposztunk (ami azért jutott eszembe, mert a múlt héten volt egy érdekes  haveri beszélgetésem pár, a téma iránt - hozzám hasonlóan lelkes, és ugyanolyan amatőr - érdeklődővel) a nagyközönség számára kevéssé ismert algériai próbálkozásokról szól.

Professor Pizka (aki nem lusta, á dehogy, csak nem ért a blogszerkesztés finomságaihoz – és ezt biztosra vehetjük, hiszen ő maga mondta), szóval Professor Pizka mai posztjában egészen új megvilágításba helyezi a „különlegesek” szó jelentését.

A katonazene által hordozott kultúra amúgy is nagy kedvencünk – ezt mindenki tudja, aki akár csak egyszer is volt lemilbulin.

Törzsolvasóink már tudják, hogy Brazília különösen kedves a posztíró szívének, hiszen az ebből az országból származó darabok adják tematikus (vagyis military-irányultságú) telefonkártya-gyűjteménye három kiemelkedő sorozatát, amelyeket – engedve az egyre erőszakosabb lélektani nyomásnak – itt a lemilen is bemutattunk már (szárazföldi erők, légierő, haditengerészet).

Ettől majdnem teljesen függetlenül jött el az ideje, hogy a különböző fegyveres erők különlegeseit bemutató sorozatunkban sort kerítsünk a brazil ejtőernyősökről szóló cikkre, hiszen Latin-Amerika (ahhoz képest, hogy a legszórakoztatóbb államcsínyek és a legjobb mellű szépségkirálynők kontinense) eddig meglehetősen alulreprezentált volt.

Szóval ha karnevál- vagy szambablogot írnánk, sokkal könnyebb dolgunk lenne, na meg a téma kutatása is többet gyönyörködtetné a szerző szemét, de ugye tudjuk, hogy nem kell mindig kaviár. Következzék tehát egy viszonylag rövid poszt a brazil különlegesekről.

Ma van 65 éve annak, hogy megkezdődött a II. világháború legnagyobb ejtőernyős hadművelete. Mivel ezen a blogon fel sem tételezem, hogy van olyan olvasónk, akinek "A híd túl messze van" kimaradt volna az életéből akár könyv, akár film formájában, ezért ez a poszt nem annyira a harcokat kívánja bemutatni, hanem a fontosabb szereplőket és azt, hogy milyen okok vezettek a szövetségesek egyetlen igazi, Normandia utáni kudarcához. 

Miután tegnapi posztunkban egy kicsit körülnéztünk a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok házatáján, itt az idő, hogy megpiszkáljuk a katonákat is, nehogy már azt higgyék, a zöld uniformis megvédi őket a rosszindulatú szúrkálódásoktól.

Az általatok immáron minden bizonyára készségszinten ismert, és a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló, 1995. évi CXXV. törvény felsorolása tehát a katonai egyenruhát (néha) viselő gumitalpúakkal folytatódik.

A hazai titkosszolgálatok az elmúlt hetek-hónapok kedvenc sajtótémájává váltak, aminek következtében sorra jelentek meg olyan újságcikkek, hírek és rémhírek, amelyeket olvasván a témához akár csak egy kicsit is értő hírfogyasztó haja az égnek állt és vérnyomása elérte az egészségügyi határértéket. Battonyától Nemesmedvesig nem akadt olyan kocsma, munkahely vagy pályaudvari váróterem, ahol a spontán beszélgetés harmadik percében ne derült volna ki a jelenlévők hetven százalékáról, hogy titkosszolgálati szakértő.

Az elképesztő marhaságok terjedése elleni fellépés, továbbá a homály oszlatásának nemes feladatát felvállalva, ma induló kétrészes (vagy három, a fene se tudja még) posztunkban röviden bemutatjuk a hazai nemzetbiztonsági szolgálatokat, hangsúlyozottan és kizárólag a mindenki számára hozzáférhető, de ennek ellenére nagyon kevesek által lapozgatott 1995. évi CXXV. törvényre támaszkodva. Ezzel a lemil ismét csak közszolgálati és nemzetoktatási feladatot lát el, mondanom sem kell: sajnálatos módon ingyen.

A múltkori, VBS (Virtual Battlespace Systems) című posztunkban közölt felhívásomra (melyben azt kértem az Operation Flashpoint: Cold War Crisis című játékot már kipróbált olvasóinktól, osszák meg velem - és ezáltal veletek - élményeiket) több levelet is kaptam, amelyek közül négyből idézek, természetesen a szerzők hozzájárulásával.

Nincs is annál kényelmesebb egy bloggazdának, mint hogy az olvasók gyakorlatilag megírják a posztot, s neki csak betördelnie kell. Na meg pár képet kölcsönvenni a netről, illusztráció gyanánt. Ebből itt, a lemilen nem csinálunk divatot, de ebben az esetben ez a megoldás tűnt a leghitelesebbnek.

Eljött tehát a nap, amikor az első és a második rész után a harmadikkal pontot teszünk a náci bordélyház, a Kitty Szalon történetének végére. Kérlek benneteket, hogy a Magyar Bloggerszövetség Etikai Szabályzatának 156/B. §. (k) bekezdés 69. pontjában foglaltaknak megfelelően a kiskorú olvasókat zavarjátok el a képernyő elől, mert nem vennénk a szívünkre, ha posztunk negatívan befolyásolná erkölcsi fejlődésüket és törést okozna a még fejlődő lelkivilágukban. Köszönjük.