Eddigi tapasztalataim szerint a tengeralattjárós történetekkel valahogy úgy vagyunk, mint a gasztronómiában a velős pacallal, a partnerkapcsolatokban a vörös hajjal vagy mint a csapatsportokban a kosárlabdával: nem mindenkit érintenek meg, akiket viszont igen, azok a tűzbe mennének értük. Ezen viszonylag jól fókuszálható célcsoport számára van egy kurvajó hírem: mai vendégszerzőnk, Lezlidzsi a második világháború legeredményesebb amerikai tengóparancsnokáról, Dick O'Kane-ről és munkásságáról írt egy combos posztot. Kellemes időtöltést kívánunk és előre örülünk a szakmai hozzászólásoknak!

A második világháborúban az Egyesült Államok Japán ellen vívott tengeralattjáró-háborújában az egyes parancsnokok a németektől jól ismert vetélkedésbe kezdtek: ki tud több hajóteret a tenger fenekére juttatni, csak persze nem tommyból, hanem japcsiból. Legeredményesebb parancsnokuk 1944-ben mintegy 9 hónap alatt süllyesztette el a rekordot jelentő mennyiséget, hogy aztán legagresszívebb és leghatékonyabb őrjárata végén az utolsó torpedóját véletlenül saját hajójába küldje. A tragikus incidenst még emlékezetesebbé tette, hogy a kevés számú túlélő egy része a tenger fenekén lévő tengeralattjáróból tudott kijutni, harci körülmények között először (és utoljára)…

Richard (Dick) O’Kane 1911-ben született a New Hampshire-i Doverban. Ír származású (rovartannal foglalkozó) biológiaprofesszor apja nem épp a tengeralattjárós pályát predesztinálta, de az egyre nagyobb Dick végül az annapolisi tengerészeti akadémián kötött ki, melyet 1934-ben közepes eredménnyel el is végzett. A felszíni hajók fegyelmét kevéssé értékelő tengerésztisztek jelentős részéhez hasonlóan ő is a tengeralattjáró fegyvernemhez került: 1938-42 között az Argonaut nevű búvárhajón szolgált, majd Pearl Harbor után nem sokkal a vadonatúj Wahoo nevű tengeralattjáró elsőtisztje lett, melyet hamarosan be is vetettek a Csendes-óceánon. Ezzel csak egy gond volt: a kissé régivágású kapitánya megpróbálta tankönyvből vezetni a hajót, aminek köszönhetően egyetlen sikeres lövést sem sikerült leadniuk első portyájukon. A tajtékzó O’Kane – katonatiszttől szokatlan módon – minden követ megmozgatott, hogy új kapitány kerüljön a Wahoo-ra, erőfeszítéseit végül a második, nem sokkal eredményesebb őrjárat után siker koronázta.

Az új parancsnok, Dudley (Mush) Morton számos figyelemreméltó tulajdonsággal rendelkezett: azon kívül, hogy 5-6 golflabdát is be tudott tömni a szájába, agresszív és újító szellemű kapitány volt, aki gyakran élt meglepő megoldásokkal a harci eredményesség érdekében, ráadásul gyűlölte a japánokat és mindig képes volt hangzatosakat nyilatkozni a sajtó képviselőinek.

Szóval olyasvalaki volt, akire az amerikaiaknak épp nagyon szükségük volt… Ugyanis a Csendes-óceánon messze kitolt japán védelmi övezetbe eleinte kizárólag tengeralattjáróval volt lehetséges bejutniuk az amerikai erőknek, és a kis számú (kezdetben mindössze 33) tengeralattjárónak bőven jutott zsákmány, köszönhetően a japán taktikának. Nippon hős fiai ugyanis a tengeralattjárót a fő flottamanőverek egyik eszközének tartották, azaz lehetőleg (és egy darabig szinte kizárólag) az amerikai repülőgéphordozókat szerették volna velük elsüllyeszteni, és a búvárszamurájok nem szívesen fedték volna fel a pozíciójukat pár értéktelen (például tankokkal, tengerészgyalogosokkal és lőszerrel megrakott) teherhajó miatt, inkább kitartóan próbálták becserkészni a hordozókat. Tekintve, hogy ezekből kezdetben nem volt több 3-4-nél a sokmillió négyzetkilométeres vízfelületen, túl nagy sikerek nem voltak garantálhatóak. Persze ez még nem lett volna olyan nagy baj – attól eltekintve, hogy a japán flottához delegált német összekötők hajukat tépve scheisséztek – de valamiért azt hitték, hogy az amerikaiak is így gondolkodnak, ezért nem nagyon igyekeztek konvojokat alakítani, és megszervezni ezek kíséretét. Ekkora ziccert egy King vagy Nimitz kaliberű figura nem hagyhatott ki: Ausztráliából, Pearl Harborból (és később Midwayről) rászabadították saját, különbejáratú korlátlan tengeralattjáró háborújukat a japánokra, melynek „zászlóshajója” 1943-ban a Wahoo lett, a minden értelemben nagyarcú Mush Morton vezetése alatt.

A becsvágyó kapitány előszeretettel hatolt be a lassan már megszerveződő japán konvojok közepébe, egy alkalommal onnan ágyúzva a teherhajókat, és gyakran a légiveszélyre fittyet hányva ólálkodott a japán kézben lévő kikötőkből kivezető hajózóutak közelében (mondván, hogy ott úgysem számítanak rá). Az sem nagyon zavarta, ha hiányos térképeket kapott: az új-guineai Wewak kikötőjét például egy Ausztráliában vásárolt iskolai atlasz alapján találta meg. Volt még egy igen fontos újítása, amely O’Kane fejlődésében igen fontosnak bizonyult: a korabeli gyakorlattal ellentétben elsőtisztjét állította a periszkóp mögé, hogy az felmérje a harci helyzetet, míg ő dolgozta ki a taktikát. Mindez az elsőtisztnek kiváló rálátást biztosított a parancsnoki döntéshozatalra anélkül, hogy – legalábbis kezdetben – neki kellett volna meghoznia a legfontosabb döntéseket. A Wahoo Morton alatt 19 hajót (54000 bruttó regisztertonna hajóteret) süllyesztett el, ami 1943 októberében abszolút rekord volt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Morton szívesen támadott sekély vizeken, ami lehetővé tette a japán szigeteket összekötő szorosokban való szorgoskodást is.

Ugyanakkor Mortonnak volt pár gyengéje is: egyrészt borzasztóan agresszív volt, egy alkalommal például a japán hajótöröttek közé géppuskáztatott, ami némi homlokráncolást váltott ki feletteseinél. Még kellemetlenebb volt, amikor kiderült, hogy a hajótöröttek nagy része indiai hadifogoly… Igaz, a többiek ezek fegyveres őrei voltak, akik – állítólag – tüzeltek az amerikaiakra. Másrészt a japán birodalmi vizeken aratott, a sajtó által is megénekelt sikerei még becsvágyóbbá tették, amit a sorozatos bevetések miatti idegkimerültség súlyosbított. Ráadásul a Wahoo hetedik őrjáratára tapasztalt tisztjeinek jó részéről (köztük O’Kane-ről) le kellett mondania, akiket új tengeralattjárókra rendeltek. Ennek ellenére Morton jól indult. Hogy megmutassa, ki is az úr a Japán-tengeren, Csuzima közelében kilőtte a Koreába tartó Konron Maru komphajót, majd további hajókat küldött a tenger fenekére a legvédettebbnek tartott japán vizeken. Aztán 1943. október 11-én elfogyott a szerencséje: a két nappal korábban arra haladó másik amerikai tengeralattjáró miatt riadóztatott tengeralattjáró-elhárítás egyik repülőgépe a La Perouse-szorosban kiszúrta a hazafelé tartó Wahoot, és több bombával elsüllyesztette, 80 fős legénységéből senki nem menekült meg. A roncs 2006-os vizsgálata megállapította, hogy a tengeralattjárót tornyánál érte a bombatalálat, a robbanás pedig szinte kettéhasította a törzset, esélyt sem adva a menekülésre.

A röviddel később útjára bocsátott vadonatúj és beszédes nevű Tang (a nagy halak körül sündörgő doktorhal…) nevű tengeralattjáró parancsnokságát megkapó O’Kane nem szerette volna megismételni Morton hibáit, ugyanakkor már a Kalifornia partjai közelében végzett tesztmerülésekkor megmutatta az itt alul látható legénységnek, mi is vár rájuk.

A gyártó szerint a hajó a korábbi sorozatnál mélyebbre, akár 120 méterre is biztonságosan tudott merülni, ugyanakkor a parancsnok tudta, hogy a japánok kb. ebben a mélységben robbanásra (is) állítottak be vízibombákat, úgyhogy ki akarta próbálni, mit bír a hajó. A legénység őszinte rémületére 184 méternél álltak meg, amit néhány műszer kisebb károsodása mellett simán kibírt a hajó. Jó volt tudni…

Amikor a Tang 1944. január 22-én Pearl Harborból kihajózva első portyájára (hivatalosan őrjáratára) indult, O’Kane remélte, hogy a legénység alapos felkészítése, valamint korábbi tapasztalatai együtt sikert hoznak, emellett sikerül elkerülnie túlzottan vakmerő mentora sorsát is. Nem volt könnyű dolga: az Egyesült Államok egyre több modern tengeralattjárót bocsátott vízre, melyeket nagyrészt harcedzett (a korábban harcbavetett hajók elsőtisztjeiből verbuvált) parancsnokok irányítottak, akik egyre nagyobb lendülettel tizedelték az egyébként egyre kisebb területen tevékenykedő japán kereskedelmi flottát, olyannyira, hogy a japánok rendelkezésére álló hajótér komolyan csökkenni kezdett. Magyarul: egyre több tengeralattjáróparancsnok vadászott egyre kevesebb célpontra.

Ezen felül további nehézségek is felmerültek. Egyrészt a japánok már igyekeztek konvojokat szervezni, és az egyre kevesebb (ezáltal egyre értékesebb) teherhajóra egyre több kísérő jutott, így gyakran előfordult, hogy 2-3 tehergőzöst ugyanannyi romboló kísért. (Igaz, harcértéküket csökkentette, hogy csak kevés volt felszerelve radarral, az amerikai tengeralattjárókkal ellentétben.) Másrészt az 1943-ban még igencsak döcögve haladó amerikai úthenger kezdett beindulni: mind Új-Guinea, mind a középső csendes-óceáni térségben komoly támadássorozatot terveztek a katonai vezetők, amelyhez egyre többször vették igénybe a tengeralattjárókat is. Az igénybevétel egyrészt a japán flotta mozgásának felderítését (és esetleg egyes tagjainak kilövését), valamint a nagyobb légitámadások során a célsziget közelében végrehajtandó kereső-mentőszolgálatot jelentette. Laikusra lefordítva: a vízbe zuhant, még életben maradt pilótákat kellett kihalászni. Egy kiképzett pilóta nem szükségszerű elvesztése elég sokba került volna az amerikai adófizetőknek, ugyanakkor meg ha a japánok teszik meg ugyanezt, túl sok jóra nem számíthattak a pilóták az épp ronggyá bombázott sziget helyőrségétől. A flottaakciókban való részvétel viszont értelemszerűen csökkentette a „vadászaton” tölthető időt.

O’Kane és a Tang legénysége ezért nem vesztegette az időt: az első őrjáraton, melynek célja az éppen invázió előtt álló Karolina-szigeteki bázisok hajóforgalmának némi megritkítása volt, 4 támadásban összesen 5 teherhajót küldtek a tenger fenekére. Már ekkor megmutatkozott O’Kane félelmetes célzóképessége: 24 kilőtt torpedójából 16 talált, mivel jellemzően hosszú időt töltött el a zsákmány becserkészésével és az ideális támadópozíció felvételével. A viszonylag közelről leadott, pontos lövések következményeként a támadott hajókon gyakran nem maradt túlélő, a 3-4000 tonnás (akkori mércével közepes méretű) teherhajókat a szinte egyszerre érkező 2-3 torpedó gyakorlatilag darabokra tépte. Volt ennek egy árnyoldala is: a nem kicsit pipa kísérőhajók általában be tudták azonosítani a Tang pozícióját, és ez igen kellemetlen vízibombatámadásokban materializálódott. Az egyik ilyen incidens csaknem végzetessé vált: a robbanások miatt lék keletkezett az elülső torpedókamránál, és a hajó megállíthatatlanul süllyedni kezdett, végül épp a tesztek során kitapasztalt maximális merülési mélységen (184 méteren) sikerült csak megállítani…

A sikeres első út után O’Kane reménykedett abban, hogy a Japán körüli, bőséges zsákmányt ígérő vizekre vezénylik, de a flotta úgy döntött, máshol lenne rá szükség: ismét a Karolina-szigeteken, a Truk-lagúna körüli vizeken. Trukot nemes egyszerűséggel a japán Gibraltárként emlegették: az első világháborúban a németektől megszerzett szigeteket a japánok csendes-óceáni birodalmuk déli bástyájává építették ki, nagyjából hasonló méretben és feladatkörrel, mint az amerikaiak Pearl Harbort. Az 1941-42-es hódítások, és a '43-as felőrlő harcok alatt is igen fontos csapat- és utánpótlásösszpontosító és elosztó funkciót töltött be, a nagy rabauli japán bázis 1943-44 fordulóján történő elszigetelése pedig csak növelte szerepét. Az egyre erősebb amerikaiak persze nem tűrhettek meg egy ilyen darázsfészket a tervezett támadási irányaik között, így egy nagy, hordozókról indított légitámadást készítettek elő 1944 februárjának közepén, de előtte még telenyomták a környező vizeket tengeralattjárókkal, arra az esetre, ha a japcsik megsejtenének valamit. Ha mégse, a búvárhajók pont jól jönnek majd, ha ki kell szedni a vízben kikötő pilótákat.

Végül a támadás hasonlóan nagy meglepetés lett, mint a pearl harbori: a truki flotta és légierő gyakorlatilag megsemmisült, 15 hadihajó, 32 kereskedelmi hajó és 270 repülőgép került a veszteséglistára… Truk azóta is a hadi relikviákra vadászó búvárok egyik paradicsoma, amint az itt alul is látszik.

A nagy sikerre való tekintettel a támadást 1944. április 29-30-án megismételték, és ehhez a Tangot is kivezényelték. A hajózás eddigre gyakorlatilag megszűnt Truk körül, így nem sok vadásznivaló akadt, hamarosan viszont egyre több segélyhívás futott be a bajba jutott pilótáktól. Az első néhány megmentett repülőst O’Kane rögtön be is fogta, hogy a tengeralattjáró ebédlőjében egy információs központot állítsanak fel, így a hajó legénységének „csak” a lagúnában navigálással (illetve a néha ágyúlövésnyi távolságba kerülő japán állásokkal) kellett törődniük.

A rádióforgalmazást figyelve hamarosan látványos fogásra tettek szert. A North Carolina csatahajó két Kingfisher vízirepülőgépe is a túlélők kutatására indult, és egy nagyobb csoportosulás mellett le is szálltak. Eközben azonban az egyik gép felborult, következésképpen ennek személyzete is az egyetlen megmaradt gépbe csimpaszkodott. Így felszállni ugyan nem lehetett, de a vízen haladni igen, ezért a gép pilótája, John Burns viszonylag lassú tempóban haladva elkezdte összeszedni a közeli „hajótörötteket” közben pedig értesítette a Tanget. O’Kane-éket nem mindennapi látvány fogadta: 7 ember csüngött a hullámoktól már alaposan megrongált gépen. A Tang velük együtt 22 repülőst mentett ki, és ugyan egyetlen torpedót sem lőtt ki, de a mentőakció épp elég jelentős fegyverténynek minősült ahhoz, hogy bekerüljön a lapokba, szélesebb nyilvánosságot adva a Tang tevékenységének.

A harmadik őrjáraton erre még sikerült rátenni egy lapáttal. A tengeralattjárót a Sárga-tengerre rendelték, hogy a Kína és Japán közötti hajózást zavarja. A sekély vizek nem voltak veszélytelenek a tengeralattjárós hadműveletekre, O’Kane azonban gyorsan letette a névjegyét: arra számítva, hogy jelenlétét mindenképpen felfedezik, és emiatt partközelbe rendelik a teherhajókat, úgy tervezte, hogy ő épp ott fog rájuk várni, ahol már biztonságban érzik magukat… A terv be is jött, de ezt megelőzően még elég nagy szerencse érte a becsvágyó amcsikat: 1944. június 24-én Kyushutól délnyugatra nagyméretű konvojba botlottak. Az izmos, 16 hajóból álló kíséret miatt O’Kane sietősen 3-3 torpedót küldött a két legközelebbi tehergőzös felé, majd a szokásos infernót követően lejelentette két hajó elsüllyesztését. Csak a háború után derült rá fény, hogy valójában 4 (részben takarásban lévő) hajót küldött a tenger fenekére, ami a II. világháború talán legeredményesebb sorozatává tette O’Kane lövéseit. A megdöbbentő kimenetelű támadásra a japánok pontosan úgy reagáltak, ahogy O’Kane várta: a partközelbe vezényelt hajók közül újabb hatot lőtt ki (egyiket 3200 katonával együtt), s ezzel elérte a Japán és Kína közötti hajóforgalom teljes leállítását.

Ezt követően O’Kane-t a legtapasztaltabb kaptányoknak járó „kegyben” részesült: közvetlenül a japán főszigetek mellé vezényelték, azonban a ritkuló hajóforgalom kevesebb célpontot kínált. Így is sikerült három újabb hajót behúznia a listára, ami akkoriban szép teljesítménynek számított.

A karrierje csúcsán lévő kapitány és a Tang 1944. szeptember 24-én indult ötödik portyájára. Mivel a kiégést elkerülendő és az új tisztek kiképzését elősegítendő a US Navy jellemzően 5 bevetés után parti szolgálatra küldte tisztjeit, O’Kane is számíthatott erre. Emiatt a parancsnokságtól kicsikarta azt az ígéretet, hogy a bevetés után az egész tengeralattjáró (és a lassan bizony fáradó legénysége) Kaliforniába hajózhat némi „karbantartásra”. A kijelölt vadászterület is sokat ígért: a Tajvan körüli vizeken ekkoriban tömegesen haladtak a gyorsuló ütemben zsugorodó császári birodalomban zsákmányolt javakat, nyersanyagokat (és hadifoglyokat) szállító konvojok. Persze ezt az amerikaiak viszonylag jó hatékonysággal használták ki, egyes rosszmájú japán tengerészek szerint már nem is kellett hajó, hogy eljussanak Szingapúrból Tokióba, elég volt átlépdelni az amcsi tengók periszkópjain… Mindez azért is volt így, mert az amerikai haditengerészet először kezdte alkalmazni a németek által az Atlanti-óceánon sikerrel használt „farkasfalka” taktikát. Persze nem mintha csak 1944 végére látták volna be ennek eredményességét, hanem mert eddigre lett ehhez elég tengeralattjárójuk. Ugyanakkor a taktika nem vált népszerűvé: a parancsnokok jól elboldogultak egyedül is, így gyakran elszabotálták az együttműködést. Így tett O’Kane is, aki soha nem vette fel a kapcsolatot farkasfalkája tagjaival. Ahogy mással sem. Hogy mi történt a Tang ötödik őrjáratán, arra csak a háború végét követően derült fény. De akkor járt is érte a Becsület érdemérem (Medal of Honor, itt jobbra)…

A Tang magányos akciója gyorsan sikereket hozott: O’Kane szokásos éjszakai támadásával október 11-ére virradóan újabb két hajóval csökkentette Nippon hős fiainak úszóállományát, majd a Tajvani-szorosba hatolva igazi ámokfutásba kezdett: az október 22-én megpillantott nagy konvoj közepébe férkőzve belülről kezdte el kilőni a hajókat. Mindez azért volt különösen merész, mert a sekély vízben a tengeralattjáró nem tudott lemerülni. A vakmerő támadás nyomán hamarosan már két japán teherhajó süllyedt lángolva, azonban egy kisebb komplikáció is fellépett: a harmadik célba vett hajó megpróbálta legázolni a lángok fényénél megpillantott tengeralattjárót. Balszerencséjére a konvoj egy csapatszállító hajója ugyanezzel próbálkozott, kétes eredménnyel: a teherhajó ugyanis belerohant a csapatszállítóba, jókora léket ütve rajta – hogy aztán másodpercekkel később telibe találja és elsüllyessze a Tang torpedója. A csapatszállító is hamarosan elsüllyedt, pedig O’Kane nem is lőtt rá.

A tengeralattjárónak még mindig volt 11 torpedója, amikor két nappal később megpillantottak egy nagy, Saseboból Borneóra tartó konvojt, így O’Kane nem sokat vacillált, főleg, hogy a konvoj némileg idegállapotban lévő parancsnokai jelzőfényekkel próbálták figyelmeztetni hajóikat a veszélyre, jótékonyan megvilágítva a tengeralattjáró számára célpontjait. (Egyben teljesen össze is zavarták a kapitányokat, mivel azok legrosszabb rémálmukban sem gondolták volna, hogy megvilágításuk egy tengeralattjáró-elhárító akció része, így nem is nagyon változtattak irányt.) A Tangnek nem volt más dolga, mint felzárkózni a konvojhoz és kiválasztani a célpontjait. Pár percen belül két hajót ért találat, de hamarosan az egyik célpont és egy romboló is megpróbálta lerohanni a Tanget, ezért némileg le kellett szakadnia a konvojról. Ekkorra már csak két torpedója maradt.

Hamarosan azonban ráakadt az egyik mozgásképtelenné tett áldozatára, mely ideális célpontnak kínálkozott az utolsó két lövésre. Amikor O’Kane parancsot adott erre, első tisztje megjegyezte, hogy nem lenne-e bölcsebb legalább egy torpedót megtartani a hazaútra, de a kapitány jelezte, hogy két torpedóval biztosan a tenger fenekére küldi a japánokat. A két lövés után elvileg nem maradt hátra más, mint ünnepelni a sikert és elindulni Kalifornia felé (a konyhában ekkor már süteményeket készítettek…). A hídon álló tisztek azért még figyelték a torpedók becsapódását, de hirtelen meghűlt a vér az ereikben: az utolsóként kilőtt elektromos torpedó hirtelen többször is a felszínre bukkant, és egy nem túl széles kört kezdett leírni – melynek végpontja természetesen maga a tengeralattjáró volt. Bár megkísérelték az elkerülő menővert, befejezésére már nem volt idő: a 24. torpedó 1944. október 24-én röviddel hajnali fél 3 után a Tang hátsó torpedókamrájába csapódott… (Még azelőtt, hogy a 23. elsüllyesztette volna a japán célpontot.)

De hogy tud egy torpedó körpályára állni és kilövőjébe csapódni?

 

Úgy, hogy a tengeralattjárók vetőcsöveikből csak egy irányba tudják kibocsátani a torpedókat, harci helyzetben ugyanakkor célszerű azokat legyező alakban útra bocsátani. Ehhez a tengeralattjáró orrát (vagy a tatját) kellene mozgatni, ami kissé körülményessé tenné a célzást. Ezért a torpedók kormányberendezéseit úgy állítják be, hogy egy előre meghatározott irányszög elérésére kényszerítse a „halacskát”, mely ezt követően már egyenesen fog haladni. A gond akkor van, ha valamilyen hiba folytán nem áll egyenesbe a lövedék – ekkor szükségszerűen kört ír le, melynek végpontja jellemzően a lövéskor lassan haladó tengeralattjáró. Mivel az ilyen hibák a kor technikai feltételeit figyelembe véve meglehetősen gyakoriak voltak, az amerikai haditengerészet legtöbb torpedóját ellátta egy körbefutást megakadályozó szerkezettel, ami egy bizonyos mértékű elfordulási szög elérésekor elsüllyesztette azokat. Az akkor hipermodernnek számító elektromos torpedóról viszont leszerelték ezt a berendezést… (Gondolom, az új eszköznél túl sok meghibásodást okozott.)

A tengeralattjárón bekövetkező robbanás óriási lyukat ütött a hátsó részbe, megölve az ott tartózkodókat, a betóduló víz miatt a tat pedig villámgyorsan lesüllyedt a mintegy 60 méterre lévő tengerfenékre, miközben az orr a vízfelszínen lebegett. A legénység nagy szerencséjére ez a kiváló célpont nem keltette fel a japánok figyelmét, ami némileg növelte a túlélési esélyeket. Ugyanis voltak túlélők. A támadás közben a parancsnoki hídon (tehát a torony tetején a szabadban) álló 7-8 tengerész gyorsan a vízbe sodródott, egy embernek még sikerült kijutnia a toronyból a beáramló vízzel szemben, egy pedig egy légbuborékban talált menedéket a tornyon belül, később pedig sikeresen felszínre jutott. Közülük néhányan a pár mérföldre lévő part felé kezdtek úszni, nem tudva, hogy az áramlás éppen ellenük dolgozik. Őket senki sem látta többé.

Az igazán durva dolgokra a hajó belsejében került sor. Az erősen megdőlt tengeralattjáró el nem árasztott elülső részeiben még mintegy 45 ember volt életben, aki megpróbáltak felkapaszkodni az elülső torpedókamrába. Innen két módon lehetett kijutni:

a.) Amíg az orr a felszínen van, ki lehet mászni a kinyitott torpedóvető csöveken, ugyanakkor a legénység tartott attól, hogy a japánok ágyúzni és géppuskázni fogják a vízből kiálló orrészt, úgyhogy ezt nem tartották jó módszernek.

b.) A mentőkamrán keresztül is ki lehetett jutni. Ezt a 3-4 fő befogadására kialakított zsilipet kifejezetten az elsüllyedt tengeralattjáróból való menekülésre fejlesztették ki, igaz, harci körülmények között ez még senkinek nem sikerült, de a legénység a kiképzésen hallottak alapján meglehetősen optimistán állt a dologhoz. A viszonylag nagyobb mélységből való menekülést segítette az úgynevezett Momsen-tüdő, egy felcsatolható légzőkészülék, ami nagyjából egy lélegzetvételnyi levegőt tudott megtisztítani a többlet-széndioxidtól, ezáltal egy ideig újra be lehetett lélegezni azt.

Tekintve, hogy a torpedócsövön való menekülést túl veszélyesnek gondolták, ellenben az erősen megdőlt tengeralattjáró hátsóbb részeiből csak nehezen jutottak előre a túlélők, a tengeralattjárósok végül amellett döntöttek, hogy a tartályok kifúvatásával leteszik a fenékre az orrot, és ha mindenki előre jutott, részben vagy teljesen majd visszaemelik. A terv első fele sikerült, ugyanakkor az irányítóteremben kitörő tűz miatt a tengeralattjárót már nem tudták elemelni a fenékről, tehát kizárólag a mentőkamrán keresztül lehetett menekülni. A zsilip használata ugyanakkor sokkal körülményesebbnek bizonyult, mint gondolták. Egyrészt egy elárasztási-kiszárítási ciklus önmagában is akár fél órás lehetett, másrészt a viszonylag szegényes védőfelszerelés miatt a benne ülőknél a nagyarányú nyomásváltozás rosszullétet, eszméletvesztést is okozhatott, így nem mindenki tudta elhagyni a kamrát. Aki pedig visszament a torpedókamrába, szinte ugyanolyan rossz körülmények közé került: a növekvő hőség, páratartalom és széndioxidszint gyorsan lecsökkentette a tiszta gondolkodás lehetőségét, egyre többen mondtak le menekülési szándékukról.

A kamrából való kijutás sem jelentett feltétlenül biztos menekülést. A 60 méterről való menekülés során előírás szerint két méterenként meg kellett állni, hogy a nyomás csökkenésével a légzőszervekben kitáguló gázok ne robbantsák szét azokat (lásd még: keszonbetegség). Ez azonban egyrészt nem mindenkinek sikerült, másrészt még megfelelő óvatossággal is baj történhetett az egyéni adottságok függvényében.

A kamrából kijutó eső három emberből egy ember eltűnt (nem látta senki, hogy elérte volna a felszínt), egy sikeresen feljutott, egynek pedig szétmentek a légzőszervei és végül a tengerbe veszett. Összesen tízen próbálták meg elérni a felszínt, de csak hatan jártak sikerrel, az utolsó kísérletre reggel 9 körül került sor. Nem sokkal később japán őrhajók érkeztek a helyszínre és kihalászták a parancsnoki hídról és a toronyból kijutó és a reggelig kitartó 4 embert (köztük O’Kane-t), valamint a mélyből felszínre jutó másik hat tengerészt, akik közül egy akkorra már életveszélyes állapotban volt. Őt (a tengeralattjáró felcserét) soha nem látták többet, a japánok valószínűleg visszadobták a tengerbe.

Ami különösen kellemetlennek bizonyult, hogy épp ezek a kísérőhajók gyűjtötték össze az elsüllyesztett teherhajók túlélőit is. Az olajtól csöpögő, megégett emberek felebaráti ölelésben részesítették elsüllyesztőiket (konkrétan jól összeverték őket). Az amerikai túlélők ezt követően egy Japánba tartó rombolóra kerültek, ahol tisztességesen bántak velük, hogy aztán partra szállva a „Rendíthetetlen” című filmből ismert ofunai különleges fogolytáborba szállítsák őket.

A Tokió környéki táborba megérkezés két okból is megrendítő volt a tengeralattjárósok számára. Egyfelől az ország egy részén átvonatoztak a háború által még megkímélt, épp csúcsrajáratott hadiiparú japán főszigetet látták, nem pedig a tengeralattjárók általi blokádban vergődő másik országrészt. (A tengeralattjáró-háború és az egyéb hadi történések a következő hónapoktól kezdték kimeríteni a japán tartalékokat.) Mindez igencsak elhúzódó háborút és hadifogságot jósolt.

Másfelől érkezésük után közölték velük, hogy a tábor „különlegessége” azt jelentette, hogy nem kaptak hadifogolystátuszt, azaz nem értesítik a Vöröskeresztet és az amerikai hatóságokat (következésképpen hozzátartozóikat) fogságba esésükről, épp ezért nem is számíthatnak segélycsomagokra, esetleges likvidálásuk pedig senkinek nem tűnne fel. A japánok általában a hírszerzési vagy propagandaszempontból különlegesen értékes foglyokkal szemben éltek ezzel a módszerrel, annak érdekében, hogy nyomás alatt tudják tartani őket. (A már hivatkozott Rendíthetetlenben az olimpikon Zamperinit egy nekik kedvező rádióinterjúra szerették volna rávenni.) Mindez az épp beköszöntő télben, romló ellátási viszonyok között rohamosan csökkentette a túlélési esélyeket, még úgy is, hogy a táborban a legtöbb foglyot (a kipécézett „szerencsések” kivételével) jellemzően nem bántalmazták súlyosan. A hamarosan a közeli Omoriba átkerülő, legyengülő, betegségektől sújtott embereket általában munkára is fogták, így nem csoda, hogy 1945 augusztusának végére a 9 tengeralattjárós már csaknem a végkimerülésig jutott.

A hirtelen beálló fegyvernyugvás követően pletykák kezdtek terjedni, hogy a japánok le fogják mészárolni foglyaikat, legalábbis a különleges táborokban. Erre végül nem került sor; a Nemzetközi Vöröskereszt emberei már ott ólálkodtak a bejárat körül, és így az amerikaiak is tudomást szereztek Omoriról és a hasonló táborokról. A Tokiói öböl-parti tábor jó megközelíthetősége miatt az azonnali evakuáció mellett döntöttek, így 1945. augusztus 29-én itt léptek először partra az amerikaiak, hogy a túlélőket azonnal egy kórházhajóra szállítsák.

A legrosszabb állapotban a többieknél idősebb parancsnok volt, aki annyira legyengült, hogy a kórházhajón való hazaszállítása mellett döntöttek az orvosok, hogy legyen idő némileg felhízlalni, míg meg merik mutatni a családjának. Ezzel párhuzamosan fény derült a Tang nem mindennapi történetére, a japán háborús dokumentációra rácsapó amcsik pedig megállapították, hogy a tengeralattjáró 5 őrjárata alatt 31 hajót süllyesztett el, ami összesen 227824 bruttóregisztertonna hajótérrel rövidítette meg a japánokat, ez pedig abszolút rekord volt az amerikai flottánál. Nem túl hosszú tépelődés után arra jutottak az illetékesek, hogy ezért már járhat valami nagyobb kitüntetés, mondjuk a Becsület érdemérem, amit a szalonképesre hízlalt O’Kane 1946-ban át is vehetett magától Truman elnöktől, hivatalosan legutolsó akciója során tanúsított bátor és harcias magatartására és tökéletesen kivitelezett támadásaira (mínusz saját hajójának elsüllyesztése) hivatkozással.

A parancsnok ezt követően maradt a haditengerészet kötelékében, többnyire tengeralattjáró-ellátóhajókat, illetve tengeralattjárós magasabbegységeket irányítva viszonylag korai, 1957-es visszavonulásáig, amikor is érdemei elismeréseként ellentengernaggyá léptették elő. Tengeralattjárója elvesztése és a hadifogolytábor traumatikus élményei nem múltak el nyomtalanul, a parancsnokot élete végéig furdalta lelkiismerete, hogy miért is lőtte ki azt a bizonyos 24. torpedót. Amikor a '90-es évek elején betegsége már ágyhoz kötötte, tengerparti házából többször is megpróbált kijutni és az óceánba vetni magát, miközben azt mondogatta, hogy ki kell mentenie az embereit…

Forrás: James Scott: The War Below