Választási kampányában Barack Obama többször is úgy tett említést a guantánamói öböl haditengerészeti bázisán található, és világszerte hírhedtté vált fogolytáborról, mint egy olyan szégyenletes létesítményről, amelyet – megválasztása esetén – az Egyesült Államok soron kívül fel fog számolni. Tekintsük át röviden, hogyan kerültek az amerikai katonák Kubába, és miként képzelhető el egy amerikai katonai támaszpont a Castro fivérek országában?



A közel 120 négyzetkilométeres, az amerikai tengerész-szlengben a hajdani GTMO távirat-rövidítés után Gitmónak becézett bázis az amerikai nemzeti felségterületen kívül eső legrégibb haditengerészeti támaszpont, s egyúttal az egyetlen, amely olyan állam területén fekszik, amellyel az USA-nak nincs diplomáciai kapcsolata. Valljuk be: elég pikáns helyzet.

Az 1898-as, mindösszesen négy hónapig tartó spanyol-amerikai háború egyik következményeként Kuba függetlenné vált  Spanyolországtól (szakértő olvasóink minden bizonnyal emlékeznek a Monroe-doktrína vonatkozó elemeire), s ugyanazzal a lendülettel gyakorlatilag az USA félgyarmatává lesz. Biztosan mindenki látott olyan filmet (akár dokumentum-jellegűt, akár színészeset), amelyben látványosan bemutatják, hogy a huszadik század első évtizedeiben a sziget gyakorlatilag az amerikai szervezett alvilág tulajdonában lévő bordélyházakat, kaszinókat és banán-, valamint dohányültetvényeket jelentette; nos, ebben egy cseppnyi túlzás sincs: Kuba volt az Egyesült Államok Nemzeti Vidámparkja, Állatkertje és Kabaréja, s mindez akkor, amikor a nevadai Las Vegas még csak bohókás ötletként létezett Bugsy Siegelék örökké bizniszre hangolt agyában.

Az amerikaiaknak annyira megtetszett a sziget dél-keleti csücskében fekvő öböl, hogy – nem túl meglepő módon – sikerül meggyőzniük Kuba első (amúgy amerikai állampolgárságú...) elnökét, Tomás Estrada Palmát (itt balra), hogy a karibi hurrikánok elől a hajóik számára ideális védelmet jelentő területet tartós bérlet keretein belül bocsássa a jenki haditengerészet rendelkezésére.

1903 februárjában Theodore Roosevelt elnök (itt jobbra) és Estrada Palma aláírják az államközi szerződést, amelynek meglehetősen kétértelmű szövege szerint „Kuba teljes szuverenitást gyakorol a Guantánamo Öböl felett”, ugyanakkor megállapítja az Amerikai Egyesült Államok joghatóságát a terület felett „szénrakodás és a kikötői ellenőrzési jogosultságok gyakorlása” terén. 1934-ben úgy módosítják a megállapodást, hogy az „örök időkre érvényben marad”, hacsak mindkét kormány bele nem egyezik annak megszűnésébe, vagy az amerikaiak egyoldalúan ki nem cuccolnak. Az eredeti, kétezer dolláros éves bérleti díjat ekkor aktualizálják és 3.086 dollárban (más források 4.086 dollárról szólnak), valamint 36 centben állapítják meg.
Amikor 1959-ben győz a kubai forradalom, Fidel és társai rögtön jelzik, hogy nekik ez a megállapodás nem felel meg. Elkövetnek azonban egy óriási hibát: ugyanabban az évben egy lelkes, a nemzetközi jogi finomságokra azonban meglehetősen érzéketlen havannai állami alkalmazott elballag az első bankig és beváltja a Washingtonból menetrendszerűen érkező csekket; ezt a gesztust később az USA és a nemzetközi szervezetek olyan ráutaló magatartásként értelmezték, amely értelmében a Castro-kormány elismerte az 1934-es megállapodást Guantánamóról. És azóta hiába gyűlnek a beváltatlan (de továbbra is rendszeresen érkező, szigorúan 3.086 dollárról és 36 centről szóló) amerikai csekkek Castróék egyik fiókjában – a szerződés továbbra is érvényben van.

Az egyre terebélyesedő (napjainkra körülbelül 10 ezer fősre duzzadt) támaszpontot egyetlen egyszer kellett csak kiüríteni: az 1962-es emlékezetes rakétaválság idején, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti stratégiai feszültségek miatt a világ egy nukleáris háború küszöbére érkezett: Moszkva atomfegyvereket telepített a karibi szigetországba, amit Washington érthető rosszallással nyugtázott. Az evakuáció ekkor is csupán részleges volt, hiszen a harcoló, első lépcsős alakulatok maradtak, csak a hozzátartozók és a polgári alkalmazottak távoztak a virginiai Little Creek-i tengerész-laktanyába, hogy később (1964 decemberében) kicsit megnyugodva visszatérhessenek.

Az ötvenes évek végétől kezdve az egyre jobban elkommunistázódó Castro-rezsimmel elégedetlen, amúgy pedig roppant vállalkozó kedvű kubaiak közül sokan szöktek be a máskülönben nagyon alaposan őrzött amerikai támaszpontra, hogy onnan Floridába távozzanak. 1961 októberében Havanna megelégelte az egyre jelentősebb népességfogyást, s (alighanem a sikeresnek ítélt berlini fal példáját követve) gyorsan növő kaktuszokból egy 15 kilométeres élő sövényt ültetett a bázis könnyen megközelíthető szárazföldi határára (ezt emlegette sokáig Kaktuszfüggönyként a nyugati sajtó), majd – miután ez nem bizonyult elég visszatartó erőnek – aknamezőt is telepítettek, amire az amerikaiak hasonlóval válaszoltak. Akkoriban ez volt – a két Korea közötti semleges zónába telepített után – a második legnagyobb összefüggő taposóakna-ültetvény a Földön. 1996-ban Clinton elnök személyes utasítására a jenki aknákat felszedték és mindenféle színes-szagos mozgásérzékelővel helyettesítették, a kubai aknák maradtak – nekik nem futotta korszerű, csipogós szenzorokra, maradtak a jól bevált robbanósnál.
1960-ig kubaiak ezrei jártak be naponta a támaszpontra, különféle (általában segéd-) munkákat elvégezni. A Havanna és Washington közötti viszony elmérgesedésével párhuzamosan egyre kevesebb és kevesebb munkavállalási engedélyt adtak ki, majd miután a már itt, ebben a posztban is említett rakétaválság napjaiban kiderült, hogy a takarítónőktől kezdve a kertészeken át a bázis légterén keresztülrepülő madarakig minden külsős a kubai titkosszolgálat, a Dirección General de Inteligencia (havannai központja itt balra látható) hivatásos tisztje (esetleg besúgója), az amerikaiak bevezettek egy komoly szűrőt, minek következtében napjainkra gyakorlatilag kubaiak nélkül működik a támaszpont. A kubai hadsereg vállalkozói vénáját ismerve kijelenthetjük: biztosan tudnának ötleteket adni a jenkiknek arra vonatkozóan, hogyan is lehet valóban gazdaságossá tenni egy kubai katonai bizniszt, és nem csak folyton nyávogni a költségvetési támogatásért...
A 2001 szeptemberi terrortámadásokat követő amerikai katonai ellenlépések következményeként Guantánamo újabb funkcióval bővült: különleges biztonsági fokozatú katonai fegyházat és kihallgatóközpontot hoztak létre a támaszpont területén, ahová a (főleg, de nem kizárólag) Afganisztánban elfogott, terrorgyanús személyeket internálták. Eddig mintegy 800 „tálibgyanús” iszlamista fordult meg a falai között, s jelenleg is több mint kétszáz, ítélet és bírósági eljárás nélkül fogva tartott fegyenc viseli a kiemelt veszélyességűnek minősített raboknak kijáró, narancssárga színű kezeslábast.
Az amerikai és nemzetközi emberjogi szervezetek évek óta követelik a szerintük jogellenesen működő létesítmény bezárását és a CIA által levezényelt, olykor a kegyetlenség határait is átlépő vallatási módszerek beszüntetését, mindeddig hiába. Az új amerikai elnök, valamint a Központi Hírszerző Ügynökség általa kijelölt igazgatója, Leon E. Panetta ígéretet tett a részletes felülvizsgálatra, amire terveik szerint az elkövetkezendő hónapokban sor fog kerülni.  A mindössze pár hete hivatalban lévő Barack Obama 120 nap türelmi időt kért a teljeskörű áttekintést követő döntés meghozataláig, de munkatársai már tervezgetik, hogy a guantánamói foglyokat hová telepítik majd. A lelkesebb szövetségesek  máris jelezték, hogy bizonyos politikai, katonai, esetleg gazdasági ellentételezésekért cserébe hajlandóak lennének egy pár rabot befogadni saját börtöneikbe. A balti államokról hivatalosan, a lengyelekről, románokról és bolgárokról informálisan lehet tudni, hogy fogadókészségükről biztosították Washingtont.

Kíváncsi vagyok, a szegedi Csillag kap-e új lakókat...