Biztos vagyok abban, hogy kevés olvasónkat hagyták hidegen az elmúlt egy hét plakátkihelyezésekkel, rongálásokkal, valamint ellenplakát-kihelyezésekkel (plakát-ellenkihelyezésekkel?) tarkított eseményei. Mi sem természetesebb annál, hogy mindenki a saját szájíze, ideológiája, világnézeti irányultsága és lelkiismerete szerint értékelte a történteket, s ugyanilyen természetes az is, hogy a Lemilblog a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartja olvasói meggyőződését. Teszi ezt már csak azért is, mert a szerkesztőségen belül mi sem értünk mindenben egyet, s esetenként más és más véleményünk van mindarról, ami körülvesz bennünket. És nincs ebben semmi tragédia.

Úgyhogy most nem a bevándorlásról, nem a kormányzati kommunikációról és még csak nem is a polgári engedetlenség jogállami értelmezéséről szeretnék lamentálni egy jóízűt, hanem (rendvédelmi témákkal is foglalkozó bloggerként) a rendőrség szerepéről ebben a helyzetben, a testületet ért kritikákról és ezek visszhangjáról. Hangsúlyozom, hogy személyes (tehát nem szerkesztőségi) véleményt fogalmazok meg, amivel jogodban áll vitatkozni, ha félre tudod tenni az esetleges indulataidat és az első kommented nem kezdődik nőrokonaim erkölcseinek megkérdőjelezésével.

Annak a maroknyi embernek, akik nem tudnák, miről van szó, összefoglalom a poszt témája szempontjából releváns előzményeket, olyan objektíven, amennyire csak tudom (ami nem lesz könnyű).

A hét elején a kormány (természetesen közpénzből – naná, mert majd a miniszterek összedobnak pár százmilliót a megtakarításaikból) kihelyezett több száz óriásplakátot szerte az országban, amelyek elsősorban az embercsempészek (miniszterelnök úr szíves közlése), másodsorban a gazdasági bevándorló-jelöltek és menekültek (több kormánytag, illetve Fidesz-vezetőségi tag elmondása) figyelmét akarják felhívni arra, hogy Magyarországon nem szívesen látottak, illetve arra, hogy nagyon nem szívesen látottak. A baloldali(nak nevezett) ellenzék egyes pártjainak, valamint más, önmagukat civil kezdeményezésnek tekintő csoportok felhívására a kihelyezés első óráiban számos óriásposztert letéptek, olvashatatlanná tettek és más módon megrongáltak; a Kétfarkú Kutya Párt a Vastagbőrbloggal karöltve azonnal gyűjtést indított ellenplakátok készítésére, amelyeket ugyancsak közterületen fognak elhelyezni. A sajtóbeszámolók szerint a rendőrség megkettőzött éberséggel figyeli a plakátátfestőket és –tépkedőket, akikkel szemben tán még leplezett megfigyelést is bevetettek, többeket előállítottak, s állítólag olyan is előfordult, hogy egy plakát tejföllel történő megdobálása után az intézkedést elmulasztó rendőrök ellen eljárást indítottak szigorú parancsnokaik.

Ellenzéki politikusok, a sajtó velük rokonszenvező része, továbbá számos blogger felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a rendőrség (ahogy megfogalmazták: ahelyett, hogy a dolgával, azaz a bűnmegelőzéssel, felderítéssel, a közbiztonság fenntartásával foglalkozna), ilyen piszlicsáré dolgokkal múlatja az idejét, minden bizonnyal a csillapíthatatlan megfelelési kényszer és a testületen belül uralkodó félelem miatt. A rendőröket folyamatosan (sajnos nem tudom másként mondani) lekutyapicsázzák, kiröhögik, gúnyolódnak rajtuk. A rendőrség (vagy a BM, már nem emlékszem, de ebből a szempontból nem is lényeges) persze tagadja a vádakat, s a törvényekben megfogalmazott feladatai ellátására hivatkozva vissza is utasította ezeket. Itt tartunk most.

Ennyit röviden az előzményekről.

És akkor lássuk, hányadán is állunk.

Egy olyan országban, ahol a gépjárműlopások felderítési mutatója 7 (hét!) százalék körül mozog, ahol száz betöréses lopásból csak tizennégynek (!) az elkövetőjét találják meg, ahol az összes, rendőri eljárásban befejezett büntetőügy eredményességi mutatója kábé 35% (és ebben benne vannak az úgynevezett tettenéréses ügyek is), ott természetes, hogy az emberek elégedetlenek a rendőri hatékonysággal. Mindenkinek vannak történetei a feljelentőt elhajtó ügyeletes tisztről, a sértettet a feljelentésről lebeszélő nyomozóról, a vállát vonogató és felfelé mutogató osztályvezetőről és kapitányról, a helyszínre hat óra múlva kiérkező bűnügyi helyszínelőről, az olyan városrészekről, ahol rendőrjárőrt utoljára Keresztes-Fischer Ferenc első belügyminisztersége idején láttak, s olyan falvakról, ahol a pödrött bajszú bácsik könnyekkel a szemükben emlegetik a daliás kakastollas időket. Igen, a Magyar Rendőrség (így, nagybetűvel) tényleg szar állapotban van, s bármit is mondjon a hivatalos, kincstári propaganda, az úgynevezett „lakossági szubjektív biztonságérzet” régóta nem produkált olyan elkeserítő mutatókat, mint mostanában. A miértekre most nem keresünk választ, csak úgy finoman megemlítek néhány hívószót: leszerelési hullám, a hivatásosokra vonatkozó jogszabályok módosítása (konkrétan: szigorítása), a rendvédelmi életpályamodell késése, a politikai lojalitás primátusa a szakmai hozzáértés előtt, a statisztikai szemlélet továbbélése, bérhelyzet, satöbbi.

Szóval első megközelítésben még tán jogosnak is mondhatnánk a felháborodást: két (három, négy) rendőrt kirendelni egy 50-60 ezer forintos óriásplakát őrzésére, majd az azt megrongálók előállítása, bekísérése, kihallgatása, papírmunka, adminisztráció, s mindezt olyan, általános közbiztonsági körülmények között, amikor Budapesten vannak kerületi kapitányságok, ahol a közrendvédelmi állomány (vagyis az egyenruhások) be nem töltött státuszainak aránya eléri a 15-20 százalékot, de hírek szerint számos vidéki kapitányság is hasonló helyzetben van.

De a dolgok sajnos ritkán ilyen egyértelműek.

Amint azt olvasóink jól tudják, a hazai rendőrség egy fegyveres rendvédelmi szerv, ráadásul (egyfajta szovjet örökségként) kvázi katonai szabályok szerint működik. A magyar rendőr nem a német modellnek megfelelő „fegyveres közhivatalnok”, nem az ír felfogás szerinti „polgárok közösségének egyenruhás tagja”, hanem egy majdnemharcos, akinek mindennapjait (és tegyük gyorsan hozzá: szolgálati óráin túl egyre inkább a magánéletét is) katonai jellegű törvények és belső normák szabályozzák. És mindaddig, amíg nem erősítjük a civil mentalitást a testületen belül, így is marad. Ahogy azt sokan hangoztatták már a rendszerváltás környékén: demokratikus jogállamban a rendőrség helye nem a fegyveres testületek sorában, hanem a közszolgálaton belül van.

Ha egy okmányirodai hivatalnok három társa előtt elküldi az anyjába az idióta főnökét, az maximum másnap már nem kell bemenjen dolgozni; ha Kovács főtörzs teszi ugyanezt a kretén századossal a reggeli eligazításon, az (ha a bíró rossz passzban van) akár két-három évet is érhet (lásd még szolgálati tekintély megsértése, Btk. 447.§). Ha te, mint a Jézus Szíve Inc. multinacionális cég alkalmazottja jó hangosan azt mondod az irodában a főnököd utasítására, hogy „ez mekkora faszság már, eszem ágában sincs ezt megcsinálni, emberek, kapjatok már a fejetekhez, ne csináljatok magatokból bohócot!”, akkor elveszik a belépőkártyádat és csomagolhatsz; ha Szabó főhadnagy reagál ugyanígy az elöljárója szavaira az állománygyűlésen, azt úgy hívják, hogy bujtogatás és benne van a bétékában (448.§).

Arról nem is beszélve, hogy (a jog száraz nyelvén) a plakáttépkedés, annak lefestése, átragasztása, hímvesszők, cuki macskák, hóvirágok vagy Kim Dzsongun képének felrajzolása bizony akár rongálásnak is minősülhet, ha a kárérték meghaladja az 50 rongyot (Btk. 371.§) és ennek megfelelően büntetendő. Márpedig a rendőrség egyik alapfeladata a bűncselekmények megakadályozása, illetve az elkövetők felkutatása és az igazságszolgáltatás elé állítása, ahogyan azt a félév legelső szemináriumán meg is beszéltük, ugye. És melyik az a félkegyelmű rendőr, aki nyíltan bojkottál egy olyan parancsot, amelyikkel ha nem is ért maradéktalanul egyet, de nemcsak hogy könnyen végrehajtható, de parádés jelentéseket is lehet róla írni. Hogy ez tényleg a szakmai feladatok legalja? Hát istenem, valakinek széklábat is kell faragnia.

Úgyhogy a kisrendőröket (az úgynevezett végrehajtó állományt) ne tessenek basztatni, van nekik elég bajuk ezen kívül is. Riszpekt, srácok, csoda, hogy még bírjátok!

Foglalkozzunk egy kicsit a vezetőikkel.

Az alsóbb szintű parancsnokok (a csoportvezetőtől mondjuk úgy az osztályvezetőig) talán még szarabb helyzetben vannak, mint a beosztottjaik, hiszen alulról és felülről egyaránt folyamatosan kapják a negatív inputot. Az alájuk rendelt állomány egyre motiválatlanabb és tapasztalatlanabb. Tessenek megkapaszkodni: a rendőrök átlagéletkora 27 év, a járőröké 24, vagyis az, amit nagyképűen tudástranszfernek neveznek az okosok (az idősebbek szolgálat közben adják át a szakmai fogások jelentős részét a fiatal kollégáknak), az nem nagyon működik, mert gyakorlatilag nincs kitől tanulni; negyvenes rendőrből kevés van, az ötveneseket meg lassan ki kell állítani a Rendőrségtörténeti Múzeumban, olyan ritkák. Egyre többen és egyre hangosabban morgolódnak a bérek miatt (az átlagilletmény a közrendeseknél 140 ezer forint bruttó), már úgy értem: azok, akik nem szereltek le és nem taxiznak Londonban vagy nem kevernek habarcsot valahol Bajorországban. Kurvanehéz ám egy százezres város(rész) éjszakai rendjét fenntartani hat gyalogos és négy gépkocsizó járőrrel és két csíkossal.

És ha mindez nem lenne elég az alsóbb szintű vezetőknek, a felsőbb parancsnoki szintekről sorra érkeznek a szakmaiatlan, hagymázas utasítások. Az osztályvezetők idejük jelentős részét szükségtelen kimutatások összeállításával és felesleges, senkit nem érdeklő és senki által el nem olvasott jelentések megfogalmazásával töltik, miközben pergő vakolatú, beázott irodáikban, nyikorgó, valamikor a múlt század hetvenes éveiben beszerzett székeikben ülnek és azon idegeskednek, hogy a rendőrautókra megint nem lesz téli gumi és a nyomtatóba ismét saját zsebből fognak festékpatront vásárolni, elvégre a 250-270 ezer bruttóba ez is belefér. És ha a sors (meg a nemzetközi együttműködés kényszere) úgy hozza, hogy leülnek sörözni egy osztrák vagy szlovén kollégával, azzal szembesülnek, hogy ugyanabban a beosztásban dolgozó külföldi partnere háromezer eurót visz haza, tisztán.

A felső vezetők (főosztályvezetőtől, igazgatótól felfele) meg elfehéredett ujjakkal markolják a székük karfáját, miközben görcsösen igyekeznek megfelelni az éppen aktuális politikai elvárásoknak, amelyeket gyakran még azelőtt túl is teljesítenek, mielőtt azokat megfogalmazták volna. Ők azok (tisztelet az egyre kevesebb kivételnek), akik ott tartanak, hogy előre ki akarják találni a minisztériumban ülők gondolatait. A megfelelési kényszer működik ezerrel, s az ilyen ezredesi/tábornoki irodák környékén törvényszerűen felbukkanó talpnyaló tanácsadók (az úgynevezett kiemelt főreferensek, akik általában világéletükben hivatalnokok voltak és bűnözőt csak filmekben és körözési felhívásokon láttak) mindig segítenek a lázas igyekezetben.  

És hogy visszakanyarodjunk az alaptémához: meggyőződésem, hogy a plakátrongálás elleni koncentrált rendőri fellépés – ha folytatódik – hosszú távon többet ront a rendőrség egyre jobban foszladozó imidzsén, mint egy tömegoszlatás vagy a móri nyomozási katasztrófa. Még akkor is, ha a balhé (megismétlem: szikár jogi szempontból) valóban bűncselekmény, de minimum szabálysértés.

Meg kéne találni a sokat és sokszor emlegetett arany középutat. Ki kellene sakkozni, hogy mi az arányos fellépés a plakátrongálók ellen. Mit kell (és mit lehet) tenni annak érdekében, hogy tényleg ne szabaduljanak el (még jobban) az indulatok, hogy mostantól fogva ne ez legyen a magyar nemzeti sport, de a rendőrség mégse csináljon nettó hülyét magából, magára haragítva a lakosság jelentős részét. Régi vesszőparipám a kommunikáció fontosságának hangsúlyozása. Meg kellene tanítani a rendőröket (altábornagytól a próbaidős őrmesterig, kapitánytól a járőrig) értelmesen, empatikusan és szakszerűen kommunikálni, és nem csak plakátügyben. Vannak helyzetek, amikor az izomból történő reakciók, a keménykedés, a „törvényalkalmazó vagyok, basszamegakurvaisten, akkor is beviszem, köcsög, mert nekem ehhez jogom van!” hozzállás nagyon kontraproduktív, akárcsak a büntetési tételek emelése, az újabbnál újabb bétéká-paragrafusok átverése a szervilis törvényhozáson, vagy a szögesdrótkerítés és az egyes füleknek oly jól csengő, jelentős hagyományokkal rendelkező határvadász-századok visszaállítása. Ezek huszadik századi megoldások voltak, s hosszú távon már akkor se nagyon jöttek be. Most 2015-öt írunk. Most valami más kell, valami új. Igen, nem félek kimondani: valami európai. Személyes és testületi agresszivitással, virtuális bicepszek mutogatásával, „jól odabaszok és rend lesz!” mentalitással sokra nem megyünk.

Apropó: sokan mondják, hogy talán nem kellett volna szétverni a Határőrséget 2008-ban, vagy vissza kellett volna állítani 2010-ben. De ez egy másik téma, csak úgy eszembe jutott.

Tudom és értem én, hogy sokaknak a „férfias rendőrség” huszonakárhány évvel ezelőtt megfogalmazott alaptézise lebeg a szeme előtt, de csendesen felhívom a figyelmet arra a szexuálpszichológiai megállapításra, mely szerint az önnön maszkulinságukat orrba-szájba hangoztatók, az ezzel folyamatosan kérkedők, a macsóbbnál is macsóbb férfitársaink nagy részéről előbb-utóbb kiderül, hogy vagy rejtett melegek, vagy igazából puhapöcsök, akik így kompenzálják vélt vagy valós méretbeli és potencia-hiányosságaikat. S ez szerintem nem csak egyénekre, hanem szervezetekre is érvényes. Én szóltam.

Így visszaolvasva látom, hogy egy kicsit túlterjeszkedtem az eredeti szándékomon, s kissé csapongva többször túlléptem a plakátrongálások témáján. De annyi baj legyen, ezért jobb blogot írni, mint tudományos értekezést.

És akkor most tessék, várjuk a véleményeteket, reakcióitokat, ötleteiteket. A kánikulában persze ne feledkezzetek meg a folyadékbevitelről, mert a kiszáradás végzetes következményekkel járhat!