Harci eszközök roncsaival és felkutatásukkal foglalkozó cikksorozatunk második részéhez érkezett: ezúttal a repülőgépek kerülnek sorra.

Egyúttal ismételten szeretnék elnézést kérni a késedelemért, de sajnos technikai akadályok merültek fel, emiatt csúszott a II. rész.

 Megj.: Az illusztrációkon - akárcsak az előző részben - a kiemelt típusok szerepelnek.

Veterán repülők után kutatva szintén érdemes körülnézni az afgán roncstelepeken. Az ország légiereje a két világháború között német, olasz és angol gépeket használt, ezeknek az eszközöknek egy része most már múzeumokban található – Afganisztánon kívül.

A Junkers cég F.13-as típusa volt a repüléstörténet első teljesen fémépítésű szállítógépe. A jelenleg a Deutsches Museum gyűjteményében lévő példány Afganisztánból tért haza 1969-ben. A gépet egy évvel korábban Kurt H. Weil professzor találta egy kabuli roncstelepen, amikor vendégelőadóként oktatott a helyi egyetemen. Weil (aki korábban mérnökként dolgozott a Junkersnél) értesítette felfedezéséről a német szakembereket, akiknek kapóra jött az eset ugyanis a Deutsches Museum F.13-asa 1944-ben egy angolszász bombatámadásban megsemmisült. A roncs végül az afgán kormány ajándékaként került Németországba, ahol hosszas restaurálást követően, 1984-ben állították ki. Az Afgán Királyi Légierő 1938-ban 28 darab Hawker Hind könnyűbombázót vásárolt Nagy-Britanniától, a típus utolsó példányát 1958-ban nyugdíjazták. Időközben a kiöregedett biplánok iránt megnőtt az érdeklődés külföldön: 1970-ben a Shuttleworth Collection nevű brit közlekedéstörténeti gyűjtemény vásárolt meg egy ex-afgán Hindet, amelyet 11 év munkájával sikerült repülőképes állapotba hozni. Néhány évvel később a Canada Aviation Museum, majd a hendoni RAF Museum is beszerzett-egy egy példányt, az utóbbi ma is afgán felségjelzésekkel van kiállítva. 2004-ben 12 Hind roncsát sikerült azonosítani (ugyancsak egy kabuli roncstelepen) majd Nagy-Britanniába szállítani. Az állapotfelmérés szerint a gépek közel felét lehet restaurálni, a maradék pedig alkatrészbázisként szolgál majd. Hasonló az afgán légierőben szolgáló olasz gyártmányú IMAM Ro.37bis és Breda  Ba.25 típusú gépek története (az előbbiből 16, az utóbbiból 8 repült afgán felségjellel). 2006-ban az Afganisztánban szolgáló olasz katonák 4-5 Ro.37 és két Breda roncsát gyűjtötték be és küldték vissza Olaszországba, ahol megkezdték a helyreállításukat (korábban egyik típusból sem tudtak fennmaradt példányról). Érdemes megjegyezni, hogy a Ro. 37-esből a Magyar Királyi Honvéd Légierőben is szolgált 14 darab… 

A második világháború legendás gépeiből viszonylag sok maradt meg, és a roncskutatóknak köszönhetően egyre több kerül közülük múzeumokba. 1989-ben Leningrád mellett egy erdőben néhány orosz fiatalember egyedülálló leletre bukkant. A JG 54 állományába tartozó Fw 190 A-5 (gyári száma 0151227) 1943. július 19-én hajtott végre kényszerleszállást a területen (az orosz vonalak mögött) és gyakorlatilag érintetlenül maradt a helyszínen 46 évig. A gép pilótája, Feldwebel Paul Rätz túlélte a landolást (a felvételen jól látható a hiányzó elsősegélykészlet nyitott tárolója a gép oldalán) és megpróbálta elérni a német arcvonalat. Sajnos további sorsa ismeretlen, ma is eltűntként van nyilvántartva. A „Fóka” jelenleg a Seattle-i Flying Heritage Collection tulajdonában van.

Ugyanez az intézmény birtokolja az egyetlen fennmaradt Fw 189-t. Története kissé hasonló az előző gépéhez. A 2100-as gyári számú Uhu ugyancsak orosz területen hajtott végre kényszerleszállást egy szovjet Hurricane vadásszal folytatott légiharc után (a 189-est nem találat kényszeríttette a földre, hanem az egyik manőver során súrolta a fák tetejét). A személyzetből egyedül a pilóta, Uffz. Lothar Mothes élte túl az eseményt, majd két héten át bujkált az őt kereső szovjet őrjáratok elől, mindezt bőven nulla fok alatti hőmérsékletben! Végül sikerült elérnie a német csapatokat, súlyos fagysérüléseivel 9 hónapot töltött kórházban, majd visszatért a szolgálatba. Mothes túlélte a háborút, sőt 1996-ban az angliai Biggin Hill-ben újra találkozhatott egykori gépével, amit 1991-ben találtak meg, majd eladták Nagy-Britanniába.

Az civilizációtól távol eső, nehezen járható helyeken jó eséllyel maradnak meg a géproncsok, mint azt egy amerikai P-61 Black Widow esete is bizonyítja. A 42-39445 gyári számú éjszakai vadász 1945. január 10-én Új-Guineában hajtott végre kényszerleszállást, mégpedig a 2000 méternél valamivel magasabb Mt. Cyclops hegy oldalában. A személyzet túlélte a landolást (a pilóta viszont súlyos sérüléseket szerzett, amikor megpróbált lefutni a hegyoldalon, hogy segítséget hozzon) és nem sokkal később a mentőcsapatok rájuk találtak. A gép maradványait pedig birtokba vette a dzsungel…

1979-ben derült fény a roncsok hollétére, de „Fekete Özvegyet” csak 1991-ben sikerült elszállítani, részben a rendkívül nehéz terepnek, részben az indonéz bürokráciának volt köszönhető. Az indonézek végül ellentételezésként elfogadtak egy repülőképes Boeing-Stearman PT-13-as biplánt, a P-61-est pedig helikopterre függesztve hozták le a hegyről. A restaurálás lassan befejeződik, és a veterán éjszakai vadász újra repülni fog (érdekesség hogy a lezuhanásakor a gép vadonatúj volt, mindössze 10 repült órával). 

Alighanem a legkülönlegesebb roncsmentő-történet kezdődött 1942. július 15-én, amikor hat amerikai P-38F Lightning és két B-17 Flying Fortress üzemanyaghiány miatt kénytelen volt egy grönlandi jégmezőn leszállni. A 25 főnyi személyzet sérülés nélkül megúszta a kalandot, néhány nap múlva kimentették őket. A gépek azonban a helyszínen maradtak.
 

50 évvel később felvetődött a gépek megmentésének ötlete, azonban ekkora már 81 méternyi jég és hó fedte be az eszközöket. Egy speciális berendezéssel egy aknát olvasztottak a jégbe, amin keresztül a kutatók leereszkedhettek az egyik Lightning-ig. A sárkányt végül darabokban sikerült a felszínre juttatni. A 41-7630 gyári számú kéttörzsű restaurálása 2001-ben fejeződött be, amikor majd’ 60 év után a Glacier Girl névre keresztelt repülő újra a levegőbe emelkedhetett. A helyreállítás azért ment viszonylag gyorsan, mert a jég nagyon jól konzerválta az alkatrészeket. 

Az amerikaiaknak azonban nem kell Grönlandig menni, ha viszonylag jó állapotú II. világháborús gépeket akarnak találni. A Michigan-tó ugyanis tele van régi haditengerészeti repülőkkel. Hogy miért? Miután az USA belépett a háborúba 1941-ben, többek között pilótákra is szükség volt, méghozzá olyanokra, akik képesek repülőgép-hordozón fel-, és leszállni. Ezt ugyebár valós körülmények között is gyakorolni kell, a haditengerészetnek azonban nem igazán volt e célra felesleges hajója. Ezért aztán két öreg oldalkerekes személyszállító gőzöst a Wolverine-t és a Sable-t alakították át gyakorlóhajóvá. A két „hordozó” a Michigan-tavon üzemelt, a tanuló pilóták pedig a szárazföldről felszállva landoltak, majd startoltak a gőzösök fedélzetén (csak repülőfedélzet és torony volt rajtuk, hangár nem).

A háború végéig a két hajón majdnem 18000 pilóta kapott kiképzést (köztük az ekkor 20 esztendős George Bush). A közmondás szerint pedig ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács: ez idő alatt 130, más források szerint 300 gép (F6F Hellcat, F4U Corsair, TBM Avenger és SBD Dauntless) merült a tó mélyére, viszont a pilótákat egy-két kivétellel mindig sikerült kimenteni. A gépek kiemelését a 90-es évek óta végzik, eddig mintegy 30 különféle repülőt mentettek meg, 2009-ben például egy F6F Hellcat vadászgépet és egy SDB Dauntless zuhanóbombázót. Az utóbbi, 2106-os gyári számú zubó 1943 június 11-én átesett, miközben Douglas A. Douglas, a tengerészgyalogság tartalékos főhadnagya leszállni próbált vele a Wolverine-ra. A Hellcat 1945. január 5-én merült el, mert pilótája, Walter B. Elcock haditengerész hadnagy elvétette a Sable fedélzetén kifeszített fékezőkábeleket. Mindkét repülőgép-vezetőt kimentették, Elcock megérte egykori gépének a kiemelését is, abban az évben töltötte be a 89-et.

Érdekes életutat járt be két Fairey Firefly vadász, amik 1993-ban haditengerészeti repülőkhöz meglehetősen méltatlan környezetben, az etióp sivatagban várták sorsuk jobbra fordulását. A gépeket a II. világháború alatt gyártották, majd a Kanadai Királyi Haditengerészet kapta meg őket (Kanadának akkoriban még voltak repülőgép-hordozói). 1950 körül a Firerfly-k raktárba kerültek, majd 1953-ben Etiópia vásárolta meg őket saját légiereje számára. 1993-ban Kanada Egyiptomba akkreditált légügyi attaséja látogatást tett Etiópiában, ekkor figyelt fel a sivatagban porosodó vadászokra (szám szerint öt darabra). A gépeken megtalálta a Kanadai Haditengerészet adattábláit, ezért értesítette az otthoni múzeumi szerveket. Végül az etióp kormánnyal kötött megállapodás értelmében a két legjobb állapotú Firefly tért vissza Kanadába a légierő C-130-asának fedélzetén. Az egyik a Shearwater Aviation Museum-ba került, ahol megkezdték a repülőképessé tételét, a másik példány az ottawai Canadian Aviation Museum-ban lett kiállítva. (Az utolsó kép csak illusztráció, sajnos a cikkben szereplő két gépről nem sikerült normális fotót találnom). 

Már az utolsó simításokat végeztem a poszton, és egy képet kerestem a Michigan-tóból kiemelt Hellcat pilótájáról. Ekkor találtam meg a híradást, miszerint Walter B. Elcock február 2-án, 90 éves korában elhunyt. Ezért ezt az írást szeretném az ő emlékének (is) ajánlani.

  

Walter Elcock

Private Graveside

Driving Directions

Walter Benjamin Elcock Jr. 1920-2011