Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Összeálltunk páran, hogy kipróbáljuk: lehet-e szórakoztatóan, ugyanakkor informatívan foglalkozni rendvédelem-történeti, valamint katonahistóriai témákkal. Szerintünk igen. *** imélke nekünk: blog.lemil(at)yahoo.co.uk --- BLOGUNK A MAGYAR BLOGGERSZÖVETSÉG TAGJA ---

Megjelent a Kémek krémje!

borito_240.jpg

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Lemil-fészbúk

Olvasóink lobogói

Pillanatnyi olvasólétszám:

website stats

Utolsó öt komment

Fontosabb címkék

1848 49 (46) afganisztán (6) afrika (13) ajánló (88) alagút (7) állat (8) amerikai (102) angolok (8) arabok (16) argentin (5) átirányítás (13) atom (13) ausztrál (6) ázsia (15) balkán (6) betyár (5) biofegyver (5) biztonságpolitika (6) brazil (7) brit (67) buli (6) büntetésvégrehajtás (7) büntetőjog (11) címer (6) csata (9) csatabemutató (9) csendőrség (6) dél amerika (11) ejtőernyős (28) életrajz (41) elmélet (12) erdély (6) erőd (8) értékelőposzt (7) évforduló (53) fegyver (8) ferencjózsef (11) francia (24) gallup (5) görgey (13) görögök (5) háború (6) háborús bűn (8) hadifogoly (5) haditechnika (98) haditengerészet (54) hadsereg (16) hadtörténelem (162) hadtörténet (23) hadvezérek (9) hagyományőrzők (5) hajók (5) harckocsi (23) határőrség (7) hellókarácsony (5) helyi háborúk (17) hidegháború (53) híres bűnözők (8) honvédség (12) horthy (6) humint (24) huszár (10) i. világháború (49) ii világháború (108) izrael (26) japán (22) játék (6) k.u.k. (8) kalóz (6) kamikaze (6) kanada (7) katonazene (10) kelták (5) kémek és hírszerzők (59) kiképzés (7) kína (5) kínai (5) kivégzés (6) könyv (5) könyv ajánló (5) középkor (12) közép amerika (7) kuba (9) különlegesek (71) légierő (56) légvédelem (9) lengyel (17) lengyel magyar barátság (8) lista (5) lovas (7) lovasság (11) lövészárok (5) magyar (157) makett (7) monarchia (13) múzeum (12) német (68) nevezéktan (5) nők (12) ókor (13) olasz (13) önvédelem (5) orosz (31) ostrom (7) osztrák (30) osztrák magyar (28) pestis (6) plakát (12) podcast (9) polgárháború (5) porosz (5) portugál (6) programajánló (10) reform (6) reklám (5) rendőr (7) rendőrség (10) rendvédelem (53) róma (13) román (9) rövidhír (18) sigint (6) skandináv (7) skót (6) sorozat (15) spanyol (5) svájci (5) svéd (7) számítógép (9) szavazás (20) szerb (11) szlovák (5) szolgálati közlemény (39) szovjet (63) sztálin (5) telefonkártya (6) tengeralattjáró (17) tengerészgyalogos (10) terror (25) titkosszolgálat (71) török (15) tűzfegyver (9) ünnep (5) USA (7) usa (54) utánközlés (24) vadászgép (12) várostrom (7) vendégposzt (80) vértanú (11) vicc (7) vietnam (5) vitaposzt (76) wysocki légió (12) zene (11) A többi címke

Közkívánatra: feedek

Vendégposzt: O'Kane kapitány és a USS Tang története

2017.09.07. 12:00 Lemilblog

dick.jpg

Eddigi tapasztalataim szerint a tengeralattjárós történetekkel valahogy úgy vagyunk, mint a gasztronómiában a velős pacallal, a partnerkapcsolatokban a vörös hajjal vagy mint a csapatsportokban a kosárlabdával: nem mindenkit érintenek meg, akiket viszont igen, azok a tűzbe mennének értük. Ezen viszonylag jól fókuszálható célcsoport számára van egy kurvajó hírem: mai vendégszerzőnk, Lezlidzsi a második világháború legeredményesebb amerikai tengóparancsnokáról, Dick O'Kane-ről és munkásságáról írt egy combos posztot. Kellemes időtöltést kívánunk és előre örülünk a szakmai hozzászólásoknak!

A második világháborúban az Egyesült Államok Japán ellen vívott tengeralattjáró-háborújában az egyes parancsnokok a németektől jól ismert vetélkedésbe kezdtek: ki tud több hajóteret a tenger fenekére juttatni, csak persze nem tommyból, hanem japcsiból. Legeredményesebb parancsnokuk 1944-ben mintegy 9 hónap alatt süllyesztette el a rekordot jelentő mennyiséget, hogy aztán legagresszívebb és leghatékonyabb őrjárata végén az utolsó torpedóját véletlenül saját hajójába küldje. A tragikus incidenst még emlékezetesebbé tette, hogy a kevés számú túlélő egy része a tenger fenekén lévő tengeralattjáróból tudott kijutni, harci körülmények között először (és utoljára)…

Richard (Dick) O’Kane 1911-ben született a New Hampshire-i Doverban. Ír származású (rovartannal foglalkozó) biológiaprofesszor apja nem épp a tengeralattjárós pályát predesztinálta, de az egyre nagyobb Dick végül az annapolisi tengerészeti akadémián kötött ki, melyet 1934-ben közepes eredménnyel el is végzett. A felszíni hajók fegyelmét kevéssé értékelő tengerésztisztek jelentős részéhez hasonlóan ő is a tengeralattjáró fegyvernemhez került: 1938-42 között az Argonaut nevű búvárhajón szolgált, majd Pearl Harbor után nem sokkal a vadonatúj Wahoo nevű tengeralattjáró elsőtisztje lett, melyet hamarosan be is vetettek a Csendes-óceánon. Ezzel csak egy gond volt: a kissé régivágású kapitánya megpróbálta tankönyvből vezetni a hajót, aminek köszönhetően egyetlen sikeres lövést sem sikerült leadniuk első portyájukon. A tajtékzó O’Kane – katonatiszttől szokatlan módon – minden követ megmozgatott, hogy új kapitány kerüljön a Wahoo-ra, erőfeszítéseit végül a második, nem sokkal eredményesebb őrjárat után siker koronázta.

Az új parancsnok, Dudley (Mush) Morton számos figyelemreméltó tulajdonsággal rendelkezett: azon kívül, hogy 5-6 golflabdát is be tudott tömni a szájába, agresszív és újító szellemű kapitány volt, aki gyakran élt meglepő megoldásokkal a harci eredményesség érdekében, ráadásul gyűlölte a japánokat és mindig képes volt hangzatosakat nyilatkozni a sajtó képviselőinek. mush.jpg

Szóval olyasvalaki volt, akire az amerikaiaknak épp nagyon szükségük volt… Ugyanis a Csendes-óceánon messze kitolt japán védelmi övezetbe eleinte kizárólag tengeralattjáróval volt lehetséges bejutniuk az amerikai erőknek, és a kis számú (kezdetben mindössze 33) tengeralattjárónak bőven jutott zsákmány, köszönhetően a japán taktikának. Nippon hős fiai ugyanis a tengeralattjárót a fő flottamanőverek egyik eszközének tartották, azaz lehetőleg (és egy darabig szinte kizárólag) az amerikai repülőgéphordozókat szerették volna velük elsüllyeszteni, és a búvárszamurájok nem szívesen fedték volna fel a pozíciójukat pár értéktelen (például tankokkal, tengerészgyalogosokkal és lőszerrel megrakott) teherhajó miatt, inkább kitartóan próbálták becserkészni a hordozókat. Tekintve, hogy ezekből kezdetben nem volt több 3-4-nél a sokmillió négyzetkilométeres vízfelületen, túl nagy sikerek nem voltak garantálhatóak. Persze ez még nem lett volna olyan nagy baj – attól eltekintve, hogy a japán flottához delegált német összekötők hajukat tépve scheisséztek – de valamiért azt hitték, hogy az amerikaiak is így gondolkodnak, ezért nem nagyon igyekeztek konvojokat alakítani, és megszervezni ezek kíséretét. Ekkora ziccert egy King vagy Nimitz kaliberű figura nem hagyhatott ki: Ausztráliából, Pearl Harborból (és később Midwayről) rászabadították saját, különbejáratú korlátlan tengeralattjáró háborújukat a japánokra, melynek „zászlóshajója” 1943-ban a Wahoo lett, a minden értelemben nagyarcú Mush Morton vezetése alatt.

A becsvágyó kapitány előszeretettel hatolt be a lassan már megszerveződő japán konvojok közepébe, egy alkalommal onnan ágyúzva a teherhajókat, és gyakran a légiveszélyre fittyet hányva ólálkodott a japán kézben lévő kikötőkből kivezető hajózóutak közelében (mondván, hogy ott úgysem számítanak rá). Az sem nagyon zavarta, ha hiányos térképeket kapott: az új-guineai Wewak kikötőjét például egy Ausztráliában vásárolt iskolai atlasz alapján találta meg. Volt még egy igen fontos újítása, amely O’Kane fejlődésében igen fontosnak bizonyult: a korabeli gyakorlattal ellentétben elsőtisztjét állította a periszkóp mögé, hogy az felmérje a harci helyzetet, míg ő dolgozta ki a taktikát. Mindez az elsőtisztnek kiváló rálátást biztosított a parancsnoki döntéshozatalra anélkül, hogy – legalábbis kezdetben – neki kellett volna meghoznia a legfontosabb döntéseket. A Wahoo Morton alatt 19 hajót (54000 bruttó regisztertonna hajóteret) süllyesztett el, ami 1943 októberében abszolút rekord volt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Morton szívesen támadott sekély vizeken, ami lehetővé tette a japán szigeteket összekötő szorosokban való szorgoskodást is.harusame.jpg

Ugyanakkor Mortonnak volt pár gyengéje is: egyrészt borzasztóan agresszív volt, egy alkalommal például a japán hajótöröttek közé géppuskáztatott, ami némi homlokráncolást váltott ki feletteseinél. Még kellemetlenebb volt, amikor kiderült, hogy a hajótöröttek nagy része indiai hadifogoly… Igaz, a többiek ezek fegyveres őrei voltak, akik – állítólag – tüzeltek az amerikaiakra. Másrészt a japán birodalmi vizeken aratott, a sajtó által is megénekelt sikerei még becsvágyóbbá tették, amit a sorozatos bevetések miatti idegkimerültség súlyosbított. Ráadásul a Wahoo hetedik őrjáratára tapasztalt tisztjeinek jó részéről (köztük O’Kane-ről) le kellett mondania, akiket új tengeralattjárókra rendeltek. Ennek ellenére Morton jól indult. Hogy megmutassa, ki is az úr a Japán-tengeren, Csuzima közelében kilőtte a Koreába tartó Konron Maru komphajót, majd további hajókat küldött a tenger fenekére a legvédettebbnek tartott japán vizeken. Aztán 1943. október 11-én elfogyott a szerencséje: a két nappal korábban arra haladó másik amerikai tengeralattjáró miatt riadóztatott tengeralattjáró-elhárítás egyik repülőgépe a La Perouse-szorosban kiszúrta a hazafelé tartó Wahoot, és több bombával elsüllyesztette, 80 fős legénységéből senki nem menekült meg. A roncs 2006-os vizsgálata megállapította, hogy a tengeralattjárót tornyánál érte a bombatalálat, a robbanás pedig szinte kettéhasította a törzset, esélyt sem adva a menekülésre.

A röviddel később útjára bocsátott vadonatúj és beszédes nevű Tang (a nagy halak körül sündörgő doktorhal…) nevű tengeralattjáró parancsnokságát megkapó O’Kane nem szerette volna megismételni Morton hibáit, ugyanakkor már a Kalifornia partjai közelében végzett tesztmerülésekkor megmutatta az itt alul látható legénységnek, mi is vár rájuk. tangcrew.jpg

A gyártó szerint a hajó a korábbi sorozatnál mélyebbre, akár 120 méterre is biztonságosan tudott merülni, ugyanakkor a parancsnok tudta, hogy a japánok kb. ebben a mélységben robbanásra (is) állítottak be vízibombákat, úgyhogy ki akarta próbálni, mit bír a hajó. A legénység őszinte rémületére 184 méternél álltak meg, amit néhány műszer kisebb károsodása mellett simán kibírt a hajó. Jó volt tudni…

Amikor a Tang 1944. január 22-én Pearl Harborból kihajózva első portyájára (hivatalosan őrjáratára) indult, O’Kane remélte, hogy a legénység alapos felkészítése, valamint korábbi tapasztalatai együtt sikert hoznak, emellett sikerül elkerülnie túlzottan vakmerő mentora sorsát is. Nem volt könnyű dolga: az Egyesült Államok egyre több modern tengeralattjárót bocsátott vízre, melyeket nagyrészt harcedzett (a korábban harcbavetett hajók elsőtisztjeiből verbuvált) parancsnokok irányítottak, akik egyre nagyobb lendülettel tizedelték az egyébként egyre kisebb területen tevékenykedő japán kereskedelmi flottát, olyannyira, hogy a japánok rendelkezésére álló hajótér komolyan csökkenni kezdett. Magyarul: egyre több tengeralattjáróparancsnok vadászott egyre kevesebb célpontra.tisztikar.jpg

Ezen felül további nehézségek is felmerültek. Egyrészt a japánok már igyekeztek konvojokat szervezni, és az egyre kevesebb (ezáltal egyre értékesebb) teherhajóra egyre több kísérő jutott, így gyakran előfordult, hogy 2-3 tehergőzöst ugyanannyi romboló kísért. (Igaz, harcértéküket csökkentette, hogy csak kevés volt felszerelve radarral, az amerikai tengeralattjárókkal ellentétben.) Másrészt az 1943-ban még igencsak döcögve haladó amerikai úthenger kezdett beindulni: mind Új-Guinea, mind a középső csendes-óceáni térségben komoly támadássorozatot terveztek a katonai vezetők, amelyhez egyre többször vették igénybe a tengeralattjárókat is. Az igénybevétel egyrészt a japán flotta mozgásának felderítését (és esetleg egyes tagjainak kilövését), valamint a nagyobb légitámadások során a célsziget közelében végrehajtandó kereső-mentőszolgálatot jelentette. Laikusra lefordítva: a vízbe zuhant, még életben maradt pilótákat kellett kihalászni. Egy kiképzett pilóta nem szükségszerű elvesztése elég sokba került volna az amerikai adófizetőknek, ugyanakkor meg ha a japánok teszik meg ugyanezt, túl sok jóra nem számíthattak a pilóták az épp ronggyá bombázott sziget helyőrségétől. A flottaakciókban való részvétel viszont értelemszerűen csökkentette a „vadászaton” tölthető időt.

O’Kane és a Tang legénysége ezért nem vesztegette az időt: az első őrjáraton, melynek célja az éppen invázió előtt álló Karolina-szigeteki bázisok hajóforgalmának némi megritkítása volt, 4 támadásban összesen 5 teherhajót küldtek a tenger fenekére. Már ekkor megmutatkozott O’Kane félelmetes célzóképessége: 24 kilőtt torpedójából 16 talált, mivel jellemzően hosszú időt töltött el a zsákmány becserkészésével és az ideális támadópozíció felvételével. A viszonylag közelről leadott, pontos lövések következményeként a támadott hajókon gyakran nem maradt túlélő, a 3-4000 tonnás (akkori mércével közepes méretű) teherhajókat a szinte egyszerre érkező 2-3 torpedó gyakorlatilag darabokra tépte. Volt ennek egy árnyoldala is: a nem kicsit pipa kísérőhajók általában be tudták azonosítani a Tang pozícióját, és ez igen kellemetlen vízibombatámadásokban materializálódott. Az egyik ilyen incidens csaknem végzetessé vált: a robbanások miatt lék keletkezett az elülső torpedókamránál, és a hajó megállíthatatlanul süllyedni kezdett, végül épp a tesztek során kitapasztalt maximális merülési mélységen (184 méteren) sikerült csak megállítani…tang43.jpg

A sikeres első út után O’Kane reménykedett abban, hogy a Japán körüli, bőséges zsákmányt ígérő vizekre vezénylik, de a flotta úgy döntött, máshol lenne rá szükség: ismét a Karolina-szigeteken, a Truk-lagúna körüli vizeken. Trukot nemes egyszerűséggel a japán Gibraltárként emlegették: az első világháborúban a németektől megszerzett szigeteket a japánok csendes-óceáni birodalmuk déli bástyájává építették ki, nagyjából hasonló méretben és feladatkörrel, mint az amerikaiak Pearl Harbort. Az 1941-42-es hódítások, és a '43-as felőrlő harcok alatt is igen fontos csapat- és utánpótlásösszpontosító és elosztó funkciót töltött be, a nagy rabauli japán bázis 1943-44 fordulóján történő elszigetelése pedig csak növelte szerepét. Az egyre erősebb amerikaiak persze nem tűrhettek meg egy ilyen darázsfészket a tervezett támadási irányaik között, így egy nagy, hordozókról indított légitámadást készítettek elő 1944 februárjának közepén, de előtte még telenyomták a környező vizeket tengeralattjárókkal, arra az esetre, ha a japcsik megsejtenének valamit. Ha mégse, a búvárhajók pont jól jönnek majd, ha ki kell szedni a vízben kikötő pilótákat.

Végül a támadás hasonlóan nagy meglepetés lett, mint a pearl harbori: a truki flotta és légierő gyakorlatilag megsemmisült, 15 hadihajó, 32 kereskedelmi hajó és 270 repülőgép került a veszteséglistára… Truk azóta is a hadi relikviákra vadászó búvárok egyik paradicsoma, amint az itt alul is látszik. truk.jpg

A nagy sikerre való tekintettel a támadást 1944. április 29-30-án megismételték, és ehhez a Tangot is kivezényelték. A hajózás eddigre gyakorlatilag megszűnt Truk körül, így nem sok vadásznivaló akadt, hamarosan viszont egyre több segélyhívás futott be a bajba jutott pilótáktól. Az első néhány megmentett repülőst O’Kane rögtön be is fogta, hogy a tengeralattjáró ebédlőjében egy információs központot állítsanak fel, így a hajó legénységének „csak” a lagúnában navigálással (illetve a néha ágyúlövésnyi távolságba kerülő japán állásokkal) kellett törődniük.

A rádióforgalmazást figyelve hamarosan látványos fogásra tettek szert. A North Carolina csatahajó két Kingfisher vízirepülőgépe is a túlélők kutatására indult, és egy nagyobb csoportosulás mellett le is szálltak. Eközben azonban az egyik gép felborult, következésképpen ennek személyzete is az egyetlen megmaradt gépbe csimpaszkodott. Így felszállni ugyan nem lehetett, de a vízen haladni igen, ezért a gép pilótája, John Burns viszonylag lassú tempóban haladva elkezdte összeszedni a közeli „hajótörötteket” közben pedig értesítette a Tanget. O’Kane-éket nem mindennapi látvány fogadta: 7 ember csüngött a hullámoktól már alaposan megrongált gépen. A Tang velük együtt 22 repülőst mentett ki, és ugyan egyetlen torpedót sem lőtt ki, de a mentőakció épp elég jelentős fegyverténynek minősült ahhoz, hogy bekerüljön a lapokba, szélesebb nyilvánosságot adva a Tang tevékenységének.kingfisher.jpg

A harmadik őrjáraton erre még sikerült rátenni egy lapáttal. A tengeralattjárót a Sárga-tengerre rendelték, hogy a Kína és Japán közötti hajózást zavarja. A sekély vizek nem voltak veszélytelenek a tengeralattjárós hadműveletekre, O’Kane azonban gyorsan letette a névjegyét: arra számítva, hogy jelenlétét mindenképpen felfedezik, és emiatt partközelbe rendelik a teherhajókat, úgy tervezte, hogy ő épp ott fog rájuk várni, ahol már biztonságban érzik magukat… A terv be is jött, de ezt megelőzően még elég nagy szerencse érte a becsvágyó amcsikat: 1944. június 24-én Kyushutól délnyugatra nagyméretű konvojba botlottak. Az izmos, 16 hajóból álló kíséret miatt O’Kane sietősen 3-3 torpedót küldött a két legközelebbi tehergőzös felé, majd a szokásos infernót követően lejelentette két hajó elsüllyesztését. Csak a háború után derült rá fény, hogy valójában 4 (részben takarásban lévő) hajót küldött a tenger fenekére, ami a II. világháború talán legeredményesebb sorozatává tette O’Kane lövéseit. A megdöbbentő kimenetelű támadásra a japánok pontosan úgy reagáltak, ahogy O’Kane várta: a partközelbe vezényelt hajók közül újabb hatot lőtt ki (egyiket 3200 katonával együtt), s ezzel elérte a Japán és Kína közötti hajóforgalom teljes leállítását.

Ezt követően O’Kane-t a legtapasztaltabb kaptányoknak járó „kegyben” részesült: közvetlenül a japán főszigetek mellé vezényelték, azonban a ritkuló hajóforgalom kevesebb célpontot kínált. Így is sikerült három újabb hajót behúznia a listára, ami akkoriban szép teljesítménynek számított.

A karrierje csúcsán lévő kapitány és a Tang 1944. szeptember 24-én indult ötödik portyájára. Mivel a kiégést elkerülendő és az új tisztek kiképzését elősegítendő a US Navy jellemzően 5 bevetés után parti szolgálatra küldte tisztjeit, O’Kane is számíthatott erre. Emiatt a parancsnokságtól kicsikarta azt az ígéretet, hogy a bevetés után az egész tengeralattjáró (és a lassan bizony fáradó legénysége) Kaliforniába hajózhat némi „karbantartásra”. A kijelölt vadászterület is sokat ígért: a Tajvan körüli vizeken ekkoriban tömegesen haladtak a gyorsuló ütemben zsugorodó császári birodalomban zsákmányolt javakat, nyersanyagokat (és hadifoglyokat) szállító konvojok. Persze ezt az amerikaiak viszonylag jó hatékonysággal használták ki, egyes rosszmájú japán tengerészek szerint már nem is kellett hajó, hogy eljussanak Szingapúrból Tokióba, elég volt átlépdelni az amcsi tengók periszkópjain… Mindez azért is volt így, mert az amerikaihonor.jpg haditengerészet először kezdte alkalmazni a németek által az Atlanti-óceánon sikerrel használt „farkasfalka” taktikát. Persze nem mintha csak 1944 végére látták volna be ennek eredményességét, hanem mert eddigre lett ehhez elég tengeralattjárójuk. Ugyanakkor a taktika nem vált népszerűvé: a parancsnokok jól elboldogultak egyedül is, így gyakran elszabotálták az együttműködést. Így tett O’Kane is, aki soha nem vette fel a kapcsolatot farkasfalkája tagjaival. Ahogy mással sem. Hogy mi történt a Tang ötödik őrjáratán, arra csak a háború végét követően derült fény. De akkor járt is érte a Becsület érdemérem (Medal of Honor, itt jobbra)…

A Tang magányos akciója gyorsan sikereket hozott: O’Kane szokásos éjszakai támadásával október 11-ére virradóan újabb két hajóval csökkentette Nippon hős fiainak úszóállományát, majd a Tajvani-szorosba hatolva igazi ámokfutásba kezdett: az október 22-én megpillantott nagy konvoj közepébe férkőzve belülről kezdte el kilőni a hajókat. Mindez azért volt különösen merész, mert a sekély vízben a tengeralattjáró nem tudott lemerülni. A vakmerő támadás nyomán hamarosan már két japán teherhajó süllyedt lángolva, azonban egy kisebb komplikáció is fellépett: a harmadik célba vett hajó megpróbálta legázolni a lángok fényénél megpillantott tengeralattjárót. Balszerencséjére a konvoj egy csapatszállító hajója ugyanezzel próbálkozott, kétes eredménnyel: a teherhajó ugyanis belerohant a csapatszállítóba, jókora léket ütve rajta – hogy aztán másodpercekkel később telibe találja és elsüllyessze a Tang torpedója. A csapatszállító is hamarosan elsüllyedt, pedig O’Kane nem is lőtt rá.

A tengeralattjárónak még mindig volt 11 torpedója, amikor két nappal később megpillantottak egy nagy, Saseboból Borneóra tartó konvojt, ígydick45.jpg O’Kane nem sokat vacillált, főleg, hogy a konvoj némileg idegállapotban lévő parancsnokai jelzőfényekkel próbálták figyelmeztetni hajóikat a veszélyre, jótékonyan megvilágítva a tengeralattjáró számára célpontjait. (Egyben teljesen össze is zavarták a kapitányokat, mivel azok legrosszabb rémálmukban sem gondolták volna, hogy megvilágításuk egy tengeralattjáró-elhárító akció része, így nem is nagyon változtattak irányt.) A Tangnek nem volt más dolga, mint felzárkózni a konvojhoz és kiválasztani a célpontjait. Pár percen belül két hajót ért találat, de hamarosan az egyik célpont és egy romboló is megpróbálta lerohanni a Tanget, ezért némileg le kellett szakadnia a konvojról. Ekkorra már csak két torpedója maradt.

Hamarosan azonban ráakadt az egyik mozgásképtelenné tett áldozatára, mely ideális célpontnak kínálkozott az utolsó két lövésre. Amikor O’Kane parancsot adott erre, első tisztje megjegyezte, hogy nem lenne-e bölcsebb legalább egy torpedót megtartani a hazaútra, de a kapitány jelezte, hogy két torpedóval biztosan a tenger fenekére küldi a japánokat. A két lövés után elvileg nem maradt hátra más, mint ünnepelni a sikert és elindulni Kalifornia felé (a konyhában ekkor már süteményeket készítettek…). A hídon álló tisztek azért még figyelték a torpedók becsapódását, de hirtelen meghűlt a vér az ereikben: az utolsóként kilőtt elektromos torpedó hirtelen többször is a felszínre bukkant, és egy nem túl széles kört kezdett leírni – melynek végpontja természetesen maga a tengeralattjáró volt. Bár megkísérelték az elkerülő menővert, befejezésére már nem volt idő: a 24. torpedó 1944. október 24-én röviddel hajnali fél 3 után a Tang hátsó torpedókamrájába csapódott… (Még azelőtt, hogy a 23. elsüllyesztette volna a japán célpontot.)

De hogy tud egy torpedó körpályára állni és kilövőjébe csapódni?

 

Úgy, hogy a tengeralattjárók vetőcsöveikből csak egy irányba tudják kibocsátani a torpedókat, harci helyzetben ugyanakkor célszerű azokat legyező alakban útra bocsátani. Ehhez a tengeralattjáró orrát (vagy a tatját) kellene mozgatni, ami kissé körülményessé tenné a célzást. Ezért a torpedók kormányberendezéseit úgy állítják be, hogy egy előre meghatározott irányszög elérésére kényszerítse a „halacskát”, mely ezt követően már egyenesen fog haladni. A gond akkor van, ha valamilyen hiba folytán nem áll egyenesbe a lövedék – ekkor szükségszerűen kört ír le, melynek végpontja jellemzően a lövéskor lassan haladó tengeralattjáró. Mivel az ilyen hibák a kor technikai feltételeit figyelembe véve meglehetősen gyakoriak voltak, az amerikai haditengerészet legtöbb torpedóját ellátta egy körbefutást megakadályozó szerkezettel, ami egy bizonyos mértékű elfordulási szög elérésekor elsüllyesztette azokat. Az akkor hipermodernnek számító elektromos torpedóról viszont leszerelték ezt a berendezést… (Gondolom, az új eszköznél túl sok meghibásodást okozott.)

A tengeralattjárón bekövetkező robbanás óriási lyukat ütött a hátsó részbe, megölve az ott tartózkodókat, a betóduló víz miatt a tat pedig villámgyorsan lesüllyedt a mintegy 60 méterre lévő tengerfenékre, miközben az orr a vízfelszínen lebegett. A legénység nagy szerencséjére ez a kiváló célpont nem keltette fel a japánok figyelmét, ami némileg növelte a túlélési esélyeket. Ugyanis voltak túlélők. A támadás közben a parancsnoki hídon (tehát a torony tetején a szabadban) álló 7-8 tengerész gyorsan a vízbe sodródott, egy embernek még sikerült kijutnia a toronyból a beáramló vízzel szemben, egy pedig egy légbuborékban talált menedéket a tornyon belül, később pedig sikeresen felszínre jutott. Közülük néhányan a pár mérföldre lévő part felé kezdtek úszni, nem tudva, hogy az áramlás éppen ellenük dolgozik. Őket senki sem látta többé.

Az igazán durva dolgokra a hajó belsejében került sor. Az erősen megdőlt tengeralattjáró el nem árasztott elülső részeiben még mintegy 45 ember volt életben, aki megpróbáltak felkapaszkodni az elülső torpedókamrába. Innen két módon lehetett kijutni:

a.) Amíg az orr a felszínen van, ki lehet mászni a kinyitott torpedóvető csöveken, ugyanakkor a legénység tartott attól, hogy a japánok ágyúzni és géppuskázni fogják a vízből kiálló orrészt, úgyhogy ezt nem tartották jó módszernek.

b.) A mentőkamrán keresztül is ki lehetett jutni. Ezt a 3-4 fő befogadására kialakított zsilipet kifejezetten az elsüllyedt tengeralattjáróból való menekülésre fejlesztették ki, igaz, harci körülmények között ez még senkinek nem sikerült, de a legénység a kiképzésen hallottak alapján meglehetősen optimistán állt a dologhoz. A viszonylag nagyobb mélységből való menekülést segítette az úgynevezett Momsen-tüdő, egy felcsatolható légzőkészülék, ami nagyjából egy lélegzetvételnyi levegőt tudott megtisztítani a többlet-széndioxidtól, ezáltal egy ideig újra be lehetett lélegezni azt.momsen.jpg

Tekintve, hogy a torpedócsövön való menekülést túl veszélyesnek gondolták, ellenben az erősen megdőlt tengeralattjáró hátsóbb részeiből csak nehezen jutottak előre a túlélők, a tengeralattjárósok végül amellett döntöttek, hogy a tartályok kifúvatásával leteszik a fenékre az orrot, és ha mindenki előre jutott, részben vagy teljesen majd visszaemelik. A terv első fele sikerült, ugyanakkor az irányítóteremben kitörő tűz miatt a tengeralattjárót már nem tudták elemelni a fenékről, tehát kizárólag a mentőkamrán keresztül lehetett menekülni. A zsilip használata ugyanakkor sokkal körülményesebbnek bizonyult, mint gondolták. Egyrészt egy elárasztási-kiszárítási ciklus önmagában is akár fél órás lehetett, másrészt a viszonylag szegényes védőfelszerelés miatt a benne ülőknél a nagyarányú nyomásváltozás rosszullétet, eszméletvesztést is okozhatott, így nem mindenki tudta elhagyni a kamrát. Aki pedig visszament a torpedókamrába, szinte ugyanolyan rossz körülmények közé került: a növekvő hőség, páratartalom és széndioxidszint gyorsan lecsökkentette a tiszta gondolkodás lehetőségét, egyre többen mondtak le menekülési szándékukról.

A kamrából való kijutás sem jelentett feltétlenül biztos menekülést. A 60 méterről való menekülés során előírás szerint két méterenként meg kellett állni, hogy a nyomás csökkenésével a légzőszervekben kitáguló gázok ne robbantsák szét azokat (lásd még: keszonbetegség). Ez azonban egyrészt nem mindenkinek sikerült, másrészt még megfelelő óvatossággal is baj történhetett az egyéni adottságok függvényében.

A kamrából kijutó eső három emberből egy ember eltűnt (nem látta senki, hogy elérte volna a felszínt), egy sikeresen feljutott, egynek pedig szétmentek a légzőszervei és végül a tengerbe veszett. Összesen tízen próbálták meg elérni a felszínt, de csak hatan jártak sikerrel, az utolsó kísérletre reggel 9 körül került sor. Nem sokkal később japán őrhajók érkeztek a helyszínre és kihalászták a parancsnoki hídról és konyv.jpga toronyból kijutó és a reggelig kitartó 4 embert (köztük O’Kane-t), valamint a mélyből felszínre jutó másik hat tengerészt, akik közül egy akkorra már életveszélyes állapotban volt. Őt (a tengeralattjáró felcserét) soha nem látták többet, a japánok valószínűleg visszadobták a tengerbe.

Ami különösen kellemetlennek bizonyult, hogy épp ezek a kísérőhajók gyűjtötték össze az elsüllyesztett teherhajók túlélőit is. Az olajtól csöpögő, megégett emberek felebaráti ölelésben részesítették elsüllyesztőiket (konkrétan jól összeverték őket). Az amerikai túlélők ezt követően egy Japánba tartó rombolóra kerültek, ahol tisztességesen bántak velük, hogy aztán partra szállva a „Rendíthetetlen” című filmből ismert ofunai különleges fogolytáborba szállítsák őket.

A Tokió környéki táborba megérkezés két okból is megrendítő volt a tengeralattjárósok számára. Egyfelől az ország egy részén átvonatoztak a háború által még megkímélt, épp csúcsrajáratott hadiiparú japán főszigetet látták, nem pedig a tengeralattjárók általi blokádban vergődő másik országrészt. (A tengeralattjáró-háború és az egyéb hadi történések a következő hónapoktól kezdték kimeríteni a japán tartalékokat.) Mindez igencsak elhúzódó háborút és hadifogságot jósolt.

Másfelől érkezésük után közölték velük, hogy a tábor „különlegessége” azt jelentette, hogy nem kaptak hadifogolystátuszt, azaz nem értesítik a Vöröskeresztet és az amerikai hatóságokat (következésképpen hozzátartozóikat) fogságba esésükről, épp ezért nem is számíthatnak segélycsomagokra, esetleges likvidálásuk pedig senkinek nem tűnne fel. A japánok általában a hírszerzési vagy propagandaszempontból különlegesen értékes foglyokkal szemben éltek ezzel a módszerrel, annak érdekében, hogy nyomás alatt tudják tartani őket. (A már hivatkozott Rendíthetetlenben az olimpikon Zamperinit egy nekik kedvező rádióinterjúra szerették volna rávenni.) Mindez az épp beköszöntő télben, romló ellátási viszonyok között rohamosan csökkentette a túlélési esélyeket, még úgy is, hogy a táborban a legtöbb foglyot (a kipécézett „szerencsések” kivételével) jellemzően nem bántalmazták súlyosan. A hamarosan a közeli Omoriba átkerülő, legyengülő, betegségektől sújtott embereket általában munkára is fogták, így nem csoda, hogy 1945 augusztusának végére a 9 tengeralattjárós már csaknem a végkimerülésig jutott.omori.jpg

A hirtelen beálló fegyvernyugvás követően pletykák kezdtek terjedni, hogy a japánok le fogják mészárolni foglyaikat, legalábbis a különleges táborokban. Erre végül nem került sor; a Nemzetközi Vöröskereszt emberei már ott ólálkodtak a bejárat körül, és így az amerikaiak is tudomást szereztek Omoriról és a hasonló táborokról. A Tokiói öböl-parti tábor jó megközelíthetősége miatt az azonnali evakuáció mellett döntöttek, így 1945. augusztus 29-én itt léptek először partra az amerikaiak, hogy a túlélőket azonnal egy kórházhajóra szállítsák.

A legrosszabb állapotban a többieknél idősebb parancsnok volt, aki annyira legyengült, hogy a kórházhajón való hazaszállítása mellett döntöttek az orvosok, hogy legyen idő némileg felhízlalni, míg meg merik mutatni a családjának. Ezzel párhuzamosan fény derült a Tang nem mindennapi történetére, a japán háborús dokumentációra rácsapó amcsik pedig megállapították, hogy a tengeralattjáró 5 őrjárata alatt 31 hajót süllyesztett el, ami összesen 227824 bruttóregisztertonna hajótérrel rövidítette meg a japánokat, ez pedig abszolút rekord volt az amerikai flottánál. Nem túl hosszú tépelődés után arra jutottak az illetékesek, hogyfejfa.jpg ezért már járhat valami nagyobb kitüntetés, mondjuk a Becsület érdemérem, amit a szalonképesre hízlalt O’Kane 1946-ban át is vehetett magától Truman elnöktől, hivatalosan legutolsó akciója során tanúsított bátor és harcias magatartására és tökéletesen kivitelezett támadásaira (mínusz saját hajójának elsüllyesztése) hivatkozással.

A parancsnok ezt követően maradt a haditengerészet kötelékében, többnyire tengeralattjáró-ellátóhajókat, illetve tengeralattjárós magasabbegységeket irányítva viszonylag korai, 1957-es visszavonulásáig, amikor is érdemei elismeréseként ellentengernaggyá léptették elő. Tengeralattjárója elvesztése és a hadifogolytábor traumatikus élményei nem múltak el nyomtalanul, a parancsnokot élete végéig furdalta lelkiismerete, hogy miért is lőtte ki azt a bizonyos 24. torpedót. Amikor a '90-es évek elején betegsége már ágyhoz kötötte, tengerparti házából többször is megpróbált kijutni és az óceánba vetni magát, miközben azt mondogatta, hogy ki kell mentenie az embereit…

Forrás: James Scott: The War Below

57 komment

Címkék: amerikai japán tengeralattjáró haditengerészet ii világháború vendégposzt

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

proletair · http://lemil.blog.hu 2017.09.07. 13:22:36

Pazar poszt volt! Gratulálok!

Minorkavidor 2017.09.07. 16:23:57

Csatlakozom az előttem szólóhoz: nagy gratula!

O'Kane-nak a farkasfalka-taktika elutasítását biztonsági szempontok is motiválhatták: a falka egybegyűjtése és koordinálása lényegesen több rádióforgalommal járt, ami megnöveli a felfedezés esélyét is.

Minorkavidor 2017.09.07. 16:25:59

Amit a németek is saját bőrükön tapasztalhattak, mivel a szövetségesek 1943 májusára felszámolták a falkákat.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2017.09.07. 18:19:03

Remek egy történet. Az amerikai tengósok is komoly dolgokat csináltak, a háború kezdeti szakaszában. Például az ostromlott Bataanba is sokáig még visszajártak, ha jól tudom ők vitték ki a filippinó kormányt és állami aranykészletet is meg egy csomó sebesültet.

Flankerr 2017.09.07. 20:31:23

A szokások kiváló cikk érdekes témáról, gratula a szerzőnek, csak így tovább :)

tiboru · http://blogrepublik.eu 2017.09.07. 20:33:37

@Flankerr:

Na és a szerkesztő/tördelő, akinek az éles szeme észreveszi a csiszolatlan gyémántot, az lófasz?! :-)

Lacusch69(Sch.Lacika) 2017.09.07. 21:00:04

Érdekes cikk, de a Wahoo - Morton - Buyo Maru sztorit kicsit bővebben is kifejthetted volna, ha már ugyanilyenért Ecket (valamint Hoffmannt és Weisspfenniget a tisztikarból) halálra ítélték és kivégezték a háború után, ezzel szemben Morton a mai napig nemzeti hős...

Hagrid 2017.09.07. 21:21:54

Köszi a sztorit! A távol-keleti hadszíntér mindig tartogat még meglepetést a számomra, ami új. :-)

Norden 2017.09.07. 21:24:41

@Lacusch69(Sch.Lacika): Oli hajóin ki volt fejtve. A németekhez Hoffmann-t nem tudom mennyire tiltakozott, de Weisspfennig hajóorvosként lövöldözött túlélőkre.
Ha már japán flotta a www.coombinedfleet.com-ot mindenki ismeri? A "mi van ha Midway 0:3 4:1 helyett" scenário nagyon érdekes rajta.

Digitális Dzsihád 2017.09.07. 22:13:11

Némi felületes, pongyolán összedobott fogalmazást véltem felfedezni ott, amikor a Wahoo elsüllyesztésénél nem fejtette ki részletesen, hogy a japppán bomba keresztben, vagy hosszában hasította ketté a törzset? Ez fontosch!

:-D

Mellesleg egyedül csak én nem értem, hogy egy tengeralattjárókról szóló a cikkben és a hozzászólásokban miért emlegeti mindenki oly sűrűn a lábteniszt?!?

:-D

Baldrick68 2017.09.07. 23:48:15

Ha már tangó. Vasili Arkhipov -ról nem akartok írni.
Tök véletlenül botlottam bele a nevébe.
A kubai rakétaválság idején kb. rajta múlt hogy nem tört ki a nukleáris szarvihar.

" A kubai rakétaválság idején, 1962-ben megakadályozta egy nukleáris harci résszel ellátott torpedó indítását és ezzel egy nukleáris háború kitörését. Thomas Blanton, a Hidegháború-történeti Kutatóközpont igazgatója 2002-ben kijelentette: Ez a fickó, akit Vaszilij Alekszandrovics Arhipov néven ismerünk, megmentette a Földet."

Lehet érdekes sztori lenne belőle.

Túlélő ... 2017.09.08. 07:53:53

A tengeralattjáró hadviselés ment át szerintem a legnagyobb fejlődésen 1945 óta. Ma már a Typhon, Borej és Ohio hajóosztály atomtengeralattjárói 170 méteresek és a felszínen 50, lemerülve 25 km/h- ra képesek (de a leggyorsabbak még többre)

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.08. 10:58:54

@Túlélő ...: Ezt nem merném ebben a fromában kijelenteni, mert nem lehet összemérni azt objektíven, hogy pl. a rávezetőállomás nélküli légvédelmi rendszerek hálózat alapú hadviseléssel mennyire mások, mint a II.vh AAA-s korszak óta változásával és azt, hogy mit csinál és mire képes ma egy SSBN vagy spéci tengeralattjáró specOPS műveletben.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.08. 10:59:44

A kapitány meg semmiről nem tehetett, nem az ő hibája, hogy a torepdó végzetesen meghibásodott és pont az ő hajóját trafálta el. Erre kb. annyi esély van, mint lottó 4-est nyerni. Csak itt pechesség mércéje ez...

William Kidd 2017.09.08. 11:24:49

Gunther Prien, Bull of Scappaflow.

kakukk123 2017.09.08. 11:58:01

Azt az öntorpedózás-dolgot azért nem egészen értem. Egy (mondjuk 20 fokon) beragadt torpedó elég nagy körívet rajzol. Ha a körív első felében észlelik, hogy körbe jár, elég "teljes előrét" vezényelni, és a bárka 1-2 hajóhosszal odébb lesz, mire a halacska körbeér. Nem arról volt inkább szó, hogy a torpedót először elvesztették, és csak a bejövő fázisban vették észre, amikor már késő volt? És hogy a torpedó nem kontaktos, hanem közelségi gyújtós volt, ami kivételesen jól működött?

Amúgy a Silent Hunter I doksijában volt egy külön fejezet "Amire nem lehetünk büszkék" címmel a totális tengeralattjáró-háború közben elkövetett atrocitásokról és arról, hogy a háború végén (egyéb célok híján) már minden dzsunkát elsüllyesztettek, amiben ferdeszeműek ültek.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2017.09.08. 12:11:16

@kakukk123:

Úgy olvastam, hogy a Tangon Mark18-as torpedók voltak, azok meg zömében kontaktosak.

Fredddy 2017.09.08. 12:31:11

Érdekes cikk, köszönjük! Kemény dolog lehetett ez a tengeralattjárózás.

project640 2017.09.08. 12:59:30

@Túlélő ...: 25 km/h? :-) .... hát nagyon elsírnák magukat ... inkább 50 km/h ... az Alfa (azóta kivont) osztály hajói 70 km/h fölött mentek víz alatt!!!!
a typhoon elavult (igaz a valaha épített legnagyobb) ... Borej, Virginia

a fenti cikk szuper jó ... számomra mindig a nagy kérdés: a japánok ennyire szarok voltak u-hajó elhárítsában, vagy katonai, szakami okok miatt nem jól kezelték a dolgokat ... vagy mindkettő?

commentes nikk 2017.09.08. 13:01:17

Remek poszt, jó sztori, bár az elején majdnem abbahagytam az olvasást erőltetettem jópofa stíluskísérlet miatt, de szerencsére a szerző ezt elhagyta pár bekezdés után, így nem vált komolytalanná az írás.

omron 2017.09.08. 13:15:33

@tiboru: Nem az! De a Back Office soha nem kap rivaldafényt, legyen tipográfiai szerkesztő, karbantartó a színházban vagy mérnök a Gemini Projectben.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.08. 13:52:11

@kakukk123: Ezért írtam, hogy pechük volt. Torp. indításkor nyilvánvalóan mozgott a tengó és így is pont őket trafálta el. Elképesztő pech és véletlen együttese.

project640 2017.09.08. 13:53:54

@kakukk123: ez kb. olyan lehetett, mint a háború végén a bombázókaz kísérő vadászok százai 'jobbhíjján' elmentek szabad-vadászatra, és mindenre, mindenkire lőttek

lezlidzsi84 2017.09.08. 15:47:02

@kakukk123: A túlélők beszámolója szerint egy ideig eltartott, míg felfedezték, hogy az utolsó torpedó nem áll egyenesbe (ekkor még futott a 23. is úgyhogy arra is figyeltek), ezt követően viszont a kormánymű hibája miatt többször is felszínre jött a torpedó, ekkor valószínűleg némileg változott is a pályája. Ennek következtében csak akkor lehettek biztosan a torpedó pályája felől, amikor már túl késő volt manőverezni, másrészt a torpedó nem szabályos körpályát írt le, valószínűleg inkább egy szűkülő spirált, vagyis nagyon balszerencsés módon még „követte is” a menekülő tengeralattjárót.

lezlidzsi84 2017.09.08. 16:02:34

@Lacusch69(Sch.Lacika): Amikor először olvastam a dologról, nekem is Eck jutott eszembe. Az esetről egyébként mindenki máshogy számol be. O’Kane szerint Morton a katonákat szállító mentőcsónakokat akarta tönkretenni, persze a mentőcsőnakokra is tilos volt lőni. Mindenesetre kiemelkedően kegyetlen dolog lett volna már a csónakok kilövése is. A hivatalos jelentés szerint egyébként a japánok nyitottak tüzet a mentőcsónakokból és az amerikai tengeralattjáró ezt viszonozta. Van olyan történész, aki pont az ellenkezőjét mondja, és én is ezt tartom életszerűbbnek. Mindenesetre az amerikaiak sem voltak büszkék a dologra, O’Kane szerint ezért nem kapott Morton posztumusz Medal of Honort. A hasonló incidensek egyébként közismertté váltak, Herman Wouk könyvében (War and Remembrance) a japánokra lövető tengeralattjáróparancsnokot lehet, hogy épp Mortonról mintázta.

fzoli415 2017.09.08. 17:42:51

@Norden: Ez az Oli oldal már nincs, ugye? Sajnos korábban nem ismertem.

Norden 2017.09.08. 18:37:49

@fzoli415: Ez egy másik oldal, ezt amerikai történészek írták.
Amire te gondolsz az a Zoli hajói, molnibalage felrakta pdf-ben ide:
www.mediafire.com/?712jt3pqzu28z
Illetve a szerző blogot indított:
htenger.blog.hu

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.09. 00:43:32

@Norden: Nincs fent az összes műve, csak ami engem is érdekelt.

Minorkavidor 2017.09.09. 16:15:19

@project640:

Inkább a szamurájszellemmel nem fért össze, hogy olyan alantas munkát végezz, mint konvojkísérés, vagy pl. a karbantartás. A konvojkísérésnél az volt a gond, hogy kereskedelmi hajókat kell kísérned az utak többségénél semmi ellenség, ha a búvárhajó feltűnik ott sem szemtől szemben harcolsz, és más olyan munkák melyek méltatlanok egy harcos szamurájhoz. A hadihajók csata utáni karbantartásánál ugyanez a gond, a japánok rengeteg értékes hadihajót vesztettek el úgy, hogy jól szervezett karbantartószolgálat segítségével megmenthetők lettek volna. Az amcsiknál mindenki tudta mi ilyenkor a dolga, kis egységekben, önállóan is képesek voltak dolgozni, kiképezték a legénységet erre is. A japánoknál az ilyesfajta képzés alig létezett, ha beütött a baj, mindenki a feljebbvalója parancsára várt.
Az amcsi karbantartószolgálat működésének egyik legjobb példája a Yortown története. Ezt a hordozót a KOrall-tengeri csatában súlyosan megrongálták, a japok úgy tudták, hogy elsüllyedt. De Pearl Harborban 48 óra alatt kipofozták. A midway-i csatában bár súlyosan megrongálták a japán repülők, úszóképes maradt, egy japán búvárhajó találata kellett a végleges elsüllyesztéséhez, de a személyzet nagy része megmenekült.

@Norden:

Semmi érdemleges nem lett volna.
Sipos Péter Adattár a II. világháború történetéhez (1994) c. munkájában találod az alábbi adatokat:
Az USA-NAK 1939-ben 6 repülőgép-hordozója volt készen, 1 pedig építés alatt. A japánoknál szintén 6 kész hordozójuk volt, építés alatt viszont 4 db. Kísérő repülőgép-hordozója egyik államnak sem volt. 1945-ben az USA-nak 30 repülőgép-hordozója és 84 kísérő repülőgép-hordozójuk volt. A japánoknál ugyanezek az adatok: 5 repülőgép-hordozó és 0 kísérő repülőgép-hordozó.
A veszteséglistán amerikai oldalon 7 repülőgéphordozó és 6 kísérő repülőgép-hordozó, míg japán oldalon 16 repülőgép-hordozó és 6 kísérő repülőgép-hordozó szerepelt. Azaz az amcsik mind2 fajta hordozóból 120 darabot, míg a japánok 17 darabot építettek 1941-45 között (A 39-ben építés alatt álló hordozók 41 decemberéig elkészültek). Végül a Csendes-óceán is túl nagy volt, hogy egy esetleges japán győzelem Midway-nél valamit is jelentsen. A döntő csaták azért lesznek döntőek, mert a vesztes félnél jelentkeznek a visszafordíthatatlan hatások.

@lezlidzsi84:

Ez eldönthetetlen ? A szigetcsatáknál számtalanul előfordult, hogy a valódi halottak között fekvő japánok, -még a súlyos sebesültek is- lőttek a figyelmetlen amerikaiakra, nemcsak a katonákra, hanem az egészségügyi személyzetre is. Úgyhogy semmi valószínűtlen nem lenne abban, ha valóban a mentőcsónakban ülő japán kezdték volna a tüzelést.

Norden 2017.09.09. 19:10:25

@Minorkavidor: Szerintem félreértettél én csak erre akartam utalni (ami pont arra jutott, amit te írtál):
www.combinedfleet.com/economic.htm
A japánok egyszerűen fel sem fogták, mennyire nincs esélyük.
Amúgy a japánok a meglévő hordozókat sem tudták már pilótákkal ellátni a 44-ben. Az Unryu-osztály-t már csak szállításra használták.

Túlélő ... 2017.09.09. 20:58:23

@project640: 70 km/h víz alatt? Hmm. Nem túl hihető. Forrás esetleg erről? ... Amúgy a Typhon osztályból egy hajo még hadtendben áll a Dimitrij Donskoj.

Untermensch4 2017.09.10. 11:28:00

@Minorkavidor: A Yorktown 48 órás kipofozása volt az ugye ahol a hegesztőknél előfordult hogy aki hozzáfért az teljes erőből nyomta amíg össze nem esett de ekkor már ugrott is a helyére a következő szaki? Az utolsó szerelők meg a már mozgó hajóról ugráltak le..?

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.10. 11:45:09

@Untermensch4: Tudtommal még a csata alatt is voltak talán munkások a hajón.

A hajó kiajívásánál a Walter Lord féle könyv azért ferdített. Annyira volt csak kijavítva, hogy asszem max. 2 hétre lett volna harcképes a hajó, éppencsak össze volt fércelve.

Zor Prime 2017.09.11. 11:44:33

Remek, tartalmas írás! Egy észrevétel: kár, hogy a mai napig nem sikerült a magyar nyelvű megnevezések közül a "Csuzima" szót kigyomlálni. Olyan nincs, hogy Csuzima. Cúsima a helyes megnevezés.

Sanda gyanu 2017.09.11. 23:01:43

@Zor Prime: Attól függ ugye, hogy milyen átírással?

Mert ha ilyen komolyan vesszük, akkor olyan sincs, hogy Franciaország. République française a helyes megnevezés.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.12. 08:45:03

@Zor Prime: Grammar náci alert...

@Sanda gyanu: Pontosan ezért. Fonetikus átírás szabályai szerint nem értem, hogy hol a gond...

hazitroll 2017.09.12. 10:15:16

Kicsit megkésve, de : nagyon jó írás, köszi!

Zor Prime 2017.09.12. 11:02:15

@Sanda gyanu: A helyes magyar ejtés - a japán után - Cusima (én igaz, hosszú ú-val írtam). A Csuzima alak mondhatni, "történelmi" nálunk.

Sanda gyanu 2017.09.12. 13:40:01

@Zor Prime: Ötszáz fórumtémában és blogban elemezték már ki ezt a témát az elmúlt húsz évben. Ha fejreállsz is, akkor is vannak olyan történelmi, földrajzi nevek, amik kaptak egy magyar átiratot, holott az eredeti nyelven azt nem úgy ejtik az őslakosok. Na, most mondtál még egyet Anatólia-Antalja, Grúzia-Dzsordzsa, Peking/Bejdzsing-Pejcsing után...

Legyen ez a te napod!

:-)

Szondi két apró tesztje 2017.09.12. 13:44:29

@Sanda gyanu: @molnibalage: Hát, Tsushima-t akkor írjátok és mondjátok Csuzima-nak, ha a Mitsubishi-t is Micsubizinek szoktátok írni/mondani. Lehet, de elég hülyén hangzik...

Sanda gyanu 2017.09.12. 16:50:50

@Szondi két apró tesztje: Nyilván hülyén hangzik, hiszen az már az angol átirata az eredetileg japppán szónak.

Tehát japppánról angolra, majd angolról madzsarra...

Na lapozzunk már, legyen egy-két szakmai jellegű hozzászólás végre! A grammatikán túl is van élet.

Untermensch4 2017.09.12. 17:31:04

@Zor Prime: Ki dönti el és milyen felhatalmazás alapján hogy mi a "helyes"?
Ha ellentmondásba kerülnek a szabályok egymással akkor mi a helyzet? Csak mert pl a kiejtés szerintiség elve alól felmentést ad a történelmiség, japániai szavak helyett rágódj inkább Széchenyin.
(huszár is volt, nem offtopic... annyira... ha lett volna már tngeralattjáró sztem rajta lett volna a meghonosításán) :)

Untermensch4 2017.09.12. 17:32:18

@Szondi két apró tesztje: "Hát, Tsushima-t akkor írjátok és mondjátok Csuzima-nak, ha a Mitsubishi-t is Micsubizinek szoktátok írni/mondani."
Mert ha nem akkor elvisz a helyesírás-policáj? Milyen jogszabály alapján indítanak eljárást?

Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi 2017.09.13. 17:41:29

@Untermensch4: @Sanda gyanu: Szerintem itt inkább orosz átvételről lehet szó. Emlékezni vélek egy szovjetkori, enyhén propagandisztikus, történelmi dokumentumfilmre, amelyik a flotta állapotán keresztül mutatta be a cári Oroszország általánosan pocsék állapotát. És a film szerint ez nyílegyenesen vezetett az Auróra elhíresült ágyújához, egyébként elismerésre méltó átkötéssel.
Na, abban a dokufilmben következetesen Csuzimának emlegették a helyszínt -- gyanúm szerint az orosz kiejtés hű átvételével.

A helyesíráspolicáj nem visz el, viszont jogosan fog sújtani írni-olvasni tudó népünk megvetése :)

Untermensch4 2017.09.13. 19:26:27

@Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi: Jogosan..? :) A túlerő jogán? Mondjuk Vajk puccsa is úgy alapozza meg a jogelődként mai államunkat amelynek joga tartalmazza az alapelvet mely szerint a törvénytelenül létrehozott eredmény/állapot semmis... :)
Ha a "helyesírás" erőltetett "szabályai" nem alkotnak egységes, belső ellentmondásoktól rendszert, akkor talán. Majd ha így lesz. Hogy az emberekre a "saját érdekükben" jó ráerőltetni egyetlen kötelező szabványt. A "hagyomány elve" miatt ha a többség immár hagyományosan anyahajónak mondja azt ami a szaknyelvben repülőgép-hordozó, akkor az szabályossá válik. :)

Untermensch4 2017.09.13. 19:27:12

@Untermensch4: ...belső ellentmondásoktól mentes...

Walrus The Inflexible 2017.09.16. 16:42:45

@Túlélő ...:

modernwartech.blog.hu/2017/07/03/a_projekt_705_k_lira_alfa_osztalyu_vadasztengeralattjaro

A másik három rész linkje az írás végén. A víz alatti negyven csomó csak a jéghegy csúcsa, nekem így folyamatosan esett lejjebb és lejjebb az állam, ahogyan olvastam. Kíváncsi volnék, az Alfa osztály miatt hány évvel ment hamarabb csődbe a SZU.

Az Eck ügy kapcsán: ha jól emlékszem, ott alapvetően kereskedelmi hajó civil legénységét géppuskázták le, az európai hadszintéren. Részint ugye a bűnöket a győztesek mérlegelik, részint pedig a japánok hadifogjának lenni nem sokkal volt nagyobb garancia a békés öregkorra, mint manapság az ISIS fogságába esni, ezért kicsit más megítélés alá eshetett a japánok legéppuskázása, mint az Eck ügynél talán a tengeralattjáró rejtettségének megőrzése érdekében végzett gyilkosságok.

molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2017.09.17. 13:37:26

@Walrus The Inflexible: A nagy sebesség harcászati haszna minimális volt. A '70-es években a csendes sebessége a szovjet tengóknak kb 4-5 csomoó volt, a torpedó előli menekülést leszámítva sok haszna nem volt az eszement csúcssebességnek.

Az Alfa osztály költsége sanszosan sehol nem voltak ahhoz képest, hogy kb. 100 db B-1 és néhány száz vagy ezres nagyságrendű AGM-86 lenullázta a TELJES szovjet Honi Lévédelmet és kellett az Sz-300, MiG-31 és A-50, amiket rendesen nem tudtak befejezni évitzedekig...

Volt Typhoon...
... tök feleslegesen, a régebbi Delták mai napig szolgáltak, Ty. már csak egy, teszplatformként...

A kb. semmmire sem jó Kirov...

stb.

Walrus The Inflexible 2017.09.23. 13:43:18

@molnibalage: Hjah, az egész osztály gondolata a korlátozott hatótávolságú amerikai ICBM-ek miatt merült fel, amelyekkel a rakétahordozó tengóknak meg kellett volna közelítsék a szovjet partokat. A kesziben a kikötőben álló Alfák akkor kivágtattak volna, és jól ledurrantják az ellent, és ott mindegy lett volna a borzasztó zaj, mert az amerikaiak nem tudtak volna megpattanni az Alfák elől. Csak mire lett folyékony fém hűtésű reaktor, negyven fő körüli legénységet lehetővé tévő automatizmus, titán hajótestet gyártó ipar, addigra lett messzire szálló tengó bázisú ICBM. Szóval mire képesek voltak vért izzadva, de valamilyen mennyiségben legyártani ezeket a hajókat, addigra már valóban nem sok értelme maradt az egész koncepciónak.

Mindezzel együtt, ha csak a tudományos-műszaki teljesítményt tekintem, az számomra elismerésre és csodálatra méltó. Olyan mint egyfajta önmagáért létező, bizonyos területeken érett kompromisszum mentességéből fakadó hátrányok miatt önönn létezését értelmetlenné tévő, de csodálatosságát nagyrészt ebben hordozó műszaki műtárgy.
süti beállítások módosítása