A cikksorozat előző négy részében megismerhettük a Magyar Királyi Csendőrség munkáját és történetét, melynek során többször utaltam rá, hogy a fekete leves a végére marad. A befejező részben most ez jön: először beletúrunk a csendőrök szennyesébe, majd elkísérjük őket az újabb világháborúba, végül megnézzük azt is, hogy mi történt velük 1945 után. Hát, nem sok jó... de menjünk sorjában! Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az 1867-1945 közötti Magyarországon óriási társadalmi egyenlőtlenségek voltak, és mivel ezeket politikai eszközökkel nem sikerült megoldani, jobb híján a csendőröket küldték ki rendet rakni. Ezt pedig a történelem nagyjaink kevésbé jó döntései között kénytelen számon tartani, mert a csendőr nem vitát nyit, hanem tüzet.

A Csendőrséget felszerelése, kiképzése, eljárásai egyáltalán nem tették alkalmassá a társadalmi elégedetlenségek ma megszokott színvonalú kezelésére. A Csendőrséget veszélyes, fegyveres banditák, bűnözők ellen hozták létre, az ezek elleni küzdelem volt a feladata, a csendőrök ezért kaptak puskát, és ezeket a szempontokat szem előtt tartva kapták a kiképzést, a felhatalmazást és az utasításokat a használatára. Könnygáz, bot, pajzs, vízágyú és hasonlók nem tartoztak az arzenálba, a csendőr a tiltakozók tömegével érdemben egy dolgot tudott csinálni: éles lőszerrel közéjük lőtt. Másik oldalról viszont még mindig a csendőrség volt a legalkalmasabb az ilyen jellegű feladatokra, a katonaság bevetése politikai szemponból gázos, a rendőrség pedig még ennyire sem volt felkészült. Érdemes megfigyelni azt is, hogy ezeknél az eseményeknél milyen kevés csendőr volt jelen. Amíg ma, főleg egy erőszakos fordulat veszélyét magában hordozó tüntetésre akár rendőrök százait is kivezénylik, 1945 előtt erre nem volt lehetőség. Nagyobb erőt csak a csendőriskolák tudtak mozgósítani, az 1927-es SZUT szerint rendkívüli helyzetben 100 fős karhatalmi egységet voltak kötelesek a problémás helyre küldeni.

Az 1900-as SZUT utasításai szerint veszélyesen fellépő nagyobb népcsődület kezelésére a Csendőrség a helyi hatóság kérésére köteles megjelenni. Ilyen esetben az őrs teljes személyzete kivonul, a laktanyában megkapják a tartalék lőszert, a helyszínre érkezve pedig a tömegtől biztos távolságban, a bekeríttetés veszélyét elkerülve állnak fel. Az oszlatás a szokásos ,,törvény nevében”-felszólítással és a következményekkel való fenyegetéssel kezdődik, ha ez nem hat, akkor jöhet a szuronyroham. Ha a nép fenyegetőleg lép fel, akkor az őrsparancsnok szabályos, határozott utasítására kell beléjük lőni. Célzás nélkül, vagy a levegőbe lőni tilos, mindig a leghangosabb bujtogatókat, hangadókat kell célba venni (az ő elfogásukra a csendőrparancsnok amúgy előzetesen ki is válogatja a legerősebb embereit). Asszonyokat, gyerekeket, öregeket lehetőleg kímélni kell.

A csendőrség politikai jellegű felhasználása már a dualizmus idején elkezdődött. Ekkor még nem kell komolyabb dolgokra gondolni, csak a mikszáthi régi jó világ torzsalkodásai mentek: a szavazásra összegyűlt választók a várakozás ideje alatt sok esetben iszonyatosan berúgtak, és elindultak összeverekedni az ellentábor (jó eséllyel hasonló állapotban lévő) tagjaival. A két oldal elválasztása (praktikusan: a két választói tábor körülzárása) a csendőrök feladata volt, akik így minden irányból kapták az áldást. De nem minden gyülekezés volt törvényes: általában az ellenzéki gyűléseket nyilvánította törvénytelenné a kormánypárti helyi vezetőség, a törvénytelenné nyilvánítási határozatnak érvényt szerezni, azaz a gyűlést feloszlatni pedig a csendőrök feladata volt. Ők nem kérdőjelezhették meg a határozat törvényességét, a mindenkori ellenzéki demagógoktól ennek ellenére rendszeresen megkapták a magukét. Ez a gyakorlat a két világháború között is folytatódott, az ekkor már erősen anakronisztikusnak számító nyílt szavazások lebonyolításának biztosítása szintén a Csendőrség feladata volt. (Ha Przemyslnél Gyóni Géza volt a kötelező irodalmi betét, akkor itt pedig József Attila Hazám c. verséből kötelező idézni)

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

A leghírhedtebb eset talán az 1935-ös választáson történt, Gyomaendrődön (illetve Endrődön, akkor még két külön falu volt). Ismeretlen okokból, de valószínűleg (a máskülönben amúgy jó esélyekkel induló) Gömbös Gyula esélyeit javítandó, a gyomai szolgabíró nem engedte fellépni a gyűlésen a Független Kisgazdapárt jelöltjét. A főként környékbeli szegényparasztokból álló hallgatóság erre tiltakozni kezdett (többek között a ,,Munkát! Kenyeret!" jelszót is skandálták), mire a közeli templomtoronyba vezényelt 5 csendőr tüzet nyitott rájuk. 7 halott és számos sebesült volt az eredmény.

Még élesebb társadalmi ellentétek folyománya volt volt a már említett kubikosok és agrárproletárok mozgalmainak elfojtása.

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

A földnélküli parasztok és a munkanélküli kubikosok elégedetlensége időnként spontán földosztásba és mindenféle tüntetésbe torkollott, a lázongásnak minősített megmozdulások feloszlatását pedig a csendőrök végezték- éles lőszerrel. A legforróbb pont az úgynevezett Viharsarok, a mai Békés megye környéke volt, ahol az egymást érő aratósztrájkok miatt már 1889-től a hatóságok célkeresztjébe kerültek az agrárszocialista és egyéb paraszt- illetve kubikosmozgalmak. 1891 május elsején például Orosházán, következő nap Békéscsabán dördült sortűz. Egy hónappal később Battonyán a csendőrök az egyik mozgalmár letartóztatása ellen tiltakozók közé lőttek. 1894-ben Hódmezővásárhelyen szintén egy letartóztatás miatti tiltakozás ér véget sortűzzel, 1895-ben pedig ismét Békéscsabán dörögtek a fegyverek. A mozgalmak azonban egyre erősödtek, és így az összecsapások is hevesebbé váltak, 1897-98-ban is több helyen volt összecsapás, összesen 10 halálos áldozattal. Az 1898-99-es szezon mérlege már 51 halálos áldozat. Na, de nem akarom a magyar munkásmozgalom teljes történetét megírni, legyen elég annyi, hogy a szegényparasztok problémáit sem a Monarchiában, sem a Horthy-rendszerben nem sikerült megoldani, sőt a gazdasági válság miatti elszegényedés csak növelte a bajokat, így az időről-időre kitörő lázongások leverésében való részvétel a Csendőrség történetét is végigkísérte. Egy Szakály Sándor által idézett korabeli kimutatás szerint 1890-1914 között 105 alkalommal került sor (túlnyomórészt agrárjellegű) munkásmozgalmi  eseménybe való fegyveres beavatkozásra, melynek következtében 61 tüntető meghalt, 868 pedig megsebesült, míg csendőröknek 6 halottja és 35 sebesültje volt. 1443 személyt vettek hosszabb időre őrizetbe.

Az első világháború idején szokás volt az ellenséges országok polgárait internálni, ez hazánkban is így volt. Mellettük internálásra kerültek az államra veszélyes elemek, például a kommunisták is. A csendőrségnek ebben is segédkeznie kellett, a működési területükön található internálandő személyeket természetesen ők gyűjtötték össze.

A szocialista mozgalmak már a Monarchia éveiben is megjelentek Magyarországon. A szocialista agitátorok felkeresték a munkástelepeket, és ott bujtogatták a munkásokat, hogy vélt vagy valós jussukért álljanak ki, esetleg a rossz munkakörülményeik miatt sztrájkot szervezzenek munkaadóik ellen.

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Amennyiben ezek a munkástelepek a csendőrök által ellenőrzött területen álltak, úgy a csendőrök feladata volt a szocialista agitáció elleni küzdelem. Ebből a célból igyekeztek ellenőrizni főleg a külföldi munkásokat (az új eszmék rajtuk keresztül szivárogtak be az országba) és igyekeztek összebarátkozni a munkások hangadóival és feltérképezni a kapcsolati hálójukat. Emellett szoros megfigyelés alatt tartották azokat a kocsmákat, ahol a munkások összejöveteleiket szervezték (itt fontos volt a kocsmáros jóindulatának elnyerése), és úgy általában minden gyanús gyülekezést megfigyeltek. A csendőr természetesen a munkást is védte, de sérelem esetén minden esetben arra bátorították őket, hogy követeléseinek a törvényes, rendezett utakon próbáljanak érvényt szerezni-senkinek nem volt célja, hogy létező törvényszegéseket eltussolva azok nagyobb szabású elégedetlenségi mozgalmak katalizátorává váljanak. Amikor a sztrájk mégis kitört, a csendőrök elsődleges feladata a gyár vezetőségének és a vagyonának biztosítása volt. Amennyiben a sztrájk békésen folyt, a csendőrök sem alkalmazhattak erőszakot, a sztrájkolást a dualizmus idején nem annyira politikai, mint inkább munkaadók és munkavállalók közötti gazdasági természetű vitás ügynek tekintették. A sztrájkot biztosító csendőrök a közigazgatási hatóság helyszínre érkező képviselőjének alárendeltségébe kerültek, és persze igyekeztek minél több csendőrt a sztrájk helyszínére küldeni, hogy kéznél legyen az erő, amennyiben arra van szükség. Volt ilyen is, 1897-ben a resica-aninai bányavidék 2000 sztrájkoló munkásából 11 halt meg csendőrsortűzben. 1919-ben Tatabányán dördült sortűz, négy halálos áldozattal.

1926-ban 8000 salgótarjáni bányász indult meg a fővárosba, de Zagyvaapátfalvánál visszafordították őket a csendőrök. A magyar bányászok talán legnagyobb sztrájkja az 1928. november végén kezdődött pilisvörösvári bányászsztrájk volt, a munkabeszüntetések másfél hónapon át, a következő év elejéig tartottak. Az érintett bányákban teljesen leállt a termelés, azt a kevés embert, aki mégis lemerészkedett a tárnákba, a sztrájkolók többször megverték, így csendőri kíséretet kaptak. December 12-én, miután a csendőrök néhány, a sztrájkolóknak élelmet vivő asszonyt megfenyegettek azzal, hogy engedély nélküli koldulás miatt eljárást indítanak ellenük, mintegy 2000 fős, a bányászok mellett asszonyokból és gyerekekből álló éhségmenet indult a fővárosba, hogy így gyakoroljanak nyomást a béreket csökkentő belga bányatársaságra, illetve a magyar politikai vezetésre. A fegyelmezetten menetelő bányászcsaládokat két csendőr már Pilisvörösváron megpróbálta megállítani (ma hány rendőr lenne ott?), de végül az ürömi vasútállomásig jutottak, itt a bányakapitányság autóján eléjük vágó pilisvörösvári csendőrök már tényleg megállították őket, és, ahogy a salgótarjániakkal is történt, csak egy kisebb küldöttséget engedtek tovább a fővárosba. A tömeg akkor indult haza, miután a küldöttség (benne Kéthly Annával) visszatért, addig 20 csendőr fogta körül őket, megakadályozva a továbbindulást. A hazatérő bányászokat két gyalogos és két biciklis csendőr vezette fel, mögöttük három gyalogos csendőr haladt. A sztrájk tovább folytatódott, a hatalom a hideg télben sztrájkoló bányászok kiéheztetését határozta el: a bányászok lakhelyére mintegy 30-40 csendőrt vezényeltek, hogy az együttérző falusiak által küldött segélyszállítmányok bejutását megakadályozzák. A sztrájk végül kölcsönös engedményekkel ért véget, de 170 munkást elbocsátottak, illetve volt, akit később letartóztattak, illetve meg is vertek a csendőrök. Az elbocsátások miatt szerveződő újabb tiltakozás vezetőit a Csendőrség letartóztatta.

A legnépszerűtlenebb feladat a csendőrök között az adóvégrehajtásban való részvétel volt. Ezt az adóhivatal embere végezte, és általában az adósságcsapdába került család ingó- és ingatlanvagyonának lefoglalását jelentette. A mindenüket elvesztő család tagjai, általában az elkeseredéstől félőrült családfő ilyenkor viszonylag gyakran rátámadt a végrehajtókra, akik pont ezért vittek magukkal csendőrt: ha a dráma erőszakos fordulatot vett, az így jó eséllyel végződött a szerencsétlen adós lelövésével. A gazdasági válság évei alatt nagyon gyakran fordultak elő ilyen esetek.

A magyar fegyveres erőkben a személyi állomány politikai semlegességét hagyományosan a fegyelem egyik alapvető pillérének tartották- 1918 előtt ez természetes volt, Horthy pedig már a csíraállapotban létező Nemzeti Hadseregben is erélyes intézkedéseket vezetett be a politikai semlegesség biztosítására. A politizálás természetesen a csendőrök számára is tilos volt- persze tegyünk különbséget a ,,lehet" és a ,,szabad" között, nagy vihart kavart Schill Ferenc tábornok csendőrfelügyelő esete, aki egy Horthy elleni jobboldali összeesküvésben vett részt, és elfogása után, 1931-ben öngyilkos lett. A semlegesség egyébként sem jelentette a mai fogalmaink szerinti teljes semlegességet, bizonyos politikai mozgalmakat a rendszer nemkívánatosnak tekintett, vagy egyszerűen kriminalizált, az ezekkel szembeni fellépés a csendőrség bűnüldöző feladatai közé soroltatott. A Monarchia idejében gyakorlatilag csak a szocializmus tartozott ide, a Horthy-rendszer első két évtizedében viszont a rendszer a szélsőbal (a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1944-ig legálisan működő, sőt, parlamenti párt volt, tőle balra viszont mindent tiltottak) mellett a szélsőjobbot is egyformán igyekezett ütni: a szélsőjobboldali mozgalmak ugyanis, bár más okokból és szempontok szerint, de szintén gyökeres társadalmi átalakítás szükségességét hírdették, ez pedig az ,,úri világ” vezetőinek egyáltalán nem volt ínyére. Hogy ez az ütés mennyire sikerült teljesen pontosan egyformára, azon a történészek máig vitatkoznak, a vitában elfoglalt álláspontjuk és a politikai nézeteik között természetesen kimutatható némi korreláció.

Egy szó, mint száz, a politikai bűncselekmény, mint olyan, az első világháború után került be hivatalosan is a magyar jogrendszerbe. Innentől a csendőröknek a gyanús politikai csoportosulásokra külön is figyelniük kellett: első helyen persze a kommunistákra, de például a cionistákra (a szó eredeti jelentéséről, azaz konkrétan a Herzl Tivadar-féle mozgalomról van szó), a nyilasokra és Jehova Tanúira is. A Tanácsköztársaság bukása utáni 1-2 év agresszív boszorkányüldözése után, a Horthy-rendszer konszolidált éveiben az államvédelmi feladatok elsőrorban a rendőrségre tartoztak. Ennek praktikus oka volt, a politikai mozgalmak természetesen a fővárosban, azaz rendőrségi felségterületen működtek. A Horthy-rendszer hozzáállására jellemző, hogy egyszerű közbiztonsági problémaként kezelte a kérdést. Az állam ellenségeivel nem egy különleges státusú, privilégiumokkal körülbástyázott Gestapo vagy NKVD foglalkozott, hanem egyszerűen volt a rendőrségen egy X+1-edik osztály (Politikai Nyomozati Főcsoport, majd Országos Politikai Rendészeti Osztály). Az államvédelem ettől függetlenül nálunk sem az angolkisasszonyok szakmája volt, az állam ellenségeinek vallatásánál igen csúnya dolgok is megtörténtek. Először általában igyekeztek szép szóval hatni az illetőre, ha ez nem jött be, akkor a verés következett: az gyanúsítottat általában valami kreatív módon gúzsba kötötték, majd elkezdték rugdalni, illetve kézzel és különböző tárgyakkal ütni. Az elvetemültebb detektívek le is köpködték, esetleg le hugyozták is az áldozatokat. Fontos megjegyezni, hogy a Horthy-féle államvédelem elsősorban az általuk nem ismert, de máskülönben valóságban is létező dolgok kiderítése céljából kegyetlenkedett, nem pedig koncepciós perekhez gyűjtött vallomásokat ürgebőrökről és Bástya elvtárs megöléséről. A rendszer –valahol mégis jogállam lévén- egyébként jogorvoslati lehetőséget is kínált az államvédelem áldozatainak, de ezek az eljárások ritkán jutottak el a bűnös államvédelmisek megbüntetéséig, az áldozat a szembesítésen félt felismerni kínzóit, később pedig úgy végezték a vallatásokat, hogy a vallomást felvevő detektív elé már alapból kellően ,,megpuhítva” érkezzen a gyanúsított, így nem vádolhatta vallatóját erőszakkal, hiszen annak már hozzá sem kellett nyúlnia. A verések elől nem csak a kommunisták, de a nyilasok sem menekülhettek: a vallatók a gazdagabb, befolyásosabb gyanúsítottakat igyekeztek kímélni, a munkásokat, szegényparasztokat viszont sokszor kegyetlenül megverték, legyenek bár jobb- vagy baloldali mozgalmárok.

A csendőrség a húszas évek végén szállt be a buliba. Egyrészt ilyen fontos és érdekes dologból a csendőrtisztek sem akartak kimaradni, másrészt a kommunisták ekkorra ismerték fel, hogy Budapesten elég nehéz a helyi rendőrség államvédelmisei elől meglógni, úgyhogy gyűléseik székhelyét vidékre, azaz a csendőrök által felügyelt területekre tették át. A Horthy-rendszer a munkásmozgalom városi megjelenésébe beletörődött, a Szociáldemokrata Párt engedélyezése ennek a folyamatnak a kézben tartását szolgálta. Vidéken, a csendőrök területén azonban gyakorlatilag zéró tolerancia volt érvényben mindenféle munkásmozgalmi eszmével szemben, hát, a csendőrök így is álltak hozzá: az egész baloldali bagázst egy kalap alá vették, és nem átallottak a szociáldemokraták vidéki szervezeteit zaklatni. Emellett ha valakik, ők egyértelműen a kommunisták üldözését tették az államvédelmi munka legfőbb feladatává, szemben a rendőrökkel, akik végig próbálták tartani magukat az ,,egyet jobbra-egyet balra” elvéhez, a Szociáldemokrata Pártban pedig nem a gonosz gyökerét látták, hanem egy ápolásra szoruló gyümölcsfát, amiből folyamatosan nyesegetni kell a belőle kinövő kis kommunista ágacskákat, kínosan ügyelve a legális és az illegális részek elkülönítésére.

A harmincas évek elején szervezték meg a Csendőrségnél a nyomozóosztagokat, akik így egyből államvédelem területén is bizonyíthattak- hamar rettegetté is váltak a hazai baloldali körökben. Az ekkor már állami kézben lévő rendőrség persze nem nézte jó szemmel a csendőrök államvédelmi ambícióit, a harmincas évek első felében a két szervezet folyamatosan rivalizált egymással. Jellemző eset volt például a hírhedt Matuska Szilveszter-féle biatorbágyi merénylet, melyből utóbb kommunistaellenes hajtóvadászat kerekedett: az eset vidéken történt, így a csendőrök dolga lett volna a nyomozás, a budapesti rendőrség viszont kilobbizta, hogy az ügy hozzájuk kerüljön. A harmincas évek második felében a dolog tovább bonyolódott, amikor a közélet militarizálódásának jegyében a Honvédség kémelhárító szolgálata is részt kért az államvédelem tortájából. (A nemzetközi helyzet fokozódásától nem függetlenül ekkor kezdték a kommunistákat megtévedt magyar báránykák helyett Szovjet-Oroszország veszélyes kémeiként kezelni.) Az évtized végére a rivalizálás alábbhagyott, és kialakult egyfajta munkamegosztás az államvédelemmel foglalkozó szervezetek között: a rendőrök végezték a külső nyomozást, a csendőrök pedig a vallomások felvételét és a jegyzőkönyvek elkészítését. A visszaemlékezések szerint a csendőrök a vallatásokban különösen kreatívnak és kegyetlennek bizonyultak, a témával foglalkozó rendőrök is tőlük tanulták el a trükköket. Verés, kikötözés mellett a megalázás különféle módozatait is alkalmazták, és az is előfordult, hogy áldozatuk testébe áramot vezetve próbáltak információkhoz jutni. Ezt a módszert a csendőrhumor moszkvai rádiónak nevezte: tekered a potmétert, és egy kommunista mondja a híreket.

Képünkön (Varga Krisztián könyvének borítóképén) a bíróság elé állított Rákosi Mátyás illegális kommunista éppen azon gondolkozik, hogy megálljatok csak, leszek még miniszterelnök, akkor majd ti ültök ezen a padon és az én portrém röhög rátok a falról. Az 1903-ban Rosenfeldről magyarosított nevű Rákosi művelt, több nyelven beszélő ember volt, szenvedélyesen politizált, 1910-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba. Az első világháborúban a Monarchia katonájaként az orosz fronton harcolt, hadifogságba esett, majd onnan megszökve Pétervárra ment. A Tanácsköztársaság alatt népbiztos, majd a Vörös Őrség parancsnoka is volt. Az emigrációból a húszas évek közepén tért haza, innentől gyakorlatilag 15 éven át a börtönpadot koptatta. A hírhedt Csillagban ismerkedett meg egy másik ott raboskodó elvtársával, aki a Csermanek János nevet viselte, civilben írógépműszerész volt, és 17 éves korában, 1929-ben csapott föl kommunistának, amiért is 1933-ban tartóztatta le az államvédelem a Kommunista Ifjúsági Internacionálé titkárságának ülésén. Pár hónapig együtt morzsolgatták a szegedi börtön fekete kenyerét, Csermaneknek aztán letelt a két éves büntetése, Rákosit és egy társát pedig mintegy kommunista deus ex machinaként 1940-ben maga Sztálin cserélte el az 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókra. A kopasz magyar kommunistát ezután nagy tisztességben tartotta Moszkvában, felkészítve őt az 1945-ben esedékes újabb nagy visszatérésre. Csermanek közben Magyarországon maradt, és a háborús években fokozódó üldözés közepette dolgozó illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában kapaszkodott egyre magasabbra a ranglétrán. 1943-ban az addigi Barna János helyett új mozgalmi nevet kapott: innentől Kádár János néven ismerték...

A második világháború közeledtével, mint említettem, az államvédelmisek élete is megélénkült, a háborús veszély egyre nagyobb szabású razziákat, egyre több letartóztatottat és egyre kegyetlenebb módszereket hozott. A politikai élet jobbratolódásával újra kiütköztek a csendőrök és a rendőrök közötti ideológiai különbségek: a rendőrök a konzervatív politikai elit kívánságának megfelelően kommunistaüldözés mellett igyekeztek leszámolni a nyilasokkal (próbálták őket ,,zöld kommunista”-ként eladni), és indítottak eljárásokat például az újvidéki ügyben, illetve a zsidó munkaszolgálatosok elleni atrocitások kivizsgálására is. A csendőri vezetők egy része viszont örömmel ölelte keblére a szélsőjobboldalt, a szervezet hagyományos politikamentességét sutba dobva így csatlakozott azokhoz a szellemi-politikai áramlatokhoz, melyek a magyar elit egy részének Horthyhoz, rendszeréhez, sőt, a magyar államhoz való hűségét is aláásták. Ennek talán legszembetűnőbb példája a Baky László csendőrőrnagy által vezetett úgynevezett csendőrpuccs volt 1944 júliusában- a hatalomátvételre készülő szélsőjobboldali csendőrtisztek akcióját a kormányzóhoz hű honvédegységek ekkor még csírájában el tudták fojtani. A Horthyhoz hű csendőrök képviseletében Faragho Gábor csendőrfelügyelő nem sokkal később Moszkvában a fegyverszünetről tárgyalt.

A nyilas hatalomátvétel után azonban a szélsőjobboldali csendőri vezetők jó részét zsíros pozíciókkal jutalmazták (a kommunista hatalomátvétel után pedig valami egészen mással...). Az együttműködési nehézségek kiküszöbölésére, a rendőri-csendőri-katonai államvédelem összehangolására egyébként 1942-ben létrehozták az Államvédelmi Központot, majd ennek feloszlatása után az Állambiztonsági Rendészetet. A Szálasi-rendszerben aztán szinte minden mást felülírt a belső ellenséggel való küzdelem, és gyakorlatilag kontrollálatlanul tombolt az erőszak. Az Andrássy út 60-ban lévő egykori nyilas székházat, a Hűség Házát is ekkor kezdték el államvédelmi létesítményként használni. Szervezeti szinten a nemzetvezető államot és társadalmat átformáló grandiózus átalakítási terveiből az ismert történelmi események miatt érdemben már nem lehetett semmi. 

A második világháború előtt és alatt visszakapott területekre a magyar közigazgatás, így természetesen a csendőrség is bevonult. Mivel a rendőrségnek itt nem volt komolyabb beágyazottsága, ezeken a területeken az államvédelmi feladatok szinte teljesen a csendőrökre maradtak. Nyugodtan kitombolhatták hát kommunistamániájukat, és ki is tombolták, annak ellenére, hogy más jellegű ellenálló szervezetek is voltak, Kárpátalján például azok az ukrán nacionalisták, akiket ráadásul a németek is támogattak. A Felvidéken kommunistáskodott többek között a BME-VIK-esek szívének oly kedves Schönherz Zoltán villamosmérnök is, akit 1942-ben kaptak el és állítottak bíróság elé a csendőrök (még az év őszén halálra ítélték és ki is végezték).

A háború alatt újra feléledt a nem kívánt személyek internálásának gyakorlata, emellett a magyar kormány az etnikai viszonyok megváltoztatása céljából magyar területekre telepített idegenektől is meg akart szabadulni, őket is igyekeztek internálni és kitoloncolni. Végül a környező országok és a németek tiltakozása miatt nem került sor nagyobb szabású akciókra, a legnagyobb ilyen jellegű esemény mintegy 10000 ember, főleg galíciai zsidók kitoloncolása volt Kárpátaljáról. Az internálások során a Csendőrség csak a keresett személyek előállítását végezte, a többit a rendőrség, illetve az egyéb hatóságok bonyolították le.

A visszacsatolt területek közül a legtöbb problémát a Délvidék okozta, ahol a szerb partizánok időnként szabotázsakciókat hajtottak végre a magyar hatóságok ellen. 1941 decemberében a söregi csendőrlaktanya személyzetét mészárolták le az orvul támadó partizánok. Ez indította el aztán az újvidéki hideg napoknak nevezett eseménysort: a csetnikek után kutató magyar hatóságok 1942 január 20-án indított akciója durván elfajult, több ezer csetnikeskedéssel (meg)gyanúsított szerb polgárt végeztek ki pár nap alatt hamarjában összerántott rögtönítélő bíróságok ítélete alapján, esetenként különösebb vizsgálat nélkül. Ezekben az eseményekben a honvédség és folyamőrök mellett több száz csendőr is részt vett Meg kell említeni, hogy Budapesten eléggé kiverte a biztosítékot az eset, és a második világháború bármely oldali tömeggyilkosságaira igen kevéssé jellemző módon vizsgálatot is rendeltek el, sőt, elmarasztalások is történtek- persze azért nagyon nem volt szigorú számonkérés. Újvidéken 879 áldozat volt, a délvidéki razziák összes halálos áldozatának számát 3-4000 között adják meg a források, sok halottat a Duna jegén vágott lékekbe dobtak, így nehéz a pontos számot megállapítani. Az események kiváló ,,jog”alapot szolgáltattak a pár év múlva visszatérő szerbeknek több tízezer magyar polgár lemészárlására.

De volt halott a visszatért Felvidéken is, 1938-ban Nagysurányban egy szlovák plébános magyarellenes beszéde tüzelte fel annyira honfitársait, hogy a kivezényelt csendőrökre rontsanak. Ők a ,,szokásos” sortűzzel válaszoltak, megölve egy 17 éves lányt.

A csendőrség részt vett a holokauszt néven ismert tömeggyilkosság-sorozatban is. Ennek nyitánya a Magyarországon tartózkodó, de állampolgársággal nem rendelkező zsidók összegyűjtése volt (ezt a csoportot legnagyobb részben olyanok alkották, akik a megelőző pár hónapban-évben a környező országokból a háború és a németek zsidóellenes intézkedései elől menekültek ide), őket a csendőrök szedték össze, marhavagonokba tuszkolták, és a határon átadták a németeknek, akik tovább vitték és kivégezték őket (kamenyec-podolszki mészárlás, 15000 fő körülire teszik az áldozatok számát).

A következő lépésről, a teljes magyar zsidóság megsemmisítéséről a német megszállás után egy bő hónappal, 1944 áprilisában született döntés. Először összeírták a zsidókat, aztán gettókba kellett költözniük (általában lefalazott városrészekbe), majd ezeket a gettókat számolták fel, lakóikat vasúti csomópontokra vitték/terelték, onnan pedig vasúton szállították őket ki az országból, a koncentrációs táborokba, ahol nagy részüket kivégezték, illetve áldozatul estek az embertelen körülményeknek. Odáig, hogy a vonatok a magyar határra érkeznek, ezt a műveletet is a rendőrség és a csendőrség felügyelte, (hogy milyen létszámban, arról csak becslések vannak, de a magyar oldali szervezők három legnagyobb fejeséből kettő, a már említett Baky László és Ferenczy László is csendőrtisztek voltak), ezt, mint minden parancsot, gyorsan, precízen és jól szervezetten hajtották végre, a németek külön kiemelték hatékonyságukat. A kegyetlen, és amúgy a SZUT-ba is beleütköző parancsokért távolról sem minden csendőr lelkesedett, ezzel együtt a túlélők visszaemlékezései sok esetben említik a szállítás közben, illetve a gyűjtőhelyeken a csendőröktől elszenvedett durva, embertelen bánásmódot. Volt csendőr, akit az általa megmentett zsidók óvtak meg a háború utáni bosszútól, de előfordult olyan is, hogy valamelyik csendőr a szerencsétlen emberek hátrahagyott vagyonára próbálta meg rátenni a kezét. A tengelyhatalmak tömeggyilkosságainak Magyarországon a legtöbb becslés szerint összesen kb 200000-400000 áldozata volt, a zsidók mellett voltak köztük politikai elítéltek és cigányok is.

 15. Mindhalálig

A második világháború időszakának nyitányát örömteli események jelezték a Csendőrség és az egész ország számára: visszatért Magyarországhoz a Trianonnál elcsatolt területek jelentős része. A visszatérő területeket a magyar vezetés a polgári kormányzat kiépítéséig hadműveleti zónává nyilvánította, ahol a rend fenntartása (különös tekintettel az előző tulajdonosok által hátrahagyott partizánok és illegális szervezetek felszámolására, lásd előző fejezet) a csendőrökre hárult. A Csendőrség így nagy erőkkel vonult be a Felvidékre, Kárpátaljára, Észak-Erdélybe és a Délvidékre. Hamar otthon is érezték magukat, mert a trianoni utódállamok a magyar csendőri szervezetet a magyar elemtől megtisztítva, de nagyjából hasonló felállásban megtartva továbbra is foglalkoztatták, így a Monarchia-korabeli létesítmények különösebb előkészítés nélkül újra használatba vehetőek voltak. Volt, ahol nemhogy az 1918 előtti bútorzat volt meg, de még az eredeti őrsfőzőnő is ott integetett a kapuban, üdvözölve a visszatérő fiúkat. (Képünkön bevonulás Rozsnyóra, egy Ford V8-51-es teherautó segítségével) A visszacsatolt területeken két kerületet, mintegy 500 őrsöt és 23 különleges őrsöt is létrehoztak, ezzel 22000-re növekedett a csendőrség létszáma. Igaz, ebben már a karhatalmi alakulatok is benne voltak, melyeket újonnan hoztak létre, és sorozottakkal töltöttek fel. Ilyen volt például a galántai sorcsendőr-zászlóalj is. A sorozott karhatalom tagjai nem is használhatták magukra a ,,csendőr” megnevezést, hiszen, mint láttuk, annak elnyerése a tőlük elvárt szintnél kicsit bonyolultabb volt.

De a revíziónak ára volt. Amikor az ország újra háborúba indult, természetesen újra szükség lett tábori csendőrségre, melyet az első világháború tapasztalatai alapján már sokkal profibban szerveztek meg. Vagy legalábbis próbáltak.

A Nemzeti Hadsereg tábori csendőrségéről nem sokat tudunk azon a tényen túl, hogy létezett olyan, aki tábori csendőrként szolgált benne. A húszas évek legeleje a hadseregben is romok összekaparásával telt, a tábori rendészetet illetően 1924-ben jelent meg az első háború utáni szabályzat, az E-1 jelű dokumentum. Ez dedikáltan az úgynevezett tábori rendőrségről szólt, amelyet egy viszonylag komplex rendszerként képzeltek el. Ennek részei voltak a katonai rendészeti szolgálatra igénybevett csendőrök is, azonban nem központi irányítással, hanem az egyes csapattestek alárendeltségében működött.

Az 1924-es elképzelések azonban nem arattak osztatlan sikert szakmai körökben (szerencsére ekkor még egy teljesen elméleti játékról volt szó), főleg egy Pinczés Zoltán nevű csendőrtiszt (ekkor éppen százados) rugózott azon, hogy ez így nem lesz jó,a decentralizált rendfenntartás csak azt fogja eredményezni, hogy mindenkinek kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy még ezzel is kínlódjon, így garantált lesz a nagyon alacsony szakmai színvonal. A magas szakmai színvonalat a rendészeti szolgálat központosításával lehet elérni- azaz pontosan úgy, ahogy a Csendőrség működik.

Na, fiam, ha ilyen okos vagy, akkor csináljad te- a harmincas évek végén a szabályzatot megújították, de a végleges változat elkészítését Pinczés (már alezredes) kapta feladatul. El is készítette tervezetét, melyet 12 kollégájának küldött el véleményezésre, és így tulajdonképpen egy szerkesztői kollektíva szülte meg a tábori rendészetet szabályozó új szabályzatot, amely végül csak 1942-ben jelent meg. Ebben már sokkal nagyobb szerepet kapott a Csendőrség, illetve a csendőrcentrikus szervezeti felépítés.

A puding próbája, mint tudjuk, az evés, a tábori csendőrség pudingját pedig a területvisszacsatolások során kezdték el enni- ezekhez mozgósították a hadsereget, a hadsereggel együtt pedig a tábori csendőrséget. A gyakorlati megvalósítás sajnos nem minden esetben tudott az E-1-ben lefektetett elveknek megfelelően működni, ahogy a Honvédség, úgy a tábori csendőrség is több területen szembesült az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadékok sorával. Tipikus probléma volt a mozgósítási irányelvek be nem tartása, nem vették figyelembe se azt, hogy a hátországból kit lehet tábori csendőrnek elvinni (a koncepció alapvető gyenge pontja ugye, hogy a fronton sok csendőrre van szükség, de közben a hátországban is fenn kell tartani a rendet), sem azt, hogy mindenkinek lehetőleg a közelbe kellene bevonulnia: mire a csendőr elvonatozott a Halálfaszafalván állomásozó alakulatához, akár egy napos csúszás is összejöhetett, ez pedig egy mozgósítás során megengedhetetlen. A különböző rendfokozatú tisztek beosztása is következetlenül történt, volt, ahol alacsonyabb rendfokozatúak a rangidősöket megelőzve kerültek magasabb beosztásokba. A beosztott honvédekkel sem volt minden rendben, az előírások ellenére előfordult, hogy analfabétákat is bevettek, akik aztán egy igazoltatáskor minden papírt igazolványnak néztek, mint az egyszeri békávéellenőr. Később is komoly gondokat okozott a csendőrségi és a katonai gondolkodás különbözősége is. A csendőrök természetes közege az önálló feladatmegoldás volt, erre képezték ki őket, ezt várták el tőlük a tisztjeik: hiszen a másfél napos járőrútvonal legtávolabbi pontján, az XY tanyán nem lehetett hazatelefonálgatni parancsokért, a csendőrnek magának (illetve járőrtársával együtt) kellett megoldania a felmerülő problémákat. A katonaságnál ezzel szemben a legénység folyamatos jellegű baszogatása a divat, ezért az illetékes honvédtisztek kéretlen gyámkodása nem egy esetben volt rossz hatással a tábori csendőrök munkájára.

A területvisszacsatolási hadműveletek után a tábori csendőrséget minden esetben hazahívták és feloszlatták, a katonai alakulatokban szolgáló csendőrök visszatértek békeidős tevékenységükhöz, az okosok pedig nekiláttak a tapasztalatok összegzésének és a következtetések levonásának. A végső nagy próba ideje 1941 nyarán vette kezdetét, amikor hazánk csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz, és ezzel belevetette magát a második világháború vastagjába. A tábori csendőri szervezet ekkor három fő részre tagozódott, bár a feladataik között tulajdonképpen elég sok átfedés volt.

-a tábori csendőrség csendőrökből alakult, feladati közé tartozott az alakulatok fegyelmének biztosítása, a katonai vonatszerelvények őrzése és az utak járhatóságának biztosítása, különös tekintettel a partizánok csínytevéseire. Elvileg 1200-1500 főből állt (gyakorlatban 1941 végén még csak 200-250-ből), általában 7 fős őrsöket állítottak a hadosztályokhoz, illetve dandárokhoz A megszállt területen osztály-szárny-őrs hierarchiában működött, és civilek ellen is intézkedhetett. 1943-tól volt egy nyomozótestületük (táboricsendőr-nyomozóosztag) is, ez a katonai bűncselekmények kinyomozásával foglalkozott. Ahogy minden hadseregben, úgy a Magyar Királyi Honvédségben is előfordultak bűncselekmények (elsősorban lopás és sikkasztás), minden fegyvernemben és rendfokozatban megvolt az az ember, akit egy klasszikus amerikai háborús filmben Telly Savalas játszana: az utánpótlás néha gyanúsan megfogyatkozott menet közben, az alacsonyabb rangú tisztek és tiszthelyettesek a szabadságos papírokat intézték ajándékért cserébe, esetleg simán csak hanyagul, a legénység időnként fosztogatott, a munkaszolgálatosok pedig a keretlegénységet lefizetve igyekeztek jobb ellátáshoz jutni, de volt olyan is, amikor tábori levelezőlapokat loptak, hogy írhassanak haza. Személyes kedvencem Pöcher Gyuláné ápolónő (jó, mondjuk őt pont nem Telly Savalas játszaná), aki több ezer darab cigarettát lopott és adott el, és néhány orosz nőt is megpróbált Magyarországra csempészni. Persze azért senki ne képzelje el rablóhordaként a Magyar Királyi Honvédséget, ilyen dolgok minden hadseregben voltak és vannak, felderítésük a normális ügymenet része, a forrásokban nincs nyoma annak, hogy más országok hadseregéhez képest a magyarban kiemelkedő számban fordultak volna elő ilyen jellegű bűncselekmények. A táboricsendőr-nyomozóosztag összesen 213 főt fogott el, illetve jelentett fel.

-a csapatcsendőrséget az egyes katonai alakulatok hozták létre, alapvetően a saját embereikből, tehát nem csendőrökből- a Csendőrség csak egy-egy tiszthelyettest adott a csapattestenként működő csapatcsendőr-szakaszokba. A csapatcsendőrök feladatai hasonlítottak a tábori csendőrségéhez, a legnagyobb különbség az volt, hogy ők csak a saját alakulatuk kebelén belül tevékenykedtek, civilek ellen pedig csak nagyon indokolt esetben. A szakmai színvonal sokkal alacsonyabb volt, mint a normál csendőrök között, a kiképzésüket végző tisztek általában egyben az adott alakulat hírszerző-kémelhárító tisztjei is voltak, így megoszlott a figyelmük. A kiképzésbe a tábori csendőrség is kénytelen volt besegíteni, de az egyéb teendőik mellett úgy hiányzott nekik is, mint púp a hátukra. A csapatcsendőrség legénysége tartalékosokból állt, tehát magyarul nem a javából, mint a csendőrségnél, hanem éppen hogy a maradékból

-a hadtápcsendőrség a hadtápterületeken való rendfenntartással foglalkozott. Ez a gyakorlatban a megszállt Ukrajna biztosítását jelentette. A hadtápcsendőrséget a honvédek közül állították fel, először Jugoszlávia megszállásakor. Zászlólaljakba osztották őket, melynek élén csendőrtiszt állt. Egy zászlóalj négy darab, 170 puskával és 16 golyószóróval felszerelt századból állt, emellett egy táboricsendőr-szakasz és egy géppuskás szakasz tartozott hozzájuk. A 2. magyar hadsereg 3 ilyen zászlóaljat kapott. Kisegítő erőként pedig helyieket is bevettek: a hadtáp-parancsnokságok külön ,,segédrendőröket", a hadifoglyokból pedig kisegítő rendőri századokat szerveztek, néhány szláv nyelvet beszélő magyar vezetésével, parancsnokként egy-egy tartalékos honvédtiszttel. A szovjetek renegátjairól tervezek egy nagyobb lélegzetvételű cikket, egyelőre legyen elég annyi, hogy távolról sem minden szovjet állampolgár rajongott a szép új kommer világért, a magyarok kisegítő erői hűségükkel szinte még új parancsnokaikat is meglepték, hiszen Sztálin nem kifejezetten az a megbocsátó típus, az átállók a kockát a tengelyhatalmakhoz való berukkolással elvetették. A hadtápterületek fő problémája a partizántevékenység volt. Mert ott ám tényleg komoly erőt képviseltek a partizánok, soraikban megtalálhatóak voltak az egyszerű hazafiak, a helyi kommunisták, de a Vörös Hadsereg hátramaradt alakulatai (esetenként nehézfegyverekkel felszerelve!) is. Ehhez adjuk hozzá azt, hogy óriási területről volt szó, amelyet a partizánok, helyiek lévén, jól ismertek, és amelyre a tengelyhatalmak egyszerűen nem tudtak elég embert vezényelni. A lakosság megosztott volt a kérdésben, sokan a francba kívánták Sztálint, és mindenkit, aki érte harcol, sokan hűségesek voltak vagy az eszméhez, vagy Anyácskához (legyen akármilyen mostoha), sokan pedig mindig annak bólogattak kényszeredett vigyorgással, aki éppen a halántékukhoz nyomta a puskacsövet. Mocskos háború folyt tehát a front mögött több száz kilométerrel is, és az ostor sokszor csattant az ártatlanokon, a magyarok alappal vagy anélkül sok helyi lakost gyanúsítottak a partizánok segítésével; nevelő célzattal, vagy egyszerűen dühből a sokszor a civileken álltak bosszút, többeket kivégeztek vizsgálat nélkül, sok házat felgyújtottak, és ezen túlmenő visszaélések (fosztogatás, már amennyire egy szovjet kolhozfaluban van mit) is sokszor előfordultak. (Figyeljük meg a csendőr  kezében a zsákmányolt szovjet PPS géppisztolyt.)

A fegyelem fenntartásának legnagyobb erőpróbáját a doni katasztrófa jelentette. Mint tudjuk, 42-43 telén a 2. magyar hadsereg gyengén felszerelt, irreálisan széles vonalra széthúzott alakulatai nem tudtak ellenállni a Sztálingrád felmentésére induló szovjet támadásnak, pár napnyi-órányi ellenállás (a magyar köztudatban annyira nagyon nincs benne, hogy a támadó szovjetek kézen-közön azért elveszítették harckocsijaik nagy részét) után nem maradt más lehetőség, mint a bekerítést elkerülendő, a teljes visszavonulás. Ez igen kaotikusan ment végbe, a végtelen hómezőkön sok egység szétszakadt, sok katona pedig pánikba esve menekült hátrafelé a támadó szovjetek elől, egyesek ráadásul fegyver nélkül, ezzel a többieket is demoralizálták (a fegyverét eldobálva menekülő honvéd is erős toposz, itt azt kell látni, hogy sok katonának alapból nem is volt fegyvere, azt a frontra érve kellett volna megkapnia- a front viszont, ugye, összeomlott). A tisztek próbálták visszafordítani, vagy legalább mederbe terelni a menekülést, ebben a tábori csendőrökre számítottak leginkább, amennyiben ilyen nem volt kéznél, akkor a megbízható, vagy legalábbis annak tartott katonákból rögtönöztek rendfenntartó alakulatot. A kaotikus helyzetben kevesen tudtak józan döntéseket hozni, voltak, akik hisztérikusan követelték a menekülők azonnali agyonlövését, minek köszönhetően több esetben fordult elő fegyverhasználat is- és a rendfenntartók közül is voltak sebesültek... Hírhedt napiparancsában (amelyből ha mást nem, a később visszavont, becsület elvesztéséről szóló részt mindenki ismeri) a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv hivatalosan el is rendelte, hogy minden állomásparancsnokság ,,a legkeményebb emberekből" alakítson tábori csendőralakulatokat.

A doni katasztrófa után újra eljött a következtetések levonásának ideje. Elmondható, hogy a könnyű háborúra számító magyar hadvezetőség többedik nekifutásra sem tudott elég figyelmet szentelni a tábori csendőrség megszervezésének, a doni események viszont mindenkit meggyőztek arról, hogy a kérdés megnyugtató rendezése nem halogatható tovább. A vezetőség komolyan elkötelezte magát a tábori csendőrség megerősítése iránt, és innentől folyamatosan ilyen jellegű intézkedések születtek, egyik a másik után. A nyilvánvaló szakmai indokok mellett persze komoly szerepe volt ebben a megváltozott hadihelyzetnek is, különösen a román átállás és a front magyar területre érése után egyre kevesebben hittek már a végső győzelemben, a fegyelmezetlenségek, különösen a szökések egyre inkább sűrűsödtek. 1944-ben a tábori rendészet három ágát összevonták, ez lett a ,,harcfegyelem biztosító és tábori rendészeti csapat", századnyi erővel a hadseregek, hadosztályok és néhány dandár parancsnokságán is. '44 októberére több, mint kétezer fő kiképzése fejeződött be, felszerelésük biztosításánál pedig elsőbbséget is élveztek az ellenséggel harcoló alakulatokkal szemben.

A nyilas hatalomátvétel után régi ismerősünk, Baky László vezetésével folytatódott a szervezés, a tábori rendészet neve ekkor Tábori Biztonsági Szolgálat lett. Az 1944-es szabályzat már egyértelműen a vesztüket érző nácik szellemében íródott, mint tudjuk, a nyilasok kedvenc a szava a ,,felkoncol”, hát elég sűrűn szerepelt, már szinte Dredd bíró-stílusban kellett a tábori csendőröknek dolgozni. Az ellenséggel kokettálók és kémkedéssel gyanúsítottak mellett az igazolatlanul eltávozókkal, a felszólításra meg nem állókkal szemben kötelező (!) volt a fegyverhasználat. Voltak olyan vétségek, (szökött katonák, vagy hadiüzembeli munkások) amelyek elkövetőit nagyvonalúan csak ,,lehetett”, de voltak olyanok is, amelyekért kötelező volt a helyben felkoncolás: a kémek, lázadók és árulók mellett ez a sors várt a fosztogatókra és a megfutamodókra. Amennyiben a csendőr az ilyet nem koncolta fel, maga is kötelességmulasztóvá vált, így hadbíróság elé állt, illetve amennyiben társai a vonakodása miatt okozott késedelmet veszélyesnek ítélték, egyszerűen kötelesek voltak a fegyverüket azonnal ellene fordítani..

A nyilasok felállították az úgynevezett Nemzeti Számonkérést is, ez egy politikai jellegű erőszakszervezet lett volna, feladatául a háború folytatását bármi módon akadályozó egyének (legyenek civilek, katonák, vagy akár a tábori rendészet tevékenysége alól a tettenérés esetét leszámítva többé-kevésbé mentességet élvező, eddig csak elöljáróiknak felelősséggel tartozó katonatisztek) levadászását és megbüntetését kapta, leghíresebb tettük Bajcsy-Zsilinszky Endre elfogása volt. (Hatalmukkal visszaélő nyilasok ellen is intézkedtek egyébként, de annak nincs nyoma, hogy akár egy ilyen ügy is ítéletig jutott volna). A szervezet apparátusának felállítására 1945 februárjában születtek meg az intézkedések, a Nemzeti Számonkérés öklét jelentő rohamszázad azonban már 1944 őszén is működött. Ezt csendőrökből (21 tiszt és 270 közcsendőr) állították fel. A Nemzeti Számonkérés élén Orendy Norbert ezredes állt, a Rohamszázadot Szathmáry Károly csendőrszázados vezette, emellett volt egy 41 fős nyomozótestület is, dr Radó Károly csendőr százados vezetésével.  

Vegyük észre, hogy pár év alatt mennyire eltávolodtunk az 1938 előtti korszakok jogállami normáitól. A szovjetek pedig csak jöttek és jöttek, a nagyívű fejlesztési elképzelések pedig egyre távolabb kerültek a valóságtól, végrehajtásukra nem volt sem ember, sem anyag, sem idő- jellemző volt a helyzetre, hogy néhol a helyi rendőrséget és a nyilasok fegyvereseit is berántották tábori csendőrködni.

A csendőrök azonban 1944-ben sem csak mások halálba küldésével foglalkoztak- mentek maguk is, ha úgy szólt a parancs. A tábori csendőrséget -elsősorban a képzett személyzet pótlásának nehézségei miatt- tilos volt ellenség ellen bevetni, de néha azért sor került erre. A helyzet akkor durvult el igazán, mikor az oroszok elérték Magyarországot: az 1940-es határszolgálati utasítás szerint határvédelmi harcokba a csendőrség és a rendőrség (pénzügyőrség, állami erdészetek, stb) bevetése csak akkor lehetséges, ,,amikor az ellenség támadásának elhárítására minden erő összefogása szükséges". Hát, Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontja ellen bizony szükséges volt: 1944 augusztusának végén a Csendőrségnek is be kellett kapcsolódnia nem csak a hadsereg rendjének fenntartásába, de az ellenséggel szembeni küzdelembe is- függetlenül attól, hogy erre mennyire volt alkalmas... Szinte semennyire, hiszen parancsnoki struktúrája és felszerelése teljes egészében a rendfenntartási feladatokra lett kihegyezve- a csendőröknek gyakorlatilag csak ismétlőpuskájuk volt, míg a szovjetek létszámfölényben lévő, korszerűen felszerelt gyalogságát harckocsik, légierő és erős tüzérség is támogatta. Az orosz katonákat ráadásul a harcosaik ideológiai képzésére minden korban nagyon ügyelő szovjet elöljárók (magyar informátorok alapján) ki is okosították, hogy tudniillik itt most az osztályharc nagyon fontos fejezetében, a szegényparasztokra sortüzet lövöldöző kakastollas népelnyomók eltiprásában való részvételre nyílik alkalom, Iván tehát annyira sem volt irgalmas ellenfeleivel, amennyire amúgy lenni szokott. A csendőrök pedig felvették ellenük a harcot. A Vereckei-hágónál a nagyváradi és az ungvári csendőrzászlóaljak próbálták megállítani a szovjeteket: 264 csendőrből 39 maradt bevethető. Összesen 3500 főnyi, zászlóaljakba szervezett csendőrséget a budapesti és a dunántúli harcokban vetettek be. A kaposvári 400 fős zászlóalj 360 főnyi veszteséget szenvedett. A Csendőrség a magyarországi harcokban végül összesen 11000 embert, létszámának 50%-át vesztette el.

Az utolsó állva maradt csendőrök azok voltak, akik a németekkel együtt Ausztriába visszavonuló magyar alakulatokkal maradtak- az utolsó csendőrfelügyelő, Temesvári Endre vezérőrnagy, március 27-től már német földről látta el hivatalát. Ekkor már az elvileg hátországban szolgálatot teljesítő csendőröket is (a hátország elveszvén) tábori csendőri feladatokra osztották be. Ők a végső összeomláskor az amerikaiaknak adták meg magukat, és hosszabb időt, hónapokat, esetenként 1-2 évet is eltöltöttek itt a helyzet rendeződéséig. Közben besegítettek a békés élet beindításába a helyieknek, olyannyira, hogy az amerikai hatóságok egy részüket még fel is fegyverezték! Az ő feladatuk nem csak a hadifogolytáborok rendjének fenntartása volt (azzal nem volt sok gond, mindenki örült, hogy nem a gulágon van), de a helyi rendfenntartásban is részt vettek, akkoriban ugyanis még elég sok gyanús elem mászkált a vidéken, szökött katonák, háborús bűnösök, mindenféle tolvajok és fosztogatók, stb. Az itt maradt magyar alakulatok csapatcsendőrséget is felállítottak. Aztán az amerikaiak kivonultak, a táborokat felszámolták, és mehetett mindenki, amerre látott. Egyesek az emigrációt választották, mások inkább hazatértek- egy nagyon megváltozott Magyarországra.

 16. ,,Rendőr áll a járdán, villog a lámpa sárgán”

Mint az előző két fejezetből látható, a második világháború végére elég sok volt már a Csendőrség rovásán. A –mondjuk finoman úgy- népszerűségvesztés mellett persze elég erős politikai érdekek is működtek, az ország új urai a régi renddel való leszámolást értelemszerűen a régi rend legerősebb oszlopának ledöntésével tervezték elkezdeni. Mivel a rendőrséget a kommunisták felhasználhatónak ítélték, igyekeztek az ő bűneiket is a csendőrök nyakába varrni. Persze az 1919 és 1945 közötti időket itthon kibekkelőknek (illegális kommunistáktól a papíron legális, de inkább csak megtűrt különféle egyéb baloldali mozgalmárokig) nem ritkán személyes elszámolnivalójuk is volt a csendőrökkel.

A ,,felszabadulás” utáni új hatalom nem is teketóriázott sokat, a Horthy-rendszer gyűlölt szimbólumának számító szervezetet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. május 10-én feloszlatta. Ismét rendelettel írtak felül egy törvényt, a sors iróniájaként ebben a kormányban Faragho Gábor, az utolsó előtti csendőrfelügyelő is ott ült (mint közellátásügyi miniszter). A szervezet vagyonát, infrastruktúráját más fegyveres szervezetek kapták meg, általában a rendőrség, de a kiskunhalasi lókiképző intézet pl a határőrséghez került.

A háborús és egyéb bűnösökre semmi jó nem várt, sokan emigráltak, sokat közülük népbíróság elé állítottak, és ott súlyos büntetést, nem ritkán halált mértek ki rájuk- így járt például a holokausztot szervező Ferenczy és Baky is. A háború alatt a megszállt szovjet területeken elkövetett visszaéléseket a szovjet hatóságok alaposan kivizsgálták, és a felelősöket (vagy legalábbis annak találtakat) szigorúan megbüntették. Ugyanígy jártak el a jugoszlávok is az újvidéki események felelőseivel kapcsolatban. A Nemzeti Számonkérés nyugatra menekült vezetőit a nyugati szövetségesek kiadták Magyarországnak. 

A bosszú azonban nem válogatott bűnös és ártatlan között, voltak spontán népítéletek is, összességében elég nehéz megsaccolni, hány csendőrt végeztek ki törvényes bírósági ítélet nyomán, illetve anélkül. A szovjet hadifogságba kerültekkel sem normál katonáknak megfelelően bántak, sokszor azok a csendőrök is később is jöttek haza a katonáknál, akik egyáltalán megérték a hazatérést. A kommunista rendszer a Csendőrséget, mint intézményt megbélyegezte és a csendőröket kollektíven bűnösnek mondta ki. Minden csendőrt bizottság elé citáltak, ahol be kellett bizonyítania, hogy a kommunisták fogalmai szerint is a magyar népet szolgálta a felszabadulás előtt (ez a gyakorlatban a szervezet belülről való bomlasztását, ellenállók és illegális kommunisták segítését jelentette, ilyeneket kb egy csendőr sem csinált). Az öttagú bizottságban egy szakszervezetes, egy szocdem, egy kommunista, egy parasztpárti és egy kisgazda volt, így biztosítva volt a kommunista túlsúly, és ezzel az, hogy senki ne ússza meg- nem is nagyon úszta, csak kb 1%. Az eljárás azokra a csendőrözvegyekre is vonatkozott, akik 1939 után veszítették el a férjüket- tőlük az özvegyi nyugdíjat vették el. Az utolsó csendőrfelügyelő, Temesvári Endre 10 évet töltött börtönben, utána rövid ideig segédmunkás volt, majd engedélyezték számára, hogy fiához, Franciaországba menjen. Faragho vezérezredest 1951-ben kitelepítették, Pinczés Zoltán vezérőrnagy 1945-ben öngyilkos lett.

Amelyik csendőr komolyabb büntetés nélkül kibekkelte ezt a korszakot, az is másodrendű polgárnak számított, minimális nyugdíjjal, elhelyezkedési lehetőség nélkül (általában csak segédmunkát vállalhatott). A remény számukra csak 1956-ban csillant fel egy rövid időre, az itthon maradt csendőrök közül sokan részt vettek a forradalmi eseményekben. A Csendőrség rehabilitációjára csak a 90-es évek legelején került sor, fontos megjegyezni, hogy ezzel (2 kormányhatározat, illetve 1-1 törvény és alkotmánybírósági határozat) csak a simán csendőr voltuk miatt hátrányosan megkülönböztetetteket rehabilitálták, a konkrét bűncselekmények miatt elítélt csendőröket nem.

Az eddigi utolsó csendőrperre is jóval ezután, került sor, egy Képíró Sándor nevű volt csendőrszázados állt bíróság elé, aki az 1942-es újvidéki razziákban járőrvezetőként vett részt, és a vád szerint felettesei írásba nem adott parancsát továbbítva a magukat igazolni nem tudó szerbek és zsidók kivégzésére utasította embereit. A 2011-es per már a harmadik volt ugyanebben az ügyben, 1944-ben 10 évre ítélték, de a Horthy kegyelemben részesítette (vissza is térhetett a szolgálatba), a népbíróság pedig távollétében ítélte börtönre, emigrációban lévén leültetni nem tudták. 2011 júliusában a Fővárosi Bíróság első fokon bizonyítottság hiányában mentette fel az akkor 97 éves férfit: az 1944-es peranyag elveszett, a népbírósági anyagok hitelessége erősen bizonytalan, élő szemtanút, vagy közvetlen bizonyítékot pedig ennyi idő után már sem mellette, sem ellene nem lehetett találni. Másodfokú tárgyalásra nem került sor, mert az egykori csendőrszázados 2011 szeptemberében elhunyt, az ügyben jogerős ítéletet így csak a Legigazságosabb Bíró hozhat.

A Magyarországról elmenekült csendőrök szétszóródtak a világban, sokan az Egyesült Államokba, mások Kanadába kerültek, de a francia Idegenlégióban is sok volt csendőr szolgált. Az emigráltak a háború után is próbálták egymással tartani a kapcsolatot, több saját újságjuk is volt. Az –elsősorban USA-ban és Kanadában élő- emigránsokat a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség fogta össze, ez a szervezet ma is megvan, eredeti feladatkörében azonban már jórészt okafogyottá vált, hiszen az egykori csendőrök vagy meghaltak, vagy idős koruk (az elméletileg elképzelhető legfiatalabb csendőr is 90 éves lassan) miatt visszavonultan élnek. A szervezet vezetését átvették az utódok, céljának pedig immáron a Csendőrséggel kapcsolatos történelmi emlékek felkutatását és megismertetését tekinti. Az ,,öregek" által összegyűjtött anyag Torontóban volt, majd a rendszerváltás után hazajött, több helyen is látható volt, de jelenleg nem megtekinthető, a Hadtörténeti Múzeum elzárva őrzi. Az MKCsBK foglalkozik emellett az egykori Csendőrség kiadványainak digitalizálásával is. Ezek a könyvek és újságok fizikai formájukban óriási ritkaságnak számítanak manapság, a kommunizmus alatt ugyanis kb a Necronomiconnal voltak egy szinten kezelve, a megtalált példányok nagy részét megsemmisítették, a néhány megmaradt kötetet pedig könyvtárak elzárt részlegein őrizték.

A háború utáni új hatalom a csendőrök egykori feladatait a teljesen átszervezett rendőrség hatáskörébe utalta. Az egységes Rendőrség nem osztozik mással a rendfenntartás feladatán (bár az ÁVH, a Karhatalom, és a Munkásőrség időnként besegített neki), hatásköre az egész országra kiterjed, központilag irányított, és tisztán a Belügyminisztériumnak van alárendelve. (Itt visszautalnék az 5. fejezet elejére: egy tipikus hármas típusú intézményről van szó). Komolyabb koncepcióváltás a n