Egy értelmetlen összecsapás, nem messze a mexikói határtól. Ez volt a Palmito Ranch-i ütközet, az amerikai polgárháború utolsó csatája.

A fegyverek már

ha nem is hivatalosan, de több mint egy hónapja hallgattak. 1865. április 9-én Lee tábornok Appomatoxnál letette a fegyvert. Aprilis 15-én merénylő végzett Lincoln elnökkel. 26-án Joseph E. Johnston megadta magát Sherman tábornoknak, és május 9-én az új elnök, Johnson bejelentette, hogy vége a háborúnak, egy nappal később pedig a déliek vezetőjét, Jefferson Davis-t is elfogták.

Amikor május elején az északi csapatok egy időre  megszállták a csata színhelyétől nagyjából 15 mérföldnyire lévő Brownsville-t, tudva, hogy a háborúnak nemsokára vége, az ottani szembenálló felek is hallgatólagosan tűzszünetet kötöttek, várva a háború hivatalos lezárását.

Ez azonban cseppet sem volt ínyére az északiak egy addig csatát nem látott ezredesének, Theodore Barretnek. Az ezredes, aki 1862 óta szolgált a hadseregben, azt tervezte, a háború után politikai pályára lép, és úgy gondolta, ehhez szükséges hogy a nevét egy győztes csatával kössék össze. Ezért egy nappal azután, hogy tiszteletbeli tábornoki rangot kapott, a Rio Grande torkolatánál, a Brazos Santiago szigeten és környékén állomásozó  mintegy 2000 főnyi uniós katona parancsnokaként május 11-én utasította David Branson alezredest, hogy foglalja el a nagyjából tíz mérföldnyire lévő White Ranch-ot, ahonnan lázadó csapatokat jelentettek. 

Az alezredes összegyűjtötte a 62. (színesbőrű) gyalogezred 250 katonáját, és a 2. texas-i (uniós) lovasezred 2 tisztjét és 50 önkéntesét. (A lovasezred csak nevében volt az, hiszen lovuk nem volt, az állomány is töredéke volt a hivatalosnak). A 300 embernek kiosztottak ötnapi ellátmányt és fejenként 300 töltényt, majd a maradék felszerelést két ökrösszekérre pakolva elindultak célpontjuk felé, amit 12-én hajnali kettő körül el is értek. 

De a védőket nem sikerült meglepni, mert azok az állásokat napokkal azelőtt kiürítették, és visszahúzódtak Palmito Hill felé. Mivel emberei már majdnem 24 órája úton voltak, Branson parancsot adott a pihenésre embereinek. 

A Rio Rande túlpartján francia csapatok állomásoztak, akik észrevették az északi katonákat.

1821-ben  Spanyolország beleegyezett Mexikó függetlenségébe. A függetlenséget 23 év krónikus instabilitás követte: az elnöki cím 36 alkalommal cserélt gazdát és Mexikó területének nagy része az Egyesült Államok tulajdonába került. 1845-ben az amerikai kongresszus Texas állam annektálása mellett szavazott. Ez kiváltotta a mexikói-amerikai háborút. A háború végén a Guadalupe-i Szerződés alapján (1848) Mexikó lemondott a mai Texas, Kalifornia, Utah, Colorado, Új-Mexikó, valamint Arizona államok nagy részéről az USA számára. 1862-re Mexikó nagy adósságot halmozott fel Angliával, Franciaországgal és Spanyolországgal szemben, akik közös hadsereget küldtek Mexikóba, adósságaik begyűjtésére. Franciaország III. Napóleon uralkodása alatt úgy döntött, hogy tovább lép és gyarmatosítja Mexikót, amely további háborúhoz vezetett. 1864-ben Napóleon felkérte az osztrák főherceget, , hogy legyen Mexikó uralkodója, de uralkodása rövid életű volt.

 

A franciáktól még aznap  eljutott a hír közelben lévő déli erők parancsnokához, John S. Rip ezredeshez, a 2. texas-i (konföderációs) lovasezred parancsnokához. Ez az egység, akárcsak északi párja, már csak névleg volt ezred. A dezertálások (önkényes leszerelések) miatt április elején már nem volt, talán 600-650 katonája. Az alakulat egyik tisztje, William N. Robinson százados volt az akkora már kiürített White Ranch-i kisebb, és a Palmito Ranch-tól nem messze állomásozó  nagyobb déli alakulat parancsnoka. Az alárendelt csapatok egy része nem is volt állásaiban, mert környéken szétszóródva lovaikat legeltették.

A franciák  figyelmeztetése ellenére az északiak első támadása sikeres volt. Branson csapatai kiszorították a délieket az állásaikból, és foglyul ejtettek néhány beteg konföderációs katonát.

Robinson azonnal üzenetet küldött Ford ezredesnek, jelentette hogy a túlerő elől visszavonult, és erősítést kért.

Ford utasította, hogy próbálja meg tartani állásait, és nekilátott összegyűjteni a környékbeli lovassági egységeket, hogy Robinson katonáinak segítségére siessen. De Robinson százados sem tétlenkedett: összegyűjtött mintegy 100 katonát, és rohamra vezette őket az északiak ellen.

  Annak ellenére hogy az északiak háromszoros túlerőben voltak, Branson úgy ítélte meg, hogy állásai tarthatatlanok, ezért katonáival visszavonult egészen White Ranch-ig, miközben a déliek támadásaikkal folyamatosan zaklatták embereit, egészen sötétedésig. Éjszaka mindkét csapat megállt, és várta az erősítést.

Május 13-14

Másnapra  Barett ezredes a veterán 34. gyalogezred egy részével elérte Branson százados embereit és az így már kb. 500 főnyi alakulat felett átvette a parancsnokságot. Azonnal támadást vezényelt Robinson  Branson alakulatának, ő maga pedig egy reggeli után, fél órával később követte őket.

Velük szemben a déliek mintegy 300 katonája és  franciáktól " kölcsönvett" hat ágyúja sorakozott fel. Maláriás rohama ellenére Ford ezredes személyesen vezette a csatába embereit.

A konföderációs erők tüzet nyitottak a dombok közé benyomuló uniós katonákra, és megpróbálták egy lovasrohammal a folyó egyik kanyarulatába szorítani őket, de a meglepett és összezavarodott északiak elkezdték a visszavonulást a Boca Chica félsziget felé, miközben a déliek folyamatosan lőttek rájuk. Tüzet nyitottak a francia  ágyuk is, hogy megakadályozzák az északiak visszavonulását.  Nem várt eredménnyel: az ágyútüzet hallva a hátrább lévő  Barrett  "rugalmasan elszakadt a gyáván előrenyomuló ellenségtől", annak ellenére hogy segítséget ígért az elől harcoló egységeknek.

A visszavonulás sebességgel zajlott, hogy csak az északi lovasezred 50 katonája volt az utóvéd, azzal néhány tölténnyel ami még rendelkezésükre állt a kétnapi csatározás után. Nem csoda jó részüket, köztük a tiszteket hamarosan bekerítették és elfogták.

Az "északi utánpótlási vonalak lerövidítése" olyan gyors volt, hogy Barett több embere nem tudta a lépést tartani a parancsnokkal, és megpróbáltak átúszni a Rio Grande-n, de a francia csapatok tüze visszakényszerítette őket az északi partra, így további harminc-negyven ember esett fogságba. A délieknek sikerült bekeríteni a visszavonulást fedező következő egységet is, nagyjából nyolcvan foglyot ejtve.

 Ford emberei üldözték a visszavonulókat egészen a Boca Chica félszigetig. Ott megálltak, mert az oda vezető szűk utat könnyűszerrel tartani lehetett az északiaknak. Estére az északiak elérték a lehorgonyzott hajóikat. Bár nem volt ok a fejvesztett menekülésre, az északi katonák a sebesülteket hátrahagyva tolakodtak fel a fedélzetre, hogy visszajuthassanak Brazos Santiago -ra. Ezt látva Ford ezredes (aki a történetek szerint a hajóknak a látványától is undorodott) visszarendelte az embereit és elindult vissza, Brownsville felé. De ekkora ért a helyszínre feljebbvalója, James E. Slaughter tábornok, aki utasította a további támadásra. Ezért a déliek visszafordultak és ha nem is túlságosan erőltetve a dolgot, újra és újra lecsaptak, míg 14-én hajnalra Barrett embereinek sikerült visszamenekülniük a szigetre.

Így ért véget a polgárháború utolsó ütközete.

Barrett hivatalos jelentése szerint a veszteségük 115 fő volt, 1 fő elesett, kilenc sebesült, és 105 fogoly.

Az észeki egységek összesített veszteséglistája ettől kicsit eltér: négy halott. (kettő a 62. egy a 34. ezredből és egy a 2. lovasságból), 12 sebesült és 101 fogoly.

A konföderációs veszteségek minimálisak voltak: féltucatnyi sebesült, és három fogoly.

Ez összességében nem tűnik soknak,három napnyi csatározás után, de ha azt vesszük, hogy a háborúnak már egy hónapja vége volt, és a támadásnak nem volt semmi értelme, mindjárt más a helyzet.

Amikor nem sokkal később Ford ezredes megtudta, hogy déliek letették a fegyvert és Davist elfogták, szabadon bocsátotta a foglyokat, és feloszlatta csapatait.

Utóhangok

Két hónappal később egy hadbírósági tárgyalásra került sor: Barrett emeltetett vádat egyik parancsnoka, Robert G. Morrison alezredes ellen, azzal vádolva őt, hogy az ő mulasztásai (engedetlenség, parancsmegtagadás, kötelességszegés, a katonai rend és fegyelem elleni vétség szerepelt a vádpontok között) okozták a vereséget.

A védők tanúnak felkérték az ellenfél parancsnokát. Ford (ex)ezredes eskü alatt tett vallomása tisztázta Morrison alezredest a vádak alól és  nyilvánosságra került Barrett szégyenteljes megfutamodása. Barett-et 1866 januárjában leszerelték a hadseregből, visszaköltözött Minnesotába és eltűnt a közéletből.

 John J Williams közlegényt, (jobbra) a 34. indianai ezredből május 13-án délután érte a halálos találat, így ő lett az utolsó halottja az amerikai polgárháborúnak

A fegyverletétel után a déli tisztek egy része, mint Slaughter tábornok, és Ford Mexikóba menekült.

Az ütközetben a déli oldalon szolgált Santos Benavides ezredes, aki 100-150 spanyol ajkú katronát vezetett harcba -ő volt a legmagasabb rangú tejano, azaz mexikói-amerikai származású tiszt a déliek oldalán.

Ráadásul egy érdekesség: 

Az austini  Hadtörténet Múzeumban (pontosabban The Texas Military Forces Museum)  megépítették a csata diorámáját, ami a főbb eseményeket mutatja be, neémileg idealizálva a dolgokat, több ezer figura felhasználásával. 

Pár kép:

Felhasználtam: 

Wikipedia

http://www.americancivilwarstory.com/battle-of-palmito-ranch.html

http://themess.net/forum/military-history/14404-the-last-battle-of-the-us-civil-war

http://www.utazaselott.hu/utazas-mexiko-tortenelem-hhkr-2.html

Képek: Internet