Történetünk idején, vagy mondjuk úgy, a kelta uralom csúcspontján a Duna alsó szakaszától egészen a donegali partokig el lehetett utazni úgy, hogy túl sok új nyelvet nem kellett megtanulni közben. Egységes birodalommá természetesen nem szerveződtek az Európa nyugati és középső részét benépesítő kelta törzsek, de a többé-kevésbé egységes kultúra megléte azóta is példa nélkül álló az öreg kontinens történetében. Volt persze pár idegesítő vonásuk is, például az írástudóik kínosan ügyeltek arra, hogy ne írjanak le semmit, ezért mind a mai napig bátran odatehetjük a „rejtélyes” és a „misztikus” jelzőket a kelták mellé. Amit a tárgyi leleteken kívül tudni vélünk róluk, azt leginkább mások leírásaiból tudjuk, ezek a mások pedig a kor speciális jellemzői miatt általában az ellenségeik voltak.

Annyi bizonyos, hogy a kelták, hasonlóan a férfi és női egyedeket tartalmazó populációk többségéhez, időnként szaporodtak. Ha stabil és nagy volt a jólét, akkor még jobban szaporodtak (pontosabban szólva több gyerek maradt életben és kevesebb halt éhen). Ha beütött egy-egy rosszabb esztendő, akkor hirtelen szűknek bizonyult az addig otthonos erdő. Válságkezelésben a kanyarban sem voltak hozzánk képest, ezért szakértői kormány alakítása helyett egy régebbi, de legalább jól bevált módszerhez folyamodtak, az úgynevezett „szent tavasz” megünnepléséhez. Az ünnep lefolyása sokféle lehetett, de a lényege nagyon egyszerű volt. Azok a kedves törzstársak, akik nem szégyelltek tavasszal születni, amikor amúgy is a legkevesebb az élelem, szépen fogják magukat és húzzanak el! Ez nem csak a legutóbbi tavaszkor születetteket érintette, természetesen, hanem mindenkit, aki ilyen cipőben járt. Az eljárás demokratikusságához kétség sem férhetett: olyan 75%-ban szavazhatta meg a törzs nyáron, ősszel és télen született része. Meg a tavasz amúgy is az új élet kezdete és hasonlók, tehát kezdjenek ők új életet, de minimum olyan messze, hogy már ne tudjanak visszajönni és enni kérni. A konkrét aktus a vidám kitáncoláson át a nem kevésbé vidám, farudakat és egyéb eszközöket is igénybe vevő kiverésig terjedt, hol milyen volt a virtus. Néha megtámogatták őket egy kis szíverősítő madárjóslással (nehogy arra tévedjenek, amerre a madár se jár), vagy kijelölt vezérek irányította tervszerű kitelepedésekkel.

Ily módon a folyamatos terjeszkedés is biztosítva volt: a vidám tavaszi társaságok életben maradt tagjai új területeket hódítottak meg, letelepedtek, szaporodtak, sokasodtak, majd ha szűk lett a hely, átmentek hagyományőrzőbe. Így jutottak el a két nagy mediterrán félsziget előszobájába is: a Pó környékére és némileg később a Kárpát-medencébe, ahonnan aztán nehezebb fokozatra kapcsolt a játék, mert szervezett államalakulatok közelébe kerültek. A közelben ott figyelt egy még kicsi, de annál nagyképűbb Római Köztársaság nevezetű is, keletebbre meg valami Makedóniának hívott potenciális kirabolnivaló.

A rómaikkal való első komolyabb találkozás kelta/gall szemmel igen kellemesre sikeredett (a két elnevezés akkoriban még teljesen csereszabatosnak számított, csak később sajátították ki a „gall” nevet Asterix utódai). Egy nem túl jól sikerült római diplomáciai közvetítőkísérlet azzal ért véget, hogy a Capitolium dombon kialakított „fellegvár” kivételével az egész várost elfoglalták Brennus kelta főnök csapatai, sőt, ha nincsenek az elhíresült ludak, akkor lehet, hogy az Örök Város diadalmas története is megbicsaklott volna. Végül, mikor a hegyes-völgyes környezethez szokott barbárok lelakták a várost (meg a kint rekedt rómaiak néhány csatában törtek egy kis borsot az orruk alá), kegyesen beleegyeztek, hogy csekélyke fizetség ellenében elvonulnak északra. A legenda szerint ekkor született meg a Vae victis – Jaj a legyőzötteknek mondás is. Az aranytárgyak mérlegelésénél a szemfüles római megbízott kiszúrta, hogy a gallok bizony hamis súlyokat használnak. Mikor ezt óvatosan rebegő hangon szóvá tette, a kedves szakállas ellenfele leoldotta a kardját majd a fenti szavak kíséretében laza mozdulattal a hamis súlyok közé dobta, csak hogy kétség se maradjon róla, hogy épp ki van térdelő pozícióban.

A római-gall barátság megalapozásán kívül az is nyilvánvalóvá vált az akkori művelt világ számára, hogy ezekkel az északi irányban élő népekkel azért jobb a békesség. Nem csak a lélekszámuk tette őket kellemetlen ellenfelekké, de fejlett vasfegyvereik is a kor élvonalába tartoztak (a híres „római” gladius – rövid kard – is kelta felmenőkkel dicsekedhet), halált megvető bátorságukról nem is beszélve, amit harc közben tanúsítottak. (A háborúba induló kelta harcost kifestették, ez állítólag egyfajta halotti maszknak számított, vagyis lényegében az a férfi halottnak és csak akkor lehetett újra élő, ha dicsőségesen tért vissza. Ez is mutat egyfajta hozzáállást. Mindez kiegészült az egyéni hősiesség keresésével is, aminek persze egyaránt van jó és rossz oldala: egy egymásba gabalyodó, test-test elleni küzdelemben egyáltalán nem hátrány, de a szigorú, szabályos csatarendben harcoló ellenséggel szemben azért lehet vele koppanni. Ezt pár száz évvel később egy Cézár Gyula nevezetű hadvezér demonstrálta is néhányszor a galloknak és egyéb „barbár” népeknek, bár már jóval korábban fölénybe kerültek a rómaiak, a terjeszkedés súlypontja ezért is került keletebbre.)

A Kárpát-medencébe a főként Duna vonalát követve, több hullámban érkeztek kelta csoportok és ott fokozatosan meghódították vagy beolvasztották a valamivel korábban bevándorolt lakókat. Nagy Sándor, mielőtt elindult volna perzsát verni, vezetett egy hadjáratot az országától északra élő trák törzsek ellen, egyfajta emlékeztető oltásként, hogy egy időre nyugton maradjanak és a makedónok tudjanak kelet felé koncentrálni. A sikeres hadjárat során kelta követek keresték fel a nagy vezért, hogy tegyenek egy bemutatkozó látogatást és saját szemükkel nézzék meg maguknak, hogy ki látta el ennyire a trák szomszédok baját.

A krónika szerint csaptak egy kis eszem-iszomot, Sándor pedig kedélyesen megkérdezte a barbároktól, hogy mégis, kitől-mitől félnek ők, mert látta rajtuk, hogy nem azok az ijedős fajták. A tábori írnokok az eddigi tárgyalások alapján valószínűleg már a választ is megelőlegezték, hogy amíg a szokásos udvariassági körök lefutnak, kicsit tudják pihentetni a kezüket. Ha így tettek, akkor húzhattak át bőszen pár sort, mert a kelták nem azt felelték, hogy „nem vagyunk ijedősek, de tőled azért elcseppenne ez-az, ó, Makedónok Nagy Királya”, hanem helyette nemes egyszerűséggel kijelentették, hogy őket egyedül csak az tölti el aggodalommal, hogy esetleg egy napon rájuk szakad az ég. (Azért gyanítom, hogy túl sokan nem jártak pszichológushoz emiatt.) A burkolt lekicsinylésen Sándor valahogy túltette magát, pragmatikus alkat volt, trákok és egyéb közeliek megrendszabályozva, kelták valahol a túlvégen nyugton vannak, az ég meg hátha tényleg rájuk szakad egyszer.

Azonban a leendő Pannóniában élő keltákat is utolérte a túlnépesedés és annak kellemetlen velejárói, így ideje lett egy újabb nekirugaszkodásnak. Kelet felé túlságosan sok mocsár és egyéb vízjárta terület várta volna őket, ráadásul időnként szkítákkal is összefuthatott az ember, akiknek a lovasíjász harcmodorával szemben a zömében vad gyalogságból álló kelta módi annyira nem volt kecsegtető – nem vénnek való vidék, tiszta sor. (Azért később, némileg szelídülve, némileg kényszerből „kelticizálódott” a Dunától keletre eső országrész is.) Délre viszont gazdag zsákmánnyal kecsegtető területek vártak rájuk, ráadásul az első komolyabb állomást jelentő Makedón királyság már korántsem volt az a helyi terminátor, ami pár évtizeddel ezelőtt: vezetőinek, katonáinak, népességének jelentős részétől megszabadult Nagy Sándor hadjáratában, elárasztotta hellenizált makedónokkal és görögökkel a volt perzsa birodalom területét. A világhódító király halála után szétesett a nagy mű és az utódállamoknak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az egykori anyaországot istápolják. A korábban alávetett „igazi” görög (város)államok is egyre nagyobb számban önállósodtak, a komolyabb katonai erővel rendelkező Epirusz erőforrásainak egy részét pedig Pürrosz király expedíciós hadjárata kötötte le egy félszigettel odébb. (Rómát nem sikerült megrendszabályoznia, de azért egy győzelmet elneveztek róla. A világhír végül is abszolválva.) A célterület tehát bemérve, indulhat a vállalkozás.

A régebbi leírásokban (ókori adatokat átvéve) 200 000 kelta támadóról esett szó, amit újabban erőteljesen módosítottak lefelé, felére-harmadára. Az eredeti állománytábla sajnos nem áll rendelkezésünkre, így csak találgatni tudunk a tényleges létszámot illetően. A képet pedig az is árnyalja, hogy a jelek szerint nem színtiszta hadi vállalkozás volt a támadás, hanem inkább migráció. Eredetileg nem egy l'art pour l'art rablóhadjáratra indultak, hanem új szállásterületeket kerestek, vagy meghódítható népeket, amikre rátelepülhetnek, ahogy ezt a Duna mellett is csinálták. Így a katonákat gyakorlatilag az egész törzs kísérte, családostól, ingóságostól, gyalog, szekéren, málhás állatokkal – ez is növelte a támadók számát, ha harcértékét nem is. Lényeg a lényeg: sokan voltak és jutott belőlük mindenhova, mindenkire, ráadásul motivációból sem volt hiány, mert aki a cikk elején már említett módon indul útnak, az ritkán tér vissza, és akkor sem fogadják kitörő örömmel. A többféle törzsből összeállt hadsereget (állítólag még a „Nyugati-tenger” partjáról is érkeztek harcosok) több vezért irányítása alatt, három fő útvonalon vezették a Balkán-félszigetre.

A támadás első állomása a már említett Makedónia volt. A nyugati szárny Belgios (Nyugati-tenger, belgák, hm?) vezetésével a korábban már megvert illír területeken keresztül nyomult előre Kr.e. 279 februárjában, majd különösebb nehézség nélkül szét is verte az ellenük vonuló Ptolemaios Keraunos makedón király seregét. A fiatal és bohó uralkodónak sikerült az ideálisnál pár számmal nagyobb mellényt kifognia a raktárból, amikor a szedett-vedett barbár hordák ellen indult. Az ellenség alábecsülésének ősi hibáján egy kis ideig még gondolkozni is volt ideje a kelták fogságába esve, majd fejvesztve távozott az élők sorából. Ezután történhetett még valami, amire máig nem sikerült az utókornak választ találnia: a győztes kelta sereg ahelyett, hogy dél felé zúdulva learatta volna a babérokat, otthagyta a feltört védelmű országot és hazament. Ha tippelnem kellene, akkor vagy azt gondolták, hogy gyanúsan könnyen ment eddig a dolog és valami csúnya meglepetés készül, vagy esetleg a hátországból kaptak olyan híreket, ami miatt úgy érezték, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenesetre a makedónok és a görögök kaptak pár hónap haladékot, hogy felkészülhessenek a folytatásra.

-- Hogy a folytatásban mi jön, azt pont onnan tudhatjátok meg a jövő héten. --