A LeMil blogon elég jelentős a Mil témák túlsúlya, következzen hát egy kis Law Enforcement. A magyar történelem alapvetően nem szűkölködik vitatott megítélésű fegyveres testületekben, a Magyar Királyi Csendőrség viszont talán a legtöbb indulatot kiváltó mind közül- elítélői a csendőrök munkás/parasztmozgalmak elfojtásában, illetve a második világháborús népirtásokban való részvételét, éltetői pedig bűnüldöző- és bűnmegelőző tevékenységük kortársak csodálatát is kiváltó eredményességét hozzák fel a vitákban.

Hát, lássuk, hogy is volt ez.

Ja, még egy megjegyzés. Sajnos kicsit hosszúra sikerült a cikk, de eddigi szokásommal ellentétben nem időrendi alapon vágtam ketté, igyekeztem a logikailag egy helyre tartozó dolgokat egyben tartani, hiszen a mindennapi élet pl a tárgyalt két nagy korszakban nem tért el olyan gyökeresen egymástól. A felszerelésről szóló részben így bőven belenyalunk az 1919 utáni időkbe, és a Csendőrség bűneinek is külön fejezetet szenteltem, ezt az utolsó részben olvashatjátok majd. A kommentekben ezt vegyük figyelembe.

A források listája az utolsó rész után fog szerepelni, az idézetekben a kiemelések, ahol mást nem írok, tőlem származnak.

1. Old World Blues

A törvények betartatása iránti igény egyidős magukkal a törvényekkel, azaz a szervezett társadalmakkal- a rendvédelmi munkára, sőt, a dedikáltan erre tartott szervekre már az ókori birodalmakban, Egyiptomban és Rómában is találunk példákat. A mellékelt képen például a vigiles nevű milícia tagjai láthatóak, ők az ókori római városok békéjére ügyeltek- nem csak rendőrként, de egyben tűzoltóként is.

Az ókori nagy birodalmak elbukása utáni új Európa államszervezetei –mondjuk úgy- kicsit kevésbé voltak strukturáltak, eleinte valószínűleg nem volt külön rendőrség, a rendfenntartással megbízott nemesúr a hadsereggel vonult ki és fenyítette meg azokat, akik nem, vagy nem a kívánt mértékben tisztelték a király törvényeit. De ennek az új világnak is megvolt a maga fejlődési útja, és ennek egy pontján természetesen rájöttek, hogy egyszerűbb egy rendőrnek havi fixet adni, mint Robin Hoodnak pénzt, vagy életet. A francia haderőben például az 1200-as évektől kezdve működött az úgynevezett Maréchaussée intézménye, mely tulajdonképpen egy katonai rendőrség volt. Eleinte csak a (fosztogatást magától értetődőnek tartó) zsoldosoktól, aztán már egymástól is védte Franciaország civil lakosait. A képen a testület tagjainak egyenruhái a középkortól 1715-ig.A XVI. századtól kezdve már német területen is működtek hasonló szervezetek, tagjaikat általában jaegernek (vadásznak) nevezték.

A magyar próbálkozásokról nem nagyon vannak feljegyzések. Egy biztos, Magyarország fennállásának első fél évezredében is gyakran küzdött közbiztonság terén problémákkal, melyeket hatalmasaink (még maga a nagy Hunyadi János is kapott ilyen feladatot) előbb-utóbb, jól-rosszul, de megoldottak. A magyar állam alapjait lerakó Szent István a comes, azaz az ispán feladatává tette a rend fenntartását, de ennek pontos mikéntjéről sajnos nem sokat tudunk. Az ispánok minden bizonnyal a vármegye központjául szolgáló vár katonaságát használták a rendvédelem feladataira.

A modern magyar rendőrség a városok megjelenésével alakult ki. A városok (durván általánosítva és leegyszerűsítve) kívül álltak az ispános-földesuras feudális struktúrán, függetlenséget garantáló jogaihoz pedig hozzátartozott, hogy saját maguk tartottak rendet a falaik között. A XV. század végétől kezdve általában kineveztek egy városkapitányt, aki aztán vagy a polgárokból alakult őrséget kommandírozta (Beregszászon például a polgárrá válni akarónak rendőrködnie kellett egy évet), vagy felvett pár zsoldost, és az ő segítségükkel tartotta fenn a rendet. A pontos megoldások persze városonként eltértek (jellemző, hogy a rendőrre tizenhétféle hivatalos elnevezés volt csak a magyar nyelvben, és ez még csak a magyar, sok város polgársága nem is magyar ajkú volt), volt, ahol komolyabb hierarchia, illetve feladatmegosztás is kialakult, de a lényeg maradt: a városok önállóan gondoskodtak a maguk rendjéről- és csak a maguk rendjéről.

Az ország azonban nem csak a városokból állt, és a XVII-XVIII. századi Magyarország közbiztonsága számos kívánnivalót hagyott maga után. Mint az országban nagyjából minden, a ,,vidéki” Magyarország rendjének fenntartása is a vármegyék rendszerén alapult, ahogy említettem, még államalapító királyunk rendelkezett így, és utódai vagy az erőt, vagy a késztetést nem érezték ennek a rendszernek az átformálására. A XVII. századtól, illetve a felszabadulás után a vármegyék általában úgynevezett pandúrokat alkalmaztak a rend fenntartására. A pandúrság nem volt egységes szervezet, ki, mi, hol, mennyi, miért, mennyiért, azt minden vármegye maga döntötte el és szervezte meg. Nem vitték túlzásba, 10-20-30-40, sokszor gyengén felszerelt és rosszul fizetett ember nem is nagyon volt elég, a Nagykunságban például a volt katonákból toborzott pandúrok többet gyötörték a lakosságot, mint a betyárok. A pandúrok általában puskával is fel voltak szerelve, és voltak lovas alakulataik is (,,perzekutorok”). A mellékelt képen rablót fogó perzekutorok láthatóak.

2. Betyár körte

A török időket gondolom, mindenki el tudja képzelni, de a vadkeleti viszonyokat az ország felszabadítása után sem mindenhol sikerült felszámolni: a XVII. században megjelentek a betyárnak nevezett törvényenkívüliek, akik a későbbi romantikus elképzelésekkel szemben barátságtalan és erőszakos munkájuknak sem célpontjait, sem módszereit nem nagyon válogatták meg- vagy, ha igen, semmiképpen sem az ifjúsági regények íróinak szempontjai szerint. Küzdeni ellenük igen nehéz volt, hiszen a Habsburgok elnyomó politikájának köszönhetően sok ember számára volt vonzó karrierlehetőség a betyárkodás, az ország természeti viszonyai pedig számos remek búvóhelyet kínáltak számukra (az ekkor még szabályozatlan Tisza például a fél Alföldet nehezen járható mocsárvidékké változtatta, ahol évszázadok óta sokan kerestek menedéket az aktuális ellenség elől). A pandúros-betyáros világról sokat lehetne sztorizni, talán majd máskor bővebben kitérek rá, de ha már az előbb szóba került a Nagykunság, akkor mutassuk be a XIX. századi betyárvilágot néhány karcagi példán (teljesen önkényes választás azon az alapon, hogy én ezen a vidéken vagyok ismerős, de a karcagi határ a helyszíne Szomjas György 1837-ben játszódó, betyáros témájú Talpunk alatt fütyül a szél c. filmjének is).

Karcag és Nádudvar között, azaz a Nagykunságból Debrecen felé akkoriban forgalmas út vezetett (ma is megvan, de csak földút, lásd a képen), a két település külterületének határa pedig már akkor is megyehatár is volt egyben. Itt, az Ágota-hídnál állt egy csárda, pontosan a vármegyehatáron, olyannyira, hogy a mestergerendája volt a vármegyehatár. A betyárok azért szerettek idejárni inni, mert a rendfenntartás vármegyei alapú szervezőelvét kihasználva egyszerűen elkerülhették a törvény kezét: ha a karcagi pandúrok jöttek, átültek a hajdúsági oldalra, ha a nádudvari pandúrok jöttek, kerestek egy asztalt a kunsági oldalon. Egyszer-kétszer még Rózsa Sándor is megfordult itt, bele is karcolta a nevét a csárda asztalába (a nevezetes asztal aztán a háború áldozata lett: a csárda megszűnése után egy gazda családjához került, akik nagy tisztelettel őrizték. A második világháborúban szovjet katonák rekvirálták el, hogy a vastag falappal megerősítsenek egy, a járműveik alatt beszakadt átereszt, de az asztallap se bírta jobban a teherautók és a tankok súlyát, összetört, úgyhogy végül tűzre vetették, a nevezetes vésettel együtt).

A vidéki népeknél általában nem volt sok pénz, a betyárok leginkább az állataikra utaztak. A magyar vidék ugyanis elsősorban élelmiszert termelt, ebből a vegánok által is kedvelt dolgokat nehéz volt értelmes mennyiségben szállítani (egész vonatokat ellopni- az egy másik társadalmi rendszer), a hús meg hűtőszekrény nélkül hamar megromlik. Az élőállat viszont minden szempontból ideális zsákmány, megy a maga lábán, amerre kell, füvet legel a mezőről, és ehhez képest azért viszonylag értékes is.

Akinek készpénzre fájt a foga, az legjobban a vásárok környékén járt, az itt eladott állatok ellenértéke ugyanis már elég korrekt zsákmány lehetett. A nevezetes karcagi betyár, Babók Jóska is ebben utazott (nagy punk volt egyébként, ő volt az utolsó ember, aki kun süveget hordott- kb ötszáz évvel annak betiltása után:P). A banda tagjai elvegyültek a vásározók között, és kifigyelték, ki ad el sok, vagy drága állatot (szép lovat, ilyesmit), aztán hazafelé menet lecsaptak rá, és begyűjtötték a pénzt. Egyszer egy Sallai nevű karcagi gazda négy ökrének árát nézték ki, viszont a kocsmában az alkoholfogyasztásukkal együtt a hangerejük is növekedett, a kocsmáros pedig a fülessel elküldte a fiát Sallaihoz. A banda a város Északi temető nevű temetőjében gyűlt össze, innen indult Babók Jóska egy társával a gazda házához éjszaka. Fokosával beütötte a kaput, és már onnan kiabálta (,,... a te hangod mélyebb”), hogy készítse gazduram a négy ökör árát. Gazduram azonban résen volt, a sötétben hátulról ráugrott a betyárra, a földre rántotta, és estében úgy hátbatérdelte, hogy Babók Jóska mindkét veséje leszakadt, és helyben szörnyethalt. Társa az eseményeket látva úgy döntött, hogy a küzdősportok helyett inkább másfajta testmozgással foglalkozna, a gazda hirtelen előkerülő komondorai csak helyeselni tudták a döntést, választott sportágnak pedig a futást javasolták. Hogy a többiek megvárták-e Babók Jóskát az Északi temetőben, nem tudni, de végül visszatért oda, ma is ott van, egy megsüllyedt fejfa alatt.

Más betyárok a vásár környéki kocsmákban várták a zsákmányt: a vásárra menők itt megálltak állataikat megitatni, visszafelé pedig maguk ittak egyet a jó üzletre- csak figyelni kellett, ki megy állattal, és jön vissza egyedül. Így tett a Dúró nevű gazda is, aki a Karcag melletti Tíbuc csárdába tért be egy italra a vásárból jövet. Amikor a fizetéshez a pénzét elővette, a betyárok kilesték, mennyi lapul még a pénztárcájában, és, mikor látták, hogy sok, az úton egy kanyarban elévágtak, rátámadtak, bevonszolták a kukoricásba, agyonverték, és elszedték a pénzét. Utolsó erejével a gazda felnézett az égre, és azt mondta, hogy, ha más nem, a fölötte éppen akkor elrepülő darvak lesznek a tanúi a gyilkosságnak. A két betyár csak röhögött, akkor is, meg később is, mikor eszükbe jutott. Mint például egyszer, mikor a kocsmában iddogálva hallották a darvak hangját- a kocsmáros azonban kihallgatta őket, szólt a pandúroknak, úgyhogy a két gazemberre végül mégis a darvak miatt mérték ki a kötelet.

Voltak kisebb stílű gazemberek is, mint például a Vírcse Pista nevű ún. kapcabetyár. Ő egyedül dolgozott Karcag határában, a pásztorok kunyhóit fosztogatta: vitt mindent, amit csak talált, ruhát, szerszámot, amit csak elbírt. Már mindekinek nagyon elege volt belőle. Egy Virág nevű öreg kondás egyszer pont akkor tért vissza a kunyhójához, mikor Vírcse Pista éppen jött kifelé a zsákmánnyal: az öreg hozzá is vágta a somfa botját, és úgy eltalálta, hogy a betyár a földre került. Innentől már gyerekjáték volt agyonverni, mikor készen volt, az öreg Virág egyszerűen ráhajtotta a kondát, és a disznók pár perc alatt felzabálták a hullát.

3. Le Gendarme de Saint-Tropez

Na de a rendfenntartást nem lehet szerencsés botdobásokra, éles fülű kocsmárosokra és darvakra bízni, valami kevésbé esetleges eredményt hozó módszerre volt szükség. Sőt, ha a gyökerek és a részletek nem is mindenhol voltak azonosak, de a rendfenntartás újjászervezése iránti igény nem csak magyar probléma volt. Az abszolutizmus korának Európájában már sehol nem hozott kielégítő eredményt a régi módszer, az éppen fegyverben álló hadsereg bevetése: Büdöslábú Olaf középkori harczosnak mindegy volt, hogy a csatabárdjával rablót, lázadó jobbágyot vagy ellenséges katonát hasít ketté, a XVIII. századi harcmezőn alakzatban mozgó, fegyelmezett sortüzeket leadó katonák viszont már egy egészen más jellegű erőszakszervezet tagjai voltak, mint amilyenre az egyszerre szabadabbá és jobban szervezetté váló polgárosodó társadalmak rendjének biztosításához szükség volt.

A megoldást Napóleon Franciaországa szolgáltatta, a hires-hírhedt császár ugyanis a rendfenntartásra is nagy gondot fordított, és új elvek szerint működő birodalmába rendfenntartó erőt is új elvek szerint szervezett. A már említett Maréchaussée a francia forradalomig működött, a francia forradalom azonban az intézményt felszámolta (az ilyen forradalmár gyerekek nem nagyon szeretik a szervezett rendfenntartás intézményeit, majd Magyarországon is látni fogjuk), és egy nemzeti csendőrséget szervezett a helyére, ami azonban a kaotikus időkben eléggé gyér teljesítményt nyújtott. Az állam vezetőjévé előlépő Napóleont egy teljesen elvadult ország fogadta, de nem lett volna az, aki, ha nem veti magát azonnal a feladatba. Tulajdonképpen a Maréchaussée-t, újjáélesztve, felduzzasztva és átszervezve (na jó, utóbbiban a forradalom által létrehozott katonai rendfenntartó alakulatoknak is volt szerepe) hozta létre a maga csendőrségét, ez lett a ma is aktív Gendarmerie, a francia csendőrség, egy egész országban egységesen szervezett, egységesen működő, katonai jellegű alakulat. Kiemelném az ,,egész országban”-részt, ugyanis az ekkor francia kézre került Lombardiában is megszervezték a magyarul zsandárságnak (,,gens de’arme”- ,,fegyveres férfiak”) hívott intézményt, Lombardia pedig, miután Napóleon leesett a Water Lóról, a Habsburgokhoz került. A járőrözéssel és bűnfelderítéssel is foglalkozó zsandárok eredményes működése miatt az osztrákok nem érezték szükségét az ekkor egy darab ezredből álló szervezet feloszlatásának, megtartották, és működésének területét Dél-Tirolra is kiterjesztették.

A napóleoni Gendarmerie szervezete már szinte egy-az-egyben megegyezett a Magyar Királyi Csendőrségével. Az ezred szárnyakra oszlott, a szárnyak két-két szakaszra, a szakaszok pedig őrsökre. Egy zsandár 16 évig szolgált, ebből 3 évet próbaidőnek tekintettek. A törvény szemében őrt álló katonának számítottak, így a katonai törvények és rendszabályok vonatkoztak rájuk. A zsandárok katonai rendfokozatot viseltek, és gyakorlatilag minden szempontból katonaként kezelték őket. Fő feladatuk nem is annyira a bűnfelderítés, mint inkább a bűnmegelőzés volt. Ők feleltek a határok védelméért, részt vettek a hadsereg fegyelmezésében és a harctevékenység biztosításában, és természeti katasztrófák idején is segíteniük kellett. (A XIX. században, mint tudjuk, még a szél is Napóleon fenekéből fújt. Az Európa-szerte meginduló csendőrség-alapítási láz jellemző módon német területeken is a francia mintából indult ki a jaegerek szervezeteinek továbbfejlesztése helyett.)

A lombardiai zsandárok (képen egy akció 1840 körül) tevékenységével a bűnözőket leszámítva mindenki elégedett volt, és sokan szorgalmazták a szervezet kiterjesztését az egész Habsburg Birodalomra. 1848 elején a pozsonyi országgyűlésen a magyar nemesek hatvanezer forintot gyűjtöttek össze erre a célra, de a nagy kiterjesztésre végül a következő évben, egy egészen más politikai helyzetben került sor. A rendfenntartás átszervezését 1849 elején határozták el, az okait minden, a történelmet kicsit is ismerő ember könnyen kitalálhatja. 1849. június 8-án hivatalosan is felállott a Császári Zsandárság, a szervezés, illetve irányítás feladatát a birodalmi rendőrminisztérium feje, báró Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy (jobbra) nyerte meg. A zsandárság alapegysége az ezred volt, 1850-ben hat ezred állt fel, melyeket négy év múlva még kettővel egészítettek ki, végül 16-ra növelték a számukat- más források szerint már 1853 júliusában felállt mind a tizenhat. 1866-ban (más források szerint 1860-ban) számuk tízre csökkent, majd 15 csendőr/zsandárparancsnoksággá szervezték át őket. Magyarországot ebből hat boldogította, amiből egy Erdélybe, egy Horvátországba, egy pedig a déli területekre jutott, központjuk Pest, Győr, Nagyvárad, Nagyszeben, Temesvár, illetve Zágráb volt. 1851-ben a győri parancsnokság helyett Kassán alapítottak egyet, 1861-ben pedig a nagyváradi, illetve a temesvári parancsnokság tűnt el, viszont létrejött a soproni, illetve a pozsonyi.

A zsandároknak erős testalkatúnak, magasnak kellett lenniük, követelmény volt a megfelelő minőségű agyműködés és az írás-olvasás tudománya. A szolgálat 8 év volt, ebből egy év volt a próbaidő, melynek végén vizsgát kellett tenni, siker esetén lehetett csak folytatni, immáron tizedesi rendfokozatban. A pozsonyi parancsnokság 1849. július 30-án kelt hirdetménye szerint: ,,Ő Felsége úgy akarja, hogy a testület legénysége, mely a hadsereg legbátrabbjaiból és legmegbízhatóbbjaiból választatott ki –különös tiszteletben részesüljön. A csendőrség által végrehajtandó felsőbb parancsoknak tehát mindenki feltétlenül engedelmeskedni köteles. Az azoknak ellenszegülő bármely egyén legnagyobb szigorral megbüntettetik.”

A zsandárok hatékonyságára nem lehetett panasz, az új elvek szerint szervezett rendfenntartás nagy iramban darálta le a könnyen kijátszható pandúrokhoz szokott betyárvilágot. A rend fenntartása mellett a zsandárok feladata volt a politikai elnyomás kiszolgálása is, különös tekintettel a szabadságharc még bujkáló résztvevőinek kézre kerítésére (tegyük hozzá, a betyárok és a bujkáló egykori honvédek csoportjai között volt némi átfedés). Emiatt persze aztán hihetetlenül népszerűek voltak, ráadásul a nálunk állomásozó ezredek nem is magyar, hanem cseh és német katonákból álltak (bár voltak magyar tisztjeik); a kiegyezés néven ismert alkusorozatban így előkelő helyen szerepelt a császári zsandároktól való megszabadulás.

Ez részben össze is jött, 1867-ben kettő, a horvát és az erdélyi zsandárparancsnokság kivételével megszűnt a zsandárok magyarországi tevékenysége. A két megmaradt a 8., illetve a 10. számú országos csendőrparancsnokság nevet kapta, a közös hadügyminisztérium alá rendelték őket, de amúgy a régi rendszer szerint működtek tovább, német szolgálati nyelvvel. A déli határvidéken emellett még megvoltak a szerezsánok (szerb rendőri-határőri alakulat) is.

4. To Tame A Land

A vidéki rendfenntartás feladatát visszakapták a vármegyék, közelebbről a vármegyei csendbiztos, aki a vármegye pénzén fogadott fel pandúrokat. A vármegyének azonban ezen kívül is volt mire költenie, úgyhogy, bár Kossuth veteránjai fellélegezhettek, a zsandármentesített területek közbiztonsága gyorsan bezuhant a béka segge alá: újra megjelentek a betyárok, és komoly gondot okoztak a vándorló cigányok is, akikkel a területi alapon működő rendfenntartás nem igazán tudott mit kezdeni. Volt, ahol a nép magánvállalkozókat fogadott, akik garanciát is vállaltak esetleges lopás kárának megtérítésére, amennyiben azt nem tudják megakadályozni. Miután 1868-ban a Magyar Királyi Honvédséget megalapították, időnként a katonák is besegítettek a rendfenntartásba: az ő feladatuk a szükséges karhatalom biztosítása volt, általában huszárokat rendeltek ki erre a feladatra. A települések változatlanul maguk gondoskodtak a belső rendről, de erre csak a nagyobb városoknak volt pénzük, a kisebbek sokszor egyáltalán nem tudtak rendőrt tartani.

A legnagyobb sikert azok a kormánybiztosok érték el, akiket szinte teljhatalommal felruházva küldtek ki a legforróbb helyekre rendet tenni. Leghíresebbikük, az 1869-ben a délvidéki közbiztonság rendezésével megbízott Ráday Gedeon (jobbra) pandúrjai tényleg nagyon sok betyárt elkaptak (magát Rózsa Sándort is, erről szól a Szegénylegények c. film), de ez akkor sem a győzelem útja, a miniszteri biztosok megbízatásának lejárta minden esetben a betyárok gyakorlatilag azonnali visszatérését jelentette. A továbbra is zsandárok által fenntartott horvát, illetve erdélyi közbiztonságra pislantgatva sokan visszasírták már a zsandárok hatékonyságát- akiket egyébként ekkor már egyre sűrűbben hívtak csendőrnek, az 1834-ben először felbukkanó, nyelvújítás eredményezte szót 1873-ban használták először az országgyűlésben is. (Némileg önkényesen, de a félreértések elkerülése végett a ,,csendőr” szót igyekszem csak a Magyar Királyi Csendőrség tagjaira alkalmazni, az osztrák zsandárokat általában a korabeli közbeszéd sem hívta csendőrnek, csak utólag használták rájuk ezt a szót).

Az erdélyi, illetve horvátországi zsandárparancsnokságok helyzete nem csak közbiztonsági, de politikai szempontból is felkeltette a magyar honatyák érdeklődését, nehezményezték ugyanis, hogy az ország területén közös irányítású rendfenntartó szervek vannak. Már 1873-ban született egy beadvány a helyzet rendezésére, de végül csak 1876-ban, Tisza Kálmán belügyminiszter erélyes fellépésének hatására kerültek a magyar, illetve a horvát kormány (pontosabban az Erdélyben illetékes honvédparancsnokság, illetve a horvát bán) felügyelete alá, M. Kir. Erdélyi Csendőrparancsnokság, illetve M. Kir. Horvát-Szlavón Csendőrparancsnokság néven. Volt némi átalakítás is, a felvételizők közül kiszűrték a bevonulás előtt állókat, illetve azokat, akiknek sorkatonai szolgálatáról nem született végleges döntés. A szolgálat három év, a próbaidő 6 hónap lett. A zsandárok átvételével persze sérült a vármegyei alapú rendfenntartás elve, úgyhogy a helyzet további tisztázást igényelt. Illetve leginkább egy teljes reformot.

A zsandárság visszasíróinak óhaja 1880. november 29-én teljesedett ki, amikor az ekkor már miniszterelnök Tisza Kálmán (Újhelyi Béla honvéd főhadnagy 1873-ban megszületett ötletét felkarolva)  benyújtotta a rendfenntartás átszervezéséről szóló törvényjavaslatát. Az országgyűlés hosszú vita alapján fogadta el, 1881. február 14-én pedig az uralkodó is aláírta, az 1881. évi II. és III. törvénnyel (egyik a szervezet felépítését, a másik a human resources ügyeit szabályozta. A rendfenntartás konkrét menetéről ezekben a törvényekben viszonylag kevés szó esik, elsőre furcsa lehet, de azért van így, mert ezeket a dolgokat már korábban szabályozták, csak a szervezetet kellett létrehozni, ami ténylegesen így működik) pedig létrejött a Magyar Királyi Csendőrség, amely 1882. január elsején kezdte meg hivatalosan is a működését, igaz, a szervezés csak 1884. január 1-jére fejeződött teljesen be: 1882 elejétől a II, következő évben a III. és a IV, az 1884. év elejétől pedig az V. és a VI. csendőrkerületek kezdték meg működésüket.

Az új szervezet az erdélyi zsandárság mintájára jött létre, szervezését az erdélyi zsandárok parancsnoka, murai és köröstarcsai Török Ferenc ezredes (balra) végezte. Az 1832-ben Csíkszeredán született tiszt utóbb táborszernagyságig vitte, ő tekinthető a magyar Csendőrség atyjának. Olmützben tanult a hadapródiskolában, innen hadapródőrmesterként 1851-ben került a 41. sorhadgyalogezredbe, a következő évben megkapta a tiszti kinevezését. 1857-ben lett zsandár szakaszparancsnok Erdélyben, aztán 1866-ban visszalépett a hadseregbe egy kicsit harcolni a poroszok ellen (két csatában is részt vett). A Honvédség felállításakor honvéd zászlóaljparancsnokká avanzsált (emellett a tisztképzésben is szerepet kapott), 1876-ban tért vissza a zsandárokhoz, mint a magyarok által átvett erdélyi kerület parancsnoka.

Az új szervezet születése afféle osztódó egysejtű módjára ment: az erdélyi kerület fialta a szegedit, ezt vették előre, mert a Dél-Alföld közbiztonsága hagyományosan problémás volt. Török Ferenc ekkor átült ide. Az így meglévő két kerület fialta a budapestit és a kassait, majd a budapesti a székesfehérvárit, a kassai pedig a pozsonyit.

Február 14-ét az 50-edik évfordulón, 1931-ben Horthy tette a csendőrök napjává, innentől kezdve a szervezet minden évben megünnepelte a csendőrnapot, sőt, ezt a hagyományt az emigrációban élő csendőrök 1945 után is folytatták.

A létrejövő új szervezet tulajdonképpen az erdélyi zsandárság kiterjesztése lett, parancsnokának természetesen Török Ferencet tették meg. A Monarchiában így összesen négy különálló csendőrség működött, a magyar és a horvát-szlavón mellett továbbra is megvolt az osztrák anyaszervezet, és Bosznia-Hercegovinának is volt még egy külön csendőrsége.

A kiegyezéskor, illetve közvetlenül utána egyébként nem csak a magyar csendőrséget, hanem az újjászervezett magyar állam többi fegyveres testületét is felállították, a Honvédség mellett létrejött a pénzügyőrség, a Képviselőházi Őrség, a Koronaőrség és a magyar büntetésvégrehajtás is.

5. ,,Vaskéz, ez a mi fő jelszavunk, rend van, mert ha nincs: bumm, lecsapunk”

Kezdjük ezt a részt egy kis elmélettel. A rendfenntartásnak alapvetően három modellje van:

1. A helyi közösségekre, önkormányzatokra épülő módszer. Ebben az esetben az állam azt mondja polgárainak, hogy nagy fiúk vagytok, a rendfenntartást is szépen oldjátok meg magatok. A rendőrséget ebben az esetben az adott település üzemelteti, illetve az önkormányzat felügyeli. A módszer előnye, hogy mindenek felett képes figyelembe venni a helyi viszonyokat, az emberek igényeit, így a helyi bűnözéssel valóban hatékonyan leszámolhat. A legtisztábban talán az Egyesült Államokban működik ez a rendszer, mindenkinek megvan a filmekből a kisvárosi seriff meg a nagyokos polgármester kettőse. A módszer hátránya, hogy a települések (elsősorban anyagi) lehetőségei nem minden esetben teszik lehetővé a megfelelő színvonalú rendvédelem megszervezését, másrészről pedig ahány falu, annyiféle rendőr, és távolról sem minden bűnöző teszi meg azt a szívességet, hogy csak egy település határain belül tevékenykedik. Az autópályás sorozatgyilkosok/sorozatrablók, illetve főleg az akár egész országot behálózó maffiák miatt az USA sem kerülhette le, hogy a településenkénti rendőrségek mellé egy FBI-t is ne szervezzen.

2. A katonai módszer. Ennek legszebb példája a már említett Franciaország, itt azt mondják, hogy amihez fegyver kell, az a hadsereg dolga, így a rendvédelmet is oldja meg a katonaság. Szervezettség és fegyelem tekintetében a katonákra mindig biztosan számíthatunk, másfelől viszont a végeredmény... hát, olyan jó katonás lesz.

3. A szovjet módszer. Ebben az esetben a rendőrség az egész országban illetékes, egységes, központilag irányított szervezet, mely a Belügyminisztériumnak van alárendelve. A központi irányítás miatt megszűnnek a hatásköri viták és az együttműködési problémák, a felmerülő esetekre könnyen ráállítható a kellő szintű és mennyiségű állomány. Már hallom is a kedves olvasók felhördülését: igen, természetesen nincs az a jólszervezettség és gyors reagálás, amit ne lehetne megfelelő mennyiségű bürokráciával taccsra tenni. A módszer hátrányai között említhetjük továbbá a kormánynak való közvetlen alárendelésből fakadó politikai befolyás veszélyét (,,hát, de ez éppenhogy előny, nem?”- kérdezik a kommunisták, már persze amikor éppen ők a kormány), és a helyi viszonyokra való érzéketlenséget is: minden helyi kezdeményezésnek meg kell járnia az utat a vízfejig s vissza, és ez bizony ritkán megy gyorsan.

A magyar történelmi fejlődés, mint láthattuk, évszázadokig az egyes módszert preferálta. Az 1800-as évek közepére azonban ez már, főleg anyagi okokból, tarthatatlanná vált, így az önkormányzati rendőrség csak ott maradt meg, ahol az önkormányzat győzte a fenntartását, a többiek pedig az államtól kaptak egy kettes típusú rendvédelmi szervezetet, a Csendőrséget.

A Csendőrség fura kettős rendszerben működött, egyszerre tartozott a hadügyminisztérium és a belügyminisztérium alá, előbbi a személyzeti ügyeket intézte, utóbbi minden mást. Ettől a kettőtől függetlenül létezett a csendőrfelügyelő (,,a Magyar Szent Korona országaihoz tartozó csendőrség felügyelője”), ő volt a Csendőrség tulajdonképpeni parancsnoka: az első a sorban Török Ferenc volt, 1886-97 között. A csendőrfelügyelő mindig katona volt, egy honvédtábornok (külön olyan, hogy csendőrtábornok, nem volt Magyarországon, még ha a köznyelv néha így is hívta az illetőt), időnként konkrétan a hadseregtől, rendes katonai szolgálat után került a csendőrök élére. Ahogy már említettem, a katonai szemlélet a csendőrség egészét áthatotta, a csendőrök katonai rendfokozatot viseltek, katonai regula szerint működtek, feljebbvalóik parancsait pedig szigorúan, katonai fegyelemmel teljesítették.

Az országot csendőrkerületekre osztották, ezek élén egy-egy csendőrparancsnokság állt. A kerületek szárnyakra (2-4, összesen 20), a szárnyak szakaszokra (2-3, összesen 51) oszlottak, a szakaszok pedig őrsökre (15-20, összesen 855). A szárnyak és a szakaszok parancsnokságai nagyobb településeken voltak, az őrsöké járási szolgabírói székhelyeken. Egy őrsön 5-7 csendőr teljesített szolgálatot, ki gyalog, ki lovon, és voltak vegyes őrsök is. (A képen nagyváradi csendőrök 1910-ből.)

A csendőrfelügyelő, és helyettesei, mint említettem, tábornokok voltak. A kerületeket ezredes vezette, törzstisztek segítségével. A szárnyak élén százados állt, helyettese egy főhadnagy volt. A szakaszok élén szintén főhadnagy állt, az ő helyettese pedig egy hadnagy volt.

Kezdetben a következő csendőrparancsnokságok, illetve -kerületek alakultak meg:

1. Kolozsvári, 4 szárnnyal (ez volt ugye az egykori Erdélyi)

2. Budapesti, 3 szárnnyal (Budapesten volt a székhelye, de maga a város nem tartozott a hatáskörébe, a fővárosnak saját, városi rendőrsége volt, melyet ráadásul közvetlenül a magyar kormány fennhatósága alá rendeltek- de persze tegyük hozzá azt is, hogy az 50-es évek nagy Budapest-növelése előtt vagyunk, a mai külső kerületek még nem tartoztak a fővároshoz)

3. Szegedi, 3 szárnnyal

4. Kassai, 3 szárnnyal

5. Pozsonyi, 2 szárnnyal

6. Székesfehérvári, 3 szárnnyal

Idővel eszközöltek némi átszervezést, megalakult a brassói, 1907-ben pedig a debreceni kerület is. E kettő Török Ferenc búcsúajándéka volt, a Csendőrség megszervezője nyugdíjba vonulásakor készített egy tervet a szervezet további fejlesztésére, amiben 2-3 új csendőrkerület alapítása is szerepelt.

A csendőrök önkéntesek voltak, lehettek leszerelt, hosszabb időre szabadságolt (a Honvédségnél a XIX. század végén bevett gyakorlat volt keretként működtetni az alakulatokat, és a katonákat csak a kiképzés, illetve a nagyobb hadgyakorlatok idejére ténylegesen berendelni), sőt, tartalékos katonák is. Mozgósítás idején persze senki nem léphetett be a csendőrségbe már, de aki már csendőr volt, az akkor is csendőr maradt. A szolgálat időtartama 3 év volt, melyet évenként meghosszabbíthattak. Aki a katonaságból lépett át, és négy évet lehúzott, annak a katonai szolgálat utolsó két évét elengedték (a katonai szolgálat általában 12 év volt, de ebből csak az első pár év aktív, a többi tartalékos).

A csendőrség megalakulásakor nem volt hirtelen elég az önkéntesek száma, ezért 1883. szeptember 1-jétől kezdve az V. és a VI. csendőrkerület állományát három évfolyamból összesen 1200 sorkatonával töltötték fel az 1883. évi XXVII. törvénycikk alapján. Ők 1885. június 1-ig szolgáltak, az első három hónap kivételével a csendőridejüket duplán számították be a katonaidőbe (sőt, aki egy évet lehúzott, az a továbbiakban mentesült a katonáskodás alól). A sorkatonák azonban nem váltak be csendőrnek, főleg a motiváció hiánya miatt, nagy részük hamar ott is hagyta a szervezetet. Magától értetődőnek tűnt a megszűnő vármegyei pandúrszervezetek soraiból csendőröket toborozni, de a gyakorlatban ez nem volt járható út- ha a kupleráj nem működik, akkor nem a tapétát kell lecserélni ugyebár. A követelményeket látva sok pandúr alapból inkább a felajánlott korkedvezményes nyugdíjat választotta (bármekkora kutyaütő banda is volt, azért igyekeztek szépen elbúcsúzni tőlük), de a végül mégis átlépők közül se sokan bírták a tempót, és hamar kiestek. Így a régi rendfenntartó állománynak csak a legjava maradt a pályán. A toborzási nehézségekre a végső gyógyírt –meglepő módon…- a csendőrök fizetésének megemelése jelentette, innentől megfelelő létszámban jelentkeztek a megfelelően motivált csendőraspiránsok.

A lovasok számára a Honvédség adott át 638 teljesen idomított lovat. (Persze a huszároknak azért nem kellett gyalog járniuk, a fentebb említett keretrendszerű hadseregben a lovak betanítását és tartását a háborús feltöltöttséghez mérten végezték, a kiképzett, de éppen nem használt lovakat aztán szigorúan ellenőrzött gazdáknak, vállalkozóknak adták bérbe- a nagyszámú ló átadása így, ha okozott is bonyodalmakat, alapvetően simán megoldható volt.) A század végén a Honvédség komoly fejlesztéseken esett át, innentől nem tudtak a csendőrök számára lovakat adni. Emiatt a csendőrök 1891-ben létrehozták az önálló lókiképző szervezetüket (,,pótlókeret”) budapesti, 1907-től ceglédi székhellyel (később Zomborra helyezték, Trianon miatt visszajött Kiskunhalasra, és 1945-ig ott is maradt). 

A pótlovazó bizottságtól került a Csendőrség élére a szervezet egyik legnagyobb fejlesztőjének tartott harmadik csendőrfelügyelő (1904-1908), szamosfalvi Panajott Sándor altábornagy is (balra). Az erdélyi görög családba született Panajott 1866-ban önkéntesként lépett be a hadseregbe, később lett hadapród, majd katonatiszt. A csendőrséghez 1881-ben került át, végül a budapesti kerület parancsnokaként lett felügyelőhelyettes, majd felügyelő.

A Csendőrség Panajott alatt, és úgy általában fennállása során folyamatosan fejlődött, a csendőrök folyamatosan hozták létre a saját kiképző, gazdasági és mindenféle egyéb háttérintézményeiket.1907-ben szervezték meg a pótszárnyparancsnokságokat, ezek nem a rendfenntartással, hanem a támogató tevékenységgel foglalkoztak, gazdasági-, HR- és kiképzési feladataik voltak. 1909-ben Nagyváradon létrejött a Csendőrtovábbképző és Altiszti Iskola, ez egy központi kiképzőintézet volt, ahol 500 fő kiképzése folyhatott egyidejűleg. (Mikor Nagyvárad Oradea lett, az alapképzés az osztály- majd a kerületparancsnokságokhoz került, a 2. bécsi döntés után viszont a csendőriskola ismét megnyitotta kapuit).

1908-ban alapítottak egy csendőrmúzeumot is Budapesten, itt eleinte csak az érdekesebb bűnügyek anyagait gyűjtötték össze az állomány okulására, később kezdett az intézmény a Csendőrség történetével is foglalkozni. A gyűjtemény 1945-ben, Budapest ostroma során semmisült meg.

A Csendőrség önállóan gazdálkodott a költségvetésből számára kiutalt összegből. A felszerelés beszerzését a XIX. század végén centralizálták, 1904-ben külföldi tapasztalatok alapján létrehozták Budapesten a Központi Felszerelési és Anyagraktárat. A felszerelési tárgyak szállítóit pályázaton választották ki, a minőséget szigorúan ellenőrizték: a beérkező csizmák közül pl minden huszadikat szétbontottak, és úgy hasonlították össze a mintadarabbal.

Az őrsök hálózatát folyamatosan alakították az igényeknek megfelelően, gyakorlatilag a Horthy-korszak végéig jöttek létre folyamatosan újabb csendőrőrsök. Egy új őrs létrehozása jellemzően nem létszámbővítést jelentett: a startnál térképpel-vonalzóval kiszámolt körzethatárokat igazították az élet tapasztalataihoz, a bűnügyileg fertőzöttebb, vagy esetleg egyszerűen csak nehezebben bejárható területekre mozgatták át a csendesebb helyek ,,felesleges” állományát, és a szakaszok rendszerét is igyekeztek úgy átalakítani, hogy egy őrs se legyen nagyon távol az illetékes parancsnokságtól. A dualizmus utolsó békeévében már 2028 őrs működött az országban, két és félszer annyi, mint a Csendőrség létrehozásakor. A képen pancsovai csendőrök 1906-ból.

A területi szervezetet egészítették ki az úgynevezett csendőrkülönítmények. Ezek adott feladatra létrehozott állandó, vagy ideiglenes task force-ok voltak. Állandó csendőrkülönítmény védte a gödöllői királyi (első vh. után kormányzói) kastélyt, és a Horthy-korszakban Horthy kenderesi rezidenciáját. A fürdőkülönítmények csak nyaranta működtek, ilyen volt pl. Pöstyénben vagy Tusnádfürdőn, azaz a Monarchia nagy fürdőhelyein, ahol nyáron rengeteg ember megfordul, szezonon kívül meg a fű se nő. A különféle népmozgalmak, lázadások leverésére is csendőrkülönítményeket alakítottak és küldtek a helyszínre. Egy különítmény általában max. 20 főből állt, különleges jogosultságai nem voltak.

A Monarchiában a rendfenntartás mellett a határőrizet is részben a csendőrök feladata volt. A legális forgalmat a határrendőrség ellenőrizte, a zöldhatár védelmét viszont a csendőrökre bízták. Jegyezzük meg, határellenőrzés csak a román és a szerb határon volt szükséges, a többi irányba Magyarország a Monarchia egyéb ilyen-olyan részeivel volt határos. A határcsendőrség felépítése kicsit különbözött a normál csendőrségétől. A brassói és a szegedi csendőrkerületek két-két kikülönített törzstisztje felügyelte határőrizetet, ezeknek közvetlenül alárendelve működtek a határőrsök. Összesen 186 határőrs volt, ezek egy része minden évben fél évre fialt egy úgynevezett nyári őrsöt. A nyári őrsök (összesen 56 db) épületében csak nyáron volt személyzet, a Kárpátok azon hágóiban helyezkedtek el, ahol a téli időszakban járhatatlan az út a hó miatt, így nincs szükség ellenőrzésre sem. Ilyenkor a nyári őrs személyzete is az anyaőrsön szolgált.

1914-re a Csendőrség létszáma 12000 fő volt, és ennek nagy része ténylegesen csendőrködött, a vezetői állomány létszámát a krémes-effektus kialakulásának megelőzése érdekében 5%-ban maximalizálták. (Emellett volt az országban 12000 rendőr is. 2013-ban 45000 rendőr őrzi a harmadakkora ország rendjét, kb egyharmaduk tiszti rendfokozatot visel.)

     6. It's TRraining Men

Csendőr csak férfi lehetett. Emellett lehetőleg vidéki származásúnak kellett lenniük (ismerniük kellett a mezőgazdasági berendezéseket és az állatokat, hiszen feladataik nagy részét ezek után való kajtatás tette ki- és az ilyesmit nem nagyon tanítják sehol könyvből), és igyekeztek őket a gazdagabb parasztság soraiból toborozni, ez azonban nem mindig jött össze, szegényebb parasztokat is be kellett venni. A tanulatlan, csóró parasztfiúknak jelentős előrelépést jelentett a csendőrködés, és nem csak a fix jövedelem miatt: a csendőröknek kötelező volt tanulniuk, így a munkahelyi kötelezettségként tettek szert olyan műveltségre, amilyenre a maguk pénzéből amúgy nem feltétlenül futotta volna. A Horthy-korszakban még a csendőrség legfelsőbb vezetése is nagy részben alsó-középosztálybeli származású volt. Amellett, hogy a felvételnél nem volt vallási megkötés, a csendőrök nagy része keresztény felekezethez tartozott. Emellett zsidók és zsidó származásúak kis számban, de még a zsidótörvények után is voltak a tisztikarban is. (A zsidók egyébként a tárgyalt korszakban egyenruhát öltve is a civil hitsorsosaik által preferált életpályák felé húztak, a csendőrségnél is főleg gazdászati, orvosi és állatorvosi pozíciókat töltöttek be.) 

Az 1927-es szabályzat szerint a jelentkezés a kerületparancsnokságokon történt, itt egy főtiszt, két törzstiszt és egy orvos vizsgálta meg az illető alkalmasságát. Az újoncoknak 1881-ben a következő követelményeknek kellett eleget tenniük (zárójelben az 1941-es követelmények)

-magyar honosság

-feddhetetlen előélet, tisztességes és erkölcsös életvitel, megfelelő szellemi képességek (1941-ben utóbbit nem hangsúlyozták külön, bekerült viszont a nemzeti szempontból való megbízhatóság)

-20(19)-40 év közötti életkor (a fenti képen nem egy korengedményes újonc, csak valakinek a gyereke)

-nőtlen, vagy gyerektelen özvegy (1941-ben már gyerektelen elvált is lehetett)

-katonának amúgy alkalmas legyen

-legalább 163(168, még az 1927-es SZUT-ban is csak 163 van)cm-es testmagasság

-beszéljen magyarul és lehetőleg egy -szolgálati helyén megtalálható- kisebbség nyelvén (1941-ben utóbbi nem volt követelmény)

-tudjon írni, olvasni és számolni

Az új belépő fél éves kiképzésen vett részt, melyet eleinte a csapatnál, 1909-től, ahogy már írtam is, a nagyváradi csendőriskolában történt. Itt a reménybeli csendőr fejébe alig győzték a sok okosságot belelapátolni, 1881-ben például a következő dolgokat:

-katonai gyakorlatok: járőrözés, céllövészet

-torna: birkózás, vívás, úszás, ugrás

-szolgálati szabályok

-írás, olvasás: itt főleg a jelentések tömör, szabatos megírására, illetve értelmezésére kell gondolni

Eleinte csendőr három évet szolgált, utána dönthettek a folytatásról, de a végleges rendszer szerint a fél éves felkészítés után egy év próbacsendőri szolgálat következett, és, ha bevált, akkor tartották meg. A Horthy-rendszerben megint változtattak, egy évre növelték a kiképzés idejét, amit fél év gyakorló szolgálat követett. Ennek sikeres teljesítése után 6 évet kellett szolgálni, utána döntöttek a hosszabbításról.

A csendőr nem szolgálhatott olyan helyen, ahol családtagjai élnek, vagy egyéb hasonló kötődése van, így pártatlanul tudott a helyi népek közé lőni ügyeiben eljárni. Egy helyen legfeljebb öt évet húzhatott le, utána áthelyezték más vidékre. Ezzel a civilek közé való beilleszkedésnek (ami tudvalevőleg a korrupció és figyelem lanyhulásának melegágya) akarták elejét venni. Azt ellenben kifejezetten támogatták, hogy a csendőrök a helyi intelligenciával, illetve a vezető réteggel jóban legyenek- minden rendszernek megvannak a liblingjei, hát, az 1867-1945 közöttié nem a szegényparaszt volt.

A csendőrt szolgálati ideje alatt tulajdonképpen folyamatosan képezték. A járőrvezetőknek négy hónapos továbbképzést szerveztek. Itt a legkülönfélébb tudományokba, illetve azoknak a csendőrködés során hasznosítható részébe nyertek betekintést, a leendő járőrvezetőket például a számtan, mértan, földrajz (főleg Magyarország földrajza), történelem, jog és elsősegélynyújtás mellett oktatták nyomrögzítésre, és fényképezésre is. A Horthy-rendszerben a járőrvezetői vizsga 7 év után kötelező is volt, ellenkező esetben jött a leszerelés.

A következő szint az őrsvezetőség volt, melynek elérését a Horthy-rendszerben 4-5 év járőrvezetőség után lehetett megpróbálni. A reménybeli őrsvezetőnek a hat hónapos tanfolyamon fegyverek vizsgálatától és karbantartásától kezdve az őrs vezetésének gyakorlati tennivalóin át a tábori csendőrség szolgálati utasításáig 30 tárgyat kellett hallgatnia, és 12-ből vizsgáznia is. Ha valaki ezt a tanfolyamot elvégezte, és nem kapott saját őrsöt, akkor címzetes őrsparancsnok lett, az őrsparancsnok helyettese. Az ilyenek közül a rangidős lépett az őrsparancsnok helyére, amikor az távozott, vagy áthelyezték.

A járásőrmestereknek 1912-től kellett külön vizsgát tenniük, és persze ahogy a különböző újabb feladatok jöttek, vízi csendőrségtől a kutyavezetésen át a közlekedési csendőrségig, mindhez megszervezték a megfelelő továbbképzést. A közlekedésiekhez például az 1937-es szabályzat szerint három évi szolgálat, legalább ,,jó” minősítés és három évi fenyítetlenség (különös tekintettel a ,,szeszes italszeretet”-re vonatkozó kihágásokra) kellett, a tanfolyam után közlekedésrendészeti és ,,gépjáróművezetői” ismeretekből kellett vizsgát tenni, siker esetén pedig a jogsit is megkapták.

De a ki- és továbbképzés nem csak ezekből a hivatalos tanfolyamokból és vizsgákból állt. A csendőrködéshez kapcsolódó tudományokból hetente tartottak fejtágítást, ezt általában az őrs egyik tagja szervezte, ahol bemutatta az újdonságot, majd közösen elemezték a témát, akár vita keretében is. A továbbképzések színvonalát emelendő, Panajott Sándor kezdeményezésére a legtöbb őrsön őrskönyvtárat is létrehoztak (megfelelően válogatott könyvekből persze). Erre a legénység dobta össze a pénzt, de idővel a környékbeli civilek egy részének is látogathatóvá tették. A rendszer támogatta azt is, hogy a csendőrök szabadidős tevékenység során is a szolgálat ellátásához szükséges dolgokat sajátítsanak el. Szerették például, ha egy csendőr gépírni, vagy rajzolni tanult. Néhány tiszt a csendőrség napi feladatain túlmutató tudományos kutatómunkát is végzett.

Az ismeretek gyarapításának legmagasabb fokát a külföldi tanulmányutak jelentették, ezeken általában külföldi testvérszervezetek tapasztalatait igyekeztek megismerni, majd hazatérve a gyakorlatba átültetni: a határszéli csendőrség megszervezése nagyban támaszkodott az Oláh Ödön ezredes által vezetett küldöttség XX. század eleji boszniai tanulmányútjára, az anyagbeszerzés központosításánál pedig német példákat tartottak szem előtt. Ez persze oda-vissza működött, a külföldiek is kíváncsiak voltak a magyar csendőrökre. A harmincas évek elején például a méltán híres Kanadai Királyi Csendőrség küldöttsége tanulmányozta Kiskunhalason a magyar lovas csendőrök kiképzését.

A XIX. század végén évente egy lőgyakorlatot tartottak, ahol 6-6 lövést adtak le egy 75, illetve 150 méterre lévő célalakra (feltűzött szuronnyal, hiszen a puskát mindig úgy használták). 5 találat alatt az osztályzat bukás, 9 fölötti eredmény viszont kiválónak számított. A szakasz legjobb lövői pénzjutalmat is kaptak (az 1903-as lőutasítás szerint az öt legjobb, 4, 3-3, illetve 2-2 koronát). Revolverrel lóhátról lőttek 11-15 méterre lévő célalakra (szintén 12-t). ,,Száraz” fegyvergyakorlatra ennél jóval gyakrabban sor került, az 1881-es napirend szerint minden kedden, szerdán és csütörtökön lőfegyveres-, hétfőn és pénteken pedig kard-és szuronyvívási gyakorlatot tartottak. (A gyalogos őrsöknél. A lovasok csak kedden és csütörtökön lőfegyvereztek, hétfőn kardoztak- nekik a lovazásra is időt kellett szakítaniuk.) A csendőröknek természetesen ismerni kellett a katonaságnál szokásos alaki gyakorlatokat is.

A csendőrök életét segítették a számukra készülő különböző kiadványok is. Ezek legjelentősebbike a Szolgálati Utasítás, azaz SZUT volt, a csendőri életet a legkisebb apróságokig részleten meghatározó szabálygyűjtemény, amit néhány évente frissítettek. A Csendőrséget majdnem teljes fennállása során elkísérte a kéthetente megjelenő Csendőrségi Lapok c. magazin is, és évkönyvet is kiadtak minden évben. Az újságban kaptak helyet a hivatalos közlemények, és mindig foglalkoztak valami olyan témával is, ami a csendőrök napi munkáját, a bűnüldözés/megelőzés eredményességét segíti. Érdekes olvasmányok ezek a ma embere számára, az egyik szembetűnő dolog bennük a dolgokat nevén nevező, mai szemmel politikailag eléggé inkorrekt gyakorlatias és célratörő stílus, melyből világosan látszik, hogy ezeket a dokumentumokat nem jogszabályértelmezők, hanem parancsvégrehajtók kezébe szánták, a hatékonyság nevében. A másik egyfajta sajátos emberközpontúság, hogy ne mondjam, humanizmus: a csendőrnek végső soron az emberekkel kellett dűlőre jutnia, hiszen technikai eszközei (puskáján kívül :P ) nem voltak, a hivatalos iratok és túlformalizált eljárások világa (a magyar állam már akkor is létező túlbürokratizáltsága ellenére) pedig szinte teljesen idegen volt a puszták, betyárok, pásztorok és földművesek vidéki Magyarországától .

A csendőrtisztekre más szabályok vonatkoztak, mint a legénységre. Ők katonatisztből válhattak csendőrtisztté. A katonatiszti pályának természetesen megvoltak a maga nem kevésbé szigorú felvételi követelményei, akit felvettek és végigcsinálta, az dönthetett úgy, hogy csendőrtiszt lesz. Lemondott a Honvédségnél elért rendfokozatról, majd a megfelelő tanfolyam, vizsga, és hadapród-próbaszolgálat után vált csendőrtisztté. A csendőrség kiképzésére általánosságban igaz volt, hogy a csendőr a katona továbbfejlesztésével állt elő: a pénzügyi, majd később a híradó területen dolgozók is a megfelelő katonai előképzettség birtokában jelentkezhettek a csendőrség adott kiképzési programjára.

A szellemi munka mellett a csendőrök testedzését is támogatta a rendszer (rendeztek pl különböző sportversenyeket, és a két háború között nyíltak csendőrségi gyógyüdülők is, Hévízen illetve Balatonfüreden), egészségi állapotukat már a XIX. század végén is minimum 2-3 havonta orvos vizsgálta meg. Aki szifilisz tüneteit észlelte magán, azt azonnal jelenteni kellett. 1896: ,, Fürdés czéljából rendszerint az összes szolgálatmentes legénység az őrsparancsnok vagy helyettese -vezetése alatt - együtt megy a hatóság által kijelölt fürdőhelyre. Az illem követelményeinek megfelelően a legénység fürdés alkalmával úszónadrágot vagy gatyát használjon”

A szabadidő eltöltését igen komolyan felügyelték, a csendőr szolgálaton kívül sem hozhatott szégyent a szervezetre erkölcstelen mulatozással, alkoholista életmóddal, vagy akár kölcsönfelvétellel. Eleve gyanús volt, ha valaki részletre vesz valamit, vagy két év szolgálat után sincs még megtakarított pénze. Egy gyöngyszem az 1896-os szabályzatból: ,, Sétálás alkalmával a csendőr dohányzáshoz kizárólag szivart használ; korbácscsal vagy pálczával járni, kutyát tartani vagy magával vinni tilos.” A kenőpénz, ajándék, vagy bármi hasonló dolog elfogadása, illetve a kötelesség teljesítésének ilyen feltételekhez kötése természetesen a legszigorúbban tilos volt. Szolgálati ügyekben a csendőröket szigorú titoktartás kötelezte. Ha a csendőr valahol berúgott, bajtársai SZUT-ban előírt kötelessége volt a jónép szeme elől elvonszolni, és persze utána várt rá egy igen kellemetlen beszélgetés a parancsnokával.

Mint említettem, a csendőröknek belépéskor nőtlennek és gyermektelennek kellett lenniük, de természetesen nem kellett cölibátust fogadniuk: csendőrként már alapíthattak családot, ha akartak. Az arát ilyenkor szigorúan lekáderezték, feddhetetlen életmód és származás mellett arra is figyelmet fordítva, hogy képes-e (akár végzettséggel, akár vagyonnal) a csendőr esetleges elhalálozása esetén is méltó életkörülményeket biztosítani a hátrahagyott család számára. Persze ebben az esetben özvegyi járandóság is megillette. A csendőrnek nem lehetett mellékállása, családtagjai munkahelyét is be kellett jelentenie a parancsnokának. A képen egy Sarang Lajos nevű csendőr látható, családja körében.

Ha már a pénzügyek szóba kerültek: a csendőrök fizetése azért úgy általában nem számított túl magasnak, a javadalmazásuk az azonos szinten lévő állami hivatalnokokéval egyezett meg. A pénz mellé azonban komoly pótlékrendszer és elég rendes cafeteria járt: kedvezményes utazás, halál esetén kártérítés a hátrahagyott családnak, nyugdíj, ingyenes, illetve kedvezményes egészségügyi ellátás- utóbbi kettő akkoriban nem volt alanyi jog, mint manapság, sőt. Ahogy az állami hivatalnokok, úgy a csendőrök esetében is bőkezűen támogatta az állam a lakhatást, az illetékesek szilárd elképzeléssel rendelkeztek arról, hogy adott polcon lévő hivatalnoknak milyen környéken és mekkora házban illik laknia, és ennek megfelelő támogatást folyósítottak a részére (természetesen ellenőrizve, hogy tényleg az illő életmód elérésére fordítja-e). A felszerelés beszerzésére a csendőr egy úgynevezett tömegbetétet kapott (melyet évente úgynevezett tömegátalányokkal toldottak meg), ez egy keretösszeg volt, ennek terhére ,,vásárolhatta meg” az egyenruháját és -a fegyvert és lőszert kivéve- egyéb felszerelési tárgyait. Amit nem költött el belőle, azt leszereléskor kifizették neki, így érdeke volt, hogy ne amortizálja a felszerelést.

A csendőrök és altisztek jutalmazására 1885-ben egy külön pénzalapot hoztak létre 51645,85 (akkori) forint tőkével, ezt a pénzt a magyar honvédelmi minisztérium kezelte, és a kamataiból osztottak jutalmat Ferenc József születésnapján az arra érdemesítetteknek. Később több magán- és egyéb alapítvány is létrejött a csendőrök támogatására. Az első világháborút követő infláció ugyan ezeknek adott egy nagy gyomrost, de aztán Horthy-rendszerben is működtek, illetve jöttek létre alapítványok.

A csendőr, mint említettem, jogosult volt nyugdíjra is, melynek összege a szolgálati idejével volt arányos. Az első 5 évet duplán számolták, de egyébként 40 év szolgálati viszonnyal lehetett a maximális, azaz a fizetéssel megegyező nyugdíjra jogosultságot szerezni. 40 év szolgálat amúgy a csendőrködés felső határa is volt, ekkor, de legkésőbb 65 éves korában a csendőr mindenképp nyugdíjba ment. A nyugdíjat ki lehetett kérni egy összegben, végkielégítésként is, ezt akkor csinálták, ha csendőrködés után egyszer végre bulizni akartak egy igazán odabaszósat vállalkozásba akartak fogni, és kellett a kezdőtőke. Az elöljárók ilyenkor ellenőrizték az üzleti terv életképességét, és csak akkor fizették ki a pénzt, ha mindent rendben találtak. A csendőrök özvegyei özvegyi nyugdíjat kaptak (ha a csendőr szolgálat közben halt meg, ezt +10 év szolgálati idővel számolták ki).

A csendőri szolgálat igen megterhelő volt az emberi szervezetre nézve, úgyhogy a kiváló kondíció és a jó orvosi ellátás ellenére ritka volt a matuzsálemi kort megérő csendőr.