Az 1861-65 között lezajlott amerikai polgárháború története itthon nem túlságosan ismert, két okból is érdemes pedig a figyelemre: ebben a háborúban mutatkozott be a XX. századi hadviselést meghatározó legtöbb találmány, és ezek az események a mai napig alapvetően határozzák meg korunk talán legerősebb nagyhatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a politikai életét. Ennek jegyében következzen most a háború első jelentős csatája, az első bull runi csata. Egyes források manassasi csatának is nevezik: a Konföderáció a csatákat a helyszínhez közeli városról nevezte el (ez volt Manassas), az Uniónak bármilyen földrajzi név megtette, csak legyen minél közelebb- így esett a választás a Bull Run folyócskára. Mivel a történelmet a győztesek írják, utóbbi elnevezés terjedt el, és fontos hozzátenni azt is, hogy első, mert volt egy második is. (Eleve magának a háborúnak is csak Északon polgárháború a neve, a déliek két független ország közötti háborúnak tartják).

Nem terveztem hosszú cikket írni belőle, de evés közben jön meg az étvágy, végül a nyers szöveg 24 oldal lett. Ezt igazából már három felé kellene bontani, de jó arc vagyok, úgyhogy lemegy két részben. Az első rész tulajdonképpen csak az előizgatás a politikai és katonai előzményekkel, a fegyverekkel és a hadseregek rövid bemutatásával, a csata vastagját mához egy hétre tervezem megjelentetni. Ezeket a bevezető részeket a téma által indokolthoz képest talán kicsit bő lére eresztettem, de egyrészt sok olyan dolog van benne, ami csak a Bull Run utáni eseményekkel együtt lesz kerek, másrészt talán írok még a polgárháborúról (nagyon megszerettem a témát) és így akkor már nem kell ezekre a dolgokra külön kitérni.

És most irány a XIX. századi Amerika.

1. Amerikai __________ Államok

 Az Amerikai Egyesült Államok 13 amerikai egyesült államból jött létre 1776. július 4-én, amikor ezek az eredetileg gyarmatnak számító területek kinyilvánították függetlenségüket az angol koronától, és fegyverrel is érvényt szereztek követelésüknek, melyet 1783-ban Anglia is kénytelen volt elismerni. A 13 állam eredetileg csak a mai keleti partot foglalta el, de a XIX. század során folyamatosan terjeszkedett nyugat felé, általában nem erőszakmentesen, sok földet az indián őslakosoktól hódítottak el, néhány mai államot pedig a többé-kevésbé európai berendezkedésű szomszédtól, Mexikótól. Floridát a spanyolok adták át, Louisianát pedig magától a nagy Napóleontól vásárolták meg. Az új területeken aztán előbb-utóbb az eredetiekhez hasonló államok szerveződtek, melyeket sorra fel is vettek a mainál sokkal kevésbé központosított államszövetségbe.

Az ország területével azonban a problémák is nőttek, melyek alapvetően az északi és a déli (az USA mai területét nézve inkább délkeleti, de mindegy) országrész közti gazdasági különbségekből adódtak. A déli országrész gazdasága a hatalmas ültetvényekre alapult, melyeken Afrikából elhurcolt négereket dolgoztattak rabszolgaként. Északon az ipar fejlődött, a hatalmas új földterületekre pedig európai telepesek özönlöttek folyamatosan, akik kisgazdaságokat hoztak létre. A déliek az ültetvényeken megtermelt áruk exportjából éltek, remek kereskedelmi kapcsolatokat kiépítve az Óvilággal, különösen magával az egykori gyarmattartójukkal, Angliával. Az északiaknak nem volt érdekük a szabad kereskedelem, a kifejlődőben lévő ipar védelmében komoly vámokat vezettek be- ez viszont oda-vissza működik, úgyhogy a vámemelések az exportáló déliek gazdaságát fojtogatták. Emellett a farmerek féltették földjeiket a tőkeerős déli nagybirtokosoktól. Ebben a légkörben minden egyes új állam felvétele tovább élezte a konfliktust, hiszen nem volt mindegy, hogy nagybirtokos-rabszolgatartós, vagy (nos hát) munkásos-parasztos társadalmi rendszerű jövevényekkel gyarapszik a demokratikusan, többségi szavazással működő döntéshozatali rendszer. Erre tettek rá egy-egy lapáttal a rabszolgaság ellen olykor fegyvert is fogó abolicionista mozgalmárok, mint pl az 1859-ben kivégzett John Brown. A keresztény államokban a sötét középkorban is már csak helyenként felbukkanó rabszolgatartást az óceánon inneni kortársak megdöbbenéssel szemlélték, a délieknek viszont a megélhetése függött ettől az emberi jogokat súlyosan sértő intézménytől, úgyhogy az abolicionisták minden lépését egyre növekvő aggodalommal figyelték. Az utókor hajlamos a kérdést leegyszerűsíteni, az események kialakulásában játszott szerepét pedig túlértékelni: természetesen azért Dél lakossága sem csak rabszolgakínzó nagybirtokosokból és halálra dolgoztatott rabszolgákból állt, északon pedig ugyan felszabadították a rabszolgákat, de a szabad feketék letelepedését és egyéb jogait sok államban komolyan korlátozták. (A rabszolgaság eltörlése után a négereknek még vagy száz évet kellett várniuk a teljes egyenjogúságra, hogy az amerikai törvények egyáltalán ne tegyenek különbséget bőrszín alapján az emberek között, azt csak az 1960-as évek fekete polgárjogi mozgalmai tudták kivívni. Néhány egykori rabszolga egyébként még a saját fülével hallhatta Martin Luther King híres beszédét, de persze csak nagyon kevesen értek meg ilyen magas kort.)

A végső szakításra 1861-ben került sor. Az előző év november 6-án a mérsékelt demokrata Buchanan helyére megválasztott republikánus elnök, Abraham Lincoln (képe balra, ha van olyan, aki esetleg nem ismerné fel) március 4-én lépett hivatalba, bár eleinte a rabszolgasággal kapcsolatban a status quo fenntartását szorgalmazta, egységesítési törekvéseinek kinyilvánítását a déliek az utolsó cseppnek tekintették abban a bizonyos pohárban (a mai terminológia szerint a republikánusok a konzervatívok, a demokraták a baloldal- ez a XX. században alakult ki, azelőtt fordítva volt). 6 állam (Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia és Louisiana) bejelentette az unióból való kiválását és a Konföderáció (tisztességes nevén Amerikai Konföderációs Államok) megalakítását, Richmond központtal, Jefferson Davis (jobbra, Mississipi egykori szenátora) elnöklete alatt. A politikai békéltető próbálkozások rendre kudarcot vallottak, a Konföderáció követelte az Unió csapatainak kivonását a déli államok területéről, addig-addig, hogy végül április 12-én egy északi kézen lévő dél-karolinai erődnél, Fort Sumternél eldördültek a háború első lövései. A déliek agresszív lépésére válaszul április 15-én Lincoln elrendelte az északi csapatok mozgósítását, és ezzel végképp megszűnt a politikai rendezés lehetősége- az északiak az állam egységének elvéhez, a déliek a szabad döntéshozás különválást is megengedő értelmezéséhez ragaszkodtak.

A viszonylag kis létszámú szövetségi hadsereget megerősítendő Lincoln 75000 önkéntest hívott fegyverbe 3 hónapra, nem sokkal később 50000 újabbat, ezúttal már három évre. Az északi flotta blokád alá vonta a déliek kikötőit.

2. Erők, viszonyok

 Az Unió legalább 20 államot számlált, 19 millió fős lakossággal. A nem túl tudományosan hangzó ,,legalább 20” úgy jön ki, hogy 20 úgynevezett szabad állam volt, emellett néhány rabszolgatartó, de az államszövetségből ki nem vált állam; voltak vitatott államok is, a mai USA szövetségi államainak egy része pedig csak ilyen-olyan csatolt, jelölt, vagy egyéb területként létezett ekkor még, többnyire ezek is az Unió fennhatósága alatt álltak.

A Konföderáció Texas, Észak-Karolina, Virginia, Tennessee és Arkansas csatlakozásával 11 államra hízott, de lakossága így is csak 9 millió fő volt, ebből 3,5 millió rabszolga. (Hogy kicsit átállítsuk Európához szokott agyunkat: a német császárnak 1871-ben 40 millió alattvalója volt, kb félmillió négyzetkilométeren. A Konföderáció, tehát a kisebbik országrész durván kétmillió négyzetkilométer volt, ez majdnem a duplája Franciaország és Németország összesített területének, háromszorosa a Monarchia legnagyobb, 1914-es kiterjedésének.) A szétválás nem mindenhol ment simán a közigazgatási határok mentén, jó példa erre Kentucky: itt született Lincoln és Davis is, a helyiek több, mint 40%-a a Konföderációt, a többiek az Uniót támogatták.

Az északiak összesen 2,1 millió katonát mozgósítottak a konfliktus folyamán. Először csak önkénteseket, több körben és egyre hosszabb időre (először még azt hitték, három hónap elég lesz, aztán emeltek három évre), 1863-ban vezették be az általános hadkötelezettséget, de a hadköteles korúaknak (18-35) csak egy töredéke vonult be ténylegesen, a többiek éltek a lehetőséggel, és pénzzel váltották ki a szolgálatot.

A déli adatokról csak becslések vannak, a háború végén az irataik ugyanis megsemmisültek. 1862-ben már kénytelenek voltak sorozást elrendelni, összlétszámukat hatszázezer és 1,4 millió közé teszik, de a legtöbb szakértő szerint nem voltak 850-900000-nél többen. Nehezítette a helyzetüket, hogy a sereg egy részét széthúzták a határ teljes hosszában, tartva egy északi támadástól. Könnyítette viszont, hogy a vidéki életformához szokott embereik jobban viselték a tábori élet megpróbáltatásait, és a rabszolgák kordában tartása miatt már a háború előtt is sok katonai egységet tartottak fegyverben, az ő kiképzésük és összekovácsolódásuk már a háború előtt megtörtént. Igaz, a háború alatt is szükség volt ilyen jellegű szolgálataikra, a lázadásoktól való félelem értékes csapatokat vont el a frontról. Néhány szabad fekete is jelentkezett a déli haderőbe, de őket visszautasították. Csak a háború legvégén terjesztették ki rájuk is a hadkötelezettséget (a fehérekből ekkor már kezdtek kifogyni, túl voltak a 35 éves felső korhatár 50-re emelésén és jelentősen szűkült a kivételek köre), de akkor már mindegy volt, nagy részükre már nem is került sor. Az északi hadsereg 15%-át alkották feketék.

Az önkéntesek egyébként mindkét táborba lelkesen jöttek (olyan lelkesen, hogy egyes becslések szerint egy normális orvosi ellenőrzés negyedüket ki is szórta volna), mint említettem, mindkét oldal mélyen meg volt győződve az igazáról és a másik oldal gonosz szándékairól- valamint arról is, hogy a háború gyorsan véget ér. A hadseregek felállítása azonban így sem ment probléma nélkül, hiszen nem volt sem egyenruha, sem fegyver elég (néha még kaja sem!), 400000 déli önkéntes felét egyszerűen el kellett küldeni, amíg a haza kerít számukra egyenruhát és puskát. Az önkéntes egységek maguk választották a tisztjeiket, előfordult olyan is, hogy egy gazdagabb ember maga szervezett és szerelt fel katonai egységet, katonái ilyenkor persze őt választották parancsnokká.

A helyzet gyors eszkalációja a legtöbb katonát is felkészületlenül érte. A legtöbb tábornok nem vezetett még sereget csatában, kivéve kettőt, de azok meg már túl voltak a hetedik X-en. Nem csak a hadsereg, de a tisztikar is kettészakadt, 1098 tisztből 371 déli egyenruhát öltött. Központi vezérkar már a szétszakadás előtt se létezett, és például az északiaknak csak azért voltak Délről térképeik, mert egy Henry Wager Halleck nevű tábornoknak még idejében eszébe jutott venni párat egy könyvesboltban. A flották is hasonlóan fényesen álltak, az egy kivételével az összes hajógyárat birtokló északiaknak is csak mindenféle kereskedelmi hajó bevonultatásával és felfegyverzésével sikerült a blokád fenntartásához szükséges szintre fejleszteni.

 3. Egységek, kétségek

 A szövetségi hadsereget a háború elején mindössze 16000 hivatásos katona alkotta, ezen kívül az egyes államoknak, területeknek voltak milíciáik. Ezen intézmény gyökerei a függetlenségi háborúba, vagy még azelőttre nyúlnak vissza, a milíciák az adott állam fegyverbíró polgáraiból felállított védőcsapatok. Viszonylag hamar kiderült, hogy a rendes hadsereget nem váltják ki, hiszen gyakorlatilag tényleg nem jelentenek többet puskás embereknél, a milícia egységeinek kiképzése a fegyverhasználat mellett legfeljebb a parádékon való felvonulásra szorítkozott, nem voltak harci tapasztalataik (esetleg a vadnyugati területek időnként indiánokkal, vagy a mormonokkal összecsapó milicistái tudtak némi tapasztalatot felmutatni), nem tudtak más egységekkel együttműködve nagyobb szabású manővereket végrehajtani, nem voltak harcedzett, vagy legalább rendesen kiképzett tisztjeik, és nem voltak kiegészítő, vagy támogató egységeik sem. Jobb híján sokszor velük töltötték fel a hadsereget, bár persze azért távolról sem minden önkéntes tartozott közéjük. (A milícia intézménye többször átalakult az amerikai történelem folyamán, az 1903-as Dick-törvényig az sem volt megnyugtatóan tisztázva, hogy pontosan mikor tarthat igényt a szövetségi kormányzat saját államokukon kívüli szolgálataikra. Ma leginkább a Nemzeti Gárda tekinthető a leszármazottjuknak. A szabályozás államonként is változik, néhány államnak a Nemzeti Gárda mellett is vannak milíciaszerű tartalékos alakulatai, sőt, van, ahol államtól független milíciák is működhetnek, és működnek is)

A hadsereg alapegysége a gyalogezred volt, ezt tíz század alkotta, összesen nagyjából 1000, szuronyos puskával felszerelt vitézzel: a reguláris ezredek 843, az önkéntes ezredek 1045 katonából álltak (mindkét oldalon). A nagyobb létszámú ezredeket időnként két vagy több zászlóaljra bontva alkalmazták. 4 ezred alkotott egy dandárt, 3-4 dandár egy hadosztályt. Egy hadtest 2-3 hadosztályból állt, elvileg tehát 24-48000 emberből. Hangsúly az ,,elvileg” szón, általában vagy nem volt teljes a feltöltöttség, vagy a legénység egy része még a kiképzésnél tartott. És nem is csak lövészekre volt szükség, egy százezer fős hadsereg 2500 szekeret és 35000 igavonó állatot igényelt- az egész vándorcirkusz 600 tonna kaját falt fel naponta, és akkor még egy puskát el nem sütöttek. A nyugati part államaiban 1861-ben már egész vállalható vasúthálózat volt, de, ahogy fentebb említettem, a feladat se volt kicsi, Dél teljes elfoglalása logisztikailag kb ugyanaz, mint Moszkváé. Egy hadsereg 1-8 hadtestből állt, az északiak általában folyókról nevezték el őket,a déliek államokról, vagy más területekről. A déliek gyalogságát általában jobbnak tartották, persze nehéz erről általánosságokban beszélni.

A gyalogságnál kell szót ejtenünk az úgynevezett zuávokról is. Eredetileg a francia hadsereg észak-afrikai könnyűgyalogos alakulatait nevezték így. Ez a filing az amerikaiaknak is bejött, a háború előtt a milicistákat elkápráztatta a zuávok bátorsága, a díszes egyenruháik és a színpompás parádéik. Ezért a polgárháború során is szerveződtek önkéntes zuávalakulatok (északon egész ezredek, délen csak kisebb egységek). Ezek a gyorsan mozgó, laza alakzatban harcoló könnyűgyalogos osztagok természetesen amerikaiakból álltak, legfeltűnőbb jelegzetességük a zuáv-stílusú egyenruha volt. A háború során legtöbbjük fokozatosan beolvadt a normál gyalogságba.

A lovasság 100 fős századokból állt, a déliek 10-esével, az északiak 12-esével szervezték őket ezredekbe, a déliek az ezredekből dandárokat formáltak, az északiak minden ezredet beosztottak egy gyalogoshadosztály mellé (később átvették a déli rendszert). A tipikus lovaskatona pisztollyal, karabéllyal és szablyával volt felszerelve, a déliek sokszor otthonhagyták a szablyát, és inkább egy második pisztolyt vittek helyette. A lovasságot eleinte csak járőrözésre, felderítésre és hasonlókra használták, később rákaptak a gyorsan manőverező csapatok használatának ízére (sokszor csak gyorsan mozgó lövészekként, a csatában lóról szállva vetették be őket), és nagyobb, önállóan is működni képes egységeket, lovashadosztályokat és a lovashadtesteket is szerveztek. A gyengébb infrastruktúrának köszönhetően a háború elején a déliek számítottak gyakorlottabb lovasoknak, ráadásul ők sokszor a saját lovaikat használták. Ennek persze megvolt az a hátránya, hogy a paci kidőlése esetén az apostolok lován kellett járni.

A tüzérséget ütegekbe szervezték. Az északiaknál hat löveg volt egy ütegben, egy százados parancsnoksága alatt. Egy löveget általában nyolc, egymás feladataira is kiképzett tüzér kezelt. Az ütegeket ötösével tüzérdandárokba szervezték, és minden gyalogos hadtest mellé adtak egy ilyet. A Konföderációnál egy ütegbe csak négy löveg jutott, és négyüteges zászlóaljakba szervezték őket, amelyeket 1-1 gyalogoshadosztály mellé osztottak be. A tüzérség az északiak erőssége volt, a déli tüzérség fölénye az első bull runi csatában inkább kivételnek számít. Annak ellenére igen fontos és sokszor csatadöntő fegyvernem volt, hogy a veszteségeknek csak elég csekély részéért volt felelős- a polgárháborús emberveszteség 90%-át puskatűz okozta.

Az egyenruha Amerikában is sokat egyszerűsödött a napóleoni háborúk óta, a katonák egyszerű nadrágot és egy dísztelen, tunikaszerű zubbonyt viseltek (volt hosszabb és rövidebb változata is), hozzá sildes sapkát (kepi), esetleg valamilyen kalapot (inkább az előbbit, kényelmesebb volt, és olcsóbb volt gyártani). Az Unió egyenruhája sötétkék volt, a Konföderációé világosszürke (eredetileg a kadétok hordtak ilyen színű ruhát), de sokféle színű és szabású egyenruha volt használatban, a központi ellátás hiányosságai miatt sok egységet szűkebb hazájának kellett felszerelnie, tág teret engedve a kreativitásnak és a téves azonosításnak. A new yorki 79. ezred például kockás nadrágot hordott, a virginiai 17-esek pedig zöld sapkát és zubbonyt. A legnagyobb gondot az okozta, amikor a szürke és a kék ,,helyet cserélt”, a déli oldalon küzdő 33. virginiai gyalogezred például kékben pompázott, az északiak 3. maine-i gyalogezrede pedig szürkében. És persze egyéni megoldások is előfordultak, a régi, fekete-fehér fényképeken sokszor el se lehet dönteni, hogy a tisztek vajon katonai egyenruhában vagy civil ruhában, esetleg kettő keverékében vannak-e. Az első bull runi csatában az északi egységek mindenhová kibontott zászlókkal vonultak (a konföderációs zászló első változata eléggé hasonlított az északiakéra, Bull Run után a déli fővezér, Beauregard tábornok szorgalmazta is erősen a jól ismert, vörös alapon kék András-keresztes megoldás általános bevezetését), a déliek pedig a richmondi asszonyok által küldött szövetet, illetve az ebből készített csokrokat viselték az egyenruhájukon. Dél 1861 szeptemberében aztán elő is írta mindenkinek a szürkét. Jellegzetes volt az ország nevének kezdőbetűivel ellátott övcsat, az északiaknál ,,US” volt rajta, a déliekél persze ,,CS”. A lovasság egyenruhája sem volt túlbonyolítva, nyoma sem volt az Európában még az első világháború harcterein is feltűnő zsinóros huszármentéknek, vagy fényes mellvérteknek. Az Európában csak a nehézlovasságra jellemző ormótlan, térdvédős lovaglócsizát viszont minden amerikai lovaskatona kedvelte. A zuávok fezt vagy turbánt, tarka, buggyos nadrágot és szűk kabátot viseltek, általában gazdagon díszítve mindenféle kis réz gombbal meg egyéb biszbasszal. Itt is van egy, jobbra fent.

Végül pár szót a tábornokokról, belőlük viszonylag sok fog szerepelni. A Zrínyi-kiadó féle, NATO-rendfokozatokról szóló könyvet használtam a fordításhoz (sztaki szótárban is ezek vannak amúgy), de egy helyen legyen meg az eredeti is. Az őrmester-hadnagy-százados-őrnagy-ezredes vonal kb ugyanaz, mint mindenhol, ezredes uram (Colonel) szintet lépve válik tábornokká. A legalacsonyabb tábornoki rendfokozat a dandártábornok volt (Brigadier General), ezután a vezérőrnagy jött (Major General), a legmagasabb rang pedig az altábornagy volt (Lieutenant General). A délieknél létezett egy még magasabb, egyszerűen csak Generalnak hívott szint is (magyarul is simán tábornok, majd külön kiemelem, ha konkrétan Generalról van szó). Délen minden tábornok háromcsillagos jelvényt viselt (lásd a képet), északon a ranggal egyenes arányban 1, 2, illetve 3 ezüstcsillagot. Északon a polgárháború után vezették be a négycsillagos tábornokságot, melynek pontos neve az idők során változott, ezt eleinte egyszerre csak egy ember kapta meg, elsőnek Grant, ma ezt hívják Generalnak. General of the Armynak nevezett ötcsillagos tábornokok 1944 óta vannak, a történelem során négy admirálist is beleértve összesen kilencen emelkedtek idáig, legutóbb Omar Bradley 1950-ben. A hatcsillagos General of the Armies leginkább csak elmélet, két ilyen van összesen: Pershing 1919-ben kapta meg, de négy aranycsillagot hordott hozzá, George Washingtont pedig posztumusz léptették elő 1976-ban. Ford elnök azt akarta, hogy se élő, se holt ne legyen magasabb rangú az államalapító tábornok-elnöknél, aki életében egyébként kimaxolta az akkori ranglétrát, de hát ez ugye még csak három csillag.

4. Puskát kellett volna hoznunk ehhez a melóhoz

 A katonák fegyverzetében megtalálható volt a kézi lőfegyverek XIX. századi fejlődésének minden állomása. A háború elején a legtöbb katonát a Napóleon és Nagy Frigyes korát idéző huzagolatlan elöltöltő puskákkal szerelték fel, egyszerűen azért, mert ezekből a megbízhatatlan, pontatlan és alacsony lőtávolságú (50-70 méteren túli célpontot már nem nagyon volt értelme megpróbálni eltalálni) fegyverekből mindkét oldal több ezret raktározott, és a bunkósbotnál egy fokkal még mindig jobbak voltak (az északi hadseregből a háború utolsó két évére pusztultak ki). Ekkoriban már az elöltöltős puskák sem a megbízhatatlan kovás szerkezettel működtek, a lövéshez szükséges szikrát kovakő helyett gyutacs (szép magyar szóval kapszli, egy apró, ütésre robbanó anyaggal töltött dobozka) biztosította, a még meglévő, eredetileg kovásként használatba vett fegyvereket is átalakították a XIX. század közepére ilyen, úgynevezett perkussziós szerkezetűre. Történetünk idején a .69-es kaliberű Springfield M1842-es volt a legelterjedtebb simacsövű hátultöltős (az USA hadseregének utolsó ilyen puskája). A Bull Run folyónál harcoló katonák szinte kivétel nélkül ezzel, vagy a még régebbi, M1816-os, M1822-es típusokkal voltak felszerelve.

Az elöltöltős puskák következő (2014-ben már kimondhatjuk: utolsó) generációját a huzagolt csövű, Minié-lövedékkel felszerelt fegyverek alkották. A huzagolt csövet már évszázadokkal Napóleon előtt is ismerték, ezeknek a fegyvereknek azonban igen alacsony volt a tűzgyorsasága, mert a golyót befelé is végig kellett passzírozni a huzagoláson (vagy kotyogott, de akkor meg oda a pontosság). A kúpos, üreges fenekű Minié-lövedék ezen segített, lövéskor az üregnél fogva szétfeszült, bele a huzagolásba, a forgásnak és a golyóénál ballisztikailag kedvezőbb formájának köszönhetően pedig igen pontos volt (ráadásul a csöve is hosszú volt, mert továbbra is követelménynek számított, hogy a sorokban álló katonák egymás válla fölött bizonságosan ellőhessenek). A polgárháborúban harcoló katonák legnagyobbrészt ilyen puskákkal voltak felszerelve, ebbe a kategóriába tartozott a háború legnagyobb számban (mindkét oldal által) használt fegyvere, a legendás .58-as Springfield M1861 is (a springfieldi fegyvergyár mellett több kisebb-nagyobb gyártó is készítette, a Konföderáció pl Richmond néven gyártotta régebbi, M1855-nek nevezett változatát). De volt bőven ilyenből importáru is, nagy számban érkezett az ország(ok)ba .577-es Enfield 1853 (angol versenyző) és Lorenz-puska (a ’48-as szabadságharc Augustin simacsövűit leváltó, Königgraetznél a porosz hátultöltők ellen leszereplő osztrák megoldás). A még meglévő simacsövűeket is sokszor átalakították huzagolt csövűvé, ilyenkor új irányzékot is kaptak, a huzagolt csövű puskákkal ugyanis akár 5-700 méterre is a találat reményével lehetett lőni. Az elöltöltős puskákkal (legyen szó huzagolt, vagy huzagolatlan csőről) a lövő ügyességétől függően 2-3 lövést lehetett percenként leadni, és természetesen levehető szurony is járt hozzájuk.

A háború folyamán fokozatosan terjedtek el a hátultöltő egylövetű és ismétlő puskák is (csövük természetesen huzagolt ezeknek is). Az egylövetűek talán leghíresebbike az .52-es Sharps-karabély volt (balra), percenként 8-10 lövéses tűzgyorsaságával mindkét oldal lovasságánál népszerű volt (volt hosszabb, puskaváltozata is, az kevésbé terjedt el). Ismétlők közül pedig a két vadnyugati legendát kell megemlíteni, a percenként akár 20 lövést leadó .56-56-os Spencer-puskát (ebből is volt karabély), és a .44-es, 16 lőszeres tárral rendelkező Henry-puskát, amely komoly státusszimbólum is volt, ezekre mondták a déliek, hogy elég vasárnap megtölteni, aztán egész héten lehet vele lövöldözni. Persze ezek Bull Runnál még nem voltak ott, és a háború alatt nem is váltak általánossá. A hátultöltő puskák ugyanis kiporciózott puskapor helyett egybeszerelt lőszerrel működtek, ezek előállítása komoly ipari hátteret igényelt (maguk a fegyverek se voltak egyszerűen gyárthatóak, a déliek megpróbálták másolni az északi típusokat, nem túl nagy sikerrel), és a hadiiparfejlesztésre készülő stratégák bevásárlólistájára előkelő helyre írták fel a rezet, mint szükséges nyersanyagot. A déliek leginkább zsákmányként juthattak hozzá ezekhez a nagy becsben tartott fegyverekhez (és remélték erősen, hogy lőszert is sikerül hozzájuk találni), de a jóval fejlettebb északi ipar is nehezen tudta volna katonák százezrei számára biztosítani a szükséges utánpótlást, úgyhogy sokszor az északi katonák is saját zsebből szerezték be őket- parancsnokaik a lőszerellátási nehézségeket általában túl komoly árnak tartották a jelentősen megnövekedett tűzerőért cserébe. Talán a leghíresebb ilyen sztori Wilder ezredes Villámdandárjáé, amely 1863-ban teljes egészében Spencer-karabélyokkal lett felszerelve. Maga Mr. Spencer győzte meg az ezredest, hogy ezt válassza Henryé helyett. Wilder megszavaztatta a katonákat, beruháznak-e a Spencerekre (darabja 35 dollár), és az egyhangú igen után bankkölcsönt vett fel, amit aztán az emberek zsoldjából levonogatva terveztek kifizetni. Végül Uncle Sam állta a számlát, mert rájöttek, hogy egy feltörekvő nagyhatalom hadseregét azért mégiscsak elég gáz a katonák pénzéből korszerűsíteni.

A gyalogság tömegei a háború végéig Minié-lövedékes huzagolt elöltöltőkkel voltak felszerelve, a lovasságnál valamivel gyorsabban terjedt a hátultöltés, az elöltöltőkkel való nyünnyögésnél már csak az rosszabb, ha mindezt lóháton kell előadni (Gettysburg idejére az északi lovasságnál már a hátultöltő volt az általános).

A közelharc fegyvereinél a szuronyról már szóltam, ennek ekkoriban még komoly szerepet szántak, és megesett, hogy a tisztek sem dísznek hordták még a kardjukat (a legtöbbet talán a lovasság kardozott). Népszerű közelharci fegyver volt a hires Bowie-kés is, főleg a déli oldalon. Elöltöltős egylövetű, akár kovás pisztolyok is voltak még, de ezeket nagyrészt kiszorította Samuel Colt találmánya, a revolver, ami az 1850-es években széleskörűen elterjedt. ,,Isten teremtette az embereket, de Colt tette őket egyenlővé”- ekkoriban élőben mentek a westernfilmek, a nemlétező közbiztonság miatt sok helyen a klozettre is fegyverrel járt a nép, úgyhogy az apró, de nagy tűzerejű Coltokat vitték, mint a cukrot. Persze sok cég gyártott revolvert, a polgárháború idejére már megjelentek az egybeszerelt lőszerrel működő hátultöltők is -ezeket talán nem kell bemutatni-, de a legtöbb revolver még elöltöltő volt- ezeket talán igen: lőni úgy kellett velük, mint a hátultöltőkkel, töltéshez viszont a dobot kiszeve a barátságtalanabbik oldala felől kellett beletunkolni a hatóanyagot a töltényűrökbe, mintha 6 (5, 7, annyi, amennyi) pici elöltöltős puskát töltene meg az ember. Pontosságról persze ezeknél a korai, polgárháborús revolvereknél nem nagyon lehetett beszélni. Derringereket, pepperboxokat és hasonlókat (ezek azok, amiket a westernfilmekben a cowboyok a csizmaszárból, a kurvák meg a harisnyakötőből szoktak előhúzni) is sok katona vett magának, az utolsó utáni esélyt biztosítandó.

A tábori tüzérségnél nem haladt ennyire öles léptekkel az ipari forradalom, a háború során legnagyobb számban a jó öreg sima csövű, elöltöltős lövegeket használták, bár persze megjelentek a huzagolt csövű, és a hátultöltős lövegek is. Ágyúból a 6 fontos simacsövű elöltöltők voltak a legelterjedtebbek (az oldszkúl elnevezés a tömör lövedék súlyát adja meg, a 6 fontos űrmérete kb 93mm, a 12 fontosé 117mm), az íveltebb pályán lövő tarackokból a 12 fontos. A 6 fontosok 5 fokos irányzással kb 1400 méterig voltak hatásosak (1523 yard), a 12 fontos tarackok ennek kicsivel több, mint a kétharmadáig. A legnépszerűbb típus mindkét oldalon a 12 fontos M1857-es ágyú volt (kép jobbra), ezt Napóleonnak is nevezték III. Napóleon után, mert eredetileg a baráti francia néptől származott. Mindkét oldal gyártotta, a déliek még beolvasztott kisebb ágyúk bronzából is készítettek Napóleonokat. Nagy előnye volt, hogy nem kellett hozzá a 12-esekhez általában használt nyolclovas fogat, a 6 fontosok hatlovas fogata is el tudta húzni. Lőtávolsága 1619 yard (1473 méter).

A huzagolt csövű elöltöltős lövegek (a Parrott-féle megoldás volt a legelterjedtebb, különböző kaliberekben készült, de igen megbízhatatlan volt- balra egy húszfontos) messzebbre lőttek (a 10 fontos Parrott-löveg 1729 méterre 5 fokos irányzással, 35 fokos szögben pedig négy és fél kilométerre), ezért néhány sima csövűt is felfúrtak huzagolttá. A tüzérség királya az angol import Whitworth-féle 12 fontos huzagolt hátultöltő volt kivételes lőtávolságával (5/35 fokban 2366/4550 méter) és pontosságával. (Összehasonlításképpen: a magyar honvédtüzérség első világháborús M5-öse 7 kilométerre lőtt, a második vh-s 105 mm-es Göring tarack már több, mint 10 km-re, a ma használt 152 mm-es D-20-as tarack 17,4 km-re, rakéta-póthajtású lövedékkel akár messzebb is.)

Ez persze csak egy gyors áttekintés a legnépszerűbb típusokról, sokféle löveg volt használatban, voltak pl rövid csövű mozsarak, és mindenféle kísérleti típusok is. Fontos leszögezni, hogy ezek csak a tábori lövegek, voltak jóval nagyobb darabok is, azokat általában erődökben vagy hajókon használták. A legtöbb löveget bronzból és vasból is készítették, a bronz volt a jobb, a rideg vas ágyúk hajlamosak voltak a robbanásra.. Lőttek tömör golyókat, robbanógránátot, srapnelt (ez kb olyan, mint a robbanógránát, de a levegőben robbanva kis golyócskákat szór szét), és kartácsot (ez is sok kis golyócskát jelent, amik a csőből kijutva egyből szétszóródnak, rövid távolságra hatásos, de azon belül mindent letarol) is. Hátralökés csillapítás persze a kanyarban sem volt még, úgyhogy a lövegeket minden lövés után kézzel kellett visszatolni a tüzelőállásba.

Ennek a sokféle fegyvernek egy közös tulajdonsága volt: feketelőporral működtek, a biztonságosan használható füst nélküli lőpor feltalálására még kellett várni pár évet. Oly sok dologról lehet egy új lőporfajtát elnevezni, de nem véletlen, hogy a kortársak figyelmét a füstnélküliség ragadta meg leginkább; a feketelőporos fegyverekkel való tüzelésbe belefeledkezve (egy Henry-karabély eléggé csábított erre…) a lövész hamar átláthatatlan füstfelhőt generált maga elé, megnehezítve a célzást, parancsnoka számára a helyzet áttekintését, és persze az ellenség sem arra gondolt ilyenkor, hogy nézzétek azt a nagy füstöt, biztos Snoop Dogg olvas fel Bob Marley–verseket a Jamaicai Kenderbarátok Egyesületének, nosza, vigyünk nekik sajtos nachost. 

5. Ember tervez

 A konfliktus tehát adott volt, és 1861 tavaszán már az is biztos volt, hogy fegyverrel kell megoldani. A stratégák neki is fogtak a haditervek kidolgozásának.

A népesség nagy része és az ipar szinte teljes egésze Északon összpontosult, ez hosszabb távon nem sok jót jelentett Dixie számára (a konföderáció közkeletű beceneve- az okosok máig nem tudják eldönteni, hogy egy Dixy nevű, legendásan jószívű rabszolgatulajdonos, a Maryland és Pennsylvania határát meghúzó Jeremiah Dixon, vagy a Louisianában nyomott tízdollárosok hátulján franciául szereplő címlet [dix] alapján), a délieknek gyorsan kellett cselekedniük, mielőtt a jenkik agyonnyomják őket (a yankee meg az északiak közkeletű korabeli beceneve, egyesen szerint indián eredetű szó, de valószínűbb, hogy a keleti parti holland telepesek körében gyakori Jan keresztnévből származik: Janke [Jánoska], Jan Kaas [Sajtos Jancsi], esetleg a gyakran adott páros keresztnév, Jan Kes [János Kornél]). Davis elnök erélyes intézkedésekkel látott hozzá a déli hadiipar kiépítéséhez, és a blokádtörés is nemzeti sporttá vált, sok külföldi hadianyag jutott be az országba a foghíjas északi flotta hajói között.

Pusztán katonai szempontból tehát Észak volt jobb helyzetben: ha a kezdeti balfaszkodást kinőve tisztességesen nekilátnak a hadsereg szervezésének, akkor akár többszörös túlerőt is kiállíthattak, melynek felszerelését és ellátását a saját iparuk biztosítja, nem veszélyeztetik az ellentábor ártó hatásai és az idegen politikusok hangulatváltozásai. Eggyel távolabb lépve azonban már nem ilyen egyértelmű a kép. A déliek csapatai pontosan azokon a határokon álltak, amelyeket maguknak követeltek, nem volt más dolguk, mint megvédeni ezeket a vonalakat az északiaktól, akik céljukat, az ország újraegyesítését csak Dél teljes elfoglalásával tudják elérni. Ráadásul még az sem biztos, hogy egyedül kell véghezvinniük mindezt: ne feledjük, a XIX. század második felében, az európai imperializmus aranykorában vagyunk, a világ bármely lakójába teljes joggal fagy bele a barna maci, amikor arra gondol, hogy Queen Victoria húsos ujja vagy a nagy Napóleon Vercingetorix-rajongó unokaöccsének lovaglópálcája éppen az ő hazája fölött állapodik meg, mikor a megpörgetett földgömb megáll. Ha pedig a kék és a szürke mellett a piros (francia nadrág, vagy angol zubbony) is felbukkan Amerika csataterein, az aligha a külföldi árukat agyonvámoló Észak érdekében történik majd, Európa favoritja egyértelműen a textilipar megbízható nyersanyagszállítója, Dél volt. A háború elején még nem lehetett tudni, hogy,,Napóleon Lajos” egy polgárháborúval arréb, Mexikóban éli át a maga amerikai kalandját, Angliában meg csak a textilgyárosok favoritja Dél, a nép inkább Észak felé hajlik- miután a Trent-incidens (konföderációs diplomatákat Angliába szállító hajó elfogása) megoldódott, és az Emancipációs kiáltvány erkölcsi síkra terelte a konfliktust, a szigetország is inkább a kimaradás mellett döntött, Dél mindössze gazdasági jellegű segítséget kapott (amellett, hogy Anglia az Uniónak is szállított fegyvereket, business is business).

Bár a háború nagy területet érintett, a leghevesebb harcokra Virginiában lehetett számítani. Virginia alapvetően Délhez tartozott (Nyugat-Virginia a polgárháború alatt szakadt ki és vált különálló, Északhoz hű állammá, de mindkét oldalon harcoltak nyugat-virginiai katonák), a hegyes-völgyes, erdőkkel és folyókkal tagolt államban számos fontos földrajzi objektum csábítgatta a győzelemre vágyó katonatiszteket. Először is itt, mindössze 80 mérföldre Washingtontól, állt a déliek fővárosa, Richmond (május végétől legalábbis, addig az alabamai Montgomery volt). Virginia nyugati részén húzódott délnyugatról északkelet felé a Shenandoah-völgy, ezen végighaladva a déliek könnyen elvághatták Washingtont az Unió többi részétől. Virginia (illetve később Nyugat-Virginia) nyugati határán az Ohio folyó hömpölygött (ez jelentette a két világ határát, a szökött rabszolgák itt úsztak át, vagy legalábbis próbáltak átúszni a szabad földre), a folyó partján pedig a Baltimore-Ohio vasútvonal futott, amely szintén kulcsfontosságú volt Észak számára, ez kötötte össze a keleti partot a Középnyugat államaival (New Yorkból Philadelphián, Baltimore-on és Washingtonon keresztül St Louisig ment). A déliek több helyen is kijutottak a vasútig, elvágva az összeköttetést.

Végül Virginiában volt történetünk helyszíne is, Manassas Washingtontól mindössze harmincegynéhány mérföldre fekvő vasúti csomópontja. Az Orange-Alexandria vonalba itt torkollott be a Manassas Gap-vonal, ami nyugatról, a Shenandoah-völgyből jött. Nem akárki tanyázott itt: Beauregard déli tábornok, a fort sumteri győztes. A franciaajkú louisianai családból származó Pierre Gustave Toutant Beauregard (kép balra) nagy rajongója volt Napóleonnak (az elsőnek…), 22000 déli katonája élén várta, hogy bemutathassa, amit a világhódító francia császártól megtanult. További 11000 déli katona állomásozott Johnston tábornok parancsnoksága alatt Winchesterben, mindössze pár órai vonatozásra Beauregard táborától. (A jobbra lent megtekinthető Johnston szintén régi katona, részt vett a mexikóiak és az indiánok elleni háborúskodásban is, sokat foglalkozott térképészettel. Dandártábonokként virginiai származása miatt hagyta el az északi sereget, ezzel a legmagasabb rangú lázadó volt.) Velük szemben Irvin McDowell északi tábornok serege állt 35000 emberrel Arlingtonnál (Washington déli részénél), ő Patterson tábornok seregére számíthatott, akik azonban Harper's Ferrynél azaz több napi járóföldnyire álltak.

A déliek előrenyomulásától félő, Északhoz hű virginiaiak Washingtontól további katonai segítséget kértek, végül azonban Ohio kormányzója segítette ki őket: átküldte Rosencrans, Cox és McClellan tábornokokat a fenyegetett szomszéd államba. Ők mindhárman régi katonák voltak, és a saját maguk szervezte ezredük élén álltak. George Brinton McClellan kitüntette magát a mexikói háborúban, és, bár 1857-ben leszerelt, az üzleti életből a háború kezdetén visszatért a hadsereg kötelékébe, ahol először az ohioi milícia parancsnoka lett, majd a közös hadseregbe tábornoki rangban átlépve annak pár héten belül egyik legmagasabb beosztású és legbefolyásosabb tagja lett. Tapasztalatára nagy szükség volt, és ismert is pár embert a megfelelő helyeken- nem is volt egyébként rossz katona, hajlamos volt viszont saját helyzetét a kelleténél gyengébbnek látni, az ellenség erőit pedig túlbecsülni. Nem tétovázott sokáig, 3000 emberével május 26-án elfoglalta Graftont, a Baltimore-Ohio vasútvonal egyik déliek kezén lévő állomását, az itt lévő déli 1500 katonát pedig megfuttatta. A mókának Lee tábornok (igen, a harckocsitípus és a Duke testvérek ’69-es Chargerének névadója, a déliek legjobb tábornoka, ez idő szerint a virginiai fegyveres erők főparancsnoka) vetetett véget, amikor Robert Selden Garnett tábornok 4500 (gyengén kiképzett és felszerelt) katonájával lezáratta a veszélyeztetett hágókat. Ez volt a háború első komolyabb összecsapása, az északi közvélemény a csata jelentőségét messze meghaladó ünneplésben részesítette McClellant és katonáit.

Közben kezdett formát ölteni a haditerv is. A legtöbb északi azonnali támadást és gyors győzelmet várt a seregtől, ezt a tervet támogatta McClellan és Irvin McDowell dandártábornok is (a balra látható McDowell lett a déliek ellen induló Északkelet-virginiai Hadsereg parancsnoka, régi katona, de nem olyan régen léptették elő tábornokká. A háború előtt főleg adminisztratív feladatokkal foglalkozott, mostani beosztását inkább kapcsolatainak köszönhette. Egyébként Beaurgard volt osztálytársa az akadémián). Gyorsan odacsapunk a délieknek, dirr-durr, piff-puff, és mire a Buckingham palotában elhangzik az első whattefuck, Yankee Joe már a Mexikói-öböl vizében mossa a kapcáját, a déli problémát pedig újra házon belülre hozván, a politikusok okosan megoldják majd. Ennek a tervnek azonban nem csak a ,,politikusok okosan” szókapcsolat volt az egyetlen gyenge pontja, néhányan feltették például azt a kérdést, hogy ki a tökömmel akarunk mi Richmondig, pláne Floridáig menetelni, a porosz hadsereggel talán sikerülne, de az Unióé kábé úgy áll, hogy amelyik katonának van puskája és még töltény is bele, az nem tudja, hogy melyik végével kell a déliek fel tartani. És nagy hekatombát se kéne csinálni, mert minden csepp kiontott testvéri vér csak még jobban elmarja a délieket az amerikai államok egyesültségének eszméjétől. Ezért a vezérkari főnök, Scott altábornagy (jobbra, régi bútor a háznál, az 1812-es és a mexikói háború hőse, az első háromcsillagos George Washington óta, aki elnök is nagyon szeretett volna lenni, de 1852-ben elbukta a whig előválasztást) megfontoltabb megoldást javasolt A kikötők blokádját kiterjeszteni, a folyami útvonalakat is hadihajókkal lezárni, a hadsereggel pedig szépen sorban, egyenként elszigetelni és térdre kényszeríteni a déli államokat, akár még a lakóik kardélre hányása nélkül is. Hajókat megépíteni, embereket szépen-ügyesen kiképezni, lássukcsak…lássukcsak… november tájékán akár meg is indulhatunk. Lassan fojtogató természete miatt a tervet Anakonda-tervnek nevezték (nem ez volt az amerikai hadtörténelem utolsó Anakondája, Afganisztánban is volt egy Anakonda-hadművelet 2002. márciusában), és kiszivárgott a sajtónak, az újságírók és a közvélemény pedig nem győzte hányni rá az epét. A katonai dolgokban való járatlanság természetesen senkit nem akadályozott meg a katonai dolgokkal kapcsolatos véleménynyilvánításban, és novemberre már mindenki rég túl akart esni az egész balhén.

A tábornokok vitáját végül Lincoln elnök csendesítette le, ő is a gyors beavatkozást támogatta (július huszadikán ül össze a Konföderáció kongresszusa, milyen szép lenne, ha addigra már északi katonacsizmák csattognának Richmond utcáin), de megnyugtatta az Anakonda híveit, hogy az ő tervüknek is jót tesz majd, ha a megindulása előtt egy kicsit paráztatják a délieket (akik amúgy semmivel nem tapasztaltabbak vagy jobban felszereltek). Mondjuk például azzal, hogy a Washingtonhoz kellemetlenül közel fekvő Manassasből el lesznek zavarva. Scott végül rábólintott a tervre, aminek el is kezdődött az előkészítése. A nehézségeket ilyen hamar azonban nem lehetett felszámolni, a felszerelés továbbra is hiányos volt, a kiképzés nem fejeződött be rendesen (a tapasztalt tisztek nagy része szürkében az ellentáborban), a 90 napra behívott önkéntesek pedig szolgálati idejük végéhez közeledtek, és persze senki nem akar leszerelés előtt, vagy pláne utána pár nappal fűbe harapni (a legtöbbjüknek a bull runi csata előestéjén járt le a szolgálata, voltak olyan alakulatok, amelyek testületileg otthagyták a csatát). Hiányos kiképzés, hiányos felszerelés, rossz morál, ez így háromból semmi- annyit találtak ki, hogy a tapasztalatlan önkéntes alakulatokba is a reguláris hadsereg tisztjeit osztották be, egyvalaki legyen legalább a csapatban, aki tudja, mere van az előre. Az önbizalom továbbra is töretlen volt, legalábbis azoké, akik nem látták közelről a sereget. McDowell maga is elbizonytalanodott katonái harckészségét illetően, de ,,vannak, akik ezt jobban tudják”, ,,menet közben kell az önbizalmat megszerezni", meg hasonló Virág elvtársos szövegekből nem volt hiány ott se, gondolom. 

6. A vonat nem vár

 Beauregard terveiben viszont nem szerepelt a beszarás, egyelőre legalábbis. Nem is nagyon volt rá oka, a Shenandoah-völgyet Johnston tábornok továbbra is tartotta, ő pedig számíthatott a Harper’s Ferrynél álló segítségre (ennél a városnál farkasszemet nézett a két fél, itt ömlött a Shenandoah a Potomacbe, és itt csatlakozott a Winchester-Potomac vasútvonal a Baltimore-Ohio vasúthoz), és magára Manassas vasútállomására, ahová bárhonnan kaphatott vonaton utánpótlást. Lassan készülődtek az északiak, McDowell 30000 (+10000 fős tartalék, sok helyen 35000 fő szerepel, gondolom, attól függ, hogy a támogató egységeket minek számoljuk) emberével oldalba akarta támadni Beauregardot, miközben McClellan Nyugat-Virginiában akciózott 25000 katonával, akik közül 6000 az újra birtokba vett Baltimore-Ohio vasutat őrizte. A déliek lassan, a komolyabb összeütközést elkerülve hátráltak előlük, az északi közvélemény meg nem tudott hová lenni az örömtől a győzedelmes előrenyomulást látva.

A nagy összecsapás előtt kisebb összeütközések jelezték a helyzet komolyra fordulását. Butler tábornok északi csapatai Big Bethel temploma mellett akartak egy déli üteget elhallgattatni június 10-én, de az éjszakai menetelésben kifáradt, tapasztalatlan katonák az egyenruha kavalkád miatt a csata első részét tulajdonképpen egymás ellen vívták. Persze attól se lettek boldogabbak, amikor a csata második felében a déli ágyúk fejezték be a megkezdett munkát- 66 északi halt meg, a déliek mindössze 8 embert vesztettek.

McClellan több szerencsével járt, három dandárral a már említett Garnett tábornok csapatait támadta meg, és kényszerítette menekülésre. A csata folyásáról nem volt tiszta képe, ezért tétovázott üldözőbe venni a futó ellenséget, végül az utóvédjüket mégis elérte, és itt maga Garnett is elesett (ő lett az első, polgárháborúban elesett tábornok, nem keverendő össze unokatestvérével, Richard Brooke Garnettel, aki szintén konföderációs tábornok volt).

Patterson tábornok Potomactől északra álló 14000 emberének feladata volt a Harper’s Ferry környékén álló déli csapatok lekötése, nehogy Beauregard segítségére siethessenek. A 69 éves, alkesz tábornok (balra egy tizenpár évvel korábbi kép róla) azonban sem megállítani, sem szétverni nem tudta őket, a déliek (Jackson egy virginiai ezredekből álló dandárja, némi tüzérség és lovasság) kicsúsztak a kétszer akkora északi sereg szorításából, és elindultak Beauregard táborába. Nem is akárhogy: bár az északiak mindent megtettek azért, nehogy a lázadók kezére értékes vasúti járművek jussanak, 40 mozdonyt (a 44-ből ennyit sikerült megmenteni) és 386 kocsit közúton, lovakkal vonszoltak át a Baltimore-Ohio vonalról a Manassas felé menő vonalra (közelebbről Strasburg vasútállomására), felrakták őket a sínre, Piedmondnál beleültek, és elölűla masiniszta, kiagőzöstkiagőzöst igazíccsa, irány Manassas. Lee egyébként nem akarta kiüríteni a kedvező stratégiai helyzetű Harper’s Ferryt, de Johnston úgy ítélte meg, hogy nem tudja a nyugatról közeledő McClellan és az északról támadó Patterson ellen megtartani, ezért utasította Jacksont a város kiürítésére.

 Az első rész itt véget ér. Hogy megérkeztek-e rendben a vonatok, ha igen, mit csináltak az utasok, hogy sikerült-e McDowell jól kidolgozott tervének végrehajtását a büszke Beauregardnak, az állhatatos Jacksonnak és az alkoholista Evansnak megakadályoznia, mi az a Rebel Yell, tényleg aranyat lel-e, aki korán kel, és sok más hasonló izgalmas kérdésre jövő csütörtökön kaphattok választ.

 Szerk: legyen itt egy link a menet közben elkészült második részhez