Az önmagukat egységes nemzetállamként definiáló országok jelentős része a kisebbségek területi autonómiáját mindig is egyfajta nemzetbiztonsági kockázatnak tekintette és olyan, elutasítással vegyített gyanakvással tekintett erre az intézményre, mint Kövér László a kettessel kezdődő személyi számú ellenzéki politikusokra. Mai posztunk apropója az a hír, mely szerint a bukaresti szenátus a tegnap utasította el – nem először és valószínűleg nem is utoljára – a székelyföldi autonómia gondolatát, az ennek a tervét tartalmazó törvényjavaslattal együtt. Ezt az alkalmat ragadjuk meg és röviden összefoglaljuk annak az egykori romániai közigazgatási egységnek a történetét, amit először Magyar Autonóm Tartománynak, majd Maros-Magyar Autonóm Tartománynak hívtak.

Az egész 1950 augusztusában kezdődött, amikor moszkvai nyomásra jelentős módosításokat hajtanak végre a romániai közigazgatási határokon. Öt évvel korábban Románia 58 megyével fejezi be a háborút, beleértve az általuk 1944 végén visszaszerzett és nagyjából négy évig ismét magyar fennhatóság alatt állt észak-erdélyi vármegyéket is (lásd itt alul). A francia minta alapján a két világháború között létrehozott megyerendszer helyett (nem véletlenül a haladó szovjet példát követve) ekkor térnek át a tartományokra, amelyek körülbelül két-három korábbi megye nagyságúak voltak. Az erdélyi magyarság zömét jelentő, egy tömbben élő székelyeket – óvatosan, hagyományos román ütemérzékkel - két új tartományhoz sorolták, hogy még véletlenül se legyen olyan közigazgatási egysége Romániának, amelyben a magyarok többségben vannak. Így Székelyföld északi része (a teljes Gyergyószék, továbbá Udvarhelyszék és Csíkszék egyes északi területei) a tartományi székhelyként működő Marosvásárhely központú Maros tartományba került, a középső és a déli székely régió (benne többek között Csíkszeredával, Székelyudvarhellyel, a teljes Kézdiszékkel és Sepsiszékkel) pedig a nagy Sztálin nevét viselőbe, melynek központja Brassó lett. Azaz akkori nevén Sztálinváros (Orașul Stalin).

Úgy látszik, a névadó nem volt elégedett a román kommunisták kreatív közigazgatási bravúrjával, mert alig két év elteltével, 1952-ben "kéréssel" fordul a bukaresti Groza-kormányhoz (ugye mindenki érzékeli az extra méretű idézőjeleket?). A Gazda híres volt arról, hogy mindenkinek tudott meglepetéssel szolgálni, újdonsült vazallusait és szövetségeseit is beleértve: a kérés egy része ugyanis meglehetősen határozott útmutatást tartalmazott, melynek értelmében Romániában etnikai alapon létre kell hozni egy olyan tartományt, amelyben az ország mértani középpontjában élő mintegy 600 ezer magyar regionális politikai, közigazgatási és kulturális autonómiát élvez. A lépés állítólag nem csak a román, hanem a magyar kommunista vezetést is meglepte; Sztálin nem arról volt híres, hogy előzetesen egyeztetett volna bármelyik csatlósával.

Mivel a Népek Atyja addig már számtalanszor bizonyította, hogy milyen morcos tud lenni, ha valaki figyelmen kívül hagyja udvarias kéréseit és építő jellegű javaslatait, a bukaresti államjogászok pánikszerűen munkához láttak. A rohammunka eredménye az 1952 szeptemberében hatályba lépett új román alkotmány lett, amely az ismét újjászervezett és apróbb fazonigazításokon átesett 18 tartomány között a 18. szakaszában már nevesíti is a Magyar Autonóm Tartományt (Regiunea Autonomă Maghiară). A 13500 négyzetkilométeres MAT magába foglalta a székelység által lakott területek 90 százalékát, kilenc járásában 570 ezer magyar élt, akik így a teljes MAT lakosságának a 78 százalékát adták.

Az elmúlt közel hetven évben számos magyar, román és harmadik országbeli politológus, művész, történész és más közéleti szereplő nagyon sokat vitatkozott arról, hogy a MAT autonómiája valójában mennyire volt méltó erre a névre. Van, aki a mai napig követendő példaként, de legalábbis kiindulási pontként és viszonyítási alapként emlegeti, elvégre kétségkívül volt egy kultúramegtartó ereje, s van, aki szerint az egész csak egy orbitális, porhintéses kamu volt, tipikus bolsevik átverés, s a MAT nem volt egyéb kirakatnál, egy szánalmas Patyomkin-régiónál, amelyben a székelyek szemét kiszúrták a kétnyelvű utcai feliratokkal és azzal, hogy magyarul is lehetett ügyeket intézni a hivatalokban.

Mai posztunkban nem kívánunk ebben a máig fel-fellángoló vitában állást foglalni (ti persze a kommentek között megtehetitek), azt azonban rögzítsük, hogy a MAT-ot ugyanúgy a Román Kommunista Párt (akkoriban Román Munkáspárt) emberei irányították a marxista-leninista alapelvek mentén, mint a többi 17 tartományt, szóval semmiféle ideológiai elhajlásról nem lehetett szó. Igaz, hogy a rendőrök, a szekusok és az ügyészek döntő többsége is beszélt magyarul, hiszen a tartományban a románon kívül a magyar is hivatalos nyelvnek minősült. Hogy mennyire vigasztalta a szép számban eljárás alá vont székelyeket, hogy nem egy Ionescu osztogatta a pofonokat és a gyomrosokat a kihallgatások során, hanem mondjuk egy Szabó családnevű főtörzs, nem tudom.

Az 1956-os magyarországi események után a Securitate több száz nyomozást folytatott a budapesti forradalommal szimpatizálókkal szemben a MAT területén. Százakat ítéltek el és rúgtak ki állásukból és az egyetemekről, tucatjával osztogatták a több éves fegyházbüntetéseket, s ezrek neve került hivatalos és informális feketelistákra, amiket aztán még évtizedek múlva is elő-elővettek. A jobb szimatúak (vagy a realisták?) már ekkor érezték, hogy a romániai magyar autonómia még ebben a kezdetleges formájában sem lesz hosszú életű.

1958 után elindult egy jelentős betelepítési hullám. A szocialista iparosítás jegyében hatalmas építkezések kezdődtek Székelyföld-szerte is, ahová főként Havasalföldről és Moldovából verbuváltak munkásokat. A munkások aztán elhozták a családot is, akiknek panelházakat építettek, de ugye ezek építésére is újabb munkásokat kellett toborozni. Marosvásárhely etnikai összetétele is ekkoriban kezd drasztikusan megváltozni: az 1960-as 75% körüliről 1970-ben már csak 60%, 1990-re 50%, mára meg nagyjából 40% a magyar nemzetiségű lakosa.

És mintha mindez nem lenne elég: 1960-ban újabb közigazgatási átszervezés következik: egy huszáros mozdulattal a MAT-tól elcsatolnak két déli magyar járást (Sepsit és Kézdit, ezen a térképen a rózsaszínű terület), viszont nyugaton hozzácsapnak főleg románok által lakott, addig Kolozs tartományhoz tartozó területeket (a térképen a zölddel jelölt rész). A tartomány nevét is megváltoztatják: 1960 decemberétől Maros-Magyar Autonóm Tartománynak hívják (Regiunea Mureş–Autonomă Maghiară), amelyben a korábbi 78 százalékról 62 százalékra csökken a magyar ajkú lakosság aránya; mintegy százezer székely kerül a M-MAT határain kívülre, ahol már azok a minimális kedvezmények sem érvényesek, amelyekhez esetleg már hozzászokhattak az elmúlt nyolc évben.

A romániai magyar területi autonómia 1968 februárjában kapja a kegyelemdöfést, amikor is egy újabb közigazgatási reform (17 év alatt a negyedik!) megszünteti a tartományokat és ismét bevezeti a megyerendszert. A hivatalosan soha be nem ismert, de a trianoni diktátum óta létező román nemzeti homogenizációs program keretein belül a M-MAT végleg eltűnik a térképekről. Eredetileg egy nagy, 7500 négyzetkilométeres székely megyét akartak létrehozni, aminek már neve is volt (első verzióban Udvarhely-Csík, majd a másodikban Hargita), s a térképe is elkészült (bizonyos hírek szerint még maga Ceauşescu is támogatta az ötletet). De aztán Bukarestben győztek az extrém nacionalisták, akik a Székelyföld feldarabolásában, vagyis a jó öreg „oszd meg és uralkodj” elv mentén látták a magyar kérdés adminisztratív kezelésének megfelelő forgatókönyvét.

Így történt, hogy végül a MAT egykori hozzávetőleges területén, az 1960-ban Brassóhoz csatolt Sepsivel és Kézdivel együtt három megye jön létre (Maros, Hargita és Kovászna), amelyek semmilyen szempontból nem élveznek semmiféle autonómiát vagy kulturális kiváltságot. 2011-es hivatalos adatok szerint Hargita megye lakosságának 82 százaléka magyar, Kovásznában 72 százalék, Marosban már csak 38 százalék.

Szubjektív megjegyzéssel zárom a posztot. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok turbómagyar, de meggyőződéssel vallom, hogy ha igény van rá, a kisebbségi/nemzetiségi autonómia biztosítása teljesen jogos elvárás bármelyik olyan uniós kormánytól és államtól, amelyik komolyan veszi az európai alapértékeket. Számos pozitív példa mutatja az Åland-szigetektől Baszkföldön át Szardíniáig, hogy működik és nem feltétlenül ördögtől való. És külön szégyen, hogy mindezt egy nagyszebeni szász értelmiségi nem érti. Klaus, ez nagyon gáz volt.

Várjuk a civilizált hangnemű hozzászólásokat, véleményeket. Szőröstalpúzásra, tankos-mániás jópofaságokra, rosszindulatú sovén általánosításokra és hasonlókra továbbra sem tartunk igényt, mi több: durcásak leszünk, ha ilyet itt olvasunk. Köszönjük a megértést.