A magyar blogoszféra állapotáról elég sokan (és elég sokat) vitatkoznak manapság, s ha formában vagyok, viszonylag régi bloggerként olykor én is kifejtem a véleményem. Most azonban nem az értékítélet ideje van, hanem az objektív tájékoztatásé.

Az a helyzet, hogy több, mint egy héttel ezelőtt régi ismerősöm, Sebestyén Eszter pszicholingvisztikus egy interjút kért tőlem arról a Tóásó-ügyről, amiről egyszer már egy vitaposztot is írtam itt, a Lemilen, s a Transindexnek egy interjút is adtam a jómúltkorában. Elküldte a kérdéseit, amelyekre a legjobb tudásom szerint válaszoltam. Eszter megemlítette, hogy az Egyenlítő blogban fog megjelenni, de előtte a szerkesztők leellenőrzik az általam mondottakat, utánajárnak néhány részletnek. Oké, mondtam, mi sem természetesebb.

Nos, a közel kétezer szavas interjúból a tegnap este megjelent ez a hatszáz szavas poszt (amelyből - ha jól számolom - kábé százötven szó az enyém). Mivel az írás több következtetésével nem értek egyet, s mivel az óvatlan olvasónak esetleg úgy tűnhet, hogy ezek a következtetések az enyémek is, a korrektség jegyében most leközlöm a teljes interjút, ugyanakkor ismételten hangsúlyozom, hogy az Egyenlítő blog cikkéből csak azokért a szavakért vállalom a felelősséget, amelyeket valóban én mondtam. Természetesen nem felelőst keresek (minden blognak szíve joga eldönteni, hogy mit jelentet meg), de ebben az esetben a poszt szövege alkalmas arra, hogy az olvasó téves következtetéseket vonjon le a véleményemmel és a szakmai felkészültségemmel kapcsolatban.

És akkor lássuk az eredeti interjút. Dőlt betűkkel és K-val a kérdések, a többi szöveg a válaszaim:

K1.) Több elméleti szakember fejtette ki véleményét az ügyben, hogy Tóásót és Tadic-ot nem valószínű, hogy a titkosszolgálat menekítette ki. Ugyanakkor te – mint gyakorlati szakember – a Transindexnek úgy nyilatkoztál, hogy „Nehezen hihető, hogy a Baptista Szeretetszolgálat önerőből szervezte meg Tóásó Előd hazaútját”. Ha nem önerőből tették, kik segíthettek nekik?

V1.) Hogy konkrétan kik segítettek nekik, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hacsak egyszer valamelyik érintett úgy nem dönt, hogy a nyilvánosság elé állva kitálal. A feltételes módot illetően (kik segíthettek) többesélyes a dolog. Lehetett valamelyik titkosszolgálat, igénybe vehették olyan magáncégek közreműködését, amelyek jó pénzért kínálják azokat a szolgáltatásaikat, amelyek a katonai és rendészeti szakterülethez kapcsolódnak (lásd még PMC = private military company). És ne feledjük, hogy a Tóásó-menekítési ügy egyik résztvevője azt nyilatkozta: részt vett az FBI Akadémia „kemény kiképzésén”. Amennyiben ez nem újságírói túlzás, hanem tényközlés, ez utóbbi részlet már önmagában is felvethet néhány érdekes kérdést, amire nem itt és nem most fogunk válaszolni.

K2.) Általában a szeretetszolgálatokat (függetlenül a konkrét szolgálattól) használják a titkosszolgálatok – magukat fedően – fedőtevékenységre?

V2.) Amióta az emberiség történelmében felbukkantak a titkosszolgálatok, vagyis amióta létezik olyan, hogy állam (óvatos becslések szerint mondjuk úgy ötezer éve), tevékenységük leplezésére kivétel nélkül mindegyikük felhasznált civil szerveződéseket, cégeket, személyeket. Tessenek fellapozni a hatályos, 1995. évi CXXV. törvényt a nemzetbiztonsági szolgálatokról, nem titkos: tételesen benne van, hogy feladataik végrehajtása érdekében mit tehetnek a hazai szolgálatok, a titkos kapcsolat létesítésétől kezdve a fedőintézmény létrehozásáig, sőt még tovább. Hogy szeretetszolgálatokat és más karitatív szervezeteket felhasználnak-e hasonló célra, azt mi, közönséges halandók nem tudhatjuk, de ha tudnánk, akkor sem beszélhetnénk róla. Azt azonban tudatosítani kell az esetleg aggódó széplelkekben: a valóban professzionálisan működő titkosszolgálatok nagyon pragmatikus szervezetek, s ha egy tervezett kooperáció számukra hoz valamit a konyhára, nem hiszem, hogy azon kezdenének el filozofálni, hogy az együttműködésre kiszemelt szervezet nevében ott szerepel-e mondjuk a hit, a remény vagy a szeretet szavak közül bármelyik.

K3.) Ha a külügyminisztérium kooperál valamelyik magyar titkosszolgálattal, akkor melyik lehet az? Ha többel is, vagy bármelyikkel: melyikkel a legesélyesebb, illetve melyikkel a leggyakoribb a kooperáció?

V3.) Ha és amennyiben létezik ilyen együttműködés (amit persze sohasem tudhatunk), szintén csak találgatni tudok, a józan észt segítségül híva. Tippem és véleményem a következő: a kooperációra legesélyesebb nemzetbiztonsági szolgálat természetesen az Információs Hivatalnak nevezett polgári hírszerző szolgálat, amely (saját honlapja szerint) elsődlegesen az országhatáron kívül tevékenykedik, akárcsak a külügy szakembereinek jelentős hányada. De ha további (közvetett) bizonyítékra is szükség volna véleményemet alátámasztandó: az Információs Hivatal két teljes éven át (2010 nyarától 2012 szeptemberéig) a Külügyminisztérium irányítása alá tartozott, tehát abszolút nem ismeretlenek egymás számára.

K4.) ”Hogy ki képezte ki őket - már ha valóban felkészítették őket -, nem olyan nehéz kitalálni […]” – állítod, de nekem sajnos nem az efféle. Hogyan tudnád ezt jobban – amennyire persze ez lehetséges – konkretizálni vagy legalább körülírni ezen állításodat?

V4.) Lásd a V1-es válaszom.

K5.) Tételezzük föl, hogy esetleg mégis tevékenyek voltak a titkosszolgálatok az eljárásban, akkor sértettek-e a nemzetközi jogban valamilyen passzust vagy konkrét jogintézményt? Ez azért lehet logikus, mert szerfelett gyanús az ügy kormányzati kommunikációja. Ha igen, előbbiből következhet-e valamilyen nemzetbiztonsági kockázat?

V5.) Továbbra is kitartok azon véleményem mellett, hogy tételes nemzetközi jogsértés nem történt. Ha az ügyben tényleg mozgolódtak a magyar titkosszolgálatok is, csupán a munkájukat végezték. Hogy milyen színvonalon, az más kérdés. Persze egyetlen állam se örül annak, ha felségterületén idegen hírszerzők tevékenykednek, de a világtörténelemben roppant kevés olyan esetről tudunk, amikor egy kémszervezet engedélyt kért a célországtól arra, hogy titkosügynökei beutazzanak és ott szimatoljanak. Nemzetbiztonsági kockázata nem a szolgálatok esetleges részvételének van, hanem annak, hogy ilyen ostobán, kaotikusan, félreérthetően kommunikálták a történteket azok, akik kommunikálták.

K6.) Magad is kitérsz az ügy nem egészen szakszerűnek nevezhető kommunikációjára. Mi okozhatta a bénázást, milyen összetevőket (emberi, azaz mentális és kommunikációtechnikai) látsz abban, hogy röviden szólva és kissé túlzóan a teljes ügyet (kimenekítés) a kommunikáció vágta gallyra?

V6.) A hazai rendvédelmi szerveknél a kommunikációt hagyományosan olyan úri huncutságnak tekintik, amin komoly ezredes és tábornok elnézően csak mosolyogni szokott. Nem akarok példákat felhozni a közelmúltból, mindenki emlékszik olyan kommunikációs baklövésekre, amelyeken napokig röhögött a magyar közvélemény. Nos, ha az akcióért magyar titkosszolgálat volt a felelős, a bénázás az ő saruk. Ha ez a baptisták kizárólagos bulija volt (amiben továbbra is kételkedem, de ez legyen az én bajom), akkor az ő kommunikációs stábjukat kellene sürgősen beíratni valami gyorstalpalóra. Ha pedig egy magányos hajóágyú szabadult el a fedélzeten, akkor be kell szerezniük valami jó erős kötelet, mert legközelebb még nagyobb károkat okoz. Vagy le kell cserélni egy olyanra, amit vihar esetén jól oda lehet csavarozni a padlóhoz.

K7.) Kicsit pszichológusként/pszicholingvisztikusként is viselkedtél az interjúban… Észlelted és verbalizáltad is, hogy a Titkos akció Bolíviában c. cikkben olyan terminusok szerepelnek, amelyek jellemzik a titkosszolgálati munkát, szójárást. (Ez a cikkben így szerepel: „Tóásó Előd és horvát társa, Mario Tadic Bolíviából történő kimenekítése magán viseli a hasonló titkosszolgálati akciók minden ismérvét […]”) Mire következtetsz/mire lehet következtetni ebből?

V7.) Nem szeretnék olyan tollakkal ékeskedni, amelyek nem az enyémek: nem vagyok se pszichológus, pszicholingvisztikus pedig még annyira se. Van viszont fülem a szakmai nyelvhez, két évtizeden keresztül jómagam is használtam a titkos információgyűjtéssel összefüggő nyelvezetet, ennek formális és informális verzióját egyaránt. A szóbanforgó cikkben (és más, az akcióval kapcsolatos sajtómegnyilvánulásokban is) ezek a szavak abszolút oda nem illőek. Arra lehet következtetni, hogy az, aki ezeket megfogalmazta, elég sokat mozog olyan körökben, ahol így kommunikálnak. Vagy az is lehet, hogy kiképzés közben a kiképzők használták ezeket a kifejezéseket, ami visszavezet bennünket a negyedik, illetve az első kérdésre adott válaszomhoz.

K8.) A titkos akció nem tautológia? (Nekem úgy tűnik a nyilatkozatodból, mintha erre utalnál.) Azaz akció önmagában titkos? (Ahogy nincs olyan, hogy érzelmi csalódás /Naná, hogy érzelmi, mi más?/, centrális erőtér, női melltartó, idegi fájdalom, satöbbi.

V8.) Az „akció” szónak annyi jelentése van, ahány szervezet használja. A kommandósoknál az is akció, ha berúgnak egy ajtót és elfogják a túszejtőt. A rendőrségen akció, ha egy adott útszakaszon minden autóst megállítanak és megszondáztatnak, vagy ha egy kerületben mindenkit igazoltatnak, aki hajnali kettő és négy között az utcán téblábol. A titkosszolgálatnál az „akció” természetesen titkos, mint minden, az állománytáblától kezdve egészen a szolgálati gépkocsik rendszámáig. Ezért (is) vagyok biztos abban, hogy a cikk címét nem egy profi titkosszolgálati ember adta, hanem inkább egy szenzációhajhász  amatőr, aki viszont imádja a hangzatos szóösszetételeket és rajong Tom Clancy-ért.

K9.) Az ügy magyar kormányzati magyarázata (vagy leírása inkább, magam nem nevezném magyarázatnak, ti.: épp az hiányzik), szerinted is hagy kívánnivalót maga után. Te úgy fogalmazod ezt meg, hogy hiányzik a kirakós egyik eleme. Mi ez?

V9.) Nem lett volna itt semmi különösebb gond, ha az ügyben mindenki tudja, hol a helye és mi a feladata. Mivel imádom a metaforákat, fogalmazzunk úgy, hogy a baptisták a nevükre vették a gyereket, pedig lehet, hogy az egyik szülő sem ők voltak. Tiszteletreméltó tett, nem vitás. De a gyerekkel akkor is törődni kell, ha már megtörtént az örökbefogadás. Itt viszont elmulasztották tisztába tenni, ráadásul a legérzékenyebb pillanatban: amikor minden szomszéd őket nézi.  A gyerek meg üvölt és mindjárt értesíti valaki a gyámügyet…

K10.) A magyar bénázások dacára a bolíviai belügyminiszter vegytisztán kommunikál és csak annyiszor szólalt meg, amennyiszer kellett, és olyan helyen, ahol nagy tömeget ér el. Mondhatni a spanyol nyelvű kommunikáció (tehát nem angolul olvasom) olyan, mintha a kommunikáció nagykönyvében lenne megírva. (A magyar sajtó durván csúsztat, amikor olyanokat ír, hogy „tagad”. A spanyol baromi szabályos nyelv, nem lehet úgy tagadni benne, hogy logikai értelemben nincs negáció a mondatban.) Mi lehet az oka az óriási eltérésnek?

V10.) Nem tudom, ez tényleg nem az én asztalom, okoskodni meg nem szeretnék. Talán a bolíviai kormánynak jó kommunikációs szaktanácsadói vannak.

K11.) Magyarországon vannak a pletyka és a konteó közti képződmények, amelyek arról szólnak, hogy az amerikaiaknak tett a magyar titkosszolgálat szívességet. Ez lehetséges? Ha igen, mi lehet benne a logika? Ha igen, hol kellene, hogy nyoma legyen ennek az amerikai félnél, pl. milyen orgánumokban lenne rá utaló jel, vagy jelcsoport? (A látens verbális hálózatok szintjei: pletyka, legenda, összeesküvés-elmélet. /Vannak, akik ide sorolják a szóbeszédet, nekem ez nem megfogható, nem egzakt, tehát én ezzel nem foglalkozom, ill. antropológusok ide sorolják még a népdalokat, én ezzel sem foglalkozom./)

V11.) A közös szövetségi rendszerhez való tartozás okán a magyar szolgálatok biztosan tettek már különböző szívességeket az amerikaiaknak, de személyes véleményem az, hogy a Tóásó-ügy nem igazán sorolható ebbe a kategóriába. Már csak azért sem, mert az utóbbi hónapokban a két állam (és implicit a két titkosszolgálati rendszer) közötti kapcsolat a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ideálisnak. A bolíviai kimenekítés magyar pecsenye volt, amit magyar tűznél sütöttek, az amerikaiak még fűszert sem adtak hozzá.

K12.) A magyar sajtóban eléggé úgy tűnik, mintha Tóásóból hőst akarnának faragni. Mi lehet ennek az oka? Kiknek lehet ez érdeke?

V12.) Ha én Jobbikos politikus lennék, egy pillanatig sem haboznék és Elődöt beemelném a párt/mozgalom informálisan emblematikus figurái közé. Társai egy bolíviai régió területi és kulturális autonómiájáért folytatott küzdelem mártírjai (legalábbis bizonyos vélekedések szerint), ő pedig egy székely kemény legény, akit az öt és fél év igazságtalan börtön se tudott megtörni. A kormány is büszkélkedhet: az anyaország utánanyúlt és kimentette – ez egyértelműen az Alaptörvény XXVII. cikkely (2) bekezdésének szellemében történt, ami kimondja: minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy külföldi tartózkodásának ideje alatt Magyarország védelmét élvezze. S hogy ez a kimentés a baptistákon, a külügyön vagy az Információs Hivatalon keresztül történt, ebből a szempontból részletkérdés.  Egy biztos: Tóásó nem a Demokratikus Koalíció országos listáján fog szerepelni 2018-ban és nem is Tóbiás Józseffel fog legközelebb szelfit készíteni.

K13.) Tóásó raboskodásának az előzménye volt, hogy Santa Cruz-ban kivégezték a társait. Azt figyeltem meg, hogy önállósult a Tóásó-ügy, az előzményeket nem hozza a sajtó, plusz ő és Tadic valamiért életben maradt, plusz sok helyen lehet már olvasni, hogy Eduárdóékat valakit felnyomta. Lehet összefüggés a felnyomás (1.), a rövid börtönbüntetés (az eleve kiszabható és a valójában letöltött) (2.), a vádalku (3.) és a Tóásó-mítosz gyártása (4.) között?

V13.) Nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy belássuk: Rózsa-Florest és társait valaki valóban felnyomta a bolíviai hatóságoknál. Hogy Tóásó és Tadic egészen pontosan miért maradt életben, hogy a nekik szánt szerepet maradéktalanul eljátszották-e, s hogy az az ominózus La Paz-i vádalku pontosan mit is tartalmazott – erről csak egyértelműen tudnék véleményt mondani, ami viszont olyan személyiségi jogi pert eredményezne, amelyben valószínűleg én lennék az alperes, úgyhogy inkább nem teszem. Csak annyit mondanék, hogy ebben az ügyben minden mindennel összefügg.

x   X   x

Eddig tartott tehát az eredeti interjú szövege. Az Egyenlítő blogban megjelent poszt megjelenése előtt lehet, hogy illett volna elküldeni a szöveget nekem is, hogy mit szólok hozzá, ha ilyen kontextusban idéznek. Nem azért, de tutira megmondtam volna a véleményem. Ezt a sanszot azonban nem kaptam meg, ezért folyamodtam ehhez az eszközhöz. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy az Egyenlítő blog minden anyagát ezentúl a kellő gyanakvással fogom olvasni.

Tóth Tibor (tiboru)