A magyar keresztesek utazásainak előzményei egészen a XI. század közepéig nyúlnak vissza. A boszorkánytagadó Könyves Kálmán király uralkodása környékén a szerveződő nyugati keresztes hadak ötféle módon próbáltak átjutni az országon, az első kettő próbálkozó királyi engedéllyel jutott a déli határhoz, ám a kísérő magyar sereg távozása után Zimonynál fosztogatni kezdett a francia
vezette csapat. A sereg zöme sikeresen távozott az országból, de az utóvédjét a zimonyi várőrség kiiktatta. A következő években a Remete Péter vezette sereg szintén eljutott Zimonyig, ám ők a várat sikerrel meg is ostromolták (állítólag pár cipó, vagy másik verzió szerint a várfalon kiakasztott Walter-féle keresztes fegyverek miatt) és ha már bent voltak, ki is fosztották. Ezután Könyves Kálmán királlyal már hiába próbálkozott a keresztes had, beléptetés helyett elutasítást kaptak követeik. A sváb Volkmar hadai is érvényes vízum nélkül léptek Magyarország területére, ezért sommás kiutasítási eljárás keretében Nyitra mellett szétverték a jórészt parasztokból álló tábort.
Ilyen sorsra jutott a következő években a német Gottschalk pap vezette idealista parasztsereg is. A sikertelenséget újabb próbálkozás követte, az ötödik próbálkozó, Leiningen gróf szedett-vedett seregét Mosonnál verték szét, mielőtt a "főúthoz", a Dunához jutott volna. Ilyen véres és gyászos előzmények után a pápai hatalom közvetítésével létrejött egy olyan egyezség, amely szerint magyar sereg kel szentföldi útra, küzdhetnének a muszlimok ellen is, ha már ilyen jól bizonyítottak a keresztes hadak ellen. A korabeli magyar uralkodó, a bizánci udvarban nevelkedett III. Béla király minden uralkodói praktikát és cselt magába szívott ifjú éveiben, uralkodását az okos, cseles és
erőszakos külpolitikai
cselekmények övezik. A király komolyan gondolta egy Szentföld elleni hadjárat sikerét, ám előzőleg a közelebbi célok ellen viselt hadat, 1176-ban segédhadat küldött Bizánc részére a balkáni hadjáratban, majd sikerrel foglalta el a horvát és dalmát területeket. Szimbolikus jelentőségű, hogy a magyar címerben a bizánci eredetű kettős keresztet meghonosította, így jelezve, hogy a belharcokba süllyedő Bizánc trónjára magyar királyok is kacsintgatnak. A keleti Rusz területek felé is kivetette hálóját, a halicsi fejedelemség ellen is hadjáratot indított, pár évtizednyi magyar fennhatóság után viszont ez a hódítás dicstelenül szűnt meg. Béla király a szentföldi háborút már nem tudta megvalósítani, ezért fiait, Imre és András herceg urakat megeskette a cél beteljesítésére. Béla király 1196-os halála után idősebb fia, Imre örökölte a trónt, ám nem lehetett sikeres uralkodó, főleg azért nem, mert öccsében erősebben élt az uralkodói vágy. Bátyjától először a hercegségét, a horvát és dalmát területeket követelte, majd a sikertelenség után Lipót stájer herceg támogatásával meg is szerezte azokat. Anyjuk, Chatillon Ágnes özvegysége után nem bírt igazságot tenni a fiai között, ezért struccpolitikával élve kolostorba vonult, a kiújult testvérharc pedig még 9 évig tartott. Az elsőszülött Imre király, majd fia (korai, talán erőszakos) halála után 1205-ben András lett a koronás királyunk, célját elérte, kezdődhetett a balkáni diplomáciai kevergetés és a szentföldi háborúskodás. Az ifjú király nem pazarolta az idejét, azonnal országbővítésbe balkáni hadjáratokba kezd,
rácok, horvátok, bosnyákok,
kunok és bolgárok
ellen is viselt pár gyors (területszerző és ideológiai, bogumil eretnekség elleni) háborút, sikerekkel és kudarcokkal vegyes eredményekkel. Az idegen hadjáratok alatt a belhoni események tragikus fordulatot vettek, az új királyné, Gertrúd merániai rokonai között nagylelkűen egész vármegyéket és más adományokat osztott ki. A magyar nemesség lázadt az idegenek ellen, a történetet a Bánk bán című tragédiában részletesen leírták, az elkeseredett főurak 1213. szeptemberében az Esztergom melletti Klastrompusztán megölték Gertrúdot, így juttatva II. Andrást özvegyi rangra. András nem sokáig búslakodik, új feleséget szerzett Konstantinápolyból, az ifjú Jolanta apja a francia Capeting családból származó Courtneay Péter, a későbbi bizánci latin uralkodó. A latin császárság trónját András magának szerette volna megkaparintania, de apósa ügyesebben alkudozott és végül ő nyerte a koronát. A fiatal király fogcsikorgatva vette tudomásul apósa sikerét, ám megfogadta, hogy a trón megürülésének pillanatában újra hadba száll a latin királyi székért, majd látjuk, ez be is következett. Közben a vatikáni háborús diplomácia is beindult, előkészítve egy új, sikeres keresztes műveletet (annyi sikertelenség és belviszály után). A remények szerint a kudarcba fulladt negyedik hadjáratot és a gyermekeket rabszolgaságba küldő újabb sikertelen hadjáratot követően az új hadjárat eljut a Szentföldre és végre a főgonosz muszlimok ellen küzd Európa, nem pedig önmagával. Ezt bizonyítva a lelkes új pápa, III. Honorius beiktatása után első húzásaként János jeruzsálemi királynak írott levelében megelőlegezte egy nagy sereg érkezését. A pápa abban is bízott, hogy a magyarok mellett a frízek is
nagy flottát
fognak majd kiállítani, eztán az egyesült keresztény had rendet csinál a Szentföldön, ahol a helybeli keresztények gyűlölték a keresztes lovagokat és teljesen behódoltak a muszlim uralkodóknak. Kellett a háború, kellett az uralom helyreállítása. Ilyen előzmények és a nem túl sikeres évek után András testhez álló feladatra vállalkozott a pápánál, amikor felvállalta az V. keresztes hadjárat szervezését és vezetését. A magyar, székely és stájer keresztes seregek András király és VI. Lipót stájer főherceg (no lám, lám, a régi segítő most is felbukkan) vezetésével indultak délre. Spalatoban a kikötőváros előkelői nagy pompával fogadták a pompás sereget, akiket Tamás, a történetíró spalatói főpap tízezer főre becsült. A korabeli feljegyzés szerint a gályákra a nem magyar nemzetiségű harcosok nem fértek fel, ezért csak a következő évben indulhattak útra. A sereg előkelői közé tartozott a győri és egri püspök (János esztergomi érsek nádori rangban otthon maradt kormányozni az országot), a pannonhalmi apát, a későbbi kalocsai érsek, az étekfogók (lesz sok szerepük), a királyi tárnokmester és a pohárnokmester. Egy humoros történet is ide kívánkozik, a keresztesek köpenyét viselő Csanád nemzetségbéli főnemes Makó harcos (a jobb-lenti képen egy hasonmása) unaloműzésből és egészségmegóvási céllal minden nap stabilan tartotta az alkoholfokát, csökkentve a királyi borkészleteket. A folyamatosan
részeg Makó vitéz
Spalatoban térdre borult és hangos imába kezdett, ő Jeruzsálemet vélte és akarta látni. Persze nem Jeruzsálemben volt a nemes úr, innen ered a mai mondásunk is, miszerint messze van Makó Jeruzsálemtől. De az indulás csak késett. Pár hét spalatoi tétlenség után 1217. nyarán a nemzetközi jogászi bizottság, élén a johanniták magyarországi perjelje, Pontius de Cruce és Sándor erdélyi prépost a megbízhatatlan Genova helyett más szállítmányozó partnerrel kötött szerződést. Az eredetileg tervezett genovai gályás szállítás a magas díj kifizethetetlensége miatt meghiúsult, ám a Genovával harcban álló Velence nem kért pénzt (csak a korábban megszerzett Zára várának megtartását és kereskedelmi jogot Magyarországon). A Dózse tíz nagy szállítóhajót, a legmodernebb gályákat bocsájtotta rendelkezésre, amelyek egyenként 500 katonát vagy 150 lovat bírtak befogadni. Amikor lovasról beszélünk, ő egyedül a lovag a paripáján, egy személyhez egy évek alatt kiképzett csataló tartozott, nem vittek tartalék lovat és nem volt lovász személyzet sem. Még így is alig volt hajó, kapacitáshiány miatt Anconától és Zárától is bérelt hajót a király, hogy a tízezer főnyi magyar keresztes sereg átkelhessen a tengeren. A sok gátló körülmény ellenére mégis útra indulhatott a magyar sereg, 1217. augusztus 23-án Spalatóban szállt a gályákra a jórészt lovas had és Ciprus érintésével (ahol Hugó ciprusi király is csatlakozott a hadhoz) 16 napi hajózás után Akkóba hajózott. Érdekesség, hogy a németalföldi kikötőből, Vlerdingenből 1217. május 27-én, ezzel egyidőben az angliai Dartmouthból mintegy 300 (!) hajón már megindultak keletre a fríz és
angol keresztesek,
de ők leragadtak a spanyolországi Compostelában. Más keresztesek portugál földön háborúztak a mórok ellen a rekonkviszta harcaiban Lisszabon melletti csaták harcaiban. Úgy nézett ki, hogy a magyar, stájer és ciprusi sereg mellett nincsenek támogató csapatok, ez elég rossz ómennek bizonyult. Hogy miért pont Akkonba tartott a keresztény sereg? Akkon jelentősége Jeruzsálem Szaladin általi elfoglalása után nőtt meg, ekkor vette át a keresztény ”főváros” szerepét, igazi kereskedelmi központot hoztak létre a keresztes hadak, valamint hiénázó kísérőik, a velencei, genovai, pisai és helybéli kereskedők. Akkonban rang és pénz szerint külön városrészük volt az európai hadaknak (nemzetiség szerint), a magyarok a német negyedben kaptak elszállásolást. Rögtön a partraszállás után András magyar, Brienne János jeruzsálemi és Hugó ciprusi király és a három ottani lovagrend nagymestere a magyar uralkodó Akkon melletti (Ricardana, más néven Tell Kurdana település) sátrában haditervet kovácsolt, a sok eltérő érdeket kellett valamilyen közös tervnek alárendelni. Nem volt egyszerű. Jeruzsálem visszavételére nem volt alkalmas elég erős a sereg, a tengerparti városok megerősítését pedig nem tartották elég lovagias feladatnak, a ciprusiak Egyiptomot akarták megtámadni, ezzel zúzva szét a főellenség ajjubidák (Mameluk Birodalom) hatalmát. Ebben az évben a szentföldi termőföldeken rossz termés volt, a gyenge gabonát sem aratták le munkások hiányában, a férfiak katonáskodtak akkoriban kaszálás helyett, emiatt az élelmiszerek megfizethetetlenül drágák lettek. Sok
csuhás zarándok
halt éhen, vagy kénytelen volt gyalog hazaindulni észak felé. A lovagsereg és a zarándokok közötti anyagi különbségek sok konfliktust eredményeztek, az európaiak a keleti "keresztyénekkel" kerültek gyakori viszálykodásokba, az igazi ellenség távollétében is dúltak a belső csaták. Több megbeszélés is zajlott a többi keresztes vezető részvételével II. András sátrában. Rang szerint András lett volna a 30.000 összlétszámú keresztesek vezére, de más jelentkezők is akadtak, János jeruzsálemi király saját magát jobban szerette hadvezérnek beállítani. A krónikások feljegyzései szerint 1217. november 2-án, pénteken a böjti ima után a keresztesek elindultak Akkonból és az Esdralon- síkság irányába kezdték a felvonulást. Az út másnapján, november 3-án Rudolf jeruzsálemi pátriárka és Vitry Jakab francia püspök találkozott András király és Lipót stájer herceg vezetőivel egy meglepő ajándékot hozva: az 1187. évi hattíni csatában elveszett Szentkereszt-ereklye egy darabkájával. A király és a herceg alázatosan,
darócruhában, mezítláb
járultak a szent fadarabhoz és megcsókolták azt. Persze ilyen előzmények után a sereg fellelkesülve és jó harci szellemben folytatta útját. A semmiből felbukkanó nemzetközi keresztes sereg pánikot okozott a muszlimok között, ugyanis évtizedek óta, a harmadik keresztes hadjárat óta nem járt errefelé ilyen nagy létszámú idegen fegyveres. "Oszmán vad népének" vezére, Al-Ádil a serege felével Palesztinába, Adzslún várába (Damaszkusz mellé) vonult vissza a keresztesek elől, a másik hadtest fia, Al-Muaddam (teljes nevén „El Malek al Muaddam Sarferdin“) parancsnokságával Jeruzsálembe sietett. Apja és fia előre megbeszélt egységes haditerv szerint folytatták a védekező harcot, a keresztény seregek már nem voltak ilyen egyértelmű irányítás alatt. Jeruzsálemi János, András és Hugó királyok csak a saját alattvalóinak parancsoltak, ezért a keresztes táborban hiányzott laza volt fegyelem. Egységes parancsnokság nélkül a cél sem lehetett közös, a seregtestek egymástól függetlenül mozogtak. A magyar sereg Betszaidát ostromolta, majd be is vette. A Tábor – hegyen épített erődöt is ostrom alá vette a sereg, de megfelelő ostromszerszámok (néhány létrájuk volt összesen) nélkül a falakon kívül maradt a sereg. Mivel puskapor még nem létezett, ezért vagy a kiéheztetés, vagy a létrás ostrom, vagy a lovagi párviadal a nyílt mezőn döntötte el a küzdelmet. A létrák az ostrom során megsemmisültek a védők gyantás gyújtónyilainak tüzében. A keresztesek így nem tudtak betörni, a muszlimok meg nem kívántak nyílt mezőn csatázni, ezért az ostrom sikertelenül ért véget, csak annyit sikerült elérni, hogy távoztuk után a túlélő muszlimok saját maguk rombolták le a falakat. Pár héttel később a magyar keresztesek a Kinneret-tó környékén nyílt téren, egy kisebb lovas ütközetben is részt vettek. A magyar lovagok harci felszereltsége kétélű kardból, pajzsból, kopjából, harci bárból (szekerce) és buzogányból állt. A
székely lovasok
íjakkal voltak felszerelve, ők könnyűlovassági feladatot láttak el, az ő testük és a lovaik nem voltak páncéllal fedve, így felderítésre és gyorsabb műveletekre is használhatták őket. A lovagok láncingjét keresztes köpeny fedte, a sisakról és a pajzsról lehetett őket megismerni, fő fegyverük a kétélű kard, kiegészítő fegyverzetben pedig a lándzsa, vagy buzogány, szekerce szerepelt. A lándzsát kettő módon használták, rohamnál a hónaljhoz szorítva döftek, közelharcban pedig váll fölé tartva szúrtak vele. A kor hadműveleteire ez volt a jellemző, illetve a lóról szállt lovag gyalogos alkalmazása főleg kard, vagy buzogány fegyverrel. A lovat zsákmányként tekintette mindkettő fél, őket nem bántották, igyekeztek megóvni a drága prédát. A nehéz és hosszú kétélű kardok amúgy alkalmatlanok voltak a lovagi közelharcra, a ló feje mindig útban volt a vízszintes kardműveleteknél. Ezért terjed majd el később a lovassági szablya, ami könnyebb és rövidebb is a kardnál. De ez a jövő. Visszatérve a szentföldi harcokra, II. Andrástól 500 magyar lovag külön feladattal arra kapott parancsot, hogy lovassági harcmodorral a Bekaa völgyben egy kisebb erődöt ostromoljon, ám az életben maradt három hírmondó csak azt tudta a királynak jelenteni, hogy felmorzsolták az alakulatot. Volt sikerrel végződő akció is, "Esdraëlát elérve, a keresztes had a Gilboa helység aljában a Jordán felé vett irányt és útközben Bethseanban az ellenségnek bőséges élelmiraktára, hadi felszerelése és marhája esett kardcsapás nélkül birtokába. Innen 3 napi pihenő után a keresztesek tovább haladva, megfürödtek a Jordán vizében és november 10-én át is keltek a folyón." írja Bánlaky József. A pár siker és sok kudarc után tavasszal András király bevásárló ereklyegyűjtő utazásra indult, a sereget pedig tárnokmesterére, Dénesre és barátjára, Lipót hercegre bízta. A hadi vállalkozást eddig is kísérték ereklyegyűjtő utak, de a király ettől kezdve csak a szent értékekre központosított. Kíséretével és Hugó ciprusi királlyal hajón, majd lovon utazva a Tripoliszi Grófságba látogatott, ahol Hugó váratlanul meghalt. Méreg? Ki tudja? Állítólag András király is kiiktatandó célszemély volt, ő is maradandó belső sérüléseket szenvedett, mert őt is meg akarták mérgezni, de a lényeg, hogy túlélte a gyilkossági kísérletet. Érdekesség még, hogy András szentföldi tartózkodása alatt ezen kívül még (bizonyítottan, a tettesek elfogásával) három sikertelen merényletet is elkövettek ellene, egyet
méreggel,
kettőt tőrrel. A három merénylő közül egyik sem volt muszlim, így bizonyos, hogy az európai uralkodók egymás közti leszámolásai zajlottak. Andrást elkedvetlenítette a nem várt halálhír, ráadásul Akkonba visszatérve elkeserítő jelentést kapott az otthoni helyzetről és magyar csapatok szentföldi harci eredményeiről. A magyar keresztesvitézek a muzulmán csapatban (török-türk-arab) testvérnépeket véltek felfedezni, nyelvi és törzsi hasonlóságok miatt. A fegyvertárs nyugati lovagok legnagyobb döbbenetére sok ízben előfordult, hogy a magyar sereg nem támadott a ”testvéri” csapatokra. A hadjáratban a harci szellem teljesen visszaszorult, így a király, mentve a mundér becsületét kényszerűségből bejelentette, hogy fogadalmának eleget tett, apja és a pápa hadjárati kötelezettségét teljesítette. András a jeruzsálemi patriarcha átkával nem törődve 1218. tavaszán Antiochián, Cilicián, Niceán, Örményországon (figyelem, nézzük csak meg a térképen, hogy akkoriban Örményország hol helyezkedett el!) és Konstantinápolyon keresztül lovon
indult hazafelé,
mivel a költségvetésből nem futotta tengeri visszautazásra. Amúgy is dolga volt Konstantin császár városában, apósa, Pierre császár halála után trónöröklési cseleket kívánt bevetni, mielőtt trónéhes sógora észbe kapna és atyai ágon megszerezné a császári koronát (végül sógor győzött). De az odafelé vezető út sem telt hiába, a fondorlatos király Niceán Theodórosz Laszkarisz görög császár leányát kérte meg idősebb fia, Béla (később nagy királyunk, második honalapítónk) számára. Örményországban a legifjabb fiának, András hercegnek az örmény király leányát kérte meg jegyesül (bár ebből nem lett semmi, utólag már tudott, hogy a novgorodi fejedelem leányát vette feleségül Halics miatt), Mária leányát pedig a bolgár cárral, II. Aszen Ivánnal jegyezte el. A Szentföldön András király távozásával nem ért véget az V. keresztes hadjárat, Dénes tárnokmester és Lipót herceg maradt csapataiknál. A magyar sereg mintegy negyede a hadjáratban maradt, Nazareth közelében egy kisebb erőd ostromába kezdtek, de nem tudták bevenni. Az elfoglalt Kaiszeraiát megerősítették, a német és a templomos lovagok pedig Atlitnál, a Kármel hegy lábánál nagy erődöt építettek, amelyet később a Zarándokok vára néven ismerhetünk meg. Az V. keresztes hadjáratot ezután már nem kísérte siker, a következő évben a egyiptomi hadjárat teljes kudarccal végződött. Hazatérése után a király így írt a Vatikán urának (a jobboldali kép a festőt dicséri, éppen sikerült elkapni a pillanatot, amikor a pápa a levelet olvassa): "Midőn Magyarországba jöttünk megtudtuk, hogy egyházi és világi személyek egyaránt a hűtlenségnek még sokkal nagyobb bűneit követték el, mint ahogyan arról előbb értesültünk. Sokan a nemesek közül, mint a sátán poroszlói, nem riadva vissza a királyi felség megsértésétől, rendeleteinket megvetették, a közbékét megzavarták, honfitársaikat ellenségek gyanánt sanyargatták. János érseket, amidőn gonoszságuknak ellentállni akart, minden vagyonától és jövedelmeitől megfosztották, elfogták s a legnagyobb gyalázattal ki is űzték az országból… Országunkat elszegényedve, nyomorban, a királyi kincstárt minden jövedelmétől megfosztva találtuk, úgy, hogy nemcsak a zarándoklásunk alatt csinált adósságainkat meg nem fizethetjük, hanem 15 év is kevés lesz arra, hogy országunkat előbbi állapotába visszaállíthassuk." Összesítve az eredményeket András királyt csak dicséret illeti, apjának és a pápának adott ígéretét megtartotta, a hadjáratot elindította. Igaz, hogy nagyobb sikert nem ért el, de szinte vérveszteség nélkül hazahozta a seregét (10 %, mintegy 1000 fős veszteséggel), ami abban a korban nagy szó, gondoljunk csak a francia, vagy az angol királyok seregeinek majdnem teljes pusztulására. Anyagilag is olcsón úsztuk meg a harcokat, igaz ugyan, hogy András kölcsönre szorult itáliai kereskedőházaktól, illetve nagy értékű magyar ékszerek eladására is rákényszerült, de a körmöci aranybánya a király hazatérte után pár év alatt kárpótolta. Érdekesség, hogy financiális okokból a Szentföldön eladta 140 márkáért Szent István felesége, Gizella 12 márka aranyat tartalmazó drágaköves koronáját is. Egy szempontból viszont megtérült a befektetés, a magyar lovagok mindegyike megfürdött a Jordánban, meglátogatta a szentföldi keresztény emlékhelyeket, valamint Magyarországra tért a Szentkereszt-ereklye, a
kánai menyegzőn
használt vizeskorsók egyike, Szent István protomártír (az első mártír szent) fejereklyéje és Antiókhiai Szent Margit koponyája. Ezen kívül valamelyik magyar lovag birtokába került egy éremegyüttes, amely 1982-től megtekinthető a budapesti Nemzeti Múzeumban, a 32 keleti érem a korszakból származó jeruzsálemi, tripoliszi, antiochiai és környékbeli vereteket tartalmaz. Haditechnikai hatása és értéke is volt az útnak, a hadjárat során a katonák tanulmányozhatták a szentföldi modern várrendszert, láthatták a lovas és gyalogos harcászat kombinatív alkalmazását, vagy a számszeríjászok harci bevetését. A legendák szerint a magyarok látogatásának Szentföldön más téren is maradt nyoma, Akkon városától északkeletre Montfort keresztes vára mellett egy
Balaton nevű helyiséget
jelölt a korabeli térkép, a falu mai neve Máiljá (Máálija, Micilya). A mai izraeli útikönyvek megjegyzik, hogy lakói keresztények, ilyen családneveikkel, mint például: Albert, János, István, Mátyás, Fanni, Regina. Ilyen nyomokat is hagyhattak a magyar lovagok a pár évi ottlétük során. Vagy csak legenda a pár névbeli egyezőség? Katonai, trónöröklési, családalapítási szempontok mellett jogi hatással is bírt a hadjárat, II. András király az V. keresztes hadjárat után szintén felvette a ”Jeruzsálem királya” címet, ezt IV. Károlyig mindegyik magyar király viselte. A jeruzsálemi jogfejlődés a későbbiekben a magyar Aranybullára is hatással lehetett, meghatározta az európai alkotmányok és a magyar alkotmánylevél első példányát is.
Ha már alkotmány, Werbőczy (Hármaskönyv, II. rész, 6. cím), II. Andrásról így emlékezik meg: „győzedelmes András király [...] akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított s szerencsésen visszatért.”
Ilyen király volt, ahogy Werbőczy írja? A dicső kereszteslovag? A mindent túlélő szerencsefi? Vagy egy testvérgyilkos intrikus? Diplomatasikereket elérő európai ármánykodó? Nagy szövetségeket kötő reálpolitikus? Szent Erzsébet apjaként buzgó vallási fanatikus? Kelet és nyugat felé stabil partnert kereső kereskedő? Mohó terjeszkedő trónkövetelő? Pápának engedelmes hithű katolikus? Velencétől félő területátengedő? A koronaékszerek és az aranykincs elherdálója? A magyar alkotmány atyja? Jeruzsálemi hős?
Majd elmondjátok a kommentekben.
Az utolsó 100 komment: