A tavaly decemberi első részt most követő másodikban Németországról és a német tűzfegyverekről esik szó. Ebben a részben is igyekszem a kevésbé ismert fegyverekre koncentrálni, a kisebb kalibertől indul az ismertető, az egyre nagyobbak felé haladva.

Németország, korlátolt anyagi és természeti erőforrásai miatt a minőségileg fejlettebb fegyverektől, később a "csodafegyverektől" remélte a végső győzelmet. A német gyárakban, laboratóriumokban valóban készültek meglepően fejlett, szellemes és hatásos fegyverek, sokszor messze megelőzve korukat. A legtöbbjük azonban vagy túl későn és/vagy túl alacsony számban jött ki, és csak a győztesek fejlesztették tovább őket a háború után, a fejlesztő gárdát is magukhoz "invitálva". A különleges fegyverek és tervek számos konteót és scifit ihlettek, azonban a posztban csupán a valóban létező vagy a megvalósításhoz közel álló fegyvereket mutatom be.

A képanyagban helyenként megjelenő önkényuralmi jelképek kizárólag a történelmi hűség kedvéért fordulnak elő.

.22LR Övcsat Special

Az SS magas rangú tisztjeinek tervezte Louis Marquis ezt a kevésbé ismert fegyvert, teljes nevén a SS-Waffenakademie Koppelschloßpistole-t. Az alapötlet egy övcsatba rejtett, .22LR kaliberű, négycsövű pisztoly(szerűség), amit utolsó aduként lehet bevetni.  

A "Koppelschloßpistole" hordva és tűzkész állapotban

Pisztolyok

Itt aligha van meglepetés - Walther PP/PPK, Luger P08, Walther P38 és a régi "seprűnyelű" Mauser, amiket a győztes szövetségesek előszeretettel vittek haza szuvenírként. Ez nem mindig volt veszélytelen dolog, ahogy az alábbi brossúra figyelmeztet. A háború későbbi szakaszában kényszermunkások által gyártott fegyverek tartalmazhattak szándékosan hibás alkatrészeket, ami a fegyvert veszélyessé tehette a használója számára:

Dióverők

A népszerű mozifilmekkel szemben, ahol mindenki csodafegyverekkel van állig felfegyverkezve, a katonák jelentős részének csupán a jó öreg forgó-tolózáras puska jutott, ami általában Mauser Gewehr 98 (M98) volt, vagy a kurtább Karabiner 98 verzió. Azért az ismétlőpuska sem lejárt lemez, a kreatív mérnöki elme a régi dióverőkre is meg tudta álmodni a mai modern gépkarabélyoknál megtalálható gránátvetőt:

  Gránátvető forgó-tolózáras Mannlicher puskához

Az M98 kis szórású példányai a mesterlövészeknél kötöttek kis, ahol a robusztus, megbízható kivitel és a pontosság számított legfontosabbnak. 

A régebbi ismétlőpuskák a háború végéig szolgálatban maradtak, egyszerű, könnyen karbantartható szerkezetük, nagyobb hatásos lőtávolságuk és szerény lőszerigényük miatt.

Egy képen az MP40, M98 és az MG42 

Full Auto

Németországban a géppisztolyoknak az első világháborús MP 18 óta hagyománya volt. Az MP 38 (később a tömeggyártásra optimált verziója az MP 40) a második világháborús filmek kötelező tartozéka. A népszerű 9×19mm Parabellum (mai nevén 9 mm Luger) lőszerrel tüzelő 'Schmeisser' géppisztoly (pedig éppen ezen fegyver tervezéséhez semmi köze nem volt Hugo Schmeissernek) annak ellenére képes volt egyes lövésre, hogy sorozatlövésre tervezték (fürge ujjak kellettek a trükkhöz). A háború után is hosszú ideig használták világszerte. A lenti változatot épületharcra és harckocsizók számára álmodták meg, hogy a lövész saját maga veszélyeztetése nélkül sarok mögül lőhessen a vakvilágba az ellenségre.

MP40 "Krummlauf" kanyarlövő toldattal

 A géppisztolyból lett karabély, a Vámpír és a kanyarlövés

Az MP44 fejlesztése kis kanyarral indult: az MP jelzés ellenére nem géppisztoly, hanem ún. köztes lőszerre, vagyis a 7.92 x 33 mm-es 7.92 Kurz-ra tervezett gépkarabély (assault weapon/rifle) lett, amely ötletet azóta a világ legtöbb országa átvett. Az ötlet alapja, hogy a tűzharc szokásos távolságán (100-300 m) belül a gyengécske pisztolylőszer nem elégséges, a puskalőszer pedig feleslegesen erős - a karabélylőszer viszont  kisebb és könnyebb volta miatt pont megfelelő. A német vezetés azonban a géppisztolyokat favorizálta, ezért trükkösen géppisztolyként szerepelt a fejlesztési projekt, amíg a kész példányok sikere lehetővé tette a comingout-ot. A Sturmgewehr 44 külsejében emlékeztet az nagy klasszikus AK47-esre, de utóbbit nem az előbbiről mintázták (noha sok német fegyverkonstruktőr, köztük Hugo Schmeisser is a háború után a Szovjetunióban vendégszerepelt),  belsőleg más műszaki megoldásokat alkalmaztak.

ZG 1229 'Vampir' éjjellátó készülék StG 44-re applikálva

Az Stg 44-nek létezett két alig ismert változata. A fenti "Vampir" a korát messze megelőző éjjellátó képességgel rendelkezett. Csak az a hatalmas akku a kezelő hátán ne lett volna...

Kanyarlövésre alkalmas toldattal ellátott StG 44-ek

A sarok mögül lövő fegyverek szellemisége (épületharcra, illetve páncélosok küzdőterében való használatra szánták) a StG 44-et sem kerülték el. Az fenti képek ilyen görbült csőtoldatos verziók láthatóak.

Hitler fűrésze

Az első háborút lezáró békeszerződés nem különösebben bátorította  Németországot automata gépfegyverek fejlesztésére, ezért a német Rheinmetall-Borsig bevásárolta magát a svájci Solothurn konszernbe, és megszületett a 7.92 mm-es Solothurn Modell 30 géppuska, amiből a sok innovációt tartalmazó MG15-öt fejleszették ki (75 lőszert befogadó csigatár, in-line dizájn, forgózáras késleltetett zár, gyorsan cserélhető cső). Ez még inkább repülőgépekre volt szánva, de némi továbbfejlesztéssel (csigatár vagy 250 lőszeres heveder, 900 lövés/perc) megszületett egy általános célú géppuska, a Machinengewehr (MG) 34. Tripodra szerelve, hosszú távú irányzékkal folyamatos tűztámogatásra vagy légelhárító szerepben is megállta a helyét, támasztóvillával (bipod) könnyű (léghűtéses lévén könnyű volt cipelni) gyalogsági támogató szerepben tündökölt. Egyedüli problémája az előállítás körülményessége és költsége volt, no meg az étvágya és a léghűtésből fakadó túlmelegedésre való hajlandósága.

A gyártási folyamat optimálása (süllyesztékes kovácsolás, hajlítás, kivágás, hegesztés a drága fémtömbből való forgácsolás helyet) és egy új görgős késleltetőmechanizmus bevezetése meghozta a MG42-t (ez már a  Mauser-Werke zászlója alatt jött ki), ami nagyobb tűzgyorsasága (1200/perc elméleti, nagy volt az étvágya) mellett megbízhatóbb is lett elődjénél, a fenntartható nagy tűzerőt a 10 másodperc alatt cserélhető cső garantálta. A beceneve egyedi, recsegő hangja miatt német oldalról "Hitlersäge" (Hitler fűrésze) lett, a szövetségesek "linóleumvágó" néven emlegették, az angolok inkább "Spandau"-nak becézték (nem összetévesztendő a Nebelwerfer "ködvető"-vel, amit a katonahumor "Hitlerfurulyának" vagy "Gyalogstukának" keresztelt jellegzetes hangja miatt).

Mintegy 750.000 darabot gyártottak le belőle, a világháború után 1953-ig szolgálatban állt, 1950-től 7,62 mm NATO kaliberrel. Utóda az MG53 lett, amit az MG1 és az MG3 követett, ami jelenleg is szolgállatban áll a Bundeswehr-ben. A fegyver tervezési megoldásaiból sokan merítettek ihletet, néhány hadseregben pedig a mai napig szolgál.

balra fent: MG42 géppuska bevetésen

Az MG42 egyértelműen a legjobb volt a maga kategóriájában ("nehéz" géppuskák nem szerepeltek a második világháborús német repertoárban). A Japán Type 99, a brit Bren könnyűgéppuska, az amerikai M1918A2 Browning Automatic Rifle (BAR), az olasz Breda 30 és az orosz Degtyarjov gyalogsági géppuska (no meg az elpusztíthatatlan Schwarzlose és Maxim veterán géppuskák) mindegyike egy vagy több technológiai paraméterében elmaradt az MG42-től.

A brit Alastair Borthwick így emlékezik vissza az MG42-re:

"A Spandauban volt valami nagyon is személyes. Nem egy területre célzott. Rád célzott, és a tűzgyorsasága bámulatos volt. Mindegyik sorozat egy csuklással kezdődött, aztán belejött, szóval az első lövés egyedi volt, a többi meg csak jött, mintha durva szövetet szakítanának szét".

Diótörő(k)

Az első világégésben feltűnt tankok ellen még úgy-ahogy működtek a rögtönzött megoldások (lángszóró, kötegelt kézigránát), és a rendszeresített fegyverek felnagyított változatai (Mauser 1918 Tankgewehr páncéltörő puska), de az ezek által átlőhető páncélvastagság erősen korlátozott volt (a mai .50 BMG romboló/mesterlövész puskák API lőszer 30 mm RHS @ 100 m teljesítmény alattiak voltak tipikusan). Kellett valami hatásos fegyver a gyalogságnak a páncélosok ellen. A nagy ötlet a kumulatív (a.k.a. Monroe) hatás elvén működő fegyverek lettek - az Adidas által gyártott Panzerschreck (nagyon hasonlított az amerikai 'Bazooka'-ra) és nagyobb testvére, a Panzerfaust, ami már komoly 200 mm-es páncélátütéssel rendelkezett.

 Panzerschreck és Panzerfaust

A Panzerfaust tervezésénél komoly szempont volt az egyszerű kezelhetőség, amint az a rendkívül leegyszerűsített kezelési útmutatóból is kiviláglik.

Együtt az MG 42, az StG 44 és a Panzerfaust

Kinek nagyobb (a lövege)?

A németek már az első világháborúban megmutatták nagy ágyúk iránti vonzódásukat a Párizs-ágyúval és a Krupp-örökösnőnek örök emléket állító Kövér Bertával. A második világháborúban sem kispályáztak, létrehozva a világ legnagyobb tüzérségi egységeit (a középkori rekorderek, mint a Mons Meg és a Cár Ágyú/Ágyúk Cárja más kategória). A Schwerer Gustav 1350 tonnás össztömegével 47 kilométerre repítette el 7 tonnás lövedékét.

Karl-Gerat üteg a lőszerszállító tankokkal

A 60 cm-es Karl önjáró mozsarak egész kiszolgálócirkuszt igényeltek: daru, szállításra átalakított tankok, személyzet. Szevasztopolnál valóban kivételes eredményt hoztak egy mélyen víz alatt levő lőszerraktár kiiktatásával. A hét legyártott mozsárból egy vészelte át a háborút.

A La Manche csatornán át tüzelő 40.6 cm-es löveg

A La Manche mindkét oldalán felállított lövegek leginkább egymást lőtték, csekély eredménnyel, inkább csak propagandát fejtve ki. Ahhoz, hogy gyakorlati hasznuk is legyen, kellett volna egy gáláns ellenfél, aki pont ott száll partra, ahol a brutális partvédő lövegek cafatokra lőhetik. Ilyen stratéga nem akadt, a parti lövegeket a D-Day után elhagyták, a szövetségesek utászai robbantották fel a legtöbbjüket. 

Schwerer Gustav

A Schwerer Gustav (Nehéz Gusztáv) a legnehezebb és 80 cm-el a legnagyobb kaliberű (huzagolt) fegyver a történelemben (később egy Dora nevű második példány is épült). Erődítmények lerombolására készült, a Maginot-vonal ellen szánták, később a Barbarossa hadműveletben használták is. A vezérgondolatot továbbvive, a hatalmas kaliberű ágyúkat egy "földi csatahajón" képzelték el; ez lett volna a Landkreuzer P-1000 Ratte tank, ill. a Landkreuzer P-1500 Monster.

Az elképzelt Landkreuzer P-1500

"88"

A híres "88 mm-es" löveg, teljes nevén a Flugabwehrkanone 88 külön bekezdést kap. Eredete a Versailles-i szerződésig nyúlik vissza, amely tiltotta az ilyen fegyverek fejlesztését, ezér a Krupp Svédországban a Bofors leple alatt tervezett egy 75 mm-es légvédelmi löveget (Flak 18). Sorozatos fejlesztések, csiszolások, újítások (Flak 36, Flak 37) után egy sokoldalú, nagyon eltalált [elnézést a képzavarért] fegyver született. Kezdetben légelhárításra használták, de a líbiai hadjáratban 1941-től a szövetséges tankok ellen bevetve is jelentős sikereket ért el - 1000 méteren 110 mm páncélátütés, maximális lőtáv pedig 14.185 m volt. Versenytársai, a brit 3.7" Mk 3 és az amerikai 90 mm M1 sacc/kb. hozták a teljesítménymutatóit, de a Flak 88 sokoldalúsága (Flak 41 légelhárító üteg, PAK 43 tankelhárító löveg) kiérdemeltek neki egy említést a posztban.

Flak 88 bevetés közben, El-Alamein, 1942 október 23

Rocket Science

A Harmadik Birodalom a nagy hatótávolságok ígérő rakétákra nagy súlyt fektetett. A kontinensről Londont is elérő V1 (régebben "szárnyasbomba" néven futott, mostanában korai cirkálórakétának szokás titulálni, bár valójában rezgőszelepes gázsugárhajtóműve volt) pontossága sok kívánnivalót hagyott maga után (Londont az indított 9250 V1-ből kb. 2500 érte el), pláne manőverezőképesség nélkül nemcsak a légvédelem és a RAF le tudta szedni, hanem még a ballonzárba is beleakadt. Megoldás: ültessünk pilótát bele! Így jött létre a Fieseler Fi 103R.

 Fieseler Fi 103R

A Fieseler Fi 103R elvileg nem öngyilkos pilótáknak készült (ellentétben a róla koppintott japán Baka repülő izével), a pilóta ejtőernyővel kiugrott (volna), közvetlenül a beszívónyílás előtti pilótafülkéből. Ezt annyira kockázatosnak ítélték, hogy a gépet végül is nem vetették be élesben. Egy 70 önkéntesből álló, Leonidász-szakasznak keresztelt egység ugyan a háború utolsó napjaiban az Odera folyó szovjetek által elfoglalt hídjait akarta lerombolni, csekély sikerrel (A Luftwaffe szerint 35 pilóta 17 hidat rombolt le, a történészek egy vasúti hídról tudnak).

A Bosszú kettes számú fegyvere, a V-2 (leánykori nevén Aggregat-4, A-4) már igazi rakéta volt, figyelemreméltó paraméterekkel. Első ember készítette eszköz, amelyik az űr határát átlépte (talán ez ihlette az Iron Sky típusú űrnáci konteókat), 200 mérföldes hatótáv, 2150 fontos hasznos teher, 2500 mérföldes óránkénti (azaz Mach 1 feletti) sebesség . A mintegy 3000 V2, amit kilőttek, mintegy 7000 embert ölt meg (Mármint főleg civileket, a szövetségesek oldalán. A kényszermunkában gyártott rakéták föld alá költöztetett rakétaüzemeiben nagy volt a halandóság, ezért legalább ennyi hadifogoly is a V-2 áldozatának tekinthető).

Mauser C96, Tommy gun, MP40, M98 és Fieseler Fi 103R együtt

A V-2 nagyon költséges fegyver volt - egyes becslések a Manhattan Projektnél is drágábbra becsülik a teljes német rakétaprogram költségeit, ennek ellenére a szövetségesek a háború végén egyetlen szőnyegbombázással több robbanóanyagot juttattak célba, mint az összes V2 valaha. A "mi lett volna, ha" kezdetű mondatokat nem szeretik a történészek, de a V-2 esetében némi fejlesztéssel nagyon is használható, halálos fegyvert lehetett volna eszkábálni. A háború vége felé szarin, tabun vagy szomán ideggáz már állt a németek rendelkezésére, "piszkos" atombomba is kitelt volna a készletekből, szerencsére egyik sem került bevetésre.

 V-2 rakéta kilövésre készen Cuxhavenben

A V-2 hatótávolsága nem tette lehetővé Amerika elérését, ezért a különösen nagy hatótávú bombázó (Messerschmitt Me 264 V1 / Focke-Wulf Fw 300 / Junkers Ju 390 később a Silbervogel rakétabombázó) tervei merültek fel)  projekt mellett ("Amerika-Bomber") egy ritkán említett projekt, a V-9 transzatlanti rakéta terve (A9/A10 Amerika-Rakete) illetve egyes források szerint prototípusa született meg. Ez a fegyver 35 perc alatt ért volna Európából Amerikába, egytonnás hasznos teherrel, az ionoszféra és a sztratoszféra határán ugrándozva, mint egy lapos kődarab a víz felszínén. Amint a képen is látszik, az irányítást emberi pilótával oldották volna meg, aki természetesen a cél előtt kiugrott volna, hogy egy pont arra járó U-Boot felszedje. 

Az Amerikát is elérő V9 rakéta elképzelt működési módja

A nagy méretű rakéták mellett a kisebbek is kaptak helyet a palettán. A D-Day után a fokozódó szövetséges légifölény miatt egyre fontosabbá vált a légelhárítás. A V2 is kapott ilyen szerepet (Wasserfall), de az igazi újítás az előbb irányítatlan, később kísérleti optikai közelségi gyújtóval felszerelt Taifun rakéta volt. 

Több fejlett rakétarendszer jutott még el a majdnem-bevethetőség határáig (Schmetterling, Wasserfall, Rheintöchter, Enzian), olyan figyelemreméltó képességekkel, mint például a rádiós/radaros/huzalos célravezetés, és az optikai/akusztikus/infravörös/mágneses közelségi gyújtó, TV-kamerás célravezetés. A rakétahajtómű mellett előfordult torlósugár-hajtómű, gázturbina és rezgőszelepes gázsugárhajtómű is.

Egy szerényebb kivitelű típus, a mai vállról indítható légvédelmi rakéták előfutárának tűnő Fliegerfaust alacsonyan támadó repülők számára jelenthetett (volna) meglepetést (ha elegendő számban került volna bevetésre).

Fliegerfaust (itt jobbra)

Futottak még...

A háború vége felé egyre kétségbeesettebb ötletet vettek elő.

Nem minden német tervezésű fegyver volt korszakalkotó és zseniális, ahogy ezt korábban egy hasonló tematikájú blogban is megjelent (itt és itt). Néhány elképzelés viszont nem volt alapvetően rossz, legalábbis nem rosszabb, mint más hadbanálló felek által tervezett vagy be is vetett ötletek: tankelhárító kutya (Szovjetunió), bombahordozó léggömb (Fu-Go, Japán), széntorpedó (Nagy-Britannia), gyújtódenevér (USA), robbanó patkány (Franciaország, USA), postagalamb-elhárító sólyom (többen).

A robbanóanyagokkal akadnak alapvető gondok: veszélyesek, költségesek, speciális szaktudást igényelnek. A legtöbb robbanóanyag sok oxigént tartalmaz, ezért az égéshőjük messze alulmúlja akár a kukoricacsutkáét. Adódik az ötlet: olcsó, magas égéshőjű anyagot kellene a levegőben ingyen található oxigénnel összehozni, és máris itt az olcsó, biztonságos, nagy hatóerejű robbanószer - ezzel megszületett a tüzelőanyag-levegő bomba ötlete, ami egy kis taktikai atomtöltethez hasonló rombolásra képes.

A korai kísérletek még szénpor levegőbe porlasztásával és késleltetett gyújtásából álltak; ez inkább hangos, mint romboló volt. 1944-ben, amikor az atombomba létrehozására irányuló erőfeszítések nem jártak sikerrel, a folyékonylevegős bombákra koncentráltak. A 60% száraz barnaszén és 40% folyékony levegő keverékéből álló eszközt dr. Mario Zippermayr fejlesztette ki.(az ő nevéhez fűződik a Wirbelwind Kanone (forgószél ágyú) és a Turbulenz Kanone (örvényágyú) terve is.) A Berlin melletti Doberitz lőtéren egy 8 kg porított szénre folyékony levegőt adagoltak, és:

"Egy 500 és 600 méterig terjedő sugárban a fák stb. teljesen elpusztultak. Ezután a lökéshullám emelkedni kezdett, és csupán a fák csúcsait érte a hatása, noha az erőteljes robbanás 2 km-es körzetet érintett. Zippermayr-nak az az ötlete támadt, hogy jobb hatást lehetne elérni, ha a port előzőleg felhőszerűen szétporlaszaná. [...] Starbergersee mellett 25 és 50 kg-os bombákat dobtak le és fotózták a robbanást.Standartenführer Klumm bemutatta a képeket Brandt-nek (Himmler tanácsadója). A robbanás egy 4 és 4.5 km-es sugáron belül igen erőteljes volt, és még 12.5 km-en is érzékelték."

Hasonlóan előremutató, de túl korai ötlet volt (az amúgy nem rossz alapötletű) a napsugarat koncentráló űrben keringő tükör (Archimédésztől az SDI-ig rendszeresen visszaköszönő ötlet):

A nap fényének koncentrálásával pusztító tükör terve

Egy másik "kicsiben megy, nagyban nem" ötlet volt a forgószél-ágyú (Wirbelwind-kanone, Whirlwind gun), amit a korábban a blogon megcsodálhattunk. Ennek egy továbbfejlesztett változata zárt csőben létrehozott hidrogénrobbanás által keltett (majdnem) veszteségmentes lökéshullámot tervezett ellenséges repülőgépek ellen használni. Az már nem a tervezőn múlt, hogy a repülőgépek nem jöttek le elég alacsonyra ahhoz, hogy a készülék hatásos lehessen...

Hanghullámok farostlemezek ellen

A "visszavonuláskor aláaknázni mindent" taktika furcsa ötleteket szült. Nem csak az eldobált felszerelést látták el babráláskor robbanó töltettel, de a csokoládészeletek sem jelentettek kivételt (sőt az egykorú amerikai oktató rajzfilmek szerint a német (gumi)nők mellei is veszélyt rejtettek a katonákra):

Álcázott robbanóeszközökre figyelmeztető táblák

Irodalom:

Col. Donald T. Putt, Army Air Forces Intelligence: German Developments in the Field of Guided Missiles

Chris McNab: A History of the World in 100 Weapons

Dark Roasted Blend - Wonder Weapons of World War Two

Loren K. Wiseman: Infatry Weapons of the World

David Westwood: Rifles An Illustrated History of Their Impact

http://blog.modernmechanix.com/

http://www.ibiblio.org/hyperwar/USN/ref/MG/I/index.html#contents

http://www.wwiivehicles.com/

http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/